a nemlétező problémákról

Volt először az izzó, ami kiégett a rezidenciám emeletre vezető lépcsője felett, elég kritikus helyen, három méterrel a lépcsőfordulótól függőleges irányban, és amiről ezek után mindig az az eddig nem létező vicc fog eszembe jutni, hogy “Hány Mensa-tag kell egy villanykörte kicseréléséhez? Egy is elég, csak adni kell neki huszonnégy órát és egy kesztyűt”.

Szóval nem szépíteném a helyzetet, miközben a létra tetején egyensúlyoztam, és olyanokra gondoltam, hogy “nem szabad lenézni”, meg “fejben dől el”, az izzó egész egyszerűen belerobbant a kezembe, és akkor úgy döntöttem, hogy végül is, lépcsővilágítás nélkül is lehet élni, majd alkonyatkor mindig eldöntöm, hogy melyik szinten akarom tölteni a következő órákat.

Ezzel egyidőben viszont a vendégszobában is kiégett az izzó, ami egyrészt fél méterrel alacsonyabban van, másrészt sokkal vitálisabb helyen, mert a gyerekkel (és a vendégekkel) harcolni szoktunk, hogy ki alhat éppen a ott, ott társasozunk, gyakorlatilag ott éljük az életünket. Nem akarom húzni a sztorit, az az izzó is belerobbant a kezembe (mindkettőt egyszerre vettem a Lidl-ben, és kábé egyszerre tekertem a helyére, és minden bosszúságom mellett némi elismeréssel kellett adóznom a német precizitásnak, amivel ilyen pontossággal be tudják lőni az izzók élettartamát).

Itt most jöhet egy filmes montázs arról, hogy a főhős letargiába esik, gyertyafénynél internetezik, dobozból eszi a konzervet, és a kint doboló esőre meredve néha felrémlik benne a korábbi élete, amikor még volt világosság a helyiségekben, nevezzük fénykornak.

Mondjuk másnapra eszembe jutott, hogy történt már ilyen, és akkor eszközhasználó ember módjára valami fogóval kiműtöttem az adott izzó foglalatát a lámpából, úgyhogy meg is írtam az aktuális chatpartneremnek, hogy most le kell kapcsolnom a villanyórát, mert szembeszállok az elemekkel, és mindeközben fenyegetően fixíroztam a lámpába tört csonkot, hátha eltökéltségemet látva engedékenyebb lesz.

A fixírozás valamely pontján feltűnt, hogy abból a részből, ahova az izzót kell csavarni, kilóg egy egész méretes műanyagdarab (kábé így képzeljük el, a spirál nélkül).

Kéne egy szó arra, amikor az ember rájön, hogy minden intellektusa és gyakorlati érzéke és pacifizmusa ellenére is képes volt két izzó üvegrészét is puszta kézzel letörni (a markában összemorzsolva) a saját foglalatáról (úgy értem, ha arra van szó, hogy “korán kelni abból a célból, hogy az ember kimenjen, és meghallgassa az első madarak énekét hajnalban” (gökotta), vagy arra, hogy “nem elolvasni egy könyvet megvásárlás után, és odatenni a többi ilyen nem elolvasott könyvvel egy kupacba” (cundoku), akkor erre is illene, mert ha lenne, az legalább megteremtené az illúziót, hogy nem én követtem el ezt a dolgot először a világegyetemben).

Szóval az a lényeg, hogy mindezek után gyakorlatilag két ujjal kitekertem szerencsétlen foglalatokat, cseréltem izzót, gondolatban bocsánatot kértem a Lidl-től, és nagyon örülnék, ha tudnám, hogy másoknak is vannak hasonló szorijai.

Advertisements

2 thoughts on “a nemlétező problémákról

  1. neeev

    Hát, izé, az elviselhetetlen, unalmas technokraták valahonnan tudják, hogy az ilyen izzót MINDIG és KIZÁRÓLAG a tövüknél szabad megmarkolni. Van még néhány ilyen dolog a világegyetemben – oktatlak ki, miután hosszú hónapok után ismét visszalátogatva hozzád könnyesre nevettem a történeteiden.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s