Kezdeném a rossz hírrel: a kétesrózsaszín nadrágról mesterséges fényben nem sikerült hiteles képet készíteni .

A fehér ruháról viszont nem volt nehéz (bár a lényeg, az alján lévő azsúrozás és a rózsaszín, nagyon műanyag papucs, amellyel otthon viselni szoktam, pont nem látszik), viszont gyűlölöm a beállított képeket, azokon mindig olyan erőltetett arcot vágok, úgyhogy azt raknám be, amelyen őszinte és spontán reakció tükröződik rólam, ugyanis éppen megláttam egy alkarnyi (olyan két centis, de ez csak a teste) pókot az ágyam felett a falon.

A második kép (esőkabát!!) már azután készült, hogy a pók elmenekült a helyiségből. Az ajtót bezártam, és lelki nyugalmamat visszanyerve szerettem a kamerát.

Nemrég vitatkoztunk, vagyis nem is, csak fennhangon töprengtünk valakivel arról, hogy az álomban hallott, és valóságnak hitt hangok (vö. egér a spájzban!) a demencia tünetei-e, vagy teljesen normális dolgok, és mivel sok éve sok évig foglalkoztam a tudatos álmodással, gondolhattam volna, hogy a tudatalattim reflektálni kíván majd erre.

Úgyhogy amikor ma délután beájultam a gyerek mellett egy órára, majd kezdtem ébredezni (az elalvás előtt feltett jazz compilation lemez éppen az utolsó számra váltott), akkor nem is csodálkoztam nagyon, hogy a zenére ütemes sztepptánc-kopogást hallok, hanem rögtön tudtam, hogy ez most kihívás a tudatalattimtól, hogy meg tudom-e különböztetni a valós hangokat (zene) az álombéliekkel (úgy véltem, csak nem tört be hozzám valaki sztepptáncolni). Némi helyzetelemzés után arra jutottam, hogy most még képtelen vagyok kinyitni a szemem, a kopogás viszont nem múlt el, de biztosan csak egy bogár, vagy ha mégiscsak bejutott hozzám valaki sztepptáncolni, akkor valószínűleg nem akar bántani.

Amikor pár perc múlva rendesen felébredtem (lejárt az utolsó szám is), akkor tudatosult bennem, hogy (a) nincs lemezjátszóm, (b) soha nem hallgatok jazzt. Az persze nem zárható ki teljesen, hogy valaki titokban sztepptáncolt nálam (vagy egér van?), de iróniából így is egy csillagos ötös jár a tudatalattimnak.

Szóval ugye a kora tavaszi Ryan Goslingos élményünket azzal zártam le (vigasztalás gyanánt), hogy nem baj, a The Place Beyond the Pines majd jó lesz, ehhez képest a film megtekintése után én csak annyit bírtam kinyögni, hogy hát ennek semmi értelme nem volt, az L.* pedig arcát a párnába fúrva feküdt hason a kanapén, és azt dünnyögte, hogy ugye tudom, hogy mostanában egyfajta Ryan Gosling-poklon megyünk keresztül.

Tekintsük hát meg a trailert:

A trailerrel amúgy önmagában semmi bajom, rengeteg lehetőség van benne, ez egy olyan trailer, amely reményt ad, amely jobbá teszi az emberek életét. A film első három percével sincs bajom, Ryan Gosling (shirtless!) késsel játszik, majd hátulról figyelhetjük, ahogy megy, és közben felvesz egy levágott ujjú Metallica-pólót, meg egy piros bőrdzsekit (itt megtekinthető). Először akkor vettem észre, hogy bajom van, amikor a tizedik percnél kezdtem gyanítani, hogy ez a film nem jó. De hát nézzük azért tovább, mégiscsak RG.

Utána azzal volt bajom, hogy Ryan Gosling körülbelül a film harmincadik percénél meghal. Igen, rendesen meghal, végignézhetjük, ahogyan az agya kifolyik az aszfaltra. Nem, nem jön vissza a túlvilágról egy ezoterikus románc vagy ilyesmi kedvéért. És igen, itt marad még a filmből két óra. És most nézzük meg a trailert még egyszer, és állapítsuk meg, hogy történik-e benne utalás arra, hogy a film négyötöd részében nem szerepel Ryan Gosling, amelyikben szerepel, az is közepesen gyenge, az utána jövő két óra pedig rettenetes, nagyrészt rossz színészekkel, ótvar klisékkel és nemlétező dialógusokkal (akinek nincs kedve megtekinteni, annak mondanám, hogy nem, nem történik).

Utána még próbáltunk valamennyit beszélgetni a filmről (én például mondtam, hogy régen nem ez volt, régen az volt, hogy az ember előszed valami korábbi Ryan Gosling-filmet, és az biztos, hogy jó, vegyük például a Half Nelsont, ami Ryan Gosling nélkül nem lenne egy nagy durranás, vele viszont teljesen oké, mire az L. azt felelte, hogy hát ezzel a filmmel is az volt a baj, hogy nem szerepelt benne Ryan Gosling, ő elkapta a pillantását néha, ahogy a kamerába néz, és az látszik rajta, hogy “mit hülyéskedünk már itt”, és ezek után nem csodálkozik az utóbbi nyilatkozatain, hogy unja ezt az egész filmezést), majd lementünk felejteni sétálni. és inkább megbeszéltük a saját (elkülönülő) magánéletünket, ami lehet, hogy bizarr, céltalan, és nagyon rosszul van megírva dramaturgiai szempontból, de még így is kategóriákkal jobb, mint ez a film.

Jobban mondva, először jött egy újabb sokk (pedig már a vetítés előtt megállapítottuk, hogy ez a sokkoló dolgok estéje, hogy az L.-t idézzem: “az rendben van, hogy a barátainknak gyereke van, és hihetetlen új információkat osztanak meg velünk, azon is túlteszem magam, hogy feljössz hozzám filmet nézni**, de az a legdöbbenetesebb az egészben, hogy sikerült parkolóhelyet találnunk a Kazinczy utcában***”), ugyanis lementünk, és a háztól egy saroknyira ott volt az X út és az Y utca kereszteződése. És ebből kiderült számomra, hogy konkrétan az L. háza előtt szoktunk leszállni a járműről a gyerekkel, amikor a nagyanyjához megyünk, aki az X út és az Y utca kereszteződésénél lakik, csak a túloldalon (csak az L.-t eddig mindig másik irányból közelítettem meg, mint a nagymamát). Amikor ezen később is elelmélkedtem, mármint hogy számomra mennyire fel- és kiismerhetetlen a városnak ez a része, akkor az L. elmagyarázta, hogy ő úgy van ezzel, mint az indián nyomkeresők, akik egész életüket az erdőben töltötték, és a letört ágakból meg a szél illatából megállapítják, hogy itt három és fél napja navajo gyűlés volt, ott pedig elejtettek egy mosómedvét, csak ő a lakótelepekkel, mert élete nagy részét lakótelepeken töltötte, úgyhogy egy teljesen idegen, külföldi lakótelepen is simán tudja, hol volt a navajo gyűlés, és hol van a CBA.

Aztán végül olyan hajnali kettő körül visszamentünk, én lefeküdtem aludni a kanapéra, ő meg dolgozott még egy kicsit, úgyhogy minden oké volt, csak Ryan Gosling hiányzott.

* A félreértések elkerülése végett szeretném tisztázni, hogy ez az L. nem a Lam, de most hogyan hívjam máshogy, amikor mindig is így neveztem a blogomban (gyakran élőben is), erre hallgat, ez a neve a saját kategóriájának, stb.

** Az L.-nek valamiért fixa ideája, hogy én megfogadtam, hogy soha nem megyek fel hozzá. Előfordulhat, hogy ennek a tévhitnek a megerősítésére én is szolgáltattam némi alapot a viselkedésemmel és a kijelentéseimmel, de hát most Ryan Goslingot nézni hívott. Projektorral.

*** Én nem voltam tisztában azzal, hogy a Kazinczy utcában nem lehet parkolóhelyet találni, valószínűleg ezért találtam eddig mindig, és most is csak arra panaszkodtam, hogy a szokásossal ellentétben öt méter helyett ötvenet kellett gyalogolni a kocsimig.

Szóval tegnap az L.-lel* végre megnézhettük a Lányt élőben, és nagyon cuki, már teljesen elfelejtettem, hogy milyen kicsi egy ilyen kisbaba (és itt szeretném tisztázni, hogy korához képest teljesen normál méretű, csak fiatal, vagy hogy mondják a kicsit PC módon), meg azt is elfelejtettem, milyen vékony ilyenkor még a bőrük, meg a babaillatot, mindent.

Amikor megkérdeztem, mit vigyünk, arra az volt a válasz, hogy “csokit” (Isolde), ill. “szalonnát, a gyerek azt szereti” (Ex-Bright), úgyhogy mindenesetre jóelőre beszereztem egy faji hovatartozását illetően kétes, markolászhatós plüss kenguru/egér keveréket (sállal)**, az soha nem vész kárba. A vizit előtt pedig bementünk a Culinarisba, ahol az L. a húsos pultnál (az ilyen hatvan napig biosziklán szárított portugál sonkáknál, meg ilyesmi) fesztelenül megkérdezte, hogy van-e szalonna (volt, pfff), és ezzel az én hősöm lett ő.

És aztán végre megfoghattuk a gyermeket, akit szerintem valami modellügynökségtől béreltek arra a pár órára, mert mindenhol ragyogó rend volt és tisztaság, a szülők teljesen koherensen és szellemesen*** beszélgettek velünk, és a gyerekkel kapcsolatos műveleteket úgy végezték, mint a tévéreklámokban a fejfájáscsillapító bevétele utáni részekben (a négykezes fürdetés konkrétan olyan volt, mint a kerékcsere a forma 1-en), úgyhogy majdnem ott ragadtunk végleg, mint egy boldog, nagy család része, csak akkor kaptunk észbe, amikor kiderült, hogy mindjárt nem érünk oda időben a Bors gasztrobárba, pedig utána még meg kell néznünk az egyik új Ryan Goslingot, meg gyereket kell csinálnunk****.

Ja, és azt nem is mondtam, hogy a Lány arcokat is tud vágni, meg félmosolyt csinálni, meg minden, és hason emeli a fejét,

* Nem, még mindig nem járunk, vagy ilyesmi.

** Revenge of the so-called friends.

*** Igen, nevettünk a szóvicceken.

**** Tényleg nem járunk, vagy ilyesmi (csak annyira cuki volt a lány! Hormonok!), mondtam is az L.-nek, hogy megnyugtató, hogy ő legalább tutira nem érti félre ezt a dolgot, és nem gondolja a gyerektémából, hogy rózsacsokrot akarok, meg eljegyzést, mire valami olyasmit felelt erre reflektálva, hogy “néha annyira egy romantikus lovagnak érzem magam”.

Az a baj a halállal, már azon kívül, hogy mindig morbidan vicces dolgok jutnak eszembe róla, hogy ugye mire meghal valaki, addigra (most vegyük ki a szeretetet a képből) megszokjuk, lesznek mindenféle közös emlékeink, közös ismerőseink, ilyesmi. Amikor pedig megszületik valaki, akkor az tök jó, de hát azt a kisbabát nem ismerjük még, az csak később jön, és ezért csak olyan általánosságban tök jó. Pont fordítva kéne ezt egy praktikus világban, hogy amikor megszületik valaki, akkor legyen már régi ismerősünk, aki betölti a nélküle létező lyukat, amikor pedig meghal, akkor már ne ismerjük egyáltalán, magyarázta, miközben random törölgette a facebookról az ismerőseit.

A kaméleonok úgy kerültek érdeklődésem látóterébe, hogy szültem egy gyereket, aki megtanult beszélni, és közölte velem, hogy nagyon szeretne egy állatot. Nálunk ugye a robotika alaptörvényei közé tartozik, hogy amit a Don akar, azt a Consigliere elintézi (a ford. megj.: műfaji keveredés!), főleg, hogy a Don teljesen spontánul olyanokat mond, hogy anya, most ne vegyünk nyolc joghurtot, csak négyet, és akkor kevesebbet kell dolgoznod (pedig imádja a joghurtot), meg teljesen komolyan és magától értetődően magyarázza, hogy anya, nekem úgy belevilágított a villám a szemembe, hogy nagyon, de nagyon-nagyon, tudod, olyan nagyon, ahogy szeretlek (igen, vannak gyenge pontjaim).

Az ellenérvek közé tartozott, hogy amikor szűkíteni akartam a szóba jöhető állatok körét, akkor kiderült, hogy 1. malacot akar, 2. kecskét akar, 3. fókát akar. Ez a harmadik egy egészen hosszú és komoly stratégiai tervekkel alátámasztott időszakot ölelt fel, melynek során ellenérveimre kifejtette, hogy majd ások a kertben egy tavat nekik (mert egy fóka egyedül szomorú lenne), úgyis olyan ügyesen ások (ezen a ponton majdnem tényleg vettem egy fókát), és majd veszünk még két jégkockatartót, és mindig fagyasztunk nekik jeget, mert azt szeretik. Arra a gyenge próbálkozásomra, hogy de hát fókát tartani elég drága dolog lenne, az volt a válasz, hogy tudom, anya, nagyon sok labdát kell nekik venni.

Snitt.

Időközben elgondolkoztam kisebb változó égövi állatokon is, a kutyákat azért vetettem el, mert nem szeretem őket, a macskákat azért, mert szeretem őket (öreg vagyok már én az érzelmi kötődésekhez egy kerítésen kimászni képes állat, vagy, ha már itt tartunk, férfi irányába), viszont a gyerek a múlt héten teljesen váratlanul bejelentette, hogy a születésnapjára dinoszauruszt szeretne. Én tájékoztattam, hogy azok már mind meghaltak, de ezt a másik fél cáfolta azzal, hogy nem is, mert a cápás állatkertben is láttunk dinoszauruszt (van most ott valami komodóisárkányszerűség, nem az, de olyasmi).

Ez egy kicsit szöget ütött a fejembe, mert végül is, én réges-régen is akartam kaméleont, és egy üvegfalakkal lokalizált, érzelmileg belőlem pusztán neutrális reakciók kiváltására képes, dekoratív élőlényt még el tudok viselni, úgyhogy elkezdtem utánanézni.

Az első kérdés persze az volt, hogy mennyire visel el egy sisakos kaméleon egy gyereket, mert ha nem kompatibilisek, akkor valamelyiket vissza kell vinnem, és a kamion is jár annyi kelengyével, mint egy újszülött. Mivel a neten mindenki össze-vissza ír mindent, Tarhonyakártevő felhívta azt az ismerősét, aki vett már kaméleont a gyerekének, és azt a választ kapta, hogy váratlan haláleset miatt van két eladó terráriumuk olcsóért.

Közben olvasgattam is, és néhány ponton már-már, hogy is mondják, I felt a connection. A nőstény azzal jelzi párosodási szándékát a hím felé, hogy hidegen és szenvtelenül viselkedik. Nem szereti a hirtelen mozdulatokat. Néhány nőstény hímnek képzeli magát, és megoldja azt a karnist egyedül. Imádja a napfényt, de ha besüt a nap a terráriumba, hőgutát kap. Ez tisztára olyan, mint én, örültem meg, de utána olyanok jöttek, hogy ha sok mozgással stresszeljük, akkor a stresszhormonoktól legyengül az immunrendszere, és meghal, oké, számolgattam, úgyis van egy vendégszobánk odalent, majd abban nem mozgunk, ha pedig vendég jön, akkor szigorúan ráparancsolunk, hogy csak nyugodt, megfontolt mozdulatokkal, halkan és lábujjhegyen osonhat be, viszont mindezek után az következett, hogy átlagos élettartamuk 3-5 év. Ekkor kezdtem megharagudni az imaginárius kaméleonomra, akit addigra már egészen megkedveltem, de most tényleg, kapjon külön szobát, járkáljunk nindzsaként évekig a házban, szerezzünk neki hideg napfényt, erre ő egy-két év alatt ránkdöglik?

Ekkor eszembe jutott, hogy akár szaporíthatnánk is a kamionokat, de kiderült, hogy ezek nem bírják egymás társaságát a párzási időszakon kívül, tehát vagy kiszúrom a hűvös, távolságtartó viselkedéséről, hogy foganna, és szerzek neki gyorsan egy egyéjszakás hímkaméleont, vagy hozzá kell építenünk a házhoz még egy szobát, hogy a másiknak is lehessen saját helyisége.

Itt mintegy mellékesen elkezdtem utánanézni, hogy hogyan lehet a legegyszerűbben kerti sarkköri tengert ásni.

Azután ma végső kétségbeesésemben elmentem egy kaméleonboltba a Mammutban (hogy megnézzem úgy a szememmel, mennyire tűnik stresszesnek meg ilyesmi egy ilyen állat), ahol azt mondták, ott nincs, csak a társboltban a másik épületben, úgyhogy átsétáltam és vettem egy cipőt megkerestem a másik boltot, ahol az eladó rámutatott a megfelelő terráriumra, majd folytatta a halak etetését.

Én beálltam a mesterlövész-pozícióba, és keresni kezdtem tekintetemmel a bozótban a rejtőzködő életmódot folytató állatot. Egy perc eltelte után határozottan megdicsértem magamban, na, mégiscsak van valami ebben a kaméleonságban, annyira beleolvad a környezetébe, de nem sokkal később már kicsit ideges lettem, és eladói segítséget kértem. Az eladó ekkor a fejéhez kapott, és azt mondta, hogy ja, elfelejtettem, hogy délelőtt eladtuk. Ahogy a viccben mondják, hát ennyire jól elbújt.

Na szóval most én akkor nem tudom, hogy mi legyen, így három héttel születésnap előtt, de mivel a gyerek azóta megjárta az állatkertet, lehet, hogy reménykedhetek abban, hogy immár egy egyszerűbb állatot akar, mondjuk egy zsiráfot.

A szekrényajtóval az volt, hogy az ikeás gardróbomat ugyan pillanatok alatt összeraktuk, viszon a két, egyenként 2,4 méter magas és 1 méter széles, tükrös, csak kétemberesen összerakható tolóajtó darabokban kallódott itt körülbelül egy éve. Az összerakása általában abba az akadályba ütközött, hogy amikor megjelent valaki segítőkészen, akkor is csak egy ember volt rá, mert én hajmosásra, fejfájásra, halaszthatatlan radiátorfestésre vagy bútorcsiszolásra hivatkozva kimentettem magam, mint azok a társkeresős lányok szokták, akiket utána a velvetben megírnak.

Most szombaton viszont ultimátumot kaptam, bár egészen visszafogott, és fenyegetést csak nagyon a sorok között tartalmazó megfogalmazásban (“mi lenne, ha most odamennék, és felraknánk a szekrényajtódat?”), úgyhogy bevettem egy aszpirint a fejfájásra, és nekiláttunk.

Szeretném mindenki figyelmét felhívni, hogy az ikeás útmutató grafikus utasításai ugyan teljesen egyértelműen azt ábrázolják, hogy két ember hanyagul egymásra dobálja az elemeket, majd felettük állva, mélyen egymás szemébe nézve érzékien egymásra mosolyog, utána az egyik letérdel egy fiók mellé, és szevedélyesen simogatja, ez nem teljesen áll összhangban a valós folyamattal (vagy valamit rosszul csináltunk).

Mindenesetre az első ajtó összerakása után a második már simán ment, az volt az egyetlen kritikus pont, amikor a fekvő ajtó szélére kell rányomni az utolsó keretet úgy, hogy a belőle kiálló öt rögzítőpöcök (amelyből három szabadon mozog) egyszerre csúszik a tükrök alatt mélyen megbúvó, szabad szemmel nem látható merevítőelemek megfelelő bemenetébe, amelynek megoldását a ikea az emberi találékonyságra, vagy a korábbi nőgyógyászati avagy műfordítói munkásság során szerzett tapasztalatokra és tiszteletpéldányokra bízza. Végül ugyanis a több kilónyi kék fókás (“így öltük meg bin ladent”) kötetemmel támasztottuk alá a tükröket, miközben társam a harcban elmerengve végignézett a polcomon, és megjegyezte, hogy a tiszteletpéldányaimból azért kitelne fél év fűtés.

A bin ladenek az ajtók felhelyezése során is komoly segítséget nyújtottak, pont megfelelő méretűek voltak ugyanis ahhoz, hogy az alul beakasztás után kettő darabbal aládúcolva felül is rögzítsük őket (szórlöveg, mi? – motyogtam néha jogos elégtétellel). Volt egyébként egy pont, ahol felmerült bennem, hogy végül is úgy is jók lennének azok az ajtók, ha egyszerűen nekitámasztanánk őket a szekrénynek, és ez a pont még azelőtt következett be, hogy kiderült, miszerint mégiscsak a külsőt szeretném a bal oldalra, úgyhogy ismét le kellett akasztanunk, majd visszaraknunk mindkettőt. Azt nem szeretném megosztani, hogy ez végül csak az alsó sín felszedése, majd visszarakása után sikerült.

Mindenesetre abszolút megérte, mert most már tud a gyerek metrósat játszani a szekrényben. A képen éppen a Déli pályaudvar és a Blaha Lujza tér között halad a metró (anya, tudod, ez egy tehermetró, nem áll meg mindenhol).

Ugyanitt nyolc darab bin laden átvehető szekrényajtó-összerakáshoz, ajtókitámasztáshoz, lakádekorációnak vagy egyéb célra (egyet már sikerült ellentmondást nem tűrően odaajándékoznom valakinek).

Ja, a kaméleonokról majd később.

(Ez amúgy a nyelvkritikusok három világnapja volt, három különböző felületen bekritizálták nálam az ami/amelyt, az “”ismi””-t, és a nájlomot).

Az idézetek kiterjedt levelezésemből származnak, ésatöbbi.

nemén: te miért írod azt, hogy nájlom?
én: poénból. miért, te miért írod, hogy “lécci” légyszi helyett?
nemén: fonetikusan lécci. olyan szó amúgy sincs, hogy légyszi. légy szíves ne te nyelvtannácizz, amikor én. nekem jutott eszembe. le vagy maradva. készpont.

És most akkor beszélgessünk arról, mit szeretünk egymásban.

…de ki tudja, mikor lesz annyi időm, hogy azt importáljam, ezt viszont muszáj, mert na ki volt az, aki megígérte a gyermekének, hogy csinálunk közös fényképet az anyáknapján, ha legalább egy verset hajlandó együtt mondani a többiekkel, utána ki volt az, aki annyira izgult, hogy kb. egy órával korábban odament az oviba, ki volt az, akinek emiatt szétázott a haja az összesen félórás esőben, és ki volt az, aki a műsor kezdetétől megállíthatatlanul bömbölt, ezáltal a sminkjének a maradékát is szétkenve?

Hát nem a Muci.

A Muci reakciója az egészre:

– Anya, most miért sírsz?
– Mehert annyira széhépen mondtad azokat a verseket, hogy ennyire örülök.
– Jaj, anya, megszokhattad volna már, minden évben ez van, csak más versekkel [- válaszolta a második anyáknapjájukat tartó tapasztalt középsősök életuntságával]

A tagadás

A szobafestéssel is valahogy úgy van, mint a szüléssel, hogy utána felszabadul az emberben egy csomó endorfin, és elfelejti, mekkora szívás volt korábban. Megveszi a “cseppmentes” (haha!) feliratú, egyrétegű falfestéket, a nájlomokat, a festőragasztót, a festőruhát, mindezzel a kezében vidáman hazaszökell, elmegy műfordító-kerekasztalra szerepelni, megnézi a hegyről a meteorithullást, és egyáltalán, minden tekintetben úgy viselkedik, mintha nem az elmondhatatlan rettenet leselkedne rá a közeli jövőben. Még mosogat is, mintha az elkövetkezendő két napban bármi jelentősége lenne annak, hogy elmosogatott-e. Nagy körültekintéssel felragasztja a nájlomokat, és úgy érzi, minden rendben lesz.

A düh

Ez az a szakasz, amikor gyengébb jellemek mégis inkább náci pártot alapítanak, megszerzik a hatalmat, előre kifestett territóriumokat foglalnak el a világ több részén, vegetáriánusok lesznek, és több millió embert elpusztítanak.

A festés megkezdése után olyan 30 perccel következik be az a fázis, amikor minden, de egyszerűen minden festékpöttyös lesz, a festőruhától kezdve a nájlomokon át (amelyekről a papucs talpára ragad) a létráig, a szépen leragasztott nájlomot a papucs aljára félig rászáradt festék feltépi, a plafonról a szemünkbe hull a festék, amit reflexből a szintén festéket kezünkkel próbálunk letörölni, miközben harmadszor verjük be a térdünknek azt az idegvégződésekben gazdag pontját a létrának ugyanabba a kilógó sarkába. A cseppmentes festékről kiderül, hogy tényleg nem cseppekben, hanem nagy, hosszúkás cafatokban hullik le (és az ember felidézi, hogy ugyan a kedves fiúk a barkácsboltban azt mondták neki, ez tényleg cseppmentes, de ugyanilyen kedves fiúk mondtak már neki korábban olyanokat, hogy “felrakom a karnisaidat”, “nem foglak megcsalni”, és hogy “finom lett a leves”).  Mindezidáig sikerült egy olyan 20 x 200 centis szakaszt lefesteni (ami foltos maradt).

Alkudozás

– Ha Jézus tényleg szeretne, mármint nem csak úgy haveri alapon, hanem igazából, akkor most eljönne, és kifestene helyettem.
– Hajlandó lennél életed hátralévő részében a kereszténységet hirdetni, ha Jézus kifest helyetted?
– Simán.

[várnak]

– Igazából nekem mindegy, hogy ki fest ki, akár a lelkemet is megkaphatja – szólal meg ismét a lány tentatively, a kelleténél egy kicsit hangosabban.

[várnak]

– Na jó, de legalább egy cigire hadd menjek ki.
– Nem.
– Nem?
– Nem. Mindketten tudjuk, hogy ha most kimész egy cigire, soha többé nem jössz vissza.
– …
– Ha most kimész, a legelőnytelenebb fotóddal foglak kerestetni facebookon.
– …
– Helyesírási hibákat is rakok bele.

A depresszió

Nem akarok beszélni róla.

A belenyugvás

És akkor eljön az a pont, amikor az ember valamiféle megváltozott zen-tudatba kerül, nem zavarja, hogy soha többé nem léphet ki az ajtón, mert mindenhol festékes, nem zavarja, hogy abban a sarokban is elfelejtette leszedni a pókhálót, minden érzelem nélkül állapítja meg, hogy tizenkét órája nem evett, és belenyugszik abba, hogy hátralévő életét a Távoli Vitorla fantázianevű falfesték szoros közelségében fogja tölteni (amíg az utolsó négyzetméter lefestése előtt teljesen el nem fogy). Megszűnik gondolkozó embernek lenni, és csak a kulturált túlélést szolgáló atavisztikus ösztön hajtja a kezét.

Eufória

Na, és ezek után jön az a fázis, amikor hirtelen, váratlanul, minden előzmény nélkül kiderül, hogy valahogy ki lett festve a szoba, az ember lefürdik, eszik valamit, és ötpercenként megnézi a falat, ami száradás után már nem is foltos, és gyönyörű, és kezdi úgy gondolni, hogy végül is, nem olyan nagy ügy ez a festés, mit kellett úgy odalenni.

Én igazán nem szoktam időjárásról blogolni, de ma kilenc körül már úgy fájt minden üreg a fejemben, miközben csak nem akart eleredni az eső, hogy megadtam magam, látványosan kisétáltam a kis piros kerámia locsolókannámmal, színpadiasan meglocsoltam egy tő málnát, majd meghajoltam és bejöttem, és persze mire felértem az emeletre, már villámlott vadul, néhány perc múlva meg zuhogott.

Most viszont annyira belehúzott, hogy pár percenként elmegy a delej (lámpa pislant, router újraindul), megszólal a gyerek nyomkodással sehogyan hangra nem bírható karácsonyi rejtélymacija, és a sőtétben kísérteties bádoghangon elzümmög egy-két karácsonyi nótát, és az imént a tévé is bekapcsolt magától, de csak fehérzaj volt benne, mint a poltergeistben (viszont ezt még rémisztőbbé tette a tény, hogy valamivel korábban magam húztam ki a konnektorból, amíg rá nem ébredtem, hogy nem a tévét, csak azt a dobozt húztam ki, amiben az adásnak kellene jönnie).

Na de hát így jár, aki megidézi a természet erőit a Végzet Piros Locsolókannájával.

Amúgy én nem tudom, mi van ma, de annyit bénáztam, mint máskor egy év alatt, nem akarom részletezni, de kétszer majdnem elütött az autó, meg ilyenek, és este az ajándékba kapott üveg bort a kocsitól az előszobáig megtett öt méteren háromszor ejtettem le, pedig már a második után észrevettem, hogy ki van szakadva az ajándéktasak alja.

A koronát mindenesetre az tette fel az egészre, amikor háromszor porszívóztam fel ugyanazt a port (és rejtély számomra, miért van az, hogy amikor a gyerek az elhangzott utasítás helyett, miszerint “vigyázz, ne borítsd ki még egyszer!” valamiért azt hallja, hogy “borítsd ki még egyszer!” (???), minden ellenkezés, a józan eszem és az autoritásom megkérdőjelezése nélkül engedelmeskedik, ellentétben azzal, amikor azt mondom neki, hogy vegye fel a cipőjét*).

* Ebben a témában időnként ugyanis filozófiai mélységű párbeszédekbe szoktunk az aktus előtt merülni arról, hogy (a) nem jeleztem, mikor vegye fel a cipőjét, (b) miért hordanak az emberek cipőt, (c) aki teljes meggyőződéssel fókának hiszi magát, annak van-e szembefordítható hüvelykujja, amivel fel tudja venni a cipőjét (és egyáltalán, lába), (d) melyikünk a süket.

Mivel lehet rávenni óvodás- és kisiskoláskorú gyermekeket arra, hogy a gyönyörű tavaszi időben odakint ugrándozzanak a virágokkal és játékokkal teli kertben (lehetőleg valamelyik távoli sarkában) ahelyett, hogy bent szakítanak félbe minden mondatot? (Figyelem, csak egy helyes válasz van!)

1. Tájékoztassuk őket arról, hogy gyönyörű tavaszi idő van odakint a virágokkal és játékokkal teli kertben.
2. Mondjuk meg nekik, hogy az ugrókötéllel, a labdával és a hullahoppkarikával csak kint lehet játszani.
3. Küldjük ki őket.
4. Ígérjünk nekik csokit.
5. Adjunk nekik csokit.
6. Mondjuk azt, hogy pakoljanak össze, mert most már nagyon el kellene indulnunk hazafelé.

Amúgy meg vissza az egész, és awwww: