Amúgy én nem tudom, mi van ma, de annyit bénáztam, mint máskor egy év alatt, nem akarom részletezni, de kétszer majdnem elütött az autó, meg ilyenek, és este az ajándékba kapott üveg bort a kocsitól az előszobáig megtett öt méteren háromszor ejtettem le, pedig már a második után észrevettem, hogy ki van szakadva az ajándéktasak alja.

A koronát mindenesetre az tette fel az egészre, amikor háromszor porszívóztam fel ugyanazt a port (és rejtély számomra, miért van az, hogy amikor a gyerek az elhangzott utasítás helyett, miszerint “vigyázz, ne borítsd ki még egyszer!” valamiért azt hallja, hogy “borítsd ki még egyszer!” (???), minden ellenkezés, a józan eszem és az autoritásom megkérdőjelezése nélkül engedelmeskedik, ellentétben azzal, amikor azt mondom neki, hogy vegye fel a cipőjét*).

* Ebben a témában időnként ugyanis filozófiai mélységű párbeszédekbe szoktunk az aktus előtt merülni arról, hogy (a) nem jeleztem, mikor vegye fel a cipőjét, (b) miért hordanak az emberek cipőt, (c) aki teljes meggyőződéssel fókának hiszi magát, annak van-e szembefordítható hüvelykujja, amivel fel tudja venni a cipőjét (és egyáltalán, lába), (d) melyikünk a süket.

Mivel lehet rávenni óvodás- és kisiskoláskorú gyermekeket arra, hogy a gyönyörű tavaszi időben odakint ugrándozzanak a virágokkal és játékokkal teli kertben (lehetőleg valamelyik távoli sarkában) ahelyett, hogy bent szakítanak félbe minden mondatot? (Figyelem, csak egy helyes válasz van!)

1. Tájékoztassuk őket arról, hogy gyönyörű tavaszi idő van odakint a virágokkal és játékokkal teli kertben.
2. Mondjuk meg nekik, hogy az ugrókötéllel, a labdával és a hullahoppkarikával csak kint lehet játszani.
3. Küldjük ki őket.
4. Ígérjünk nekik csokit.
5. Adjunk nekik csokit.
6. Mondjuk azt, hogy pakoljanak össze, mert most már nagyon el kellene indulnunk hazafelé.

Amúgy meg vissza az egész, és awwww:

Én nem tudom, de szerintem az Univerzum tuti akar tőlem valamit*, mert csak a héten a következők történtek:

• Elhalasztódott a VampiCon, ahol kétszer előadást kellett volna tartanom. Noha szoktam előadásokat tartani, ez mindig mérhetetlen stresszt jelent már hónapokkal előre, mert mi a csudát tudnék én bármit is mondani bármiről, ami bárkit is érdekel, és mindenki azt fogja nézni, milyen nagy a seggem. Úgyhogy miután kétszer körbeugráltam az irodát, megírtam, hogy nagyon sajnálom (a vámpírrajongóktól ezúton is elnézést kérek, de az Univerzum a saját anyját is eladná, ha el akar érni valamit).
• Kaptam levelet, hogy ismerős a jogvédőknél fog dolgozni, és eszébe jutottam, és kapni fogok pénzt könyvtári kölcsönzések után (ez tényleg a döbbenet erejével hatott rám, mivel most éppen öt olyan munkám van forgalomban, amelyek után még a fordításokért sem kaptam pénzt). Ugyanitt megkérdezte, ismerem-e műfordítók elérhetőségét (természetesen átküldtem neki azokat, akikkel leveleztem már, de ha vannak sötétben bujkáló műfordító olvasóim, írjanak, és továbbküldöm). Mindenesetre itt már a puszta szándékot is értékelem.
• A metróban közlekedve búval töltött el, hogy leáldozott a fénykorom, eddig mindig kint volt két-három fordításom a fali reklámok között, most meg semmi (bár erre némi magyarázatot adott az, hogy csupa magyar szerzős könyvet hirdettek), de ó, a legvégén mégiscsak ott volt egy. Na azért, gondolta a nárcisztikus pszeudoműfordító.
• Reggel a nyomdászunk kezébe nyomtam a lakásos fotókat, hogy nyomja már ki nekem akármilyenbe, nem érdekel, csak látsszanak a képek, erre beszerkesztgette tök cukira, szinte fotóalbumosra magától (ami különösen annak fényében értékelendő, hogy részben mintegy a sors által reá kiszabott csapásként szoktam működni a munkaköri leírásom kapcsán). Az óvónénik el voltak ájulva.

(Akik azért olvassák a blogomat, mert ellenem drukkolnak, azokat megnyugtathatom, hogy ma kijöttek szimpatikus emberek, hogy adjanak árajánlatot külső hőszigetelésre, és kiderült, hogy ebben is van egy csomó fluxuskondenzátor, például a gázcső kint halad, és túl közel a házhoz, úgyhogy azt át kell vezetni máshol, az erkélyre, amely a lenti szoba egy része felett húzódik, is rá kéne húzni a dolgot, de ahhoz a felszínét meg kell dolgozni, a tetőn a bádog nem lóg ki eléggé, arra is rá kell hegeszteni egy darabot, a cselédbejáratot (a kamrából kivezető ajtó) teljesen le kell cserélni, és még a szigetelés előtt, de legalább őszintén elmondták ezeket előre, és mindenre külön adnak árajánlatot. Továbbá holnap megint temetésre megyek, mint négy éve minden tavasszal).

* Ezzel kapcsolatban idézném a tavaly nyári egyik beszélgetésünket Tarhonyakártevővel:
Én: Én nem értem, mit akar ez tőlem, sokkal fiatalabb nálam, tök jól néz ki, erre virágokat küld, meg meglepetésből lemossa reggelre a kocsim szélvédőjét, állandóan itt lófrál, szerintem be akar költözni hozzám.
Tk: Ne legyél már ennyire gyanakvó, lehet, hogy tisztességesek a szándékai, és csak jól meg akar dugni kétszer.
(Megpróbálom levonni a tanulságokat az Univerzumra nézve).

Szóval ez a Muciszoba akkor és most, a virág azért került a végére, mert ragaszkodott hozzá, hogy azt külön fotózzam le (szorgalmasan locsolja reggel-este, kicsit tartok tőle, hogy bekishercegesedik).

Amúgy akkor lenne igazán életszerű, ha a padlót egyenletes rétegben legódarabkák és sínek borítanák, de ügyesen összepakolt.

Az óvónénik kértek tőlem képeket a felújításról (mintegy családlátogatás helyett), úgyhogy itt van például egy sorozat a konyháról, és nem állítanám, hogy most maradéktalanul elégedett vagyok vele (lesz még radiátorfestés, ablakkeret-festés, konyhabútorcsere piros ikeásra), de egyrészt ott van az a drog benne, hogy a csempézést leszámítva mindent én csináltam, másrészt látni kellett volna előtte (az a mayhem, ami az első képeken tükrőződik, semmi a korábbi állapotokhoz képest, ugyanis az előző lakóknak két évvel eladás előtt elromlott a konyhai csapjuk (amit nekem kiszállással együtt ötezerből megjavítottak), és mindent beszáradt, szennyes edények és rothadó bútorok borítottak, cigi- és rühöskutya szaggal, amire még rájött, hogy a villanyvezetékcsere során egyenletes, két centis finom por hullott a mindenre).

nemén: kopognak az ablakomon a rajzó cserebogarak
én: jaj, azokat hogy gyűlölöm
tudom, a természet részei
meg minden
csak kimegy az ember
nemén: minden negyedik évben van nagy rajzás
én: és véletlenül eltapossa őket
nemén: és lehet, hogy szólni kéne nekik, hogy májusi cserebogárnak hívják őket gyerekkoromban
amikor egy barbárabb világban éltünk
amikor a férfiak még férfiak voltak
és nők a nők
és mind vállvetve küzdöttek meg a természet zabolátlan, vad erőivel
akkor a miskolci egyetemi lakótelepen nagy tüzet raktak a professzorok mind
én: nem, a nők mostak és hisztiztek ahogy azt kell
nemén: és a gyerekek mindenféle dobozokkal, kosarakkal és lepkehálókkal fogták a levegőben tíz térfogatszázalékot elérő cserebogarakat
és máglyára vetették őket
én: legalábbis, kérlek, ne ábrándíts ki ebből a hitemből
nemén: olyan magától értetődőnek tűnt akkor
én: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
ez genocídium
nemén: igen, de úgy nyolcéves kor körül szimplán csak jó bulinak tűnt
lehet, hogy ez a magyarázat a holokausztra is
kellett hozzá egy elég nagy tűz
én: józsef attila is megírta
nemén: az mindent megírt
én: h egy nagy-nagy tüzet kéne rakni
de nem biztos, hogy a cserebogarak jártak a fejében
nemén: de aztán úgy döntött, hogy a cserebogárra nehéz rímet találni
én: vagy a zsidók
az is lehet!
nemén: ezért döntött inkább a munkásmozgalmi költészet mellett
én: bogár
halál
anál
nemén: szonár
én: kanál
nemén: totál
metál
én: a metál akkor már szó volt?
nemén: (na, dadaizmus, tessék)
ha kötözködsz, akkor visszavonom a szonárt is
én: az biztos volt
ez egy modern józsef attilák vagyunk
nemén: de te meg vond vissza az anált
én: csak nem olyan hisztisek
(anál volt már, olvass Freudot)
nemén: és nem leszünk 33 évesen öngyilkosok
én: józsef attila ma élne
(hát, már nem leszünk :D)
nemén: ha nem lett volna 33 éves :-)
én: biztos írna a szonárról
itt rontotta el
mint jézus
nemén: igen ki kellett volna hagyni, mint egy emeletet
mondjuk ha lemerülünk a költészetébe
akkor lehet, hogy tett egy kísérletet rá
érezhette
és amikor azt írta, hogy “harminckét éves lettem én, meglepetés e költemény”
akkor ezt egészen más megvilágításba helyezi az a feltételezés
én: a harminchárom biztos nem jött ki szótagszámilag
nemén: hogy a költő tulajdonképpen harminchárom lett volna
én: biztosan inkább meghalt hogy legyen azért valami
nemén: csak a tudatalattija visszaminősítette
én: amiről azt is megjegyezzük
nemén: igen
hogy jézus is
én: nem lehetett az az előregondolkodós fajta
nemén: mondjuk azért jó, hogy ő legalább nem alapított vallást
hülyén mutatna a kisvonatsín a falon
a három darabba hullott G.I. Joe figurával
én: elvágta őtet a vonat?
szerintem ez a keresztes dolog is hülyén mutat
nemén: hát gondolom, valahogy úgy szoktak attól meghalni
én: nem lehet belőle jól kijönni
(csak valahogy úgy volt bennem, h halálra zúzta)
olyan vallást kellene építeni
nemén: egyben legalábbis nehéz
én: ami a pozitív dicsőséges pillanatokon alapul
félmeztelenül fűnyírózó, jótestű jézus mennyivel vonzóbb lenne sokak számára

Hirtelen felindulásból* lombfűrészt kezdtem keresgélni a garázsban, és azt addig is tudtam, hogy ott csodás dolgok vannak (King-Kong számára alkalmas vaslánc, teljes méretű, de felhajtható lapú és kerekes pingpongasztal, ásó, sarló-kalapács (amelyek felújítva lakásdíszt fognak képezni), stb), de most még a következőket találtam:

• Két db jó állapotban lévő katonai rohamsisak (ránézésre magyar, 50-es évekbeli, de nem értek hozzá);
• Két db felnőtt méretű (? nagy), szépen megfaragott lovagi fapajzs kereszttel, rendes, fém karpántokkal;
• Egy db 10 cm vastag lapú munkaasztal satuval meg mindenféle fém izékkel;
• Egy db festett porcelán állólámpa-láb, vagy hogy hívják azt, tök szép;
• Két db televíziókészülék (nagyon gondosan be vannak csomagolva, de nem tudom, hogy működőképesek-e);
• Egy db asztalos, kovácsoltvas-lábú, lábbal hajtós Singer varrógép, fedéllel;
• Teljes Star Wars és Indiana Jones sorozatok eredeti videókazettán;
• Egy db olyan régi, hatalmas dobozos rádió;
• Egy fél (?) motorkerékpár;
• A szerelőaknára tehető, sínen csúszós vasrács.

És akkor a szerelőaknába még be se néztem**.

* Kaptam egy értesítést, hogy zöldhulladék-elszállítás (ág, gally, nyesedék) lesz itt, amely több ponton is homályos számomra, pl külön időpont van az xy út alattiaknak és felettieknek, de nekem fogalmam sincs, hogy mi az alatt és a felett ebben a kontextusban, ráadásul pont az xy út bevezető szakaszán lakom; másrészt a zöldhulladékot “kötegelve adagolgató mennyiségben” [sic] kell kiraknom, amiből nem világos, hogy most kihagytak egy vesszőt, és kötegeljem, vagy nem hagyták ki, és én csak a hosszra figyeljek, ne kötegeljek.

** Nem mertem.

Az van, hogy a korábbi életemben csak erkélyem volt, ott nevelgettem cserépben a paradicsomot, gyöngyhagymát és a bazsalikomot, most viszont itt van ugye ez a nagy kert, ami részben tele van függöny helyett használt, a két szintnél kicsit magasabb tujákkal, egy különálló garázzsal, pár köbméter téglával, tetőcseréppel és egyéb építőanyaggal meglepő helyeken, de azért akad benne tér paradicsomnak is.

A tegnapi rapid málnaültetés során szembesültem ugyan azzal a nehezítő körülménnyel, hogy a kertemben lévő talaj felső két centije ugyan termőföld, alatta viszont olyan harminc centi sóderrel, sittel és homokkal kevert valami van, de ettől nem hagytam zavartatni magam, elvégre földet adnak a boltban is, majd kicserélem rendesre azt a részét, ahol az ültetvény lesz.

Ma viszont kiderült, hogy a boltból (Tesco, Lidl, Aldi) elfogyott a föld, de végső kétségbeesésemben bementem a háztól pár száz méterre lévő, magát “autógumi-gyorsjavítás, ugyanitt virágföld eladó” táblájú fúziós telepre (azt csak a bennfentes gázostól tudom, hogy pult alól tűzifát és házi nápolyit is adnak, csak hivatkozzak rá), amelynek kapujában ilyen atlétatrikós férfiak szoktak állni, és azt mondtam, hogy kérek kétszáz liter virágföldet. Erre megkérdezték, hogy kocsival jöttem-e (mondjuk kabátban voltam, lehet, hogy úgy izmosabbnak tűnök), de végül azért adtak 8 ft / liter áron, meg utána a kezembe nyomtak pár tő epret azzal, hogy ott csak a helyet foglalja.

Otthon aztán felvettem az ezekre az alkalmakra tartogatott dizájner kertésznadrágomat, meg a virágmintás kertészkesztyűmet azzal, hogy addig nem megyek be, amíg kétszáz liternyi földet ki nem ások és le nem cserélek, és miközben teljes súlyommal az ásón ugráltam, ami így sem nagyon akart lejjebb menni, arra gondoltam, hogy lenne egy hasznos tanácsom azoknak, akik komolyabb konfliktusba keverednek másokkal, és utána megoldásokat keresnek: válasszák inkább a sósavat. Ásni nem könnyű, és ez most eufémizmus volt.

De ami a lényeg, természetesen az egész szomszédság odagyűlt a környékre beszélgetni, és én arra számítottam, hogy mint rendes vidéki emberek, megbocsátó, türelmes mosollyal csóválják majd a fejüket a tevékenységem láttán, majd olyan tanácsokat adnak, hogy ha ilyen másik szögben tartom az ásót, akkor sokkal könnyebb lesz, meg ne haránt vessem a borsót, hanem szálirányba, és csipkelődő megjegyzéseket tesznek majd a városi lányra, de pár év alatt belejövök, kikupálódom, és akkor majd egyformán cserzett arcunkból mosolygunk egymásra a jól végzett munka örömével, mintegy áthidalva az urbánus és rurális származás okozta felfogásbéli különbségeket, és a kocsmában talán még egy olyan megjegyzés is elhangzik egyszer, hogy “azért ismerjük el, most már egész elfogadhatóan karózza a borsót, pedig ezt nem gondoltam volna, amikor ott ásott”.

Ehelyett az volt az első hozzászólás, hogy “jé, ásó, de jó, hol lehet ásót venni?”. Ezt követően némi vita után megegyeztek abban, hogy nem a Tibi eurós boltjában, hanem a benzinkútnál (egyébként tényleg), majd amikor ez megnyugtatóan tisztázódott, megkérdezték, hogy tulajdonképpen miért is ások. Bevallottam, hogy paradicsomot meg borsót akarok ültetni, mire felvilágosítottak, hogy azt nem ültetni szokták, hanem nyáron száz forint a kilója a zöldségesnél (de a benzinkútnál is kapható). Utána megkérdezték, hogy nem akarom-e lebetonozni inkább a teljes kertet, a szomszédnál is olyan szépen megcsinálta az egész udvart a Józsi, nézzem meg, milyen szép tiszta így. Erre zavartan azt feleltem, hogy nem, én inkább izé, paradicsom meg virágok, mire együttérzően visszakérdeztek, hogy “Pesten ez így szokás?”. Kicsit úgy éreztem magam, mintha olyasvalaki lennék, aki panelházban akar erkélyen disznót nevelni, de utána az egyik kislány megkérdezte, hogy hol tanultam meg ásni, és ezért talán érdemes volt. Mindenesetre megérdeklődték még, hogy mikor nőnek ki majd a földből a dolgok, és átjöhet-e majd a gyerek megnézni (természetesen igen, de felnőttektől szerintem majd belépődíjat fogok szedni), és végül azzal búcsúztunk el, hogy érdekes hobbijaim vannak.

Hát ezért tart itt ez az ország.

A mai napom úgy végződött, hogy a szomszédok érdeklődve végignézték, amint sötétedéskor beállok a kertbe, kiveszek egy fekete nájlomzsákot a kocsiból, és lázas sietséggel ásni kezdek.

Pedig csak önvédelem volt kaptam egy tő málnát.

Kezdődni meg úgy kezdődött a nap, hogy úgy keltem, mint aki fűnyírót reggelizett, és fel is készültem arra, hogy méltó bosszút állok ezért a környezetemen (ha megkérdezik, hogy mi bajom, azt mondom, hogy semmi, vagy valami ilyesmi), és úgy éreztem, hogy erre rögtön esélyem is fog nyílni, mivel a kocsikapum csukása közben az autómból kiszűrődő zenére (stílszerűen a not now john ment) kijött a bunkó szomszéd, rám nézett, én ránéztem, felkészültem a válaszra, miszerint ez még mindig jobb, mint az Edda-összes, amit te szoktál sugározni a garázsból, majd azt mondta nekem, hogy “annyira örülök, hogy te is szereted a zenét, én imádom, nagyon fasza csaj vagy”, és integetett, miközben elhajtottam (wtf???).

Utána a céges szomszédnéni átjött, és hozott nekem egy cserép tök szép virágot (bár eleve egy tő málnával és egy tő ibolyával vártak a munkahelyen), majd az utcán megállított egy csaj, hogy tök jó a cipőm, hol vettem (wtf2???), délután a villamoson átadta a helyét egy velem egykorú srác (na ennél érthetetlenebb nincs, még a terheseknek is csak középkorú nők szokták átadni a helyüket), és valahogy mindenki tök kedves volt, amikor én tombolni akartam az igazságtalanságuk miatt, de durván kedves, a nyomdászfiú csillogó szemekkel, lelkesen helyeselt, amikor negyedóránként újabb ötletekkel ársztottam el, hogy mit kéne még csinálni (wtf3, ilyenkor általában hangsúlyozottan türelmesen, üveges szemekkel szokott maga elé nézni, és az árad a metakommunikációjából, hogy “lucia, én őszintén kedvellek téged, de hagyjál már békén”), ajándék minisütit kaptam a pékségben, az eladó a boltban megköszönte, hogy kérdeztem tőle valamit, a parkolóban elkérte egy ránézésre nálam tízessel fiatalabb srác a számomat (ennyire azért tényleg nem selymes a hajam, de komolyan), és mindenki mosolygott rám folyamatosan, nagyon ijesztő volt.

Aztán amikor hazaértem, akkor vettem észre, hogy a könnyed nyári etnikus vagy mi ruhámba, amelynek az időjárásra való tekintettel nem kötöttem meg a nyakát, kábé köldökig be lehet látni, ha egy kicsit is előrehajolok. És azért csak köldökig, mert övvel hordom.

(Mondjuk ez a cserepes virágra (uruk-hai helyett) nem ad magyarázatot).

Én nemtom, de ma valahogy túlcsordult a pohár (fogalmam sincs, hogy miért pont ma, semmi közvetlen oka nem volt), és elegem van abból, amikor a megbeszélt dolgokból nem lesz semmi, amikor a politikai kérdésekkel nem foglalkozhatok, amikor mosolyogjak akkor is, ha nem, amikor nem válaszolnak, amikor beleteszek magamtól 80%-ot, és a maradék húszat kérik számon, amikor a minden van. És tegnapra, de legyen tökéletes.

(És tudom, hogy én is szoktam halasztani megbeszélt dolgokat, nem igazán akarok politikai kérdésekkel nyilvánosan foglalkozni, jobban megéri mosolyogni, mert olyan hálásak tudnak lenni érte, és én is szoktam nem válaszolni, és ha egy kicsit még jobban megerőltettem volna magam, simán meglenne a 100%, és sokkal jobb, ha minden van, mintha semmi nincs, és ha már megvan az a szuperképességem, hogy tegnapra, de tökéletesen, akkor miért ne használjam ki, de akkor is, néha jólesne egy kis (nagy) odafigyelés, csak úgy, get out of jail free card jelleggel, mondjuk egy olyan, hogy valaki felhív, hogy “dobj el mindent, hülyeségeket akarok csinálni, egy óra múlva a megadott helyen”).

Oké, facebookon kaptam a linket (Ryan Gosling Top 10 Heroic Moments, aki küldte, ha akarja, fedje fel magát kommentben, mindenesetre leírhatja a heti jócselekedét), és ez az, amit megnézek, ha szomorú vagy fáradt vagyok, mindannak ellenére, amit ellenem elkövetett (Gangster Squad).

“The movie? I haven’t seen that.”

Hétvégén amúgy matekból korrepetáltam valakit, akinek át kellene jutnia az érettségin, olyan fél óra alatt derült fény arra, hogy kb az alapfogalmakkal sincs tisztában, onnantól fogva többek között a gyerek legójának segítségével próbáltam három órában összefoglalni olyan két évnyi anyagot, nagyjából így:

(Tudtommal annyi eredménye mindenképpen lett a dolognak, hogy előásta a gyerekkori legóit).

Na de erről meg tegnap délután ez jutott eszembe:

Elnézést, lehet, hogy ez csak nekem vicces.

Pusztán az értetlenségem indoklása végett szeretnék mutatni pár jellegzetes képet a hálószobámról (igen, a bútorok a művész azon korszakából származnak, amikor az adott keretből a nyír és a fekete közül válogathatott csak az ikeában).

Szóval fogalmam sincs, hogy ez hogyan történhetett (mindenesetre amikor ész nélkül világoskék dolgokat kezdtem vásárolni, akkor az első tünetek megjelenése után másfél évvel szültem egy fiút, úgyhogy egy kicsit aggódom):

Biztosan az általános politikai kiábrándultság miatt veszett ki a bizalom az emberekből, merengett a lány*, akire hajszárítás közben azzal törték rá a fürdőszobaajtót, hogy “ugye nem flexelsz, gőztisztítózol vagy fúrsz tizenöt perccel indulás előtt?”, és akinek (az idézett és csak alig megváltoztatott részek ellenére) korábban azt sem hitték el, hogy a Velencei kalmár aznap esti feldolgozása egy földközi-tengeri óriáspolipról fog szólni, aki a lagúnákba nyújtja be lopva a csápjait, és így vadászik gyanútlan turistákra.

* A lány, akit úgy lehetett általában lokalizálni, hogy elektromos eszközök zúgtak körülötte.

Valaki felvilágosíthatna arról, hogy amikor minden kívánságom teljesül, és minden úgy van, ahogyan én akarom, akkor miért érzek fájó nosztalgiát azon idők iránt, amikor nem így volt a minden, és miért akarok hirtelen mást.

A héten lefolytatott beszélgetések során fény derült arra, hogy a minket mostanában leginkább foglalkoztató problémák a következők:

Én: túl selymes a hajam*.

Suematra: vettünk új borospoharakat, és nem csengenek szépen, amikor koccintunk**.

Alie: most új céges telefonnak a legmenőbb Blackberryt kaptam, de ez nem tud frontview-t, ezért kénytelen vagyok 2013-ban tükörből készített selfie-ket instagramolni, mintha 2011 lenne.

Az ügyészségnek nincs több kérdése.

* Ez amúgy komoly hatással van az életminőségemre, legalábbis, amikor valaki (aki nem olvassa a blogomat, én pedig nem árultam el neki a hajamról semmit) múltkor spontán megjegyezte, hogy milyen selymes a hajam, akkor először kiszaladt belőlem egy “nyihí”-szerű hang (mintha nem is 2011, hanem 1998 lenne), majd azonnal elkomorodtam, és megkérdeztem, hogy de ugye nem túl selymes?

** Ezt én is letesztelhettem, és valóban nem szép a csengése, mondjuk nem annyira ronda, hogy az ember sírni kezdjen, de egy hollywoodi filmben biztosan újravennék miatta a hangsávot.

És akkor hadd meséljek a mai napomról is, amely úgy telt, hogy reggel hatkor felkeltem, örültünk egymásnak a gyerekkel, nem felejtettem el reggelit adni neki, nem felejtettem el vitaminokat adni neki, ő elfelejtett volna felöltözni, de emlékeztettem rá, mert az óvodában valamiért nem tartják comme il faultnak a pizsamában való megjelenést, és nem felejtettem el tornacuccot meg gyümölcsöt vinni neki.

A munkahelyen csak a szállítólevelet felejtettem el kiállítani a könyvekhez, de szerencsére azokért elfelejtettek jönni, utána rohanás az oviba, gyerek elszállítása a mamához tömegközlekedéssel (autóval esélytelen lett volna időben keresztül a városon), még virágot is vettünk (és tisztában vagyok vele, hogy ez nem a muciblog, mégis muszáj megosztanom, hogy mennyire jó érzés, amikor ott ugrál mellettem kezében a csokor tulipánnal, valami hihetetlenül büszke és elégedett arckifejezéssel, és egyszerűen mindenki mosolyog rá, aki szembejön), utána rohantam vissza a városba, mert hatkor munkamegbeszélés volt, ami terveimmel ellentétben elhúzódott fél kilencig, de legalább ültem.

Akkor aztán osztottam-szoroztam, és úgy döntöttem, egyszerűbb vennem holnap estére valami normális ruhát, mint aggódni, hogy megszáradnak-e a tolmácsolósaim egy nap alatt (a héten nem volt időm mosni), és ekkor zajlott le a Mangóban életem egyik legbizarrabb beszélgetése, amikor azt mondtam az eladónak, hogy légyszi ebből szeretnék egyet a méretemben, megnézné-e a raktárban, mire az eladó azt felelte, hogy sajnos túl vannak terhelve, és mindjárt zárnak, én meg teljesen logikátlanul azzal érveltem, hogy “de én nagyon szeretném”, amire rám nézett, és azt mondta, hogy jó (majd tényleg hozott ruhát).

Utána vissza kellett mennem a munkahelyemre egy lófejért*, két (kisebb) birsalmafáért**, és két doboz hajfestékért***, amelyeket nem akartam végighurcolni a korábban részletezett kalandokon, ja, meg az autómért. Ez idáig rendben is lett volna, de akkor megszólalt a telefon, én pedig reflexből felvettem, mire a másik végén megkönnyebbült hangon azt mondták, hogy jaj, már attól tartottak ott a világ másik végén, hogy az éjszaka közepén telefonáltak, nem, feleltem az órára pillantva, még csak fél tíz lesz, és természetesen be lehet jönni itteni idő szerint kedden a Napirajzért.

Miután ebben megállapodtunk, teljesen természetes mozdulattal kapcsoltam be a gépemet, és kezdtem letölteni a leveleket, közben arra gondoltam, hogy a nyomdász srác biztos papírért ment, azért nincs még itt, és csak azon a mailen hökkentem meg egy kicsit (mielőtt megnéztem volna a címzettet), amelyben koreai tolmácsolásra kértek tőlem árajánlatot, de azon is csak úgy, mint az egyszeri egyetemista**** (egyszerűen nem emlékeztem, melyik fordítóirodánál adtam meg a koreait, sem arra, hogy mi okból). Kicsivel később csalhatatlan és részletekre érzékeny megfigyelőképességemnek köszönhetően feltűnt, hogy sötét van, és onnan már csak pár tíz másodpercnyi oknyomozói szellemi tevékenységbe telt összeraknom, hogy nem dolgozni mentem be.

Ennek ellenére, miközben hazafelé menet azt mondták nekem telefonon, hogy lehet, hogy egy kicsit túl sokat dolgozom, rögtön rávágtam, hogy még mindig jobb, mintha drogoznék, de később, amikor őszintén magamba néztem, kénytelen voltam belátni, hogy erre nincs empirikus bizonyítékom, úgyhogy amennyiben a jövőben mondjuk napi három bejegyzést kezdenék írni, az azt jelenti, hogy áttértem a kokainra.

* Don’t ask.

** Kaptam, na.

*** Olybá tűnhet, hogy ez magas stresszfaktort jelez, de igazából csak arról van szó, hogy I’m on a quest, ugyanis van az a vöröses, zsemleszínű spánielnél pár árnyalattal sötétebb szín, ami nekem jól áll, és régen gesztenyebarnának hívták, na most ilyet nem lehet találni, biztos kiírta rá a word, hogy kerülendő kifejezés, úgyhogy kénytelen vagyok tapasztalati úton kideríteni, hogy pillanatnyilag az álmos bóbitaszeder vagy a sivatagi meggy fantázianéven fut-e.

**** Van ugye az a vicc, amikor közvéleménykutatást folytatnak abban a témában, hogy mennyire nehéz megtanulni a japán nyelvet, először megkérdeznek egy átlagembert, aki azt feleli, hogy “szerintem egy élet is kevés hozzá”, utána megkérdeznek egy professzort, aki azt mondja, hogy “3-5 év intenzív tanulással nagyrészt elsajátítható”, majd megkérdeznek egy egyetemistát, aki azt válaszolja, hogy “miért, holnap zéhá?”.

Amikor a tizenkettedike EVA, a huszonötödike autóhiteltörlesztés, a hatodika diákhiteltörlesztés, huszonhat-huszonnyolc ne felejtsem el a gázt bejelenteni, tizenöt-tizenhat villany, h-sz-p konditerem, váratlan időpontokban virágot kapok, huszonkilencedikén utaljam a wellnest, pénteken vigyek tornaruhát a gyereknek, heti három blogbejegyzés, írjam alá valamikorra, amit már elfelejtettem, vegyem át, postázzam, jó-e ez így, nem-e lehetne-, hogy inkább tegnapra, hétfőnként tiszta ágynemű az oviba, tizedikén ruhacsere, tizenegyedikén számlaátvétel, úristen, megírtam-e már azt a fülszöveget, tizenhetedikén olyan születésnap, amire ne emlékezzek, de azért jó lenne valami frappáns emlkeztető arról, hogy nem emlékszem, havi másfél nagyobb határidő, holnap jó lenne, ha beugranék tolmácsolni, anya, elfelejtettem betakargatni a fókát, ugye visszamész, hogy ne fázzon, úristen, elfelejtettem tankolni az olcsóbb környéken, vajon eldöcög-e hazáig, válaszoltam-e arra, igen, holnap persze összefuthatunk, kedden kukanap, úristen, két napja nem néztem meg grafit kommentjeit, engedélyezni, amit engedélyezni kell, ha hétvégén le akarom festeni az ajtót, akkor ma legalább le kéne csiszolni-alapozni, pénteken féláras az alapozóm a DM-ben, megcsináltam-e az összes rendelést, levenni a készletből a rendelés nélkül megvásárolt termékeket, elkészült-e már a borító, a közös írós pályázaton kinél van éppen a labda, és ki nyert felmentést gyerekfürdetésre hivatkozva, két nap múlva lejár a bérletem, ötödikén jönnek a tetőszigetelők, leadás előtt átnézni, sztornózni és rákérdezi, majd újra kiállítani a nem kifizetett számlákat, a nyomda megcsinálta-e azt, amihez én a szállítólevelet, ugye a szenszeit i-vel írják, a jövő hétvégemet sztornózzam, mert akkor a cseresznyevirágok nyílásához fogok hozzájárulni a füvészkertben, de persze, igen, este tudok még oroszoknak tolmácsolni, legalább kifizeti a tetőszigetelést, most szombaton gyerekes buli, vasárnap színház, találjak valakit, aki eljön velem, és minden maradék időmre szükségem van ahhoz, hogy a képzeletbeli barátaim ne hidegüljenek el tőlem,

szóval akkor nem csoda, ha miután a szeretett kolléga kedden figyelmeztetett, hogy csütörtökön nem jön be, szerdán ismét figyelmeztetett, hogy csütörtökön nem jön be, és csütörtökön konstatáltam, hogy valóban nem jött be, délben írtam neki egy olyan üzenetet, hogy “most jöttem rá, mert kikövetkeztettem a 164+-os ikúmmal, hogy akkor ugye ne várjalak meg az ebéddel?”.