És akkor hadd meséljek a mai napomról is, amely úgy telt, hogy reggel hatkor felkeltem, örültünk egymásnak a gyerekkel, nem felejtettem el reggelit adni neki, nem felejtettem el vitaminokat adni neki, ő elfelejtett volna felöltözni, de emlékeztettem rá, mert az óvodában valamiért nem tartják comme il faultnak a pizsamában való megjelenést, és nem felejtettem el tornacuccot meg gyümölcsöt vinni neki.

A munkahelyen csak a szállítólevelet felejtettem el kiállítani a könyvekhez, de szerencsére azokért elfelejtettek jönni, utána rohanás az oviba, gyerek elszállítása a mamához tömegközlekedéssel (autóval esélytelen lett volna időben keresztül a városon), még virágot is vettünk (és tisztában vagyok vele, hogy ez nem a muciblog, mégis muszáj megosztanom, hogy mennyire jó érzés, amikor ott ugrál mellettem kezében a csokor tulipánnal, valami hihetetlenül büszke és elégedett arckifejezéssel, és egyszerűen mindenki mosolyog rá, aki szembejön), utána rohantam vissza a városba, mert hatkor munkamegbeszélés volt, ami terveimmel ellentétben elhúzódott fél kilencig, de legalább ültem.

Akkor aztán osztottam-szoroztam, és úgy döntöttem, egyszerűbb vennem holnap estére valami normális ruhát, mint aggódni, hogy megszáradnak-e a tolmácsolósaim egy nap alatt (a héten nem volt időm mosni), és ekkor zajlott le a Mangóban életem egyik legbizarrabb beszélgetése, amikor azt mondtam az eladónak, hogy légyszi ebből szeretnék egyet a méretemben, megnézné-e a raktárban, mire az eladó azt felelte, hogy sajnos túl vannak terhelve, és mindjárt zárnak, én meg teljesen logikátlanul azzal érveltem, hogy “de én nagyon szeretném”, amire rám nézett, és azt mondta, hogy jó (majd tényleg hozott ruhát).

Utána vissza kellett mennem a munkahelyemre egy lófejért*, két (kisebb) birsalmafáért**, és két doboz hajfestékért***, amelyeket nem akartam végighurcolni a korábban részletezett kalandokon, ja, meg az autómért. Ez idáig rendben is lett volna, de akkor megszólalt a telefon, én pedig reflexből felvettem, mire a másik végén megkönnyebbült hangon azt mondták, hogy jaj, már attól tartottak ott a világ másik végén, hogy az éjszaka közepén telefonáltak, nem, feleltem az órára pillantva, még csak fél tíz lesz, és természetesen be lehet jönni itteni idő szerint kedden a Napirajzért.

Miután ebben megállapodtunk, teljesen természetes mozdulattal kapcsoltam be a gépemet, és kezdtem letölteni a leveleket, közben arra gondoltam, hogy a nyomdász srác biztos papírért ment, azért nincs még itt, és csak azon a mailen hökkentem meg egy kicsit (mielőtt megnéztem volna a címzettet), amelyben koreai tolmácsolásra kértek tőlem árajánlatot, de azon is csak úgy, mint az egyszeri egyetemista**** (egyszerűen nem emlékeztem, melyik fordítóirodánál adtam meg a koreait, sem arra, hogy mi okból). Kicsivel később csalhatatlan és részletekre érzékeny megfigyelőképességemnek köszönhetően feltűnt, hogy sötét van, és onnan már csak pár tíz másodpercnyi oknyomozói szellemi tevékenységbe telt összeraknom, hogy nem dolgozni mentem be.

Ennek ellenére, miközben hazafelé menet azt mondták nekem telefonon, hogy lehet, hogy egy kicsit túl sokat dolgozom, rögtön rávágtam, hogy még mindig jobb, mintha drogoznék, de később, amikor őszintén magamba néztem, kénytelen voltam belátni, hogy erre nincs empirikus bizonyítékom, úgyhogy amennyiben a jövőben mondjuk napi három bejegyzést kezdenék írni, az azt jelenti, hogy áttértem a kokainra.

* Don’t ask.

** Kaptam, na.

*** Olybá tűnhet, hogy ez magas stresszfaktort jelez, de igazából csak arról van szó, hogy I’m on a quest, ugyanis van az a vöröses, zsemleszínű spánielnél pár árnyalattal sötétebb szín, ami nekem jól áll, és régen gesztenyebarnának hívták, na most ilyet nem lehet találni, biztos kiírta rá a word, hogy kerülendő kifejezés, úgyhogy kénytelen vagyok tapasztalati úton kideríteni, hogy pillanatnyilag az álmos bóbitaszeder vagy a sivatagi meggy fantázianéven fut-e.

**** Van ugye az a vicc, amikor közvéleménykutatást folytatnak abban a témában, hogy mennyire nehéz megtanulni a japán nyelvet, először megkérdeznek egy átlagembert, aki azt feleli, hogy “szerintem egy élet is kevés hozzá”, utána megkérdeznek egy professzort, aki azt mondja, hogy “3-5 év intenzív tanulással nagyrészt elsajátítható”, majd megkérdeznek egy egyetemistát, aki azt válaszolja, hogy “miért, holnap zéhá?”.