…bizonyos összefüggéseket véltek felfedezni a sarkkutatók és a műfordítók között, miután megfigyeltek engem természetes közegemben. Miután a mintavételezés nem volt véletlenszerű és nem reprezentatív, a felmérésből általános következtetéseket levonni egyelőre nem lehet.

Éppen arról készültem egy bejegyzést írni, hogy mostanában milyen véleményeket hallok magamról (elvégre ez egy énblog), mondjuk az máig a kedvencem, amikor az L. éppen hazafelé szállított éjfél után, kies  vidéki utakon, és egyszerre csak megszólalt, hogy tudom-e, mi a jó bennem, amire én azt feleltem, hogy nem, noha álmomból ébresztve is fel tudnék sorolni egy huszonöt tételes listát, de éreztem, hogy ez nem az a pillanat (szövegértelmezésben is jó vagyok például), amire ő azt felelte, hogy az, hogy tudsz csendben maradni.

De most nem erre akarok kilyukadni, hanem arra, amikor Tarhonyakártevő a világ legdepressziósabb folyosóján magyarázta rólam, hogy “tudod, a lucia gyűlöl csetelni, főleg, ha dolgozik, és most onnan lehet észrevenni, hogy sürgős határideje van, hogy ahányszor felbukkanok a gtalkon, letámad azzal, hogy miért ne menjek britekkel antarktiszi expedícióra”.

Ez mostanra odáig fajult, hogy tegnap három levelet is írtam különböző magyar, antarktiszi expedíciókkal foglalkozó ún. weboldalak adminjának, amelyben felhívom a figyelmüket a magyar helyesírás szabályaira (hát rajtam kívül már senkit nem érdekel a földrajzi nevek korrekt átültetése? A dátumok toldalékolása? Az idegen helyesírású szavak toldalékolása? Mivel foglalkoznak ezek szabadidejükben?) és tárgyi tévedéseikre (meg néhány anglicizmusra a fordított anyagokban).

És nem, nem megőrültem, hanem sarkkutatós könyvet fordítottam, amely egy konkrét expedícióról szól, de szerencsére úgy csinálja, mint amikor megkérem Saburót, hogy adjon már egy ftp-helyet (nevet-jelszót) a céges anyagok (honlapról való) letöltéséhez, mire ő elmagyarázza nekem a Windows Commander működését, a fájl szó etimológiáját és azt, hogy miből áll össze egy url, csak ezekkel ugye tisztában vagyok (de rámnézésre ez biztosan nem egyértelmű), viszont az antarktiszi expedíciózás történetével nem. Vagyis már igen. Meglehetősen alaposan. A kánikula ellenére szívemben folyamatosan mínusz húsz fok alatt tartózkodik a hőmérő higanyszála, és lelkem mélyén nyers fókahúst eszem, meg ilyenek.

Szóval én igazából nagyon szeretem a briteket, de azért nem egyszerűek ma sem, akkor pedig még sokkal bonyolultabbak voltak (amúgy a viktoriánus éráról beszélünk, ami azért érdekes, mert az előtte fordított könyvem is abban játszódott). Nagyon úgy tűnik, hogy akkoriban úgy érezték, hogy a brit úriembereket kötik bizonyos szabályok, például jellemük makulátlanságára nem vethet árnyékot az, hogy kutyákkal húzott szánon utaznak, a póni viszont comme il faut, úgyhogy pónikat vittek az Antarktiszra. A pónik olyan egy hétig bírták, utána már csak élelemként szolgáltak, a kutyák vontatta szán pedig bekerült a brit úriemberek korlátozott lehetőségei közé (valószínűleg úgy tettek, mintha nem vették volna észre), bár Tarhonyakártevő felvetette a tevét, mint alternatívát, én pedig az elefántot, úgyhogy lettek volna még ott lehetőségek.

A másik ilyen az volt, hogy brit úriember nem vesz a lábára sílécet, mert ilyesmit csak az olyan vademberek csinálnak, mint az eszkimók, a svájciak és a norvégok, akiktől ugye minden kitelik. Többek között ennek köszönhetően alakult úgy a Déli-sark felfedezése, hogy Scott és Amundsen nagyjából egyszerre indultak, Amundsenék szépen, céltudatosan (mint az állatok) odasíeltek, Scotték egy hónappal később értek oda (ennek a másik oka az volt, hogy brit úriembereknek rangján aluli a dicsőség ilyen alantas hajszolása, ők igazából természettudományos kutatások végett kóborolnak arra, és majd mintegy véletlenül fogják meghódítani a sarkot), szóval Amundsenék nem írogattak időjárási naplót, meg nem méricskéltek szélsebességet, hanem odasíeltek, kitűzték a norvég zászlót, majd elégedetten visszasíeltek.

Scotték egy hónappal később értek oda, igen szomorúan nézegették a zászlót egy darabig, majd visszafordultak, és hősiesen meghaltak.

További érdekes adalék még, hogy két brit sarkkutató azon veszett össze egy életre (több feszültség volt köztük, de ez volt a végső kiváltó ok), hogy az egyik ugye magával vitte a családi perzsát a sátor aljába (értelmezzük ezt kontextusában, mármint rohadt hideg van, nagyon fúj a szél, kézzel vontatják a szánt, nincs mit enni), a másik pedig valamelyik este véletlenül felborította rajta a kerozinfőzőt, és lyukat égetett bele. Harmadik társuk naplója szerint ekkor a megbocsáthatatlan “bloody fool” kifejezés is elhangzott, ami után jött egy “rám mondta? Ezt rám mondta? Hát tudja mit, maga a bloodiest fool ever!”, majd ezt követően soha többé nem beszélgettek, csak koruk tumblijában (tudományos publikációk) égették egymást.

A könyv egyébként legnagyobb részében eredeti naplóbejegyzésekre támaszkodik, és van köztük egy olyan is, hogy kb.: “27-edik nap: a több heti belső dühöngés után ma reggel megjegyeztem neki, hogy kicsit frusztrál, hogy minden reggel rá kell várni. Ezután órákon keresztül nem szóltunk egymáshoz”, de ezek végül kibékültek.

Volt még az az érdekes bejegyzés is, hogy “X az elmezavar jeleit mutatja, nincs kedve menetelni, és legszívesebben az egész napot a hálózsákjában töltené”, ami szerintem valahol azért inkább a normalitás felé hajló reakció, de én magamból indulok ki.

Viszont voltak aranyos dolgaik is, pl. azzal szórakoztatták magukat, hogy hátulról elkapták a pingvineket, majd leszánkóztatták őket hólejtőkön, és kacagtak (pedig közéjük is lövethettek volna). A pingvinekről jut eszembe, Frank Hurley, Ausztrália másig legjobb fotósának tartott fényképésze az első ilyen expedíciója után lett igazán híres, amelyre majdnem nem jutott el, mert az anyukája titokban írt az expedíció vezetőjének, hogy a fiának rettenetes tüdőbaja van, nem fogják hasznát venni, ezért ne vigye el, de légyszi, erről a levélről ne szóljon a fiának (aki ekkor a húszas éveiben járt). Hurley-t ekkor alapos orvosi vizsgálatnak vetették alá, és semmi baja nem volt, úgyhogy elvitték, és ennek köszönhető, hogy most már tudhatjuk, hogy néz egy pingvin közvetlenül hóvihar után:

Hát így.

– Te lucia, csak azért hívtalak, hogy van még húsz sikisi? – kérdezte a Mester.
– Már csak tizennyolc van – felelte a Tanítvány.
– Akkor írd ki nullára.
– Azért, mert a lét és a nemlét tulajdonképpen egy, és amíg ezt el nem fogadjuk, nem kerülhetünk közelebb az Univerzum megértéséhez, egyben a nem-megértés bölcsességéhez?
– Nem, azért, mert megveszem.

A Tanítvány megvilágosodott.

…végre megcsinálnom a Napirajz mentését, egyelőre a http://napirajz.wordpress.com/ címre, de nemsokára már a napirajz.hu cím is ide fog mutatni. Ezzel a művelettel kapcsolatban nem ígérhetem, hogy bármi másról fogok tudni mesélni, mint vérről, könnyekről és hajfestésről, ugyanakkor egyrészt jó dolog, ha az embernek az a fizetős munkája része, hogy napirajzokat böngésszen, másrészt most már nekiállhatok a saját blogomnak és a gyerekének is.

Az érdeklődőket megnyugtatnám, hogy a hajam tök jó lett.

Munkahelyi életkép, a szokványos irodai asztal előtt, amelyet csak az ufós ragtapasszal leragasztott webcamobjektív és a szerető kezek által odahelyezett, művészien meggravírozott, motivációs “Ne dohányozz, geci!” szöveget tartalmazó hármas ikontábla színesít, ketten térdelnek lázasan suttogva*. Az egyik a térdeplőszéken, a másik a saját lábán. A szomszéd szobában dolgozik a nyomdász, aki ha végez egy adag kandzsikártyával, mindig a fejére húzza a nejlonzacskót.

– A salingeres posztodra három ösztönös reakcióm volt, az egyik, hogy nem, mert Szerb Antal a világ legjobb írója… – mondja a nő, aki kósza, rá nem jellemző öltözködési ötletektől hajtva mélyen dekoltálva ment az apácákhoz pénzt behajtani, és emiatt nagyon melege volt végig az állig gombolt kabátban.

– Én ezt nem értem – feleli a lány, aki aznap kósza, rá nem jellemző öltözködési ötletektől hajtva fekete bőrcsizmát és halálfejes pólót vett magára, de szerencsére nem ment az apácákhoz. – Egy csomó ember, akit őszintén kedvelek, szereti Szerb Antalt, de hát az Utas és holdvilág pont arról a sodródó, értetlen, felelősséget nem vállaló pasifajtáról szólt, akit én nem bírok.

– A második reakcióm az volt, hogy lehet, hogy el kellene olvasnom angolul, a harmadik pedig az, hogy lehet, hogy azért érzel így, mert Salinger a fejedben turkál, és milyen jó, hogy az én fejemben nem turkál.

– Egyébként tényleg így van, tényleg egy csomószor az van, hogy olvasok tőle valamit, és arra gondolok, hogy én ezt meg akartam írni, de így már meg van írva, de ne a zabhegyezőből indulj ki, az is jó, de nekem a Franny és Zoey volt az első nagy reveláció, amiben igazából nem történik semmi, a csaj idegösszeroppanást kap, mert mindenki hülye, és hazamegy az anyjához, a korban hozzá közel álló bátyja meg próbál beszélni vele, hogy azért nem olyan nagy baj, hogy mindenki hülye, utána az utcáról is felhívja emiatt, és igazából ennyi, de az is zseniális, ahogyan kábé az összes könyvben kiadott és folyóiratban megjelent novellája kapcsolódik egymáshoz, de teljesen váratlanul és más stílusban, és egyrészt olyan mondatokat tud írni, mint senki, de nem olyan sűrűségben, hogy modoros legyen, másrészt mindig kiderül, egy teljesen szokványos helyzet szokatlan nézőpontból való bemutatása során, hogy azért mégsem úgy lesz minden, ahogyan a szokványos helyzetektől elvárnánk, és visszatérve a Franny és Zoey-hoz, ott egyszerűen mindkét főszereplő én vagyok, én azokat a párbeszédeket már átéltem, csak csomószor nem volt hozzá meg a másik fele, és az egészet belengi a legnagyobb testvér szelleme, aki rég öngyilkos lett, de azért teljesen ott van, és…

– Én régóta gondolkozom azon, hogy neked biztosan volt egy imaginárius nagyobb testvéred, aki kamaszkorában öngyilkos lett. Ez sok mindent megmagyarázna veled kapcsolatban.

És tényleg. Mármint tényleg sok mindent megmagyarázna.

* Nem titkolózásból, hanem mert a harmadik jelenlévő éppen kedélyes beszélgetést folytatott Skype-on.

Ehhez annyit szeretnék még hozzáfűzni, hogy

1. Azért dolgozni is szoktunk (de komolyan).

2. Valóban nyomaszt némiképpen, hogy majd vámpírconon kell vámpírfordításról előadnom, valaki fogja a kezem hozzon már fokhagymát adjon már ötletet a vér ötven árnyalatán kívül, különben érzem, hogy ki fog jönni belőlem egy hasonló eszmefuttatás a vámpírokkal folytatólagosan elkövetett párkapcsolatok egészségtelenségéről, és az sose jó (never go full feminist).

3. A nemcsiromcsi történet az volt, hogy valaki belinkelt az egyik levlistára egy Bors-válogatást ún. romantikus igaz történetekből, és az egyik arról szólt, hogy fiú megismerkedik lánnyal online, de a fiú pék és egyben nemzetőr (az eredeti textusban nagybetűvel), ezért nincs sok ideje, és a romantikus csúcspont az volt, hogy a lány kap valami komoly kórságot, majd “Valentin-nap előtt 1 nappal jöttek szólni, hogy egy férfi áll a kapunk előtt katona terepmintás ruhában, zöld sapkában, fehér kesztyűben, komoly arccal. Felhívtam az ismerősöm, kérdezze meg ki ő és mit szeretne. Kiderült, hogy ő volt az én lovagom, a hegy túloldaláról! Megtudta, hogy beteg vagyok, ezért eljött és őrzött, védett engem”.

Namármost én nem tudom, hogy ki hogy van vele, de ha beteg és kiszolgáltatott állapotomban még egy ismeretlen, terepruhás pasi is ácsorogni kezdene az ajtóm előtt külön értesítés nélkül, attól nem a szerelem törne ki, hanem a frász. Mivel akkoriban sem tudtam, ki hogy van ezzel, feltettem a kérdést a listán, hogy ki mit szólna, ha váratlanul egy Nemzetőr állna az ajtaja elé, amire alie lakonikus válasza az volt, hogy “sunáznám”.

4. A halálközeli élmény meg az, hogy nemrégiben megkerestek, mint a halálközeli élményekről szóló fordítások szakértőjét (valóban fordítottam egy ilyet, csak már olyan titoktartási szerződéseket kell aláírnom, hogy a fal adja a másikat abban sem vagyok biztos, hogy az önéletrajzomba belevehetem), és felajánlottak egy könyvet, amelyben valaki majdnem meghal (mármint nem lát alagutat meg fényt a végén, csak a nyílt tengeren hánykolódik (nem, nem a Pí)). És azt hittem, viccelnek. De nem.

Munkahely, álmos hétköznap.

Én: És ha így felcsapom a combomat a pultra?
Sabolc [egy helyiséggel odébbról, másodpercnyi gondolkodás nélkül]: Ha te felcsapod a combodat a pultra, akkor én ezreseket fogok tömködni a melltartódba.

De meg tudom magyarázni.

Az egész úgy kezdődött, hogy Tarhonyakártevő a konyhában megjegyezte, hogy látja, vettem egy nadrágot a rózsaszín csizmámhoz, mire a bennem méltatlanul eltemetett nőklapja-bloggerina azt felelte fahangon, hogy hát igen, úgy éreztem egy pillanatra, ideje vidám, fiatalos színekkel bővítenem a ruhatáramat, ezért beszereztem egy rózsaszín farmert (és különben is, akciós volt). Erre Tarhonyakártevő kijelentette, hogy de ez nem is rózsaszín, inkább valami nagyon híg kakaó, amit hosszabb egyeztetés követett arról, hogy de szerintem igen, majd a kérdést eldöntendő kijelentettem, hogy jó, akkor most megkérdezek valakit, aki nem ért ennyire a színekhez, és betrappoltam Sabolchoz, hogy mondja meg azonnal, milyen színű a nadrágom.

– Barack. Fuji. Sezlony – felelte ő rémülten, körülbelül olyan arccal, amilyet Szent Fructuosus vághatott, amikor meglátta a gyufát (csak kevésbé magabiztosan a pozitív végkifejletet illetően), de megnyugtattam, hogy ez nem felvételi teszt, hanem az őszinte véleményére lennék kíváncsi, mire sajnos elmondta, de azt is hozzátette, hogy ja, tényleg inkább rózsaszín, mint barna.

Ezek után már csak Tarhonyakártevőt kellett meggyőznöm, és mivel a megvilágítás szegényességére gyanakodtam, mint torzító tényezőre, ekkor következett a bejegyzés elején idézett felvetésem, amire Sabolc azonnal rávágta a megfelelő választ, majd utánunk sétált, és egy osztályelső büszkeségével tájékoztatott minket, hogy a mondat első fele alatt még két megoldás eszébe jutott ezen kívül, de ez volt a legszalonképesebb.

Mindennek az a tanulsága, hogy kérdezni kell tudni, nem válaszolni.

A felütés az volt, hogy egyik késő délután a cégvezető egyszer csak megszólalt, hogy pusztán azért nem csesz le, amiért munkaidőben a blogomat olvasgatom, mert ő is a blogomat olvasgatja. Ekkor felhívtam a figyelmét arra, hogy egy órája lejárt a munkaidőm, mire without skipping a beat rávágta, hogy akkor ez a másik oka, majd rövid gondolkodás után kedvesen megkérdezte, hogy ha lejárt a munkaidőm, miért a céges erőforrásokat pusztítom. Ekkor már ketten feleltük neki, hogy nem a blogom olvasgatása miatt van bekapcsolva a gépem, hanem mert azon van a számlázóprogram, és amint kikapcsoljuk, mindig jön egy vevő. Ezek után már csak a személyes hősugárzómra tudott hivatkozni, de egy olyan tekintet kíséretében, amelyre nincs mentség, tájékoztattam, hogy azt már a munkaidő vége előtt másfél órával kikapcsoltam.

Mindenesetre ezután csevegtünk még pár szót, aminek az lett a vége, hogy az ujjamat vádlón felé tartva közöltem vele, hogy most már tényleg meg fogom írni a blogomba, sőt, valamelyik hétvégén másról sem fogok írni, és állom is a szavam, úgyhogy most Sabolc-hétvége következik (az olyan, mint a Shark Weekend a Discoveryn, csak durvább).

Stay tuned.

Én: …szóval azt akarod mondani, hogy a két ünnep közét egy termálfürdőben töltötted a csajoddal, ahol férfiak csodálták leplezetlenül a testedet, amely alatt izmok vannak, és arról beszélgettetek, hogy két levágott fejű csótány akár egy teljes hétig képes egymással szexelni?
A cégvezető: Tudod, lucia, azért van egy egészen széles mezsgye a szégyentelen hízelgés és a kegyetlen ekézés között.
Tarhonyakártevő [elgondolkozva]: lucia, te jártál már valaha azon a mezsgyén?
A cégvezető [őszinte érdeklődéssel]: Tudod egyáltalán, miről beszélünk?

Négy hete: engem senki nem szeret.

Két hete: engem senki nem szeret, hétvégén is dolgoznom kell.

Egy hete: engem senki nem szeret, hétvégén is dolgoznom kell, a munkahelyemen alszom, mert a hétvége mellett éjszaka is dolgoznom kell.

Négy napja: engem senki nem szeret, hétvégén is dolgoznom kell, a hétvége mellett éjszaka is dolgoznom kell, a gyereknek pedig hörghurutja van, úgyhogy őt is be kell vinnem a munkahelyemre (plusz röntgen, vérvétel, stb).

Tegnap: engem senki nem szeret, hétvégén is dolgoznom kell, a hétvége mellett éjszaka is dolgoznom kell, a gyereknek pedig hörghurutja van, úgyhogy őt is be kell vinnem a munkahelyemre, nincs kaja karácsonyra, nincs fenyő karácsonyra.

Ma reggel: engem senki nem szeret, hétvégén is dolgoznom kell, a hétvége mellett éjszaka is dolgoznom kell, a gyereknek pedig hörghurutja van, úgyhogy őt is be kell vinnem a munkahelyemre, nincs kaja karácsonyra, nincs fenyő karácsonyra, és a gyerek reggel óta bárányhimlős is. Én nem voltam még bárányhimlős.

Most érdeklődve várom a huszonnegyedikét, amelyet valószínűleg pöttyösen, fenyő nélkül, kaja nélkül, valami hányos-fosós vírussal fogunk tölteni, miközben azért valamennyire szeretjük egymást a mindennek ellenére, de legalább kapok magamtól pár bugyit ajándékba, mert kezd elfogyni a tiszta ruhám.

(- Kezd rólad lehámlani a civilizáció máza – jegyezte meg a kolléga, miközben merengve nézte, ahogy a kávémba négy kanál cukor helyett (mint általában) vagy akár hat kanál cukor helyett (mint az elmúlt két hétben) egyenesen a dobozból öntöm saccra a cukrot.)

Hajnali fél kettő körül, hideg autóban, ónos esőben.

én: ebből [a dedikáltatásból] azért csinálhatnál egy sorozatot.
grafit: már mire gondolsz, írjak róla? vagy rajzoljak?
én [türelmes, kedves hangon, rávezető jelleggel]: Dani, akkor most próbáljunk együtt elgondolkozni azon, hogy mit is szoktál csinálni, miből élsz, hol vagyunk most, és kik ezek az emberek körülötted.
grafit: bántsál még.

Szóval a péntek délutánra jött el az, hogy addig csak egyszer aludtam otthon a héten, enni három tábla csokoládét ettem és másfél kiflit az elmúlt két napban (egy felet a kollégának adtam, aki a kólámat is megitta), és akkor indultunk Szegedre dedikáltatni, ami végül is a legjobb hangulatú eseménynek bizonyult a kategóriában.

Tarhonyakártevő: az a koncepció, hogy én foglalkozom a mocskos anyagiakkal, a lucia lefekteti az ügyfeleket a kanapéra és kikérdezi őket a gyerekkorukról, a szüleikről és a lelkivilágukról, a grafit pedig megrajzolja.
én: és akkor csak odaszólnék neki, hogy két döglött fóka a talicskában, meg egy Editke néni? Végtére is, ez a szakmám, nem a borítékok címzése, amivel egész héten foglalkoztam.
Szomszéd cég: és szívesen is csinálnád?
Tarhonyakártevő: hát látod, hogy inkább címez nálunk borítékot, mint hogy emberekkel beszélgessen.

Rögtön azzal kezdődött ugyanis, hogy adtak nekünk alkoholos italokat meg kávét, és a szomszéd asztalnál a Fermat-sejtésről beszélgettek fiúk, miközben kedvesen mosolyogtak ránk és néha csacsogtak velünk is.

én: figyeljetek, én odáig vagyok, a kisközértben elkérték a személyimet a cigihez, nem lehetne azt, hogy a mostani bevételből új életet kezdünk itt? Dani dedikálhatna kocsmákban…
Tarhonyakártevő: én tudok tenyérből jósolni, te mit tudsz?
én: én tanultam rúdtáncolni.
Tarhonyakártevő: rendben, akkor szabadidőnkben kitaníthatjuk egymást, és amikor valamelyikünk megbetegszik, a másik kettő helyettesítheti.

És tömött sorokban jöttek emberek, kérték a gekkót meg a volvót meg a kohászati knowhow-t, volt gitár-metál-polip, és ahogy grafit jellemezte a hangulatot, “nem tudom, észrevettétek-e, hogy az egyik asztalnál valaki négy órán keresztül mesélt a sítúrájáról, és senki nem szólt be neki öt perc után, mint pesten, hogy “te is rég voltál már nővel”, hanem türelmesen végighallgatták. Máshol, ha valaki jó fej és vidám, akkor látszik, hogy amögött kemény munka van, itt nem éreztem ezt”.

[hajnali fél három, hideg autó, ketten kómázunk, Tarhonyakártevő társalgási témákat vet fel]

Tarhonyakártevő: és azt tudtátok, hogy tényleg van olyan, hogy anarchoszindikalista?
én: igen, az L. például anarchoszindikalista a lelke mélyén, valahol ott bent.
grafit: egy pszeudoanarchoszindikalista?
én: egy szemi-pszeudoanarchoszindikalista.
grafit: úgy érted, egy látens szemi-pszeudoanarchoszindikalista?

A Marketingigazgató ekkorra már több mint egy éve haladt a Zen-mester mellett a megvilágosodás felé vezető úton, de amikor egyszerre kellett két különböző zarándoknak Kardot és Tustollat (aloe illatú, közepes) keresnie, és tudta, hogy elodázhatatlanul jön a távolkelet népe, kiknek nem beszéli a nyelvét, úgy érezte, a világból eltűnt a harmónia, és a tettek példáján túlmutató iránymutatásra van szüksége.

– Mester – szólalt meg határozottan -, az idő természete már azt sem engedi meg nekem, hogy kiszaladjak cigiért, és tőled fogok lejmolni, mint egy punk. Megvetésre méltó-e vagyok?

– Hagyjuk itt a picsába ezt az egészet, és menjünk ki cigizni – felelte a Mester.

A Marketingigazgató megvilágosodott.

Megjelent végül az általam fordított sötétkék fókás könyv, Mark Owen: A Bin Laden akció, amelyet az egyik résztvevő fóka írt, akit egyébként nem irigylek, mert egyrészt az angol nyelvű nyomtatásba kerülés után valamelyik hárombetűs szervezet azonnal einstandolta és bezúzatta a papírkiadást, másrészt a társai eléggé gyűlölhetik, harmadrészt a ravaszul álnevet viselő szerző kilétét a ráutaló jelek alapján rögtön beazonosította az érdekelt terrorszervezet, és már tele van a fotójával az internet.

(A könyvből egyébként számomra az jött le, hogy a megírásának a motivációja az volt, hogy az amerikai elnök fogadta az akció után a résztvevő fókákat, és elejtett egy olyat, hogy majd elmehetnek a Fehér Házba sörözni, de azóta sem hívta meg őket konkrét időpontra, és emiatt a szerző berágott, és úgy gondolta, kitálal, nehogy a felső vezetés arassa le a babérokat, elvégre ők lövöldöztek ottan a kezükkel).

Mondjuk a könyv fordítását sem érzem veszélytelennek, azóta is mindenre felkészülten várom, mikor üt rajtam a Leiter Jakab blog meleg tekintetű, mosolygós arcú, ugyanakkor kőkemény lektorlelkű brigádja olyanokkal, hogy az nem gépfegyver, hanem szórlöveg, ésatöbbi. A fordító nevét ebben a blogban biztonsági okokból megváltoztattuk.

A Mester és tanítványai némán végezték napi feladataikat. A Mester egyszer csak felnevetett.
— Min kacagsz, Mester? — kérdezte a marketingigazgató.
— A csajom azt kérdezi tőlem Skype-on, hogy láttam-e már itthon megvilágosodott embert, mert ő olyan szívesen megnézne egyet.
— Mondd meg a csajodnak, hogy nézzen meg téged — felelte a marketingigazgató*.
A Mester megvilágosodott.

Szóval az van, hogy otthon sincs fűtés, a munkahelyen sincs fűtés, és napi sok adag meleg tejeskávé, a sötét és a hideg hatására odáig fajultak a dolgok, hogy elkezdtük egymást megenni elkezdtünk zen-koanokban élni. A munkahelyen amúgy azért nincs fűtés, mert egy új lakó a lakás szétverése során gázszivárgást eszközölt, majd ahelyett, hogy megcsináltatta volna, kihívta a gázműveket, akik rögtön kijelentették, hogy az egész házban csőcsere (kiírhatjuk majd a kapura rózsaszín-lila tipográfiával), ami tényleges munkában egy hét volt, de két hónapja kapcsolták ki a gázt, és azóta sincs fűtés, mert nem jönnek a gázművektől visszaszerelni az órákat.

— Na, elkészítettem a jövő évi naptárakat — nyugtázta a Mester.
— De Mester, nem azt mondtad, hogy a tavalyi év nem létezik, a következő év nem létezik, csak a most van? — kérdezte a marketingigazgató**.
A Mester átnyújtotta neki a 2013-as naptárat.
A marketingigazgató megvilágosodott.

Nálam otthon azért nincs fűtés (a fűthető lepedőt és egy kis hősugárzót leszámítva), mert noha már egy ideje elintéztem a gáz visszakötését papíron, nyomáspróbával, mindennel, nem jön ki a gázművektől az ember, akinek a piros plombát kellene leszednie a gázóráról. I see a certain pattern here.

— Színes névjegyet tudnak nyomtatni? — kérdezte az ügyfél a Nyomdásztól.
— Az ég kék, a fű zöld — felelte a nyomdász.
Az ügyfél megvilágosodott.

Szerencsére van egy vegyestüzelésű kazánom is átvizsgált kéménnyel, fám is, gyújtósom is, füstjelzőm is és cuki kályhatisztító készletem is, csak know-how-m nincsen, ezért napról-napra tologatom a begyújtást (tapasztalatok?) abban reménykedve, hogy idén esetleg elmarad a tél.

— Te figyelj, tudunk mi kétoldalasat nyomtatni? — kérdezte a marketingigazgató a Nyomdásztól.
A Nyomdász ránézett. — Tudod, mi egy digitális nyomda és könyvkiadó vagyunk — felelte. — Ha nem tudnánk kétoldalasan nyomtatni, akkor sokkal többe kerülnének a könyveink, és senki nem venné meg őket — tette hozzá magyarázóan.
A marketingigazgató megvilágosodott.

* Elég pikírten felelte, mert nagyon fázott, éhes volt, és akkor ébredt rá, hogy a szombat munkanap, és ilyenkor idegesíteni szokták a kacagó, megvilágosodott emberek.

** Igen, ezt is pikírten kérdezte, a szombati munkanap nagyon fájt neki.

Virágot kaptam, mire a cégvezető közölte velem, hogy ezt ő fogja megírni a blogjába.

Reggel azzal keltem, hogy ma ki kell érnem a Gödörbe (Akvárium) háromra, mert lesz valami műfordítós izé, utána nyomkodom az RSS-olvasómat, ami egyszer csak azt írja, hogy kint leszek ott, mint az év (megosztott) fordítója az Agavénál, ami meglepetésként ért (mármint hogy nem csak úgy, sima fordítóként), de hát tényleg.

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki rám szavazott :)

Ülök itt békésen a munkaállomásomnál, részben a kiállítási lehetőségeket veszem sorra, részben a kondenzációs kazánon gondolkozom, amikor határozott léptekkel bemasírozik hozzánk a szomszéd cég képviselője, E, és közli velem, hogy jé, itt vagyok. Kedves kis arcom ettől felragyogott, mivel abban reménykedtem, hogy áthív kávézni, ehelyett az ablakomhoz sétált, kinézett rajta, majd arról is tájékoztatott, hogy bassza meg, tényleg ez az én ablakom. Felajánlottam, hogy ki is nyitom, ha embereket szeretne onnan dobálni (az öngyilkossági szándékot kizártam, mivel az elsőn vagyunk), de nem élt a lehetőséggel.

A keresztkérdéseim hatására kiderült, hogy egy harmadik személy meg akarta dobálni az ablakomat, és azon vitatkoztak, hogy az az én ablakom-e. Én erre lényeglátóan rákérdeztem, hogy ki és miért akarta megdobálni az ablakomat, mire E azt felelte, hogy nem mondja meg, majd elment.

Valamivel később átsétáltam kávézni (ha az ember kávézni szeretne, néha tudni kell megtenni az első lépést), és akkor kiderült, hogy T akarta megdobálni az ablakomat, hogy beszéljünk a házfelújításról, mert a telefonszámomat nem tudja, és sietett is, úgyhogy mintegy erkélyjelenet formájában szándékozott megvalósítani a kommunikácót. A T sajnos az ábécé M-en túli részében helyezkedik el alfabetikusan, ezért már nekem sem volt meg a telefonszáma, mert csak az M-ig volt idegem átmásolni a kontaktokat az új készülékembe (alig használt nő barátokat keres, a kapcsolat időtartama szempontjából Bélák előnyben), de tisztáztuk, hogy a fodrásznál (aki a lokalizált ablakom alatt dolgozik) például megvan a telefonszámom (a fodrász amúgy is olyan, mint egy facebook-motor, mindenkiről tud itt mindent, hogy ki mikor jár be, mikor kinek születik gyereke, hogy néz ki, milyen hobbijai vannak, status update-eket lehet nála hagyni, ésatöbbi). Meg persze nálam is megvan a számom, úgyhogy megadtam.

Pillanatnyilag ugyan nincs nálam a telefonom, de az ablakon át elérhető vagyok.

Na, az ígéret szép szó, de mivel végül az ajánlott vendéglátó egységekben nem volt hely, egy munka tematikájú bejegyzés is lesz.

Hétfő: This is the beginning of a beautiful…

Volt ugye a grafitos munkahelyi thread a héten, ami onnan indult, hogy hétvégén Tarhonyakártevőnél laktak Grafitemberék, és amikor ellátogattam oda, óvatlanul feltettem a kérdést, hogy nem-e lehetne-e mégis egy dedikálás karácsony előtt. Ez odág fajult, hogy hétfő reggelre tudtuk, hogy péntek du négykor dedikáltatni fogunk valamit valahol, és hétfő estére azt is tudtam, hogy karácsony előtti pénteken már az istennek nincs erre hely sehol (a biztosnak vélt intézmények elköltöztek, nem válaszolnak vagy mással dedikáltatnak).

Kedd: I’m a leaf on the wind

A Grafitnak bedöglik a gépe, nem tudja tőlünk kétszáz kilométerre beszkennelni a három utolsó képet a naptárba. Felmerül a lehetőség, hogy jövőre az október-november-december elmarad. Időközben érkeznek a megrendelések, nem baj, megoldjuk. Rám marad a webáruház, és a dolgomat kissé megnehezíti, hogy a lelkes, és amúgy szakértő informatikus kollégák az évnek ezt a szakát választották a paypalos fizetés lehetőségének megteremtésére, ami béta-verzióban fut, de ezt is megoldjuk. Kedd estére elkészülnek a prototípusok.

Szerda: Oh no, oh no, we’re all going to die

Mivel profik vagyunk, eleve része volt a cselekvési tervnek, hogy a naptárdedikálásra készítünk naptárakat is, annak ellenére, hogy a nyomdász kollégák már azért is letépik a fejem így karácsony előtt, ha rájuk nézek. Mivel nagyon profik vagyunk, a naptárakat szerdára terveztük elkészíteni a pénteki dedikáláshoz, nem péntek délelőtt. Szerda reggel megjönnek a spirálok a spirálozáshoz. A spirálok rosszak. A telefonos érdeklődésre kiderül, hogy csődbe ment az a cég, aki a spirálozógépünket gyártotta, és a spiráljukat sem forgalmazzák már. A vezetőség homlokán az új spirálozógép vásárlásának eshetőségére az aggodalom ráncai jelennek meg, szájukat korhatáros kifejezések hagyják el, a nyomda gyászol, én a megrendelőkkel való levelezésbe menekülök.

Végül sikerül maradék készlet spirálokat szerezni valahonnan, mindenki boldog. Ez a harmadik olyan napom, amikor az első étkezésemet a kocsiban, útban az óvoda felé ejtem meg, műanyag dobozból műanyag villával fogyasztva a kínait, mint az erdő vadjai.

Csütörtök: Meggyőződésem, Edgár

A nyomdán és rajtam kívül mindenkit letaglóz valami vírusos gyomorbántalom, reggel fél nyolckor már telefont kapok vevőügyben, vérbosszút esküszök XY ellen, akinek formai okok miatt személyesen kell kiszállítanom a rendelését (megjegyezném, eleve nem webshopos munkakörbe vettek fel, de felosztottuk egymás között a házi buddhista szerzetesünkkel a témát). Paypallal kifizetnek egy maneki nekós telefondíszt, ami nincs meg, erről tájékoztatom a vevőt, mire a macska előkerül. Megérdeklődöm a buddhista szerzetesünktől, melyik a zöld teás füstölőnk, mire azt mondja, nézzem meg, rá van írva. Japánul. Felmerül bennem, hogy egyetemista stílusban megtanulok japánul (“miért, holnap ZH?”). Kénytelen vagyok megkörnyékezni a nyomdát darth vaderes és storm trooperes hópehely, egyben karácsonyfadísz céljából, de hála annak, hogy a nyomdavezető is Star Wars fan, túlélem.

Ez az első nap, amikor hazamenve nem fordítok le egy ívet (ana, idáj máj meg ed kávét).

Péntek: A napfény íze

Reggel átadom a gyermeket a nagymamájának a város túlsó végén, majd kiszállítok XY-nak, aki lekerül a halállistámról, mert bocsánatot kért és hatszor annyi borravalót adott, mint amekkora összegen vitáztunk (és amit udvarias hangnemben elengedtem, mert a vevőnek ugye mindig igaza van). Egy Schaffer Erzsébet valahol elmosolyodik. A cégnél vannak naptárak, van öt percem enni, elkészül a grafitos kabátlógató két prototípusa, a nyomda elkészíti a star warsos hópelyheket fából, kedvesen köszönő leveleket kapok, és bár kifogom a legnagyobb dugót útban a Tündérgyár felé, csak tíz percet késünk, és egyrészt megnyugtat a tudat, hogy nélkülünk (grafit és naptárak) úgysem kezdik el, másrészt legalább van időm azon töprengeni, hogy az aznap feladott tíz, nagyrészt tökéletesen egyforma utánvétes csomag között miért nincs kettő, amire ugyanannyit számolt volna a posta.

És most itt ülünk, Grafit rajzol, az emberek naptárat vesznek, és holnap csak tízre kell bemennem a munkahelyemre (azt is csak hobbiból).

Amennyiben holnapig segít nekem valaki elérni a Pedált, vagy találni egyéb helyet, ahol péntek 16:00-tól dedikációzást szervezhetünk Grafitember cicis naptárának, mint az új kiadója, ígérem, hogy a héten írok három darab illő hosszúságú, nem munkatematikájú bejegyzést.

Most az van, hogy hétfőtől részmunkaidőben már máshol is igazgató leszek, nem csak a saját cégemben, de amellett ugyanúgy és hasoló mennyiségben folytatni szándékozom, amit eddig csináltam a könyvekkel, emiatt kicsit izgultam (úgy értem, raving madnessben élek egy hete), hogy a gyerek beszokjon két nap alatt az oviba, ha már a szobatisztaságot az utolsó pillanatban sikerült megoldania a last minutemannek (ráadásul az apja kivonta most magát a forgalomból, immár nem csak anyagilag, de jelenlétileg is az egészségügyi állapotára hivatkozva), de ő csont nélkül vette a dolgot (egyelőre), csak engem cseszett le az óvónéni, amikor suttyomban zugdolgoztam egy kicsit a párás tekintettel bámulás helyett.

Még szerencse, hogy nem én felvételiztem az óvodába, nincs bennem az ilyesmihez elég önfegyelem.