work kategória bejegyzései

brit kutatók

…bizonyos összefüggéseket véltek felfedezni a sarkkutatók és a műfordítók között, miután megfigyeltek engem természetes közegemben. Miután a mintavételezés nem volt véletlenszerű és nem reprezentatív, a felmérésből általános következtetéseket levonni egyelőre nem lehet.

sarkmuf

Reklámok

Éppen arról készültem egy bejegyzést írni, hogy mostanában milyen véleményeket hallok magamról (elvégre ez egy énblog), mondjuk az máig a kedvencem, amikor az L. éppen hazafelé szállított éjfél után, kies  vidéki utakon, és egyszerre csak megszólalt, hogy tudom-e, mi a jó bennem, amire én azt feleltem, hogy nem, noha álmomból ébresztve is fel tudnék sorolni egy huszonöt tételes listát, de éreztem, hogy ez nem az a pillanat (szövegértelmezésben is jó vagyok például), amire ő azt felelte, hogy az, hogy tudsz csendben maradni.

De most nem erre akarok kilyukadni, hanem arra, amikor Tarhonyakártevő a világ legdepressziósabb folyosóján magyarázta rólam, hogy “tudod, a lucia gyűlöl csetelni, főleg, ha dolgozik, és most onnan lehet észrevenni, hogy sürgős határideje van, hogy ahányszor felbukkanok a gtalkon, letámad azzal, hogy miért ne menjek britekkel antarktiszi expedícióra”.

Ez mostanra odáig fajult, hogy tegnap három levelet is írtam különböző magyar, antarktiszi expedíciókkal foglalkozó ún. weboldalak adminjának, amelyben felhívom a figyelmüket a magyar helyesírás szabályaira (hát rajtam kívül már senkit nem érdekel a földrajzi nevek korrekt átültetése? A dátumok toldalékolása? Az idegen helyesírású szavak toldalékolása? Mivel foglalkoznak ezek szabadidejükben?) és tárgyi tévedéseikre (meg néhány anglicizmusra a fordított anyagokban).

És nem, nem megőrültem, hanem sarkkutatós könyvet fordítottam, amely egy konkrét expedícióról szól, de szerencsére úgy csinálja, mint amikor megkérem Saburót, hogy adjon már egy ftp-helyet (nevet-jelszót) a céges anyagok (honlapról való) letöltéséhez, mire ő elmagyarázza nekem a Windows Commander működését, a fájl szó etimológiáját és azt, hogy miből áll össze egy url, csak ezekkel ugye tisztában vagyok (de rámnézésre ez biztosan nem egyértelmű), viszont az antarktiszi expedíciózás történetével nem. Vagyis már igen. Meglehetősen alaposan. A kánikula ellenére szívemben folyamatosan mínusz húsz fok alatt tartózkodik a hőmérő higanyszála, és lelkem mélyén nyers fókahúst eszem, meg ilyenek.

Szóval én igazából nagyon szeretem a briteket, de azért nem egyszerűek ma sem, akkor pedig még sokkal bonyolultabbak voltak (amúgy a viktoriánus éráról beszélünk, ami azért érdekes, mert az előtte fordított könyvem is abban játszódott). Nagyon úgy tűnik, hogy akkoriban úgy érezték, hogy a brit úriembereket kötik bizonyos szabályok, például jellemük makulátlanságára nem vethet árnyékot az, hogy kutyákkal húzott szánon utaznak, a póni viszont comme il faut, úgyhogy pónikat vittek az Antarktiszra. A pónik olyan egy hétig bírták, utána már csak élelemként szolgáltak, a kutyák vontatta szán pedig bekerült a brit úriemberek korlátozott lehetőségei közé (valószínűleg úgy tettek, mintha nem vették volna észre), bár Tarhonyakártevő felvetette a tevét, mint alternatívát, én pedig az elefántot, úgyhogy lettek volna még ott lehetőségek.

A másik ilyen az volt, hogy brit úriember nem vesz a lábára sílécet, mert ilyesmit csak az olyan vademberek csinálnak, mint az eszkimók, a svájciak és a norvégok, akiktől ugye minden kitelik. Többek között ennek köszönhetően alakult úgy a Déli-sark felfedezése, hogy Scott és Amundsen nagyjából egyszerre indultak, Amundsenék szépen, céltudatosan (mint az állatok) odasíeltek, Scotték egy hónappal később értek oda (ennek a másik oka az volt, hogy brit úriembereknek rangján aluli a dicsőség ilyen alantas hajszolása, ők igazából természettudományos kutatások végett kóborolnak arra, és majd mintegy véletlenül fogják meghódítani a sarkot), szóval Amundsenék nem írogattak időjárási naplót, meg nem méricskéltek szélsebességet, hanem odasíeltek, kitűzték a norvég zászlót, majd elégedetten visszasíeltek.

Scotték egy hónappal később értek oda, igen szomorúan nézegették a zászlót egy darabig, majd visszafordultak, és hősiesen meghaltak.

További érdekes adalék még, hogy két brit sarkkutató azon veszett össze egy életre (több feszültség volt köztük, de ez volt a végső kiváltó ok), hogy az egyik ugye magával vitte a családi perzsát a sátor aljába (értelmezzük ezt kontextusában, mármint rohadt hideg van, nagyon fúj a szél, kézzel vontatják a szánt, nincs mit enni), a másik pedig valamelyik este véletlenül felborította rajta a kerozinfőzőt, és lyukat égetett bele. Harmadik társuk naplója szerint ekkor a megbocsáthatatlan “bloody fool” kifejezés is elhangzott, ami után jött egy “rám mondta? Ezt rám mondta? Hát tudja mit, maga a bloodiest fool ever!”, majd ezt követően soha többé nem beszélgettek, csak koruk tumblijában (tudományos publikációk) égették egymást.

A könyv egyébként legnagyobb részében eredeti naplóbejegyzésekre támaszkodik, és van köztük egy olyan is, hogy kb.: “27-edik nap: a több heti belső dühöngés után ma reggel megjegyeztem neki, hogy kicsit frusztrál, hogy minden reggel rá kell várni. Ezután órákon keresztül nem szóltunk egymáshoz”, de ezek végül kibékültek.

Volt még az az érdekes bejegyzés is, hogy “X az elmezavar jeleit mutatja, nincs kedve menetelni, és legszívesebben az egész napot a hálózsákjában töltené”, ami szerintem valahol azért inkább a normalitás felé hajló reakció, de én magamból indulok ki.

Viszont voltak aranyos dolgaik is, pl. azzal szórakoztatták magukat, hogy hátulról elkapták a pingvineket, majd leszánkóztatták őket hólejtőkön, és kacagtak (pedig közéjük is lövethettek volna). A pingvinekről jut eszembe, Frank Hurley, Ausztrália másig legjobb fotósának tartott fényképésze az első ilyen expedíciója után lett igazán híres, amelyre majdnem nem jutott el, mert az anyukája titokban írt az expedíció vezetőjének, hogy a fiának rettenetes tüdőbaja van, nem fogják hasznát venni, ezért ne vigye el, de légyszi, erről a levélről ne szóljon a fiának (aki ekkor a húszas éveiben járt). Hurley-t ekkor alapos orvosi vizsgálatnak vetették alá, és semmi baja nem volt, úgyhogy elvitték, és ennek köszönhető, hogy most már tudhatjuk, hogy néz egy pingvin közvetlenül hóvihar után:

pingvin

Hát így.

most már csak szakaszosan élünk koanban

– Te lucia, csak azért hívtalak, hogy van még húsz sikisi? – kérdezte a Mester.
– Már csak tizennyolc van – felelte a Tanítvány.
– Akkor írd ki nullára.
– Azért, mert a lét és a nemlét tulajdonképpen egy, és amíg ezt el nem fogadjuk, nem kerülhetünk közelebb az Univerzum megértéséhez, egyben a nem-megértés bölcsességéhez?
– Nem, azért, mert megveszem.

A Tanítvány megvilágosodott.

sikerült

…végre megcsinálnom a Napirajz mentését, egyelőre a http://napirajz.wordpress.com/ címre, de nemsokára már a napirajz.hu cím is ide fog mutatni. Ezzel a művelettel kapcsolatban nem ígérhetem, hogy bármi másról fogok tudni mesélni, mint vérről, könnyekről és hajfestésről, ugyanakkor egyrészt jó dolog, ha az embernek az a fizetős munkája része, hogy napirajzokat böngésszen, másrészt most már nekiállhatok a saját blogomnak és a gyerekének is.

Az érdeklődőket megnyugtatnám, hogy a hajam tök jó lett.

she never stopped talking to him in italics

Munkahelyi életkép, a szokványos irodai asztal előtt, amelyet csak az ufós ragtapasszal leragasztott webcamobjektív és a szerető kezek által odahelyezett, művészien meggravírozott, motivációs “Ne dohányozz, geci!” szöveget tartalmazó hármas ikontábla színesít, ketten térdelnek lázasan suttogva*. Az egyik a térdeplőszéken, a másik a saját lábán. A szomszéd szobában dolgozik a nyomdász, aki ha végez egy adag kandzsikártyával, mindig a fejére húzza a nejlonzacskót.

– A salingeres posztodra három ösztönös reakcióm volt, az egyik, hogy nem, mert Szerb Antal a világ legjobb írója… – mondja a nő, aki kósza, rá nem jellemző öltözködési ötletektől hajtva mélyen dekoltálva ment az apácákhoz pénzt behajtani, és emiatt nagyon melege volt végig az állig gombolt kabátban.

– Én ezt nem értem – feleli a lány, aki aznap kósza, rá nem jellemző öltözködési ötletektől hajtva fekete bőrcsizmát és halálfejes pólót vett magára, de szerencsére nem ment az apácákhoz. – Egy csomó ember, akit őszintén kedvelek, szereti Szerb Antalt, de hát az Utas és holdvilág pont arról a sodródó, értetlen, felelősséget nem vállaló pasifajtáról szólt, akit én nem bírok.

– A második reakcióm az volt, hogy lehet, hogy el kellene olvasnom angolul, a harmadik pedig az, hogy lehet, hogy azért érzel így, mert Salinger a fejedben turkál, és milyen jó, hogy az én fejemben nem turkál.

– Egyébként tényleg így van, tényleg egy csomószor az van, hogy olvasok tőle valamit, és arra gondolok, hogy én ezt meg akartam írni, de így már meg van írva, de ne a zabhegyezőből indulj ki, az is jó, de nekem a Franny és Zoey volt az első nagy reveláció, amiben igazából nem történik semmi, a csaj idegösszeroppanást kap, mert mindenki hülye, és hazamegy az anyjához, a korban hozzá közel álló bátyja meg próbál beszélni vele, hogy azért nem olyan nagy baj, hogy mindenki hülye, utána az utcáról is felhívja emiatt, és igazából ennyi, de az is zseniális, ahogyan kábé az összes könyvben kiadott és folyóiratban megjelent novellája kapcsolódik egymáshoz, de teljesen váratlanul és más stílusban, és egyrészt olyan mondatokat tud írni, mint senki, de nem olyan sűrűségben, hogy modoros legyen, másrészt mindig kiderül, egy teljesen szokványos helyzet szokatlan nézőpontból való bemutatása során, hogy azért mégsem úgy lesz minden, ahogyan a szokványos helyzetektől elvárnánk, és visszatérve a Franny és Zoey-hoz, ott egyszerűen mindkét főszereplő én vagyok, én azokat a párbeszédeket már átéltem, csak csomószor nem volt hozzá meg a másik fele, és az egészet belengi a legnagyobb testvér szelleme, aki rég öngyilkos lett, de azért teljesen ott van, és…

– Én régóta gondolkozom azon, hogy neked biztosan volt egy imaginárius nagyobb testvéred, aki kamaszkorában öngyilkos lett. Ez sok mindent megmagyarázna veled kapcsolatban.

És tényleg. Mármint tényleg sok mindent megmagyarázna.

* Nem titkolózásból, hanem mert a harmadik jelenlévő éppen kedélyes beszélgetést folytatott Skype-on.

Tallián Miklós elrablása s01e01 (pilot): No Cure

(Hadd tisztázzam legelőször is, h társszerőmmel és -ötletelőmmel, Luciával természetesen semmilyen sértő célunk nincsen ezzel a sorozattal, mely tökéletes lenne Magyarország ‘nyugati’ imázsának felhúzására is, hisz bemutatná, h Magyarországon is pontosan olyanok a kedves, trendi fiatalok, mint bárhol máshol a művelt nyugati világban, valamint az is kiderülne belőle, h a démonizált internet egyáltalán nem a sátántól való, hisz a nicknevek mögött gondolkodó, örülő-szenvedő hús-vér emberek vannak, tehát mögöttük is érző szív dobog; mindösszesen annyiról van szó, h én 2012-ben realizáltam úgy igazán, h nem elég, h a magyar interneten szinte lehetetlen olyan blogot, oldalt, tumblr-t találni, ahol Tallián Miklós (akit, hadd szögezzek le, nem ismerek, sosem láttam, és nem adott nekem pénzt) nem kommentel, hanem gyakorlatilag minden ismerősöm is tudja, ki ő, többen ismerik is, tehát 2012-ben Tallián Miklós vhogy folyamatosan a világom margóján lebegett. Ebben a producereknek itt felajánlott sorozatötletben tehát az ő figuráján keresztül boncolgatjuk a fent már jelzett generációs jellegű kérdéseket, és mondanom se kell, h a szereplők valójában fiktívek, csupán a kiindulópont volt ez a konkrét személyhez kötött saját tapasztalat.)

Első képünk egy székhez szigszalagozott férfi sötét, víztől csöpögő alagsorban. Közeli a kezéről, ami mindhiába igyekszik kiszabadulni a vastag ragasztószalag-réteg alól; közeli a szája meg-megránduló sarkáról. Távolabbi kép, hátulról és alulról, a helyiségben hatalmas kondérokban fő vmi, a mennyezetről víz csöpög a nyomasztó némaságban, a férfi székével szemben bezárt ajtó, alatta fénycsík látszik. Közelítünk a fénycsíkra, ezzel párhuzamosan több női hang pontosabban kivehetetlenül, de hallhatóan vitatkozik. ‘Mi legyen vele?’ az első érthető mondat, ahogy a nézőpont átcsúszik a sötétből a fénybe.

A Bors gasztrobár raktárhelyiségében vagyunk, hét fiatal lány ül hozzávalós kartonokon, őket hallottuk vitatkozni. A kamera szép sorban közelikkel-távolikkal bemutatja mindannyiukat, van köztük kora huszonévestől kezdve alaposan harmincasig mindenféle (rövid-hosszú hajak, kis-nagy mellek, különböző stílusú öltözködések, táskák, kiegészítők). A folytatódó vitában időnként áttűnésekkel más-más helyszíneken látjuk az egyes lányokat ugyanazzal a férfival, majd a lányok számítógépek előtt ülnek, telefonokon írnak és beszélnek: bloggerek és tumbászok, fórumozók, fiatal magyar internet-felhasználók! Áttűnések közt el-elkapunk egy-két mondatot a vitából, ahol az egyik lány jól hallhatóan védi a férfit, míg a többiek a felháborodás és düh különböző fokozatait mutatják be. Egy-egy rövidebb képben látjuk azt is, ahogy vki vmit tesz egy Bors gasztrobáros levesespohárba, egy férfi keze átveszi azt, majd a lányok a Bors gasztrobár lépcsőjén viszik lefelé a tiltakozó férfit, végül a székhez szigszalagozás képeivel összeáll a történet.

Az ajtó mögötti sötét helyiségben közben már szemből is láthatjuk a székhez szigszalagozott Tallián Miklóst (Ben Affleck). Míg a zárt ajtón kiszűrődő beszélgetést hallgatja, és már kiszabadulni sem próbál, résnyire nyílik a helyiség másik, eddig láthatatlan ajtaja: kicsit kopaszodó, ősz hajú, szemüveges, öltönyt viselő öregúr néz be rajta, majd lassan beóvakodik: Dr. Del Medico Imre az (as himself)! Szó nélkül odabólint Tallián Miklósnak a tapasztalt olvasói levél- és komment-írók egyezményes, közös jelével, majd a szájához emeli mutatóujját, és gyorsan letépi Tallián Miklós szájáról a szigszalagot. Tallián Miklós suttogva előadott monológjában kéri Dr. Del Medico Imrét, h segítsen neki, hisz ő csak a szeretetet kereste. Dr. Del Medico Imre bölcsen bólint, szinte látjuk a fejében holnap a Népszabadságnak küldendő olvasói levelének formálódását; majd őrülten nekilát átkutatni a helyiséget. Benéz a ládák alá, a kondérokba, felhúzódzkodik a plafonon sorakozó vastag szellőzőcsövekre (Tallián Miklós tekintete követi mindenhová, időnként újabb helyeket javasol neki sürgős suttogással), de végül csak szomorúan megrázza a fejét. A szomszéd szobában ekkor a vita hangosabbá válik, ‘na de tényleg nincs más orvosság erre?’, ‘sztem még a Cure is feloszlott már’, ‘akkor gyerünk!’, halljuk tisztán érthetően végül az egyik lány harcias hangját; Dr. Del Medico Imre ekkor bocsánatkérő tekintettel kisurran az ajtón, ahol bejött.

Feltárul a másik ajtó, és besorjáznak rajta a lányok, meglátják, h Tallián Miklós (Ben Affleck) szájáról eltűnt a szigszalag, ill. a helyiségben elszórt, etimológiai fejtegetéseket tartalmazó cetliket: ketten rögtön a másik ajtóhoz ugranak, míg a többiek újra átkutatják az szoba minden zegét-zugát. Végül a másik ajtón visszatér a két lány, a többiek felhagynak a hiábavaló kutatással: felsorakoznak a székhez szigszalagozott Tallián Miklós (Ben Affleck) előtt, nyilván előadni ördögi tervüket. De Tallián Miklós megelőzi őket, és érzelemtől remegő, mégis határozott hangon előadja nekik, amit Dr. Del Medico Imrének mondott: h ő csak a szeretetet kereste, és bár biztosan követett el hibákat, ezeket nagyon sajnálja. A lányok tanácstalanul néznek egymásra, egyikükből kiszalad egy ‘ugye mondtam?’. A háttérben megszólal az ‘Ain’t No Cure for Love’ elejének szaxofonja. Fadeout. Stáblista.

rendezői változat

Ehhez annyit szeretnék még hozzáfűzni, hogy

1. Azért dolgozni is szoktunk (de komolyan).

2. Valóban nyomaszt némiképpen, hogy majd vámpírconon kell vámpírfordításról előadnom, valaki fogja a kezem hozzon már fokhagymát adjon már ötletet a vér ötven árnyalatán kívül, különben érzem, hogy ki fog jönni belőlem egy hasonló eszmefuttatás a vámpírokkal folytatólagosan elkövetett párkapcsolatok egészségtelenségéről, és az sose jó (never go full feminist).

3. A nemcsiromcsi történet az volt, hogy valaki belinkelt az egyik levlistára egy Bors-válogatást ún. romantikus igaz történetekből, és az egyik arról szólt, hogy fiú megismerkedik lánnyal online, de a fiú pék és egyben nemzetőr (az eredeti textusban nagybetűvel), ezért nincs sok ideje, és a romantikus csúcspont az volt, hogy a lány kap valami komoly kórságot, majd “Valentin-nap előtt 1 nappal jöttek szólni, hogy egy férfi áll a kapunk előtt katona terepmintás ruhában, zöld sapkában, fehér kesztyűben, komoly arccal. Felhívtam az ismerősöm, kérdezze meg ki ő és mit szeretne. Kiderült, hogy ő volt az én lovagom, a hegy túloldaláról! Megtudta, hogy beteg vagyok, ezért eljött és őrzött, védett engem”.

Namármost én nem tudom, hogy ki hogy van vele, de ha beteg és kiszolgáltatott állapotomban még egy ismeretlen, terepruhás pasi is ácsorogni kezdene az ajtóm előtt külön értesítés nélkül, attól nem a szerelem törne ki, hanem a frász. Mivel akkoriban sem tudtam, ki hogy van ezzel, feltettem a kérdést a listán, hogy ki mit szólna, ha váratlanul egy Nemzetőr állna az ajtaja elé, amire alie lakonikus válasza az volt, hogy “sunáznám”.

4. A halálközeli élmény meg az, hogy nemrégiben megkerestek, mint a halálközeli élményekről szóló fordítások szakértőjét (valóban fordítottam egy ilyet, csak már olyan titoktartási szerződéseket kell aláírnom, hogy a fal adja a másikat abban sem vagyok biztos, hogy az önéletrajzomba belevehetem), és felajánlottak egy könyvet, amelyben valaki majdnem meghal (mármint nem lát alagutat meg fényt a végén, csak a nyílt tengeren hánykolódik (nem, nem a Pí)). És azt hittem, viccelnek. De nem.

promó az elmaradt shark weekendből

Munkahely, álmos hétköznap.

Én: És ha így felcsapom a combomat a pultra?
Sabolc [egy helyiséggel odébbról, másodpercnyi gondolkodás nélkül]: Ha te felcsapod a combodat a pultra, akkor én ezreseket fogok tömködni a melltartódba.

De meg tudom magyarázni.

Az egész úgy kezdődött, hogy Tarhonyakártevő a konyhában megjegyezte, hogy látja, vettem egy nadrágot a rózsaszín csizmámhoz, mire a bennem méltatlanul eltemetett nőklapja-bloggerina azt felelte fahangon, hogy hát igen, úgy éreztem egy pillanatra, ideje vidám, fiatalos színekkel bővítenem a ruhatáramat, ezért beszereztem egy rózsaszín farmert (és különben is, akciós volt). Erre Tarhonyakártevő kijelentette, hogy de ez nem is rózsaszín, inkább valami nagyon híg kakaó, amit hosszabb egyeztetés követett arról, hogy de szerintem igen, majd a kérdést eldöntendő kijelentettem, hogy jó, akkor most megkérdezek valakit, aki nem ért ennyire a színekhez, és betrappoltam Sabolchoz, hogy mondja meg azonnal, milyen színű a nadrágom.

– Barack. Fuji. Sezlony – felelte ő rémülten, körülbelül olyan arccal, amilyet Szent Fructuosus vághatott, amikor meglátta a gyufát (csak kevésbé magabiztosan a pozitív végkifejletet illetően), de megnyugtattam, hogy ez nem felvételi teszt, hanem az őszinte véleményére lennék kíváncsi, mire sajnos elmondta, de azt is hozzátette, hogy ja, tényleg inkább rózsaszín, mint barna.

Ezek után már csak Tarhonyakártevőt kellett meggyőznöm, és mivel a megvilágítás szegényességére gyanakodtam, mint torzító tényezőre, ekkor következett a bejegyzés elején idézett felvetésem, amire Sabolc azonnal rávágta a megfelelő választ, majd utánunk sétált, és egy osztályelső büszkeségével tájékoztatott minket, hogy a mondat első fele alatt még két megoldás eszébe jutott ezen kívül, de ez volt a legszalonképesebb.

Mindennek az a tanulsága, hogy kérdezni kell tudni, nem válaszolni.