Vannak megint megoldanivalók, ez most nem Pratchett, hanem egy kicsit gügye, nagyon tini, nagyon vámpíros könyvsorozat, de azért jó volna szépen megcsinálni, úgyhogy ha valakinek eszébe jut valami, ne fogja vissza magát légyszi.

Captain Obvious – a könyvben ez egy underground lapkiadó illetőnek a neve, aki nagyon vámpírellenes (eredetileg szuperhős volt, nem találtam magyarul), és a megtalálhatatlansággal kapcsolatban viccelődnek is a nevével (he’s not that obvious after all).
Fang Gang – így hívják tréfásan a vámpírokat, pillanatnyilag Harap Csapat, béééna.
The Fang Report – az underground lap címe
Better Off Dead – a “he joined the Better Off Dead Group” az virágnyelv arra, hogy öljük meg (ez egy filmcím volt, amúgy meg idióma). Éppen a Holt Költők Társaságával próbálok kezdeni valamit.

Update: közben jött egy fang banger, olyan értelemben, hogy vámpírokkal háló, jaj nekem.

Csütörtök este műfordítói kerekasztalon vettem részt, mint műfordító, és mivel az előzetes tájékoztatás úgy szólt, hogy “nem tudom, hogyan lesz és mi lesz, csak gyere el”, én úgy terveztem, hogy lesz majd ott öt műfordító és két fő közönség, és leülünk majd egy kerek asztal köré, ahol egy kicsit örülünk annak, hogy műfordítunk, majd sörözésbe torkollik ez esemény.

Ehhez képest színpad is volt meg rendes közönség is, amitől egy kicsit halálra rémültem, de nagyon remélem, hogy ez nem látszott (noha az utóbbi időben valamennyire megszoktam, hogy emberek előtt kell beszélnem, de a szóban forgó emberek olyanok, akikre, ha zavarba jövök, bármikor rászólhatok, hogy tűrjék be rendesen a gatyájukat a nadrágjukba, és fésüljék már ki a hajukat a szemükből, úgy nézel ki kisfiam, mint amit a kutya szájából rángattak ki). Remélem, azért nem mondtam nagy hülyeségeket, meg azt is remélem, hogy a témánál maradtam, bár valami olyasmi rémlik, hogy egyszer felajánlottam a mellettem ülő angoltanárnak, hogy elmagyarázom az angol többesszámot.

A többiek okosak voltak, meg minden. Egyébként meg az is kiderült számomra, hogy mennyi műfordító indul úgy, hogy nem is az, csak a fióknak zugműfordít, aztán egyszer csak kiadják.

A kedvenc részem az volt, amikor magyaráztam, hogy mennyire örülök, hogy konkrétan a Pratchettből vannak olyan kalózkiadások, amikben az eredeti, általam is megszokott nevek vannak, mire valaki felszólalt a közöndégből, hogy és tudod, mekkora munka mindet kicserélgetni?

A végén még egy újabb Gaiman-fordítóval is megismerkedtem (gyűjtsd össze az összeset!), illetve odajöttek emberek, hogy keep up the good work, meg hasonló dolgok, szóval végül is nem bántam meg, hogy nem imitáltam az elején vakbélgyulladást.

Ja, és tegnap felvételre került a rádióinterjúm, vasárnap fogják két másikkal leadni a Civil Rádió Kemény Kötés című műsorában Sötét Oldal alcímmel (mivel mással, ehhe-ehhe). Azt hittem, nagyon fogok izgulni, de éppen túllettem az óvodákon, aludtam pánikszerűen egy fél órát, majd rohantam a stúdióba, úgy, hogy mivel nem kaptam még meg a tiszteletpéldányt, és azóta nagyjából tizenöt másik könyvet lefordítottam, fogalmam sem volt már a részletekről, meg nem is imádtam annyira azt a könyvet, egyben nagyon fáradt is voltam, de így hálistennek, teljesen higgadtan tudtam beszélni arról, hogy igen, a prostitúció csúnya dolog, de a műfordítóknak nem az a dolguk, hogy ítélkezzenek, és tényleg fontos gyermekkorban a biztos, stabil családi háttér. Mindezt fél órában (15 percesre fogják vágni), nagyon büszke vagyok magamra, hogy nem rohantam ki sírva.

Írjatok nekem légyszi-légyszi olyan “mi a különbség” vicceket, amik beleférnek egy Pratchettbe (tehát sikamlós lehet, de torpedóromboló ne legyen benne például), kérte a lány, akit barátai tréfás-mókás embernek tartottak, ennek ellenére egy sem jutott eszébe.

Az a helyzet mostanában, hogy vagy maguk alá temetnek a vámpíros illetve boszorkányokkal teljes fordítások (leadva a Vámpírakadémia befejező része, a Vámpírnaplók befejező része, a Wyrd Sisters pedig majdnem), amiket hozzájuk méltatlan módon a kinti munkaállomáson követek el (de legalább véres húst eszem közben, hála a malackaraj hentesének), vagy a nagyszülői lakást ganajozom, ami sokkal misztikusabb tevékenység, különös tekintettel azokra a részekre, amikor például több évtizednyi, szépen kisimított csokinyuszi-, ill. csokimikulás-papírt találok. Árnyalja még a képet, amikor fiatal, csillogó szemű illetőknek beszélek műfordításról, és közben csak nehezen tudok elvonatkoztatni arról, hogy egy részüknek kilóg az ún. gatyája a nadrágjából (nem, nem létesítettem csanát).

Időközben brainoiz értesített arról is, hogy az Agave második tavalyi fordítója lettem közönségszavazáson, köszönöm szépen mindenkinek, még jobban örülök Richelle Mead és Rose Hathaway győzelmének, ez az egyik kedvencem a “fordítás, mint guilty pleasure” kategóriában.

Továbbá az elektronikai problémáim is megoldódni látszanak, két hónap után vettem végre új mikrót, amiben az a jó, hogy mindenki gratulál az új televíziómhoz, a saját gyermekemet is beleértve, aki azonnal nyugtázta, hogy ana vett tévét, pedig kábé azt sem tudja, mi az. A beszerzés ütközött némi nehézségbe, először megrendeltem egy másikat ugyanis egy olyan üzlettől, akik hetente megnyugtattak, hogy most már tényleg mindjárt megérkezik (nagyon kedvesen beszéltek egyébként velem mindig), de két hónap elteltével kezdtem gyanakodni, hogy csak áltatnak, és egy sötéten induló hétfői napon végső kétségbeesésemben olyat tettem, amiről véresküvel (na jó, nem, csak így drámaibb) fogadtam, hogy soha többé: bementem a Media Marktba (ami egyrészt szemét üzletpolitikailag, másrészt volt már ott nézeteltérésem eladóval). Ott ki is szúrtam, hogy van kerek mikró, és szerintem jól kijönnénk egymással, úgyhogy megkérdeztem egy eladónak tűnő fiatalembert, hogy ugye segít nekem kivinni, ha megveszem, mire azt mondta, hogy inkább nem.

Ez egy kicsit megdöbbentett, mert nem azt kértem, hogy vegyen feleségül, vagy mittudomén, énekeljen nyilvánosan, esetleg fesse ki a körmömet, vagy ilyesmi, és a megbántottságom valószínűleg látszott is rajtam, mert ekkor hozzáfűzte még, hogy az itt nem szokás. Viszont én már a végsőkig el voltam keseredve, úgyhogy a drámai kivonulás helyett odakértem az osztályvezetőt, aki sűrű bocsánatkérések közepette a rendelkezésemre bocsátott egy férfit, és utána minden jó lett.

Ha már férfi, az autómba is vettem egyet, aki mindig mondja, hogy mikor merre menjek, csak a hisztit nem bírom, amikor a dugó miatt például kerülőúton másfelé megyek a gyerek apjához, és a hátsó ülésről a gyerek figyelmeztet folyamatosan, hogy nem ejje, nem ejje, apához medünk!, elöl pedig a férfi mondogatja olyan igazán passzív-agresszív hangnemben, hogy újratervezés, újratervezés. Egy ideig azt hittem, hogy én vagyok paranoid a hanghordozására, de időközben már ketten is megjegyezték döbbenten, hogy milyen szemrehányóan mondja, az embernek úgy harmadszorra viszketni kezd tőle a tenyere.

Hát ezek vannak mostanában, kaland, izgalom, jellemfejlődés.

“[Az] élmunkást olyan családfenntartóként jelenítették meg, aki kiemelkedő munkateljesítményével az átlagosnál magasabb életszínvonalat képes biztosítani szeretteinek. Vérmérsékletétől függően munka után vagy elégedetten üldögél otthonában, ahonnan nem hiányzik a rádiókészülék sem, vagy büszkén megy szórakozni kecses feleségével, akinek keresetéből csinos konfekcióruhákat vásárol”.*

Engem olyan családfenntartóként lehetne hitelesen megjeleníteni, mint aki vérmérsékletétől függetlenül már 1+ órája rezzenetlen pozícóban egyensúlyozza a fél lábán a notebookot, hogy a kontakthibás hálózati csatlakozója el ne mozduljon, és azon töpreng gépelés közben, hogy a főhősnő vajon esdekelve vagy rimánkodva nézett, miközben kecses gyermeke (a keresetéből vásárolt csinos konfekcióruhájában) a zebjának nem vojt pejenkája reveláció kiséretében, mélyen összpontosítva egy rendőrautót navigál keresztül a [családfenntartó] fején, amivel elővigyázatlanul ráfeküdt a kijelöletlen autópályára.

* Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai — Nők a szocialista időszakban.

Ismét sajátfordítás-ajánló, vagy legalábbis ismertető, mindenkinek, aki szereti.

December elején megjelent ugye a Hogfather (Vadkanapó) magyarul, amit reményeink szerint egyszer úgy fognak reklámozni, hogy brainoiz és lucia kedvenc Pratchettje (ott a hátulján, ahol a New York Times ajánlások szoktak lenni). Szerintem a belőle készült film is nagyon jó lett, pedig ez Pratchettnél trükkös feladat, de megoldották, magyar szinkronnal viszont tilos megnézni. Mese a karácsonyról és karácsony igazi jelentéséről, nem gyerekeknek.

Holnap jelenik meg Patricia Briggstől a Megszólít a hold, ami nekem nagyon tetszett, viszont ha ezt a borítót tényleg az én leírásom alapján tervezték, ahogy jelezték nekem, akkor ideje magamba néznem, és eltűnődnőm azon, hogy biztosan műfordítással kellene-e foglalkoznom, ha ennyire nem értek a szavakhoz. A holdas könyv vérfarkasos tematikájú, de igazából szerintem egy maffiózóregény, csak éppen vérfarkasok vannak benne (meg néhány vámpír is). Különös ismertetőjele, hogy a főszereplőnője önhibáján kívül szinte a legvégéig egy mackónadrágot, és egy kicsit véres, kakaóval leöntött pólót visel, és így oldja meg a maffiakonfliktusokat és töri a szíveket. Humor is van benne, meg minden.

A Vámpírakadémiáról már többször írtam, hogy ez nekem guilty pleasure, mint a Dexter, hogy is mondjam, az oroszokról szól. Ugyanis a benne szereplő vámpírok legtöbbje orosz származású, de legalábbis kelet-európai (a két egyértelműen magyar nevű szereplő egyike vérgonosz volt, a másikat lemészárolták, ennyit rólunk). Egyelőre a negyedik részig látom megjelenve, de az ötödiket is leadtam már, a hatodikat pedig most csinálom, coming soon. Az ötödikben volt egy kis jumping the shark, de legalább esélyt kapott a sorozat, hogy a végén minden jól alakuljon, ha már a harmadik végén ott volt az a gyomorszájas.

(A hatodikban különben sikerült az obligát ruhavásárlós jelenetet egy olyan kontextusba helyezni, amikor az egyik főszereplő egy cellában várja a kivégzését, a másik házi őrizetben van, ezeken olyan jól szórakozom).

Volt egyébként egy Lauren Kate: Fallen-em a Könyvmolyképzőnél (mintha csupa olyat kapnék tőlük, amiből sorozat is készül), amiben nem vámpírok és vérfarkasok vannak, hanem angyalok, de ez az utolsó tíz oldalig nem feltűnő, addig inkább olyan Oliver Twist meets Romeo and Juliet jellegű írás. Nyomasztó, de aránylag érdekesen van megírva, emósoknak kiváló, akár hosszabb utakra is.

A könyvesboltban egyébként láttam, hogy megjelent az egyik nyári fordításom, a Beastly (nem, nem azért lett ez a címe, mert azt elfelejtettem lefordítani, hanem fogalmam sincs, miért), ami a Szépség és a Szörnyeteg modern feldolgozása. Azért merem ajánlani, mert ebben az évben olyan tizenöt ifjúságinak mondható regényt fordítottam, és ez azon kevesek egyike volt, ami nem arról szól, hogy tizenötévesek lesmárolnak minden fiút, hogy más fiúkat féltékennyé tegyenek, meg ilyenek (konzervatív kezdek lenni, na), hanem van története, meg tanulsága, de azért olvasmányos. Ráadásul most csináltak belőle filmet, úgyhogy menő is lesz. Csak úgy mondom.

(Igen, átutalták már a tiszteletdíjat, nem, nem kapok százalékot a reklámért).

A munka egyébként nagyon beindult mostanában, már azt se tudom, hány helynek dolgozom, és az egyik olyan, hogy konkrétan gondolkoznom kell, és utána megmondanom a tutit (ideális bölcsész lennék, ha hajlandó lennék felvállalni). És nem, nem csak kiszámlázom a tanácsadást, hanem tényleg muszáj gondolkoznom, azt viszont nem tudom csak úgy magam elé meredve csinálni, muszáj közben a kezemmel is dolgoznom, ennek köszönhető, hogy mostanában online játékokkal játszom időnként, a facebookon például kiderült, hogy az összes csillámpóni közül a dark csillámpóni vagyok, brainoizzel együtt (a facebook tud valamit).

Másrészt meg az is bebizonyosodott, hogy a linux tényleg jobb a windowsnál, például a minesweeper linuxos változatában (mines) ha rányomok egy bombára, akkor nem egyszerűen egy szomorú szmájli jelenik meg, hanem egy végtelenül elkeseredett szmájli, akinek patakzik a szeméből a könny, és ettől feltámad bennem a késztetés, hogy megöleljem, igazán szeressem, és megmutassam neki a Szép Dolgokat az Életben (mondta a lány, aki lefújná paprikasprével bármelyik nyugdíjast a buszon, de végigbőgte a House s7e2 és s7e3 végét, mert olyan megható volt).

(A mr.a meg még egy felrobbantott univerzumot se kívánt karácsonyra, és a világot sem gyűlölte mostanában, kezdek aggódni, hogy végleg kiégett).

Számítógép. Hangyákkal működik. Mintegy mellékesen van rajta egy “Anthill Inside” matrica (Intel Inside helyett).

Nagyon hálás lennék bárkinek, aki bármilyen használható ötletet mond erre (nem feltétlenül kell hangyák szerepeljenek benne, többféle számítógépes dolog is lehet). Jól fizető, betöltésre váró mezőgazdasági munkakörökről értesítést ugyanezen a címen fogadok.

Időközben túlestem a kihíváson, és előadtam, amit elő kellett, és bár inni nem ihattam, mert vezettem, ehelyett a napi forgalom eseményei lökték a vérnyomásomat a megfelelő szintre (a forgalmi sávokban vészjelzővel parkolókat/rakodókat, a belső sávban stabil harmincnyolccal közlekedőket és a nem indexelőket fogja elsőként falhoz állítani a forradalom).

Húsz perccel t₀ előtt érkeztem, tíz perccel előtte majdnem megszöktem rosszullétre hivatkozva, de azután bementem, és t₀ után két perccel már a hangom sem remegett, mert rájöttem, hogy azért a teremben tényleg én értek ehhez a témához a legjobban, meg sokat segített az is, hogy nevettek a vicceimen. A második felében volt egy interaktív rész is, amiből majdnem az lett, hogy néztük egymást ábrándosan, mert senki nem akart elsőként megszólalni (pedig előtte azért voltak félhangos megjegyzések), de akkor hála a jó égnek feltaláltam magam, és konkrétan megkérdeztem konkrét emberektől, hogy az adott példát az elhangzottak fényében hogy oldanák meg, és onnantól zökkenőmentes lett minden, még ott is tartottak beszélgetni egy húsz percig az egész után.

Egyébként meg ugyanolyan volt minden, mint vizsgán szokott lenni (csak itt puskázhattam), hogy előtte napokig idegbajos vagyok, a helyszínen viszont klappol a minden, sőt, a CPE szóbelim volt az első és utolsó alkalom, ahol olyan tökéletes brit (!!) akcentussal sikerült megszólalnom, hogy megkérdezték, native speaker vagyok-e, pedig a kiejtés amúgy nem az erősségem. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a következő alkalom előtt nem leszek napokig idegbajos.

És köszönöm a sok biztatást magánban-kommentben, felhasználtam, amit fel tudtam, és asszem, most így utólag egy xanaxot felest is bedobok (bár csak sör van itthon, de majd gyorsan iszom).

A pszichológusom meg ma fent járt nálam, mert lemondtam a mai kávézásunkat arra hivatkozva, hogy én most szivesebben gyomorgörcsölnék a vészesen közelgő első előadásom miatt, mire azt mondta, hogy akkor próbáljam el rajta nyugodtan, én meg azt válaszoltam, hogy jó, de akkor ne kávézóban. Úgyhogy feljött, meghallgatott, olyan kérdéseket tett fel, amik arra utaltak, hogy nem az élet rengeteg sokkal érdekesebb dolgainak valamelyikén töprengett közben, én olyan válaszokat adtam, amik arra utaltak, hogy én sem, még meg is dicsért, úgyhogy már csak annyi bajom van, hogy élesben nem nálam kell majd meglépni ezt a dolgot egy fő általam ismert, felém valamennyire elfogult és jóindulatú pszichiáter előtt (amivel azt hiszem, jellemeztem is az ideális hallgatóságot).

Na ilyenkor kellene valaki, aki nem logikailag levezeti, hogy megy ez nekem, és a lámpaláz hülyeség, hanem megnyugtató hangon, monoton ismétli, hogy minden rendben lesz.

Na, benne vagyok a mostani Magyar Narancsban (csak azt nem tudom még, melyik képpel, mert neten csak a szöveg van fent).

Az egész úgy kezdődött, hogy már pár éve levelezek valakivel pusztán a véleményegyeztetés végett mindenféle nem teljesen egyértelmű fordítási témákról (a műfordítások hatása a nyelvre, hol húzódik az anglicimus és a nyelvújítás határa, mennyire kell/szabad/illik a szerző stílusához ragaszkodni akkor is, ha nyelvtanilag nem teljesen korrektnek tűnő, stb), és most nyáron ebből kifolyólag kaptam egy felkérést, hogy beszéljek ezekről a dolgokról nagyobb közönség előtt is párszor.

Az első kifogásom az volt, hogy de hát hogy fogok összegyűjteni elég anyagot, utána ami vázlatot küldtem két héttel később, arról kiderült, hogy kábé ötször annyi, mint amennyi belefér az időbe, vágjak (illetve szerintem mindegyik barátom és ismerősöm hangosan, bár keserű felhangoktól sem mentesen kacagna, amennyiben olyan állítást kockáztatnék meg előttük, hogy nem vagyok képes eleget beszélni fordításokról).

A következő rettegésem az volt, hogy hogyan fogok én ismeretlenek (többesszámban!) előtt beszélni bármiről, de azóta introspekciót végeztem, és arra jutottam, hogy ha a fordításról és a nyelvről van szó, valahogy a gátlásaimat veszítem, legalábbis, aki képes brainoizzel a kocsmában az asztal felett átkiabálva fordításokról beszélgetni többek tiltakozása ellenére, az bárhol képes erre.

Viszont ettől a legégetőbb probléma még megmarad, miszerint Mit Vegyek Fel (amikor Nincs Egy Rongyom Sem). A ruháim négyötödét kifogytam a nyáron, most vittem fel a padlásra* a tehénenagatyákat, maradt olyan öt nadrágom és öt pulóverem, amiket még olyan huszonkét évesen hordtam, és olyanok is (nem opció). Ezen kívül a fogason lógó darabokból tudnék még vámpírnak, denevérnek, boszorkánynak, hastáncosnak, többféle kasztból való indiai nőnek, középkori nemesasszonynak és útszéli pillangónak öltözni, de azt hiszem, ezek sem segítenek. Nyáron semmit, de konkrétan egy szál ruhát nem vettem letörtségből kifolyólag, hanem a pántos izéimben és sortban jártam, szintén nem opció. Varrni nincs időm, úgyhogy kénytelen voltam bemenni a Mangóba (nem szponzorálnak, pedig nyitott lennék rá, üzenem), ahol hosszas ön- és szituációs elemzés után vásároltam egy ilyet feketében és narancssárgában, meg olyan farmert is fehérszürkében, hátha.

Ráadásul közben a gyermek eldugta a napszemüvegemet (szerinte napszemüvegünket), ami létfontosságú darab számomra, mert egyrészt azon placcsannak szét a bogarak biciklizés közben a szemem helyett, másrészt azzal fogom hátra a hajamat folyamatosan, úgyhogy kénytelen voltam bemenni a New Yorkerbe is, ahol miután eltöprengtem rajta, hogy a kék vagy a fekete színű, napszemüveg alakú hajpánttól tűnök-e intellektuálisabbnak, végül vettem hármat is, darabját 290-ért akciósan, hadd legyen otthon gyereknap, szemüvegtartóval.

A tesztközönség a medúzatalálkozó volt tegnap a kocsmában, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy részem nem abban reménykedett, hogy valami olyasmivel fogadnak, miszerint te lucia, pont úgy nézel ki, mint aki fordításról fog okos dolgokat mondani idegenek előtt, ehelyett az L. azzal fogadott, hogy nagyon összekaptuk magunkat alie-vel, az acélmilf és a fekete özvegy, tette hozzá, majd később még megjegyezte, hogy nagyon szépen kifestettem a körmömet is, de nem tudja megállapítani, hogy ez most akkor sötétvörös vagy fekete. Azzal vigasztaltam magam, hogy végtére is aki a munkaideje felében vámpíros és farkasemberes szövegeket fogalmaz, tisztában van olyan 10-12 vámpírtársadalom szabályaival, és kontextus esetén habozás nélkül leírja a megvérfarkasult szót, annál érthető, sőt, már-már elvárás, hogy alvadtvér színűre fesse a körmét.

Utána valahogy kettészakadt a társaság, mert a fiúk számítógépes játékokról beszélgettek, mi pedig belemerültünk alie-vel és a többiekkel a magánéleti, illetve ruházkodási kérdésekbe, de most nem fárasztanék senkit azzal, hogy pontosan meddig érő csizma az, ami jól áll az embernek, viszont nem lehet kapni (utána természetesen továbbmentünk a nadrágokon és a felsőkön át a nyolcvanas-kilencvenes évek divatjára, amiről Anngel kellő szörnyülködéssel hallgatta a nosztalgiázásunkat).

Az Élet Értelme és a Boldogság témájában viszont onnan, hogy de én attól tartok, hogy annyira tisztességes, hogy nem akar kihasználni-tól, amit meglepő módon nem én mondtam, eljutottunk odáig, hogy Sulemia végső soron elégedett azzal, hogy megtalálta élete párját, még ha ez kalandok terén lemondásokkal (lemondásokkal?) is jár, alie-nek elege van a hormonális izékből, egyrészt mert azok fájnak, amire Isolde példabeszédet tartott a Szerelem kolera idejénből, hogy abban is a fiú a csalódástól virágszirmokat evett, majd kihányta, úgy agonizált, és akkor az anyja azt mondta neki, hogy most örülj, fiam, amíg még érzel ilyet, másrészt alie-nek a nyugati világ boldogságillúziójából van elege, meg a másokkal kapcsolatos illúzióinkból, ahelyett, hogy tisztán látnánk a dolgokat, mire én azt mondtam, hogy én a világért le nem mondanék a másokkal kapcsolatos illúzióimról, mert ha tisztán látnám az embereket, akkor kiderülne róluk, hogy halál unalmasak, és k idegesítőek, tette hozzá Isolde egyetértően bólogatva.

Azután a vége felé jött a telefon, hogy szaladjak a sarokra, ha azt akarom, hogy hazavigyenek, és azalatt az öt másodperc alatt, amíg magamra kapkodtam a dolgaimat, az L. és brainoiz megjegyezték, hogy olyan a kabátom, mint egy titkosügynöké (innentől már csak ügynök), úgyhogy a probléma maradt, és fogalmam sincs, hogyan fogok előadónak öltözni.

* Ami egyébként drámai élmény volt, mert nekem ugyan semmi bajom a pókokkal, a padláson is inkább az imaginárius patkánykígyóktól szoktam tartani, de most egy akkora araknoid jött velem szemben a létrán, hogy attól féltem, ha leesik, agyonnyom (túlozott luci szemérmetlenül).

Aztán kedden rádöbbentem, hogy a gyereken kívül csak a benzinkutassal és a gy.a.-val beszéltem egy hete, kettőjükkel összesen olyan tíz mondatot (kicsit túldolgoztam magam, biciklizés közben nem beszélget az ember, és amikor úgy éreztem, hogy most a legújabb ajánlatokat meg a következő évemet valahol máshol kell átgondolnom, akkor egy magányos balatoni stégen ültem a nádasban, esőben, éjféltájt, oda vitt az autó, a netbook fölé esernyőt tartottam, de legalább kimozdultam).

Szóval akkor elkezdtem lapozgatni a legutóbb hívott számok között, és az L.-t rögtön ejtettem, mert nagyon csendben volt mostanában, és gondoltam, biztos munka, vagy magánélet, nem zavarom, aztán felhívtam a rendszergazdát, akivel fél perc beszélgetés után kedélyesen elvitatkozgattunk valami lényegtelen hülyeségen, aztán beszéltem a balroggal munkáról meg a teliholdról, aztán öt perccel azután, hogy letettük, felhívott az L. tök magától, és egyrészt olyan szemrehányóan és számonkérően kérdezte meg, hogy hogy vagyok, hogy rögtön mondtam a teliholdat, de letagadta, másrészt meg közölte velem, hogy másnap fogja a medúzákat, és elhozza őket hozzám, engedjem be a házba a világot.

És így is lett egyébként, de rendes karrierista workaholic ragadozó módjára rögtön kiszúrtam a jelenlévő leggyengébb, legvédtelenebb és befolyásolhatóbb dark fantasy író-műfordítót, és izoláltam a rajtól, hogy élősködjek az intellektusán. Szóval miközben brainoizzel sétáltunk lefelé a közértbe sörért, közöltem vele, hogy addig nem mehet haza, amíg nem talál ki nekem egy címet (ha ragaszkodunk az eredeti szellemiséghez, akkor olyan kellene, ami egyszerre jelent külföldit és más korszakból származó embert, és nem túl modern), és ezen töprengtünk, meg megpróbáltam meggyőzni arról, hogy bár tudom, hogy a szaxon az szász, de bizonyos körülmények között hangulati okokból hadd használjam már a szaxont, de nem sikerült. Később az internetes keresés során is csak az IKR zRt. vezérigazgatóját találtam a szóra, aki egyértelműen nem szerepel a könyvben, úgyhogy arra jutottam, brainoiznek igaza lehet. Szerencsére olyan hajnali négykor arra ébredtem, hogy mi lenne, ha a körülményeket tekintve (skótok) maradnék a sassenachnál, és valószínűleg ez lesz akkor.

Aztán brainoiz mondott egy olyat, hogy amikor neki volt ekkora méretű fordítanivalója (kb. 3-4 átlagos kötetnyi), akkor ő azt két darabra osztotta fel, és közben írt egy könyvet, ekkor felébredt bennem a versenyszellem, de utána reális szemszögből megvizsgálva a dolgot arra jutottam, hogy egyszerűen ebbe az egy hónapba egy saját könyv írása már végképp nem fér bele.

Aztán hazatérve a többiekhez brainoiz azt mondta, nézzük ezt most más szempontból, például a kiadókéból és a vicces magyar címgyárosokéból, MacLátni és MacSzeretni? Szenvedélyek viharában kettő? Csődör a múltból? És akkor alie is beszállt, és nagyjából elszabadult a pokol, illetve kicsit panaszkodtunk brainoizzel, hogy mennyire nehéz szexet fordítani (a könyv fele, a másik fele alapos és izgalmas történelmi regény), mert bizonyos dolgok magyarul vagy túl viccesen, vagy túl durván hangzanak, például hogy mondaná az ember egy történelmi regényben azt, hogy I shall hammer you senseless, lass, úgy, hogy egyszerre legyen kor- és szellemiséghű? Erre egyébként szültek egy szellemiséghű (szíjjeldöngetlek) és egy korhű (megedzem izzó rudamat szerelmed hűs tengerében) megoldást, de ugye érthető a probléma.

Azután megosztottam még, hogy a könyv erkölcsisége szerint ha az ember visszamegy az időben, akkor az nem megcsalás, mert ugye akkor pillanatnyilag nincs élő férje, mire alie megkérdezte, hogy nem lehetne-e ezt téridő-elméletté kiterjeszteni, vagyis ha átmész a másik szobába, akkor sem megcsalás, sőt, Schrödinger macskáját is bele lehetne vinni a dologba, hogy amíg az ember nem látja, addig a megcsalás és a nem megcsalás szuperpozíciója áll fenn, vö., drágám, baszd meg Schrödinger macskáját.

És akkor még beszéltem arról, hogy oké, a szex rendben van, a skótokkal is kiegyeztem valahogy, a történelmi hátteret is alaposan átolvastam, hogy ne írjak pölö a jakobiták helyett jakobinusokat, de az már mégiscsak túlzás, hogy a főszereplőnek a szexen kívül két hobbija van: a madarászat meg a gyógynövények. és ezekre ráadásul archaikus kifejezéseket használ, úgyhogy rákeresve kapok vagy négy-öt latin nevet, mert akkoriban a pintyőkét meg a csízeket meg mittudoménmit is így nevezték, vagy a gólyaorrot és a körömvirágot, és akkor kénytelen vagyok utánaolvasni, hogy ezek közül melyik passzolhat az adott helyre vagy főzetbe, és közben szépen lassan megöregszem.

Mindenesetre miután végigvettük az összes vándoros és utazós címlehetőséget, brainoiz visszafordult a kapuból, és csüggedten megkérdezte, hogy és mit szólnék a vándor utazóhoz vagy utazó vándorhoz.

A munkában meg az van, mint a viccben.

[Egy riporter felmérést készít az egyetemen, hogy ki mennyi idő alatt tudna megtanulni japánul. Először az öreg profot kérdezi meg:
– Hát, ha igazán belevetném magam a munkába, egy-másfél év biztos elég lenne.
Megkérdezi a tanársegédet.
– Egy kis munkával biztos sikerülne 9-10 hónap alatt.
Meglát egy diákot, aki épp egy halom könyvvel a kezében megy a könyvtár felé, és neki is felteszi a kérdést. Mire a srác:
– Miért, holnap zárthelyi?]

Csak nekem japán helyett skóttal (oké, nem szólhatok semmit, van még három hetem). Ráadásul nem csak a skót a bajom, hanem hogy ez az első könyv, ahol konkrétan egy mondat leírása után a kezembe temettem az arcom, mert elöntötte a pír (bővérű jelenet, tizennyolcas karikás) a századik oldalnál a hatszázból. Időutazós, és a “jelenben” még teljesen szemérmesen mentek a dolgok (“A férjem búgó hangon azt súgta, nekem jobb ötletei is vannak. Valamivel később a vállára hajtva a fejem….”), de úgy tűnik, az időutazás ürügyül szolgál mindenféle naturálisan lüktető izékre, hogy nagyon visszafogottan fogalmazzak*.

* Nem, nem vagyok prűd, de hadd ne idézzek mindent napi ezerötszáz egyéni olvasó előtt, ez mégiscsak a magánügyük. Meg annak a két-három további jelenlévő személynek a magánügye.

Ha olvasnak ide nyelvészek, akkor szükségem lenne pár olyan kifejezésre, amik régen kifejezetten vulgárisnak számítottak, ma viszont nem tűnnek annak, vagy eufémisztikusak, de durvább dolgokra utalnak (pl. kutyafáját, teringettét, több nem jut eszembe most).

A hétvégét egyébként a változatosság kedvéért munkával töltöttem (kőkemény történelmi regény, folyamatosan fegyverszakértőket zaklatok vele, előtte egy madámos volt igaz történet alapján, azt majd meghirdetem, ha kiadják, mert érdekes), illetve hogy csináljak is valamit, vettem két háromfiókos Kullen szekrényt az Ikeában (nem tudom kiverni a gondolatot a fejemből, hogy az Ikea esetleg meglovagolhatná a vámpírőrületet mondjuk egy Edvard Kullen fantázianevű éjjeliasztalkával, vagy egyéb tagjával a bútorcsaládnak). Az elsőhöz négy Veronica Mars epizód kellett (ebből a harmadik alatt a padlón hevertem hanyatt, és először azon gondolkoztam, hogy mivégre vagyunk ezen a világon, ha az élet teljesíthetetlen feladatokat állít elénk, és úgyis kudarc a vége mindennek, utána szépen, lassan, szisztematikusan végiggondoltam, hogy ha a bútorlapokon nem ott vannak a lyukak, mint a leírásban, és nem olyan csavarokat adtak hozzá, mint a leírásban, akkor vajon mi a megoldás, és rá is jöttem. Komolyan, tisztára úgy éreztem magam, mint amikor valamelyik noir detektív hátradől, és kizárja a lehetetlent), a másodikhoz már egy elég volt.

A barátaimmal nem találkoztam, mert azért alapvetően kedvelem őket.

Aztán vasárnap este hirtelen áramszünet lett, és akkor hirtelen rádöbbentem, hogy én vagyok a szájlon*, mert áram nélkül dolgozni sem tudok, Veronica Marsot nézni sem tudok (pedig pont a buzgómócsing FBI-ügynökös résznek a közepén tartottam, amelyben összejön Logannel), olvasni sem tudok (biztos beteg ember vagyok, de mostanában már letöltöm a könyveket, amiket megveszek vagy megkapok, végszükség esetén beszkennelem őket, mert sokkal hatékonyabban tudok képernyőről olvasni), fürödni sem tudok, gondolkozni meg ugye nem akarok, úgyhogy először a kurblis zseblámpám fényénél olvastam papír alapú könyvet, mint az állatok, utána meg a zseblámpa fényével játszottam hülyeségeket, és akkor egyszer csak visszajött az áram, én meg tiszta stresszes lettem, hogy úristen, most dolgoznom kell, fürödnöm kell, olvasnom kell és Veronica Marsot kell néznem, pedig már úgy megszoktam, a sötétet meg a csendet meg a timeoutot.

* Ez egyébként nagyon durva, hogy az ismerőseim mennyi mémet adnak át, és a bloggerek külön durvák ebben. A szájlon meg a “nem akarok gondolkozni, de a mi szakmánkban erre szerencsére nincs is szükség” egyértelműen Lam-féle idézet, aztán amikor meglátom a búvalbaszott képemet a tükörben, akkor (a) Zetor Leila jut eszembe, ahogy a gangon mondja, hogy mivégre, azzal a hangsúllyal (meg hogy de legalább as sassoon as possible), (b) Suematra hangján, hogy fú, nagyon kivan (hosszú történet), (c) brainoiztól, hogy fájnak benne a versek, (d) Isoldétől (akitől azért a legtöbb ennél komplexebb mémem származik bloggerwise), hogy ez azért főleg nyafogás, esetleg agnustól, hogy jól vagyok én így kényelmetlenül (szokásom szándékosan félrefordítani jelmondatokat, én ezzel szórakoztatom magam). És ez csak a tükör, és csak a bloggerek. Abba, hogy mi történik a fejemben, ha kinyitom a hűtőt, bele sem akarok kezdeni.

Mindig mondom, hogy a dolgok kvantumokban jönnek (most semmi rossz, csak munka). Gyerekkoromban a kedvenc mesém a szépség és a szörnyeteg volt, elég sok változatát ismertem, ötéves koromban meg is kaptam azt a könyvet, amiben az is benne volt, csak asszem, a szörnyeteg egy malac volt, aki kitúrta a szegényember szekerét a legkisebb lányáért (miben volt ez?). Na mindegy, kaptam most fordításra egy olyat, ami ennek a modern változata, már az átnézésnél tartok (tök jó könyv egyébként),és erre ma betesz egy ilyet a graphjam, az L. meg azzal indít a telefonban, hogy ő egy szörnyeteg (ez a mondat a könyben nagyjából minden oldalon előfordul).

Most már csak annak kéne történnie az életemben, hogy boldogan élnek.

És van egy babonából piszkozatolt bejegyzésem is az erkély flórájának fejlődéséről (most a nagy hidegben féltem, hogy megpusztulnak, addig nem akartam publlikálni, de túléltek), de még azt is meg akartam jegyezni, hogy mindennek ellenére ez olyan időszak volt, amikor borzasztóan élvezem is a munkámat, a héten fejeztem be például egy orosz gyerekkönyvet (nem tudom, mennyire publikus, majd ha megjelenik, reklámozom konkrétumokkal is, mert tényleg jó, régi, de jó), és ez elég tanulságos volt sok tekintetben.

Először is ez egy régi gyerekkönyv, és tök vicces volt, hogy pontosan látszik, mennyire szótárral fordított az eredeti fordító, mert van benne egy csomó szótáron kívüli (szóalakutánzó, vagy szleng) kifejezés, és ezeknél egy csomó helyen elég nyilvánvalóan csak tapogatózott.

A felén túl hangzik el először a könyvben akár az, hogy “légy szíves”, akár az, hogy “köszönöm”, és erről tökre bevillant, hogy tényleg nem használják ezeket a köznapi életben, az iskolában, satöbbi, gyerekkoromban nagyon mesterkéltnek/protokollárisnak  tűnt, ha valaki ilyeneket mondott kint.

Meg van benne egy rész, ahol az egyik kisfiú előre megfontolt szándékkal, de félreértésből homlokon csap egy kislányt vonalzóval, és utána a kislány simán azt füllenti a többieknek, hogy beverte az ajtóba, és az orvos ugyan sejti, hogy mi történhetett, de tapintatosan nem említi meg, csak felír rá ragtapaszt. Az életre tanít (vigyorgott lucia).

És van benne az író, aki le akarja hallgatni, hogy miről beszélnek a többiek, amikor nincs ott, ezért csináltat egy nagy felvevőkészüléket, ami akkora lesz, mint egy bőrönd (kombinált eszköz, porszívóként is működtethető), és ezt mintegy észrevétlenül az asztal alatt szokta felejteni (mindig nézzünk be az asztal alá, nincs-e ott lehallgatókészülék, olvasom a sorok között).

Egyébként meg nagyon bűbájos az egész, de tényleg.