Éppen arról készültem egy bejegyzést írni, hogy mostanában milyen véleményeket hallok magamról (elvégre ez egy énblog), mondjuk az máig a kedvencem, amikor az L. éppen hazafelé szállított éjfél után, kies  vidéki utakon, és egyszerre csak megszólalt, hogy tudom-e, mi a jó bennem, amire én azt feleltem, hogy nem, noha álmomból ébresztve is fel tudnék sorolni egy huszonöt tételes listát, de éreztem, hogy ez nem az a pillanat (szövegértelmezésben is jó vagyok például), amire ő azt felelte, hogy az, hogy tudsz csendben maradni.

De most nem erre akarok kilyukadni, hanem arra, amikor Tarhonyakártevő a világ legdepressziósabb folyosóján magyarázta rólam, hogy “tudod, a lucia gyűlöl csetelni, főleg, ha dolgozik, és most onnan lehet észrevenni, hogy sürgős határideje van, hogy ahányszor felbukkanok a gtalkon, letámad azzal, hogy miért ne menjek britekkel antarktiszi expedícióra”.

Ez mostanra odáig fajult, hogy tegnap három levelet is írtam különböző magyar, antarktiszi expedíciókkal foglalkozó ún. weboldalak adminjának, amelyben felhívom a figyelmüket a magyar helyesírás szabályaira (hát rajtam kívül már senkit nem érdekel a földrajzi nevek korrekt átültetése? A dátumok toldalékolása? Az idegen helyesírású szavak toldalékolása? Mivel foglalkoznak ezek szabadidejükben?) és tárgyi tévedéseikre (meg néhány anglicizmusra a fordított anyagokban).

És nem, nem megőrültem, hanem sarkkutatós könyvet fordítottam, amely egy konkrét expedícióról szól, de szerencsére úgy csinálja, mint amikor megkérem Saburót, hogy adjon már egy ftp-helyet (nevet-jelszót) a céges anyagok (honlapról való) letöltéséhez, mire ő elmagyarázza nekem a Windows Commander működését, a fájl szó etimológiáját és azt, hogy miből áll össze egy url, csak ezekkel ugye tisztában vagyok (de rámnézésre ez biztosan nem egyértelmű), viszont az antarktiszi expedíciózás történetével nem. Vagyis már igen. Meglehetősen alaposan. A kánikula ellenére szívemben folyamatosan mínusz húsz fok alatt tartózkodik a hőmérő higanyszála, és lelkem mélyén nyers fókahúst eszem, meg ilyenek.

Szóval én igazából nagyon szeretem a briteket, de azért nem egyszerűek ma sem, akkor pedig még sokkal bonyolultabbak voltak (amúgy a viktoriánus éráról beszélünk, ami azért érdekes, mert az előtte fordított könyvem is abban játszódott). Nagyon úgy tűnik, hogy akkoriban úgy érezték, hogy a brit úriembereket kötik bizonyos szabályok, például jellemük makulátlanságára nem vethet árnyékot az, hogy kutyákkal húzott szánon utaznak, a póni viszont comme il faut, úgyhogy pónikat vittek az Antarktiszra. A pónik olyan egy hétig bírták, utána már csak élelemként szolgáltak, a kutyák vontatta szán pedig bekerült a brit úriemberek korlátozott lehetőségei közé (valószínűleg úgy tettek, mintha nem vették volna észre), bár Tarhonyakártevő felvetette a tevét, mint alternatívát, én pedig az elefántot, úgyhogy lettek volna még ott lehetőségek.

A másik ilyen az volt, hogy brit úriember nem vesz a lábára sílécet, mert ilyesmit csak az olyan vademberek csinálnak, mint az eszkimók, a svájciak és a norvégok, akiktől ugye minden kitelik. Többek között ennek köszönhetően alakult úgy a Déli-sark felfedezése, hogy Scott és Amundsen nagyjából egyszerre indultak, Amundsenék szépen, céltudatosan (mint az állatok) odasíeltek, Scotték egy hónappal később értek oda (ennek a másik oka az volt, hogy brit úriembereknek rangján aluli a dicsőség ilyen alantas hajszolása, ők igazából természettudományos kutatások végett kóborolnak arra, és majd mintegy véletlenül fogják meghódítani a sarkot), szóval Amundsenék nem írogattak időjárási naplót, meg nem méricskéltek szélsebességet, hanem odasíeltek, kitűzték a norvég zászlót, majd elégedetten visszasíeltek.

Scotték egy hónappal később értek oda, igen szomorúan nézegették a zászlót egy darabig, majd visszafordultak, és hősiesen meghaltak.

További érdekes adalék még, hogy két brit sarkkutató azon veszett össze egy életre (több feszültség volt köztük, de ez volt a végső kiváltó ok), hogy az egyik ugye magával vitte a családi perzsát a sátor aljába (értelmezzük ezt kontextusában, mármint rohadt hideg van, nagyon fúj a szél, kézzel vontatják a szánt, nincs mit enni), a másik pedig valamelyik este véletlenül felborította rajta a kerozinfőzőt, és lyukat égetett bele. Harmadik társuk naplója szerint ekkor a megbocsáthatatlan “bloody fool” kifejezés is elhangzott, ami után jött egy “rám mondta? Ezt rám mondta? Hát tudja mit, maga a bloodiest fool ever!”, majd ezt követően soha többé nem beszélgettek, csak koruk tumblijában (tudományos publikációk) égették egymást.

A könyv egyébként legnagyobb részében eredeti naplóbejegyzésekre támaszkodik, és van köztük egy olyan is, hogy kb.: “27-edik nap: a több heti belső dühöngés után ma reggel megjegyeztem neki, hogy kicsit frusztrál, hogy minden reggel rá kell várni. Ezután órákon keresztül nem szóltunk egymáshoz”, de ezek végül kibékültek.

Volt még az az érdekes bejegyzés is, hogy “X az elmezavar jeleit mutatja, nincs kedve menetelni, és legszívesebben az egész napot a hálózsákjában töltené”, ami szerintem valahol azért inkább a normalitás felé hajló reakció, de én magamból indulok ki.

Viszont voltak aranyos dolgaik is, pl. azzal szórakoztatták magukat, hogy hátulról elkapták a pingvineket, majd leszánkóztatták őket hólejtőkön, és kacagtak (pedig közéjük is lövethettek volna). A pingvinekről jut eszembe, Frank Hurley, Ausztrália másig legjobb fotósának tartott fényképésze az első ilyen expedíciója után lett igazán híres, amelyre majdnem nem jutott el, mert az anyukája titokban írt az expedíció vezetőjének, hogy a fiának rettenetes tüdőbaja van, nem fogják hasznát venni, ezért ne vigye el, de légyszi, erről a levélről ne szóljon a fiának (aki ekkor a húszas éveiben járt). Hurley-t ekkor alapos orvosi vizsgálatnak vetették alá, és semmi baja nem volt, úgyhogy elvitték, és ennek köszönhető, hogy most már tudhatjuk, hogy néz egy pingvin közvetlenül hóvihar után:

pingvin

Hát így.

Advertisements

8 thoughts on “

    1. lucia Szerző

      azt akkor írhatom meg, ha megjelent, ez kb. 2 hónap, elnézést (titoktartási szerződés, könyv címét és kiadó nevét nem tehetem közzé).

      1. Amundsen

        Értem is meg nem is. Ha már fordítod, akkor már úgyis kifizették a jogdíjat, nem? Káruk abból nem lehet, ha kiderül a címe, sőt, itt kezdődhetne a (gerilla)marketing :)

        1. lucia Szerző

          én sem értem, de az utóbbi két évben nagyon megszigorúsodtak ezek a titoktartási izék, mindenhol arra kérnek, hogy konkrétumokat csak megjelenés után (van, ahol semmi utalást nem szabad megjelenés előtt), ez van :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s