Szóval, Izlanddal kapcsolatban az volt a tervem nagy általánosságban, hogy szép dolgokat fogok nézni, miközben intenzív erőfeszítéseket teszek arra, hogy megismerjem az izlandi nép lelkét (azt a részét is, amelyik nem az áldozatai elhantolásával foglalkozik).

A szép dolgok látását gyakorlatilag elkerülni sem tudtam volna, még akkor sem, ha végig a lakásban maradok, de (bár ez is vonzó lehetőségnek tűnt), inkább minden nap autóztunk pár száz kilométert. Érkezés után másnap rögtön nekiindultunk az ún. Aranykörnek (egy kb 300 km-es, látnivalókkal csordultig pakolt turistaútvonal Reykjavík közelében), aminek végül a felét sikerült sötétedésig megtennünk, de szerencsére pont akkor ugrott elénk egy izlandi kontakt által javasolt gejzírfürdő, a Secret Lagoon.

Itt megjegyezném, hogy amikor azt mondom, Izland, mindenki azt kérdezi, hogy nem volt-e túl hideg, amiről mindig az jut eszembe, ahogy a Secret Lagoon tavának ki kellett másznom a zsombékos partjára, hogy hűljek egy kicsit (a kamera eltávolodik, hogy magába foglalja a tiszta, fekete tavat, a fenekén legömbölyített, fekete, vulkanikus eredetű kavicsokkal, egyik oldalán a diszkréten elkerített, időnként kitörő gejzírrel, ami táplálja, körben zöld füvek, mohák és páfrányok, a háttérben termálvízzel üzemeltett melegházak világítanak, a part helyenként visszafogottan füstölög, már csak a látvány kedvéért is).

Ekkorra már amúgy is erősen gyanakodtam arra, hogy mind a tájakat, mind a felhőket Izlandon gyártják, és onnan importálják a világ többi részébe, mert amikor nem csináltunk semmi egyebet, egyszerűen csak haladtunk az úton, akkor is pár percenként muszáj volt felsóhajtani, hogy jaj, ez milyen szép (a szóvivő szerepét a témában Dr. Éva vállalta magára, a velünk lévő két fotós meg időnként egyszerűen eltűnt pár állvánnyal, objektívvel meg szűrővel). A helyi hegyek nagyrészt vulkanikus eredetűek (néhány még működésben van), a vulkánkitörések és a jégkorszaki erózió nyomait hol esztétikusan benövi a helyi flóra, hol fekete sziklák és kavicsok formájában díszítik a tájat (a leggyakrabban elhangzott kifejezés a “holdbéli táj” volt, amit az első fél nap alatt el is csépeltünk), a patakok és a folyók pedig láthatóan kötelességüknek érzik, hogy minél drámaibb kanyonokat hozzanak létre, minél több vízeséssel (és nagy a konkurencia).

És itt még nem tudtam, hogy ez a kevésbé szép része. (A “kőhalom legfelső darabját elmozdítani tilos!” táblát meg szerintem kifejezetten az OCD-sek szívatására tették oda).

Ami az izlandi néplelket illeti, az egy hét során csak Helgivel sikerült beszélnem a macskákról (a házigazdánkkal, aki kettesben él a fiával, az édesanyának a fényképeken sincs nyoma, és nem derült ki, hogy mi történt vele, csak úgy mondom), egy kanadai, de New Yorkban élő lánnyal a kocsmában, aki ismeretségünk 7 perce alatt elmondta, hogy a fiúja ragaszkodott Izlandhoz, amikor ő Bora-Borára akart menni, és a következő állomásuk egy finn jégkunyhó lesz, és ha a fiúja nem akar exszé válni, akkor minden éjjel szexelnie kell vele ezért cserébe, továbbá ismeri az akcentusomat, mert vannak magyar barátnői New Yorkban. Utána következett egy kolumbiai, de Franciaországban élő* fiatalember a gleccsernél, akivel a sarki fényt vártuk, és megbeszéltük, hogy mindkettőnknek ez az első.

A rejkjavíki bolhapiacon viszont egész hosszan elbeszélgettem az egyik könyves bácsival, akinél valami növényhatározót kerestem, és többek között elmondta, hogy nyáron is csak legfeljebb 14 fok van (viszont télen is simán lehet strandolni), illetve hogy szeptemberben erős volt a sarkifény-tevékenység, ezért a rejkjavíki városvezetés az egész fővárosban lekapcsoltatta a világítást pár napra, és ő a teraszáról nézhette az aurora borealist. Ezt követően azt mondta, hogy nagyra becsüli az elhivatottságomat az izlandi flórával kapcsolatban, ezért odaadja a 3000-es könyvet 1000 ISK-ért (volt benne pár lepréselt növény is).

A cédésnél meg ez volt kirakva:

De úgy egyébként is kedves és toleráns embernek tűnt mindenki, szépen beszéltek angolul, nem kötözködtek, ha zárás környékén vagy utána mentünk be valahova (sőt, nagyon kedvesek voltak), és mindenhonnan és mindenből sütött a kisebbségek elfogadása és a megvalósult emancipáció. Nem beszélve arról, hogy szerintem egy főre számítva nekik van a legtöbb punkzenekaruk a világon.

Azért a biztonság kedvéért vettem egy folklóros könyvet** is, a tíz legismertebb izlandi népmesével (egyébként meglepően egyedi az izlandi folklór, például csak náluk létezik és szerepel gyakran a “jó mostoha” archetípusa), aminek az előszavában a szerző/gyűjtő biztosított arról, hogy minden olyan részletet meg fog magyarázni a mesék végén, amit csak a helyi kultúra ismeretével lehet megfejteni, de lesz néhány olyan fordulat a történetekben, amit a szakmabeliek sem értenek, és benne ennek kapcsán felmerült, hogy vajon milyen hatással lehettek a legendáikra azok a romlott és hallucinációkat okozó konzervek, amiket a korai sarkkutatók hagytak vagy cseréltek árura a szigeten.

Utólag az is a tudomásomra jutott, hogy az izlandiak nagy kollektív traumája (a két világháború csak annyiban érintette őket, hogy a második alatt amerikai támaszpontok létesültek a szigeten, minek következtében az addig földművelésből és gazdálkodásból élő társadalom komoly felemelkedésen ment át), az 1615-ös Spánverjavígin, amikor lemészároltak pár hajótörött baszkot, akik betörtek valahova, és elfogadtak egy törvényt, miszerint az ország északnyugati részén szabad baszkokat ölni. Ezt a törvényt végül csak tavaly vonták vissza (valahogy nem merült fel a szükségessége korábban).

Másnap a Snaefellsness-félsziget jött (az izlandi Skye), később meg a fekete homokos-sziklás déli tengerpart a gleccserekkel, ahol gyakorlatilag kiégette a retinánkat a szép.

* Kicsit reménykedtem, hogy egy drogbáró örököse, aki minimum elrabol, hogy életem hátralévő részében egy jól felszerelt márványkastélyban senvedjek a dél-amerikai dzsungel közepén, de az ember már az előítéleteiben sem bízhat.

** Igen, továbbra sem sikerült megszabadulnom pár függőségemtől, de a Wizz Air alkalmazottai előtt igyekeztem nagyon kecsesen és könnyedén lóbálni az odaúthoz képest plusz két és fél kilónyi könyvet és plusz két kilónyi kavocsot tartalmazó kézipoggyászomat. A büdös sajtokat ezúttal a feladós csomagban helyeztem el.

Az Izland az teljesen váratlanul jött, valamelyik levlistán dobta fel valaki, hogy olcsó a jegy, akar-e még valaki menni északi fényt nézni, és mivel éppen egy olyan végtelen hosszúságú könyv fordítását fejeztem be, amiben a főszereplő kapitány hasonló szélességi fokokon már halálosan unja az auróra varázslatos táncát a kegyetlenül hideg égbolton hétszáz oldalon keresztül*, kedvet kaptam hozzá, hogy én is megunjam egy kicsit.

Szóval, mivel több mint egy hónapom volt indulásig, és Izlandról összesen annyit tudtam, hogy 1. Björk, 2. az általam látott izlandi művészfilmekben legnagyobbrészt elgondolkozva állnak a havas esőben és a szélben, és szomorúan néznek maguk elé, 3. ott volt az első parlament Európában, i.sz. 930-ban, Þingvellirben (ami abból állt, hogy a viking vezérek találkoztak, és kivételesen nem rögtön ütöttek a csatabárddal, hanem beszélgettek egy kicsit, de akkor is), úgy gondoltam, hogy egyrészt például megtanulok izlandiul addig, másrészt kicsit mélyebben is beleásom magam a témába, és beszereztem Arnaldur Indridason krimisorozatát.

Mivel ugyanakkor a könyvek (munka) eléggé felgyűltek a könyvek (hobbi) rovására, csak odáig jutottam az információk terén, hogy az izlandi szokatlanul agglutináló nyelv a skandináv nyelvcsaládban, és hogy egy komolyabb nyelvőrzési mozgalom miatt nagyon kevés a nemzetközi szavuk, még az elektromosságot is rafmagn-nak hívják, továbbá az izlandiak leginkább azzal töltik az idejüket, hogy évtizedekig rágódnak régmúlt ügyeken (szomorúan nézve maguk elé a havas esőben és a szélben), majd váratlanul megölnek valakit, és elsüllyesztik valami vízben. Emellett az is kiderült, hogy amellett, hogy mindenki a keresztnevét és az apja** keresztnevét kapja -son vagy -dottir toldalékkal, ők a keresztnevek alapján rendezik a neveket ábécésorrendbe, és a hivatalos megszólítás a keresztnév, még a bűnözők és a rendőrök között is (nagyon reméltem, hogy ennek az információnak nem fogom különösebb hasznát venni).

A felkészülésem azt is magába foglalta, hogy vennem kellett valami megfelelő méretű hátizsákot, amiben elférnek a cuccaim, miközben hosszas rágódás után végzek valakivel és elsüllyesztem egy krátertóban ráfagy a kezem a fényképezőgépemre, úgyhogy magam elé képzeltem, mit viselne egy izlandi lány, mondjuk Björk a lávamezőn, és hát pont szembejött.

A lélektani felkészülésben az akadályozott, hogy az utazás előtti este még hajnalba nyúlóan társasjátékoztam kevert Martinik mellett (olajbogyóval), így másnap a repülőn kellett befejeznem a napi munkaadagot, néha azért kinéztem az ablakon.

Keflavík (ahol a repülőtér volt) nagyjából 70 kilométerre van Reykjavíktól (ahol a szállásunk volt), és ezt a távolságot bérelt autóval kívántuk legyőzni, amiről nem nagyon akarok beszélni azon túlmenően, hogy ha mégis novellát írnék belőle, annak az lenne a címe, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat öt óra repülőzés után egy ismeretlen országban, sötétben és viharos esőben vezetve, végig helyzetjelzővel közlekedve”***. Ennek kapcsán az is kiderült, hogy ha bárkiben felmerülne az a kérdés, hogy “Hány mensatag kell a fényszóró bekapcsológombjának megtalálásához egy számukra új autóban?”, arra az lenne a válasz, hogy “Öt is elég, csak adjunk nekik huszonnégy órát”.

A lakásnál szerencsére már ott várt minket a tulaj, hogy átadja a kulcsot és megmutogassa a dolgokat, és többek között arra is figyelmeztetett, hogy ha elmegyünk, mindenképpen zárjuk be az ablakokat. Burglars? – kérdeztem egy kicsit csodálkozva, mert úgy tudtam, hogy Izlandon kiemelten visszafogott, szinte nonegzisztens a bűnözés (még ha Indridason művei azt is sugallják, hogy ha lecsapolnának pár tavat, talán romlana a statisztika), de Helgi (férfinév) csak annyit válaszolt, hogy No, stray cats.

Utána még bementünk a városközpontba, a Drunk Rabbit (eredetileg Dead Rabbit****, de a számlán például a Drunk Rabbi név állt) nevű pubba, ahol egy izlandi viking balladásította élőben a kortárs slágereket Lady Gagától Siáig, majd idővel hazatértünk, hogy másnap tényleg nekilássunk a szigetnek.

* Most leellenőriztem, és már nyilvános, hogy jövőre meg fog jelenni, szóval Dan Simmons The Terror-járól van szó, amit a Franklin-expedícióról írt (ők is az északnyugati átjárót keresték, és nyom nélkül eltűntek két hajóval). Nekem nagyon tetszett, egyrészt eleve szeretem a sarkkutatós és a hegymászós sztorikat, másrészt ez a konkrét történet tényleg amúgy is tele van (számomra) érdekes dolgokkal, az expedíció első három áldozatából például híresen jó állapotban megmaradt jégmúmia lett, meg ott volt az a szál is, hogy a kapitány özvegye, aki eleve gyanúsan megértően és bátorítóan küldözgette Sir Johnt expedíciókra (menjél nyugodtan, drágám, az sem baj, ha a három évből öt lesz, ennyivel tartozol a hazádnak), a halála után hivatásos özveggyé vált, aki minden követ felforgat a férje után, és ebben a szerepben teljesen kivirágzott, meg mindenféle nyomokat és leveleket is hagytak maguk után, amik szintén érdekes kordokumentumok.

Szóval Simmons szőrszálhasogatóan precízen írta le a történteket a legénység összes tagjának a pontos nevéig és családi-kulturális hátteréig bezárólag (de ez abszolút nem ront az olvasmányosságon), egyetlen kitalált szál volt az egészben, de az is elegánsan lett megoldva. Ráadásul az Erebust már két éve megtalálták (a regény megjelenése után), de pont a Terrort most szeptemberben, miközben még benne voltam a könyvben, és gyakorlatilag erről szóltak a napjaim, elég hátborzongató volt. Lesz egyébként tévésorozat is belőle, amit természetesen pont Budapesten kezdtek forgatni (mint mindent).

** Vagy az anyjáét, újabban. További újítás, hogy immár két keresztnevet is kaphatnak, de akkor mindkettőt használniuk kell egyszerre.

*** A novellasorozat másik két darabjának címe az lenne, hogy “Hogyan nem öltem meg minden utasomat hajnali kettő és hat között Dovertől Birminghamig életemben először a rossz oldalon vezetve egy egész napos utazás után”, ill. “Hogyan nem öltem meg minden utasomat életemben másodszor a rossz oldalon vezetve és életemben először rossz oldali kormánnyal, a hátam mögött két visító gyerekkel Edinburgh és a Loch Ness között”.

**** Valami New York-i Dead Rabbit perrel fenyegette őket. Gondolom, nem akarták, hogy valaki véletlenül a reykjavíki DR-be menjen helyettük.

(Még befejezem a Skóciát, utána lesz mindenki örömére hányós poszt is (megtörtént események alapján), az mindig népszerű szokott lenni).

Szóval, miután az elején két egymást követő napon lenyomtuk Lindisfarne-t és a Loch Nesst, valahogy senkinek nem volt kedve reggel tízre velem jönni a belvárosba, ahol visszaszolgáltattam az égkék színű Vauxhall Corsát a kölcsönzőnek (a tankolás okozott egy kis nehézséget, amíg rá nem jöttem, hogy ebben az autóban nem belülről kell kinyitni a tanksapkát, hanem oda kell sétálnom hozzá a lábamon, és kézzel kell akadálymentesíteni, ahogy az ókorban csinálták).

Ehelyütt szeretném megjegyezni, hogy bár — minden szempontot tekintetbe véve — gyerekekkel egyértelműen jobb utazni, mint gyerekek nélkül (őszintén), mert rengeteg nevetést, őszinte boldogságot és váratlan új élményt is hozzáadnak az úthoz, ugyanakkor rengeteg rohangálást, a tevékenységeinkkel kapcsolatos őszinte (és nem mindig hízelgő) véleménynyilvánítást és váratlan vércse- és egyéb ragadozóhangokat is hozzáadnak (meglepően élethű interpretálásban), és bármilyen furcsa is, az embernek nincs mindig kedve folyamatosan, 24 órában egy fiatalos, dinamikus és jól kommunikáló csapat tagjának lenni, úgyhogy a kocsi leadása után úgy döntöttem, hogy most pár napig inkább verseket írok a magányról a tengerparton hazafelé minden különösebb sietség nélkül elandalgok egy kicsit a John Lewisban (a Brit-szigetek Skála áruháza) anélkül, hogy közben fél kézzel vihogó törpéket szednék le a csillárról.

A John Lewisban amúgy úgy tűnik, hogy kifejezetten rám vártak, mert minden flamingó-tematikájú volt idén, de mérhetetlen önuralomról téve tanulságot megacéloztam magam a gondolattal, hogy most élményeket gyűjteni jöttünk Skóciába, nem flamingó alakú, felfújható pohártartót, és bár felmerült bennem, hogy mivel tavaly szintén Skóciában vettem egy gyönyörű flamingós fülbevalót, eredeti rózsaszín strasszkővel, és milyen szép kontinuitást vinne az életembe, ha mindig vennék valami flamingós dolgot, ha Skóciában járok, mégsem vásároltam flamingós ikerbabakocsit, és a leértékelt, rendkívül cuki flamingós ruhánál is csak egy pillanatra inogtam meg (bár azóta is álmodom róla néha).

Ekkor viszont megcsaphatott a szabadság részegítő szele, mert ahelyett, hogy hazarohantam volna, teljesen indokoltnak tartottam, hogy vegyek egy két három könyvet a belvárosi turistaközpontban, de ez a civilizált élethez nélkülözhetetlen beszerzés volt, mert (a) a gyerekeknek be lettek ígérve skótkockás gyapjúsálak, és az egyik könyv a klánok különböző tartánmintájáról* és az említett klánokkal kapcsolatos szaftos pletykákról történelmi érdekességekről szólt (és mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy valami nagyon gáz** klán tartánját öltsük a mit sem sejtő kiskorúak nyakába), (b) a másik a világ ötszáz legjobb whiskyjéről (és azt is el kellett kerülnünk, hogy valami nagyon gáz whiskyt igyunk), (c) a Robert Burns-életrajznak nagyon szép volt a borítója. A Scottish Breakfast Tea-re meg az a magyarázatom, hogy valamit innunk kellett, ugye****.

Ezen a ponton jött szembe velem az az utca, amelynek az egyik végén a tenger látható, a másikon a történelem, ráadásul éppen streetfood-fesztivált tartottak benne, úgyhogy vettem egy haggis in a bun-t gránátalmás-bodzás Firefly üdítővel, és miközben megpróbáltam a három könyvet egyszerre olvasni*****, és egy érthetetlen okokból párducnak öltözött fiatalember gitározott tőlem kellemes távolságban, nagyon irigyeltem magam, és máris honvágyam támadt Edinburgh után, noha ott voltam.

Hazafelé menet, hogy teljes legyen az élmény, beugrottam még a skót veteránok boltjába, ahol beszereztem egy fontért egy piros úti ékszertartót (ami ugye szintén nem dolog, hanem jótékonyság, ráadásul azóta is használom), majd valamelyik antikvárium kirakatában megláttam azt a Gouldot (a The Flamingo’s Smile-t), amivel már többször szemeztem életemben, ráadásul pont ezzel az első kiadásával, nem a hülye csíkossal, de ezen a ponton már megbocsáthatatlan árulásnak éreztem volna, ha a két órás tivornyázásom után ráadásul Lam nélkül megyek könyvesboltba, úgyhogy inkább rohantam haza, ahol az ágyneműkkel és egyéb bunkerépítéshez alkalmas eszközökkel beterített konyhában megszemléltük a szerzeményeimet, majd folyt tovább az élet a maga rendjében.

* A tartán magát a skót gyapjúanyagot és annak a mintáját is jelenti, a plaid (amiből a magyar pléd szó is származik) szintén a mintát is, és azt a sokoldalúan felhasználható, ööö, plédet is, amit nappal a vállukon átvetve felsőruházatnak használtak, éjszaka takarónak, meg úgy általában mindenre.

** Mondjuk egy olyanét, akik rendszeresen néptáncoltak, vagy nem a világ ötszáz*** legmenőbb whiskyjét itták.

*** Nem tartom kizártnak, hogy mind az ötszáz Skóciában található, mivel gyakorlatilag minden bokorban találtunk egy nagy múltú whiskyfőzdét.

**** A Scottish Breakfast Tea egyébként minden szempontból ugyanaz, mint az English Breakfast Tea, csak ezt Skóciában nem szabad kimondani.

***** Az Outlander-fordításaim miatt természetesen rögtön Fraserékhez lapoztam, ahol azonnal megakadt a szemem azon a mondaton, hogy “His son kidnapped the young widow and went through a form of a marriage with her”, ami alaposabban utánajárva egy egész szövevényes történetnek bizonyult, nem beszélve a klánok eltérő öröklődési rendjéről és az ebből származó bonyodalmakról (első gyermek, első fiúgyermek, legidősebb egyenesági férfirokon), illetve arról, hogy a puccosabb klánoknál picit eltérő mintájú tartánt illett felvenni reggel, este és vadászathoz.

Hogy a közepén kezdjem, a boldogság (nem a viharos, hanem az a csendes, észrevétlenül besurranó fajta) szerintem akkor csapott le rám teljes erejével, amikor útban a Loch Ness felé azt figyeltük Lammal (nem járunk, vagy ilyesmi) az A9-es egyik pihenőjéből, ahogy a két gyerek egyenletesen beteríti az égszínkék Vauxhall Corsa makulátlan hátsó ülését az eredeti skót* parmezános-fokhagymás grissini morzsáival (az eredeti skót banánnal nem tudom, mit csináltak pontosan), és közben folyamatosan az a gondolat ismétlődött a fejemben, hogy nem vagyok felelős semmiért.

Az az elmebeteg ötlet, hogy Edinburgh-ból két kiskorúval egy nap alatt autózzunk oda és vissza a Loch Nesshez** természetesen szintén az én fejemből pattant ki, de mentségemre szóljon, hogy a társaságból másoknak is voltak elmebeteg ötleteik, amelyek nagy részét végre is hajtottuk, kis részét nem***. Szóval aznap reggel elkocogtam az autóért a kölcsönzőbe, ahol felvilágosítottak a tetteim következményeiről lehetőségeimről, többek között arról is, hogy potom harminc fontért papírt adnak arról, hogy semmiért nem vagyok felelős, ami az autóval történik, és ez bearanyozta az egész napomat.

Az elején még próbáltam kulturális utalásokat tenni, többek között a lefordíthatatlan Firth of Forthról (gleccserből kialakult hosszúkás tengeröböl és folyótorkolat E. északi szélén), mutogattam is, hogy azon a szép hídon fogunk átmenni rajta, mire egy kicsit megfagyott a levegő az autóban, mert a hídban látható folytonossági hiányok voltak (ne felejtsük el, hogy semmiért nem vagyok felelős). Amikor viszont az utolsó pillanatban elkanyarodott az út, és mégis egy másik hídon mentünk át, azt egyhangú felzúdulás fogadta a hátsó ülésről, és megkíséreltek rávenni, hogy inkább ugrassak át a lyukas híd lyukain, mert az szórakoztatóbb lenne.

Miután erre nem voltam képes hajlandó, szerencsére támadt egy kis csendszünet, bár minden egyes alkalommal, amikor elöl mondtunk valamit, valaki követelni kezdte a hátsó ülésről, hogy magyarázzuk el, mit mondtunk. Amikor például megörültünk a következő körforgalomnak, mert az előtte feltorlódott sor lehetőséget adott arra, hogy levegyük a kabátunkat/pulóverünket, nem értették, mi az összefüggés, és egyszerűbb volt azt válaszolni, hogy örmény-magyar hagyományaink része, hogy minden körforgalom előtt leveszünk magunkról egy ruhadarabot. Szerintem részben ennek köszönhető, hogy amikor az út végén a kiskorúak empátiájára apellálva megpróbáltam én-üzenetekben elmagyarázni, hogy nagyon nehéz a félhomályban egy olyan úton rajta maradnom, amelyről mindkét oldalon lelóg az autó kereke****, miközben hátulról vércsemódon üvöltöznek a fülembe, akkor Zsé azzal válaszolt (szintén énüzenetben), hogy “és szerinted nekünk mennyire nehéz két zakkant felnőttel utazni?”, Muci pedig lakonikusan hozzátette, hogy “Hát ja”, és kénytelen voltam helyet adni az álláspontjuknak*****. (Mindenesetre tengelytörés nélkül sikerült hazajutnunk, de amúgy sem én lettem volna a felelős).

Szóval a grissini-parti után jött az a rész, amikor megkíséreltem a demokráciával szöges ellentétben lévő és betarthatatlan szabályokat hozni, mint például hogy senki nem rugdoshat senkit, senki ne üvöltsön, és most már Invernessig mindenkinek a saját térfelén kell maradnia, amelyekhez egyedül Lam tartotta magát példamutató módon, de a gyermekeink (mármint az övé és az enyém) éppen nem abban az életszakaszban voltak, amikor az ember példaképeket keres, akikre felnézhet és akiknek az életviteléből tanulhat, vagyis folyamatos, de végtelenül boldog sikoltozás közepette folytathattam a vezetést, amit csak Lam hangja tört meg néha, aki a GPS utasításait (nevezzük irányelveknek) tolmácsolta nekem, az első pár kilométert követően minden egyes mondata után szelíden hozzátéve, hogy “és maradj az út bal oldalán”.

Valamikor majd folytatni fogom, előzményekkel, meg minden, de most csak azt a pillanatot akartam rögzíteni, amikor szerintem mind a négyen minden ellentétes jel ellenére tökéletesen boldogok voltunk (bár az út nagy része erről szólt, de mégis). Ja, és azt, amikor semmiért nem voltam felelős.

* Edinburgh-i tartózkodásunk folyamán nagy hangsúly fektetődött arra, hogy Skóciában természetesen csak eredeti skót dolgokat együnk.

** 180 mérföldre vannak egymástól, ami autópályán talán nem tűnik olyan soknak, de (1) soha nem vezettem korábban jobbkormányos autót, (2) a skót autópályákon egyrészt csak 110-zel szabad menni magyar idő szerint, amin a sebességkorlátozásokkal kapcsolatos gyakorlatias felfogásom talán át is lendített volna minket, de másrészt az autópálya náluk egy kétszer egy sávos utat jelent, helyenként betoldott gyorsítósávokkal.

*** Vö. “Menjünk éjszaka a játszótérre, mert akkor biztosan nincs ott senki!”.

**** Hazafelé a GPS a scenic route-ot választotta, de erről majd később.

***** Említhetném még azt az esetet is, amikor elmagyaráztuk nekik, hogy a halrudacska egy mélytengeri, fejetlen, téglatest alakú halból van, és sok más hasonló beszélgetést is, de nem fogom.

Szóval valamelyik nap késő esti falmászás után szívélyesen elbúcsúztunk egymástól a kedves szöszi lánnyal, és felkaptam a Második Utast, aki nem sokkal korábban bejelentette az igényét arra, hogy nálam aludjon* (nem járunk, vagy ilyesmi), és éppen arról beszélgettünk, hogy van vagy két tucat könyv a csomagtartómban, amire ő azt mondta, hogy ez nem lepi meg, amikor felmerült bennem az a szeszélyes ötlet, hogy a BAH előtt kisorolok egy sávot jobbra. A projekt végrehajtása közben hallottam, hogy váratlanul felbőg mögöttem egy motor, és a visszapillantóba nézve nem volt teljesen egyértelmű, hogy melyik oldalról akar megkerülni, úgyhogy amíg ez nem tisztázódott, az elválasztóvonalon maradtam (kábé három másodpercről beszélünk). A BAH-nál elkapta a motort a piros, röviddel később engem is, és csak arra figyeltem fel, hogy a hátul ülő csajnak nagyon menő, virágos bukósisakja van folyékonyan szidalmaz és fenyeget engem emelt hangerővel, miközben én a feszültséget enyhítendő kedves mosollyal nézek rá, és azon gondolkozom, hogyan kérdezzem meg, hogy hol vette a sisakját magyarázzam el neki nagyon röviden, hogy félreértésről van szó, nem azért váltottam lassan a sávot, mert meg akartam gyilkolni őket.

De még mielőtt ezt sikerült volna frappánsan megfogalmaznom, és közös nevezőre jutnunk a fogósabb forgalmi helyzetek megoldásait illetően, miáltal a megkönnyebbülés és a kölcsönös megértés kiváltotta oxitocin aknamunkája folytán talán örbarikká is válhattunk volna, akik simán kölcsönadják egymásnak a bukósisakjukat, váltott a lámpa, örökre elváltak útjaink, snitt.

Ugyanakkor annak ellenére, hogy fél perc múlva már tök másról beszélgettünk a Második Utassal, valahol ott motoszkált a fejemben, hogy volt valami bizarr és nem feltétlenül kellemetlen abban, amit a csaj rám zúdított, de csak nagyjából fél óra múlva, már a Wasabiban** esett le, hogy mi volt az, úgyhogy azonnal fel is tettem a kérdést a szemtanúmnak, hogy te, az a csaj tényleg azt mondta, hogy szép arcom van?***

A Második Utas erre nem azt kérdezte, hogy milyen csaj, hanem rögtön rávágta, hogy igen, ő is ledöbbent azon, hogy az ordenáré és vulgáris kifejezésekkel tarkított monológba mintegy mellékesen beszúrt egy ilyen bókot.

A tanulság az, hogy ne váltsunk sávot soha, amennyiben teljesen bele akarjuk fojtani a szót az esküdt ellenségünkbe, és hosszabb időre össze akarjuk zavarni, hogy közben félbeszakítás nélkül részletezhessük negatív véleményünket különböző jellemvonásairól és részlépességeiről, dicsérjük meg váratlanul a francia manikűrjét vagy a zenei ízlését.

* Ezt amúgy nem értem, az elmúlt két hétben ő a harmadik, aki egyszer csak bejelenti, hogy aznap nálam alszik, amivel semmi bajom, csak az okát nem értem. A világ kábé legkevésbé menő és minden útvonalból kieső helyén lakom , általában csak bizarr dolgok vannak a hűtőmben, mert jellemzően nem itthon eszem (most például orosz fekete kenyér, szilva és egészmagos mustár), és az, hogy reggel ébredés után húsz percig elviselhetetlen vagyok, udvarias eufemizmus.

** Abba a bizarr helyzetbe kerültem, hogy bár utálok minden halat és tengeri állatot, a Wasabi az a hely, ami (a) útba esik, (b) nyitva van későn/főz elvitelre, (c) megbízhatóan hozza azt a fajta kaját, amit az aktuális speciális diétám szerint ehetek, úgyhogy lassan majdnem olyan expert leszek a W. nem halas menüsorát illetően, mint az IKEA aktuális ágytakaró-színeinek terén.

*** A pontos megfogalmazás valahogy úgy hangzott, hogy “és akkor is ilyen kedvesen fogsz mosolyogni, ha leszállok a motorról, és beverem azt a szép kis arcodat?”, de én le tudom venni a lényeget.

Volt először az izzó, ami kiégett a rezidenciám emeletre vezető lépcsője felett, elég kritikus helyen, három méterrel a lépcsőfordulótól függőleges irányban, és amiről ezek után mindig az az eddig nem létező vicc fog eszembe jutni, hogy “Hány Mensa-tag kell egy villanykörte kicseréléséhez? Egy is elég, csak adni kell neki huszonnégy órát és egy kesztyűt”.

Szóval nem szépíteném a helyzetet, miközben a létra tetején egyensúlyoztam, és olyanokra gondoltam, hogy “nem szabad lenézni”, meg “fejben dől el”, az izzó egész egyszerűen belerobbant a kezembe, és akkor úgy döntöttem, hogy végül is, lépcsővilágítás nélkül is lehet élni, majd alkonyatkor mindig eldöntöm, hogy melyik szinten akarom tölteni a következő órákat.

Ezzel egyidőben viszont a vendégszobában is kiégett az izzó, ami egyrészt fél méterrel alacsonyabban van, másrészt sokkal vitálisabb helyen, mert a gyerekkel (és a vendégekkel) harcolni szoktunk, hogy ki alhat éppen a ott, ott társasozunk, gyakorlatilag ott éljük az életünket. Nem akarom húzni a sztorit, az az izzó is belerobbant a kezembe (mindkettőt egyszerre vettem a Lidl-ben, és kábé egyszerre tekertem a helyére, és minden bosszúságom mellett némi elismeréssel kellett adóznom a német precizitásnak, amivel ilyen pontossággal be tudják lőni az izzók élettartamát).

Itt most jöhet egy filmes montázs arról, hogy a főhős letargiába esik, gyertyafénynél internetezik, dobozból eszi a konzervet, és a kint doboló esőre meredve néha felrémlik benne a korábbi élete, amikor még volt világosság a helyiségekben, nevezzük fénykornak.

Mondjuk másnapra eszembe jutott, hogy történt már ilyen, és akkor eszközhasználó ember módjára valami fogóval kiműtöttem az adott izzó foglalatát a lámpából, úgyhogy meg is írtam az aktuális chatpartneremnek, hogy most le kell kapcsolnom a villanyórát, mert szembeszállok az elemekkel, és mindeközben fenyegetően fixíroztam a lámpába tört csonkot, hátha eltökéltségemet látva engedékenyebb lesz.

A fixírozás valamely pontján feltűnt, hogy abból a részből, ahova az izzót kell csavarni, kilóg egy egész méretes műanyagdarab (kábé így képzeljük el, a spirál nélkül).

Kéne egy szó arra, amikor az ember rájön, hogy minden intellektusa és gyakorlati érzéke és pacifizmusa ellenére is képes volt két izzó üvegrészét is puszta kézzel letörni (a markában összemorzsolva) a saját foglalatáról (úgy értem, ha arra van szó, hogy “korán kelni abból a célból, hogy az ember kimenjen, és meghallgassa az első madarak énekét hajnalban” (gökotta), vagy arra, hogy “nem elolvasni egy könyvet megvásárlás után, és odatenni a többi ilyen nem elolvasott könyvvel egy kupacba” (cundoku), akkor erre is illene, mert ha lenne, az legalább megteremtené az illúziót, hogy nem én követtem el ezt a dolgot először a világegyetemben).

Szóval az a lényeg, hogy mindezek után gyakorlatilag két ujjal kitekertem szerencsétlen foglalatokat, cseréltem izzót, gondolatban bocsánatot kértem a Lidl-től, és nagyon örülnék, ha tudnám, hogy másoknak is vannak hasonló szorijai.

Szóval, a Velázquezek után szorított az idő, és rohantam volna a Goyákhoz, különös tekintettel arra, hogy útközben kaptam belőle egy kis teaser-trailert IV. Károly és családja révén, amiről csak utólag tudtam meg, hogy érdekes egybeesés folytán a korábban kivesézett Las Meninas inspirálta, mármint olyan szempontból, hogy legyen már arcuk és személyiségük az uralkodó osztályhoz tartozó embereknek is, csakhogy Goya láthatóan fontosabbnak tartotta a hitelességet a lovagi előléptetéseknél (amúgy szerepel a képen, ő is ott festeget a bal sarokban, csak kevésbé délcegen, mint Velázquez):

Ebben egyébként az a legdöbbenetesebb, hogy minden alakról készített előzetes vázlatot, amit a célszemélyek le is okéztak (erről egyszer talán mjad hosszabban is).

Viszont ekkor belefutottam Rubens egyik korai photoshopjába a sok közül (a hipszterség egyik legmagasabb foka szerintem, hogy ő már akkor photoshoppolt, méghozzá hobbiból, amikor a digitális képszerkesztés még nem is létezett).

Rubens: Adam och Eva.

A bal oldali Rubens átdolgozása, a jobb oldali Tiziano eredetije, a kép címe magyarul Ádám és Éva, eredeti nyelven Az ember bukása. Könyvben élőben egyébként jobb, az alakok nagyjából életagyságúak, és megdöbbentő, hogy mennyire megmaradtak ezeknek a több száz éves festményeknek a színei, különösen, ha azt vesszük, hogy akkor még nem úgy volt, hogy az ember csak úgy leszaladt a sarki Művészellátóba egy kis tiziano-vörösért, hanem mindenféle trükkökkel keverték ki a festékeket szűzlányok véréből, teliholdnál a keresztúton.

Szóval, mint kiderült, Rubensnek volt ez a mániája, hogy ha megtetszett neki egy kép, akkor azt újrafestette, csak jobban, ráadásul nagyrészt meg is tartotta őket, ami egy kicsit megnehezítette az utazásait. Amikor kiszúrta magának ezt a Tizianót, akkor éppen Velázquezzel terveztek egy olasz körutat, ami végül nem valósult meg, és nem tartom kizártnak, hogy részben azért, mert egy 238*134 centiméteres képért azért minimum felárat kértek volna a postakocsin.

Mindenestre Rubensben azért volt annyi illemtudás, hogy tíz hónappal Tiziano halála után született, ezért semmiféle művészi konfliktus nem lett abból, hogy ígéretes alapnak tartotta ugyan ezt az Ádám és Évát, de azért úgy érezte, hogy fel kéne azért rajta tekerni a szaturációt, nem beszélve arról, hogy ahogy Lam mondaná, hogy néznek már ezek ki, legyen már egy kicsit előnyösebb a testtartás, domborodjanak azok az izmok és egyéb domborodásra szánt testrészek (érdekes amúgy, hogy az általam megkérdezett nagyjából tíz nő közül mindegyiknek az eredeti, valamivel szálkásabb Ádám jött be). Ezen felül a szerinte fölös mennyiségben tobzódó fügefalevelekből is visszavett, valószínűleg nem természetvédelmi megfontolásból.

Az Éva mögött ízlésesen elhelyezett róka teljesen érthető, az valamiért nagyjából minden kultúrában a csalárdságot és megtévesztést jelképezi, a papagáj már egy keményebb dió. Első pillantásra úgy tűnne, hogy simán csak a Paradicsom, mint helyszín kihangsúlyozására van ott, de ez redundáns információ lenne. Akkoriban a papagáj több művészeti ágban is a szexuális vágyat kezdte szimbolizálni, ami azzal is összhangban van, hogy Rubensnél Ádám, ahelyett, hogy a kígyófarkú puttót bámulná megrovóan, Évát nézi, és a testtartása, illetve a kézmozdulata is ambivalensebb az eredetinél, kevésbé tiltó és elzárkozó, és hogy is mondjam, mintha kissé elterelődne a figyelme a fa gyümölcseiről a Maslow-piramis magasabb szintű szükségletei irányába.

Éva renoméja ugyanakkor csiszolódik egy kicsit, mert ő már nem magát a gyümölcsöt bámulja eltökélten, hanem a puttót, tehát kap egy kis olyan jellegű felmentést, hogy őt bizony ez a mosolygó cukiság vitte bele a rosszba, és szinte észre sem vette, hogy mit is csinál éppen.

Arról, hogy miért is ültem pár nappal korábban néhány órán át egy madridi rendőrőrsön torreádor-arcú, de az angol nyelvet sajnos nem bíró fiatalemberek között, majd inkább valamikor később.

A véletlenek rendkívül szerencsétlen összejátszása folytán* úgy alakultak a dolgok, hogy a héten alkalmam nyílt élőben megnézni a madridi Pradót belülről is, és azt azért muszáj lejegyzetelni.

Van ugye az esztétikai minőségnek az a megközelítése, hogy annak objektívnek kell lennie, tehát az a szép vers, írás, festmény, akármi, amit minden háttérinformáció nélkül is annak látunk (és ez általában abba torkollik, hogy éppen ezért hülyeség bemagoltatni Petőfi születésének és halálának dátumát), én viszont inkább a másik oldalon állok, és minél több triviát tudok valamiről, annál érdekesebbnek tartom, ezért sajátos macska-egér harcba bonyolódtam a teremőrökkel, noha én csak a festmények melletti feliratokat akartam lopva lefotózni, hogy a szemem után otthon a netemmel is megnézhessem, hogy mi is ez.

Eredetileg az volt a fő célom, hogy a Goyáknál ellenőrizzem, hogy a kis mélységélességű képeinél a háttereket tényleg más technikával készítette-e, vagy csak a fotók csalókák, de ehhez át kellett verekednem magam egy halom Velázquezen és miegyében, úgyhogy majdnem soha nem értem oda. Először a Las Meninasnál ragadtam le, amivel kapcsolatban rémlett, hogy a kompozíció szempontjából nagyon meta, és tényleg:

Itt ugye az, aki a képet nézi (e hét kedden 18:32 körül például én), nagyjából a tükörben látható modellek (a királyi pár) helyén áll, maga a festő a képen szerepel és alkot éppen, amikor hoppá-hoppá, beugrik az ifjú infánsnő az udvarhölgyeivel, aki a szüleit látva meglepődik, de közben nehezen bír ellenállni az ablakon betűző napfény csábításának, et cetera, Velázquez uralkodói ajtónyitogató rokona pedig minden látható ok nélkül sztahanovozik a háttérben, pusztán azért, hogy ne legyen olyan sötét és szűk az elrendezés. Tényleg nagyon meta, nagyon meg van csinálva, kép a képben, pont megfelelő mértékű szkriptelt spontaneitással ahhoz, hogy ne legyen unalmas, ugyanakkor senki nem takar senkit előnytelenül, vagy ilyesmi.

Otthon annak szándékoztam utánanézni, hogy a spanyol királyi udvarban vajon külön ember volt-e arra, hogy az infánsnőnél éppen hogy csak egy kicsit kevésbé szép udvarhölgyeket válogasson össze neki (a kötelező törpenövésű szórakoztató személyzet mellé), vagy úgy vágták át a gordiuszi csomót, hogy az udvari festőknek tiltották meg, hogy túl csinosra fesse őket. Ezt végül nem tudtam meg, de közben alaposan belebonyolódtam az infánsnők rám mindig is félig elborzasztó, félig vonzó hatást gyakoroló világába (a hagyományosan extra széles szoknya vajon a későbbi termékenységet hivatott szimbolikusan megelőlegezni? Rejtély), és újfent kénytelen voltam megállapítani, hogy Velázquez legalább tudott arcokat festeni.

Ezt egyébként, a későbbi események tükrében, ő is tudhatta magáról, és bizonyos számára magasabbrendű célok érdekében rá is játszott, de el kell ismerni, hogy tényleg bravúros munkát végzett IV. Fülöp leánygyermekével, akinek az arcán ott az érzelmek és késztetések egész kavalkádja (ösztönösen az ablak felé fordulna, amin besüt a napfény, de fegyelmezi magát, mert meglátja a szüleit, amin el is csodálkozik, és mindeközben udvariasan el akarja venni az udvarhölgye által odakínált vizet), tekintete intelligens és érdeklődő, tartásából egyszerre sugárzik gyermeki ártatlanság és egy leendő királyné méltósága és önfegyelme, ráadásul mindezt emlékezetből.

Szóval Velázquez két évvel később erre a képre alapozva lobbizni kezdett azért, hogy bevegyék egy lovagrendbe (művészeket akkoriban nem volt szokás), ha már ennyire jól sikerült elkapnia a család szeme fényét; elvégre egy élemedetten is olyan jó kiállású, az arcszőrzetét megfelelően rendben tartó és ennyire tehetséges férfiember megfelelően széles mellkasáról, mint aki mintegy véletlenül pont ezen a festményen is szerepel, szinte kínzóan hiányzik a szóban forgó kitüntetés (megjegyezném, teljes mértékben egyetértek vele). A lényeg az, hogy három évvel később meg is kapta a kívánt rendjelet, és mindenki boldog lett volna, ha nem sokkal utána meg nem halt volna. IV. Fülöp király olyan búskomorságba esett erről, hogy hivatalos dokumentumok margójára is felfirkálta, hogy “össze vagyok törve”, ezen felül meg elrendelte, hogy ezen a képen a festő mellkasára fel kell festeni az általa áhított vörös keresztet (a lovagrend jelképe), majd fogta az ecsetet, és felfestette ő maga a saját őkirályi fenséges kezével. Ez annyira végtelenül cuki, hogy arra nincsenek szavaim.

Mindenestre rajtam kívül másokat is megfogott ez a kép és a sztori, többek között Picasso is elkészítette a saját interpretációját a Las Meninasról, amit tök érdekes megnézni (mármint hogy mit hogyan értelmezett), csak sajnos Picassót szubjektíve nem szeretem, ez van.

A következő rész, ahol Goya előtt elidőztem, az az előtte/utána installáció volt, ahol Rubens ráeresztett egy Photoshopot Tiziano ádámévás festményére, de arról majd máskor.

* Ezt még fel kell dolgoznom, de, amennyire felderítettük az okokat, olyan események és körülmények vezettek egy rendőrőrszobára, majd később a Pradóba, hogy (1) márciusban, útban Cesky Krumlov felé megálltam a bécsi IKEÁ-ban; (2) családi nyomasztás hiányában nincs bennem elég ’56-os szorongás; (3) még nem olvastam el két konkrét céllal letöltött regényt; (4) nem álltunk meg szombaton Ferihegyen gyűjtőjegyet venni, és mindez együtt kivédhetetlen pillangóhatást (pillangóként szálltak a dominók) gyakorolt a későbbi eseményekre.

Szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki izgult a cliffhanger után, hogy sikerült beszerezni a kék virágos és a rózsaszín virágos Dröna dobozokat a bécsi IKEÁ-ban. Azóta mondjuk észrevettem, hogy a piros színű lazúrfesték forgalmazását is beszüntette a cég Magyarországon, ami nagyon övön aluli, mert kékből kétféle is van, de sárga, narancs, stb is, és ilyenkor az ember joggal feltételezi, hogy persze, hogy lesz piros, anélkül, hogy ezt előtte ellenőrizné az internetes világhálón, mindenesetre Bécs erre a problémára is megoldást kínált.

Amúgy így utólag belegondolva, nagyjából a vasárnapi zárvatartással egyidőben tűntek el az olyan civilizációs vívmányok a magyar IKEÁ-kból, mint a szép dobozok és a piros lazúrfesték, nem beszélve a körtés szörpiről és a steakről az étteremben, amit nem tudok nem egyfajta kulturális vassfüggönyként értelmezni. Szóval, köszi, Orbán (és külön Semjén Zsolt).

Kora tavaszi idő volt. A sirályok vadul vijjogtak a kikötőben. A szlávos arcú lány már napok óta nem bírta kiverni a fejéből egy homályos alak képét, aki egy hatalmas Európa-térkép előtt állva színes rajszögeket tűz azokra a helyekre, ahol ő az elmúlt egy évben járt, és különböző gráfokat készít a célpontokból színes gumiszalagok segítségével, hogy rájöjjön a rendszerre. A lány, akinek amúgy sok neve volt, úgy érezte, a fiktív illető előtt még sok álmatlan éjszaka áll, amikor karikás szemekkel bámulja a falat, reszkető kezével szinte öntudatlanul rágyújt, és úgy érzi, most már mindjárt a helyükre esnek a kirakós darabjai, de az utolsó pillanatban mégis kicsúsznak a markából. Azt sem veszi észre, amikor a felesége könnyes szemmel behúzza maga mögött az ajtót, egy pillanatra megáll, majd szorosabban megmarkolja a táskája pántját, és elindul. Nem néz vissza. A férfinak csak pár nap múlva tűnik fel, hogy magára maradt. Hideg vízzel felönti a nescafét, a keze a telefon felé mozdul, de közben eszébe jut valami, üvegessé válik a tekintete, és nagy léptekkel visszamasírozik a térképhez.

A szlávos arcú lány kicsit megsajnálta a nemlétező illetőt, de ki kellett vernie a fejéből, mert most más dolga volt.

— Figyelj — szólította meg közvetlen hangnemben útitársát, akinek volt haja. Színében a whiskyre emlékeztetett, némi jéggel. — Nem gondolod, hogy bár nem szoktunk, de ha valaha, akkor itt és most, Triesztben, ahol valaha három tenger egyike mosta partjainkat, lenne az ideje, hogy busongjunk egy kicsit Trianon miatt?

Az útitársa kis szünet után egyértelműen elhatárolódott a felvetéstől. Hangjában is jégkockák csilingeltek, whiskyvel. A szlávos arcú lány elmajszolt még egy kis bresaolát mozarellával, majd úgy döntött, nem adhatja fel ilyen könnyen.

— De most képzeld el — folytatta –, milyen jó lenne, ha bármikor ideutazhatnánk, útlevél nélkül.

Ezen egy kicsit nevettek. A sirályok még akkor is ott vijjogtak, amikor ők pár órával később már azon vitatkoztak, hogy öt vagy huszonöt kilométerrel korábban lépték-e át kis kelet-közép-európai hazájuk határát általuk észrevétlenül.

Valahol a képzeletben egy elnyűtt, középkorú alak félregombolt ingben éppen a harmadik betűjük alapján kezdte különböző színnel megjelölni a városokat a kávésbögre-karikás térképen.

Valahogy úgy kezdődött, hogy sűrű, sötét éjszaka volt, éppen Rita Orával (aki a szülővárosában született*) foglalkoztam munkából kifolyólag, és eközben szaggatott online kommunikációt folytattam egy sorstársammal (akinek szintén sűrű, sötét éjszaka volt), mind szakmailag, mind emberileg. Miközben türelmesen hallgatta annak ecsetelését, hogy mennyire sűrű és sötét az éjszaka, egyszer csak randomba’ bedobott egy olyan kérdést, hogy hol nő hozzánk legközelebb pálma szabadon, ami szakmai kategóriának tűnt, úgyhogy rögtön rávágtam, hogy Szlovéniában, Olaszországban, Horvátországban**, stb., majd folytattam a korábban megkezdett mondatot. Fél munkaórával később értsítve lettem, hogy a sors- és egyéb jellegű társ (nem, nem járunk, vagy ilyesmi) lefoglalt nekünk egy szállást a szlovéniai Piran tengerre néző partjain egy hosszú hétvégére, de még le lehet mondani. Mivel semmit nem tudtam Szlovéniáról, határidőm volt az adott hétvégén, be kellett vállalnom a tíz óra vezetést, DE tengerpart és pálmafák, természetesen nem mondtuk le.

Azt hiszem, ez az a pont, ahol először meg kell említenem a ljubljanai IKEÁ-t. Olyan másfél évvel ezelőtt tudatosult bennem, hogy a lakásomban lévő űröket legpasszentosabban 4 db kék-fehér virágos és három darab rózsaszín virágos Dröna dobozzal lehetne betölteni, de pont a revelációm idején vonták ki ezeket a magyar forgalomból, és azóta annyiszor nem sikerült útközben megszereznem őket a bécsi IKEÁ-ban (7 db Dröna doboz pont annyi, amiért még nem mennék át csak ezért Bécsbe), hogy az irántuk táplált érzelmeim hiteles narrációja azzal kezdődne, hogy Call me Ishmael. Ennél fogva szerintem érthető, hogy első dolgom volt megnézni, lesz-e nekünk útközben IKEA (bár az útitársam egyáltalán nem tekintette ezt magától értetődőnek), és találtam is Ljubljanában, bár honlapja nem volt, de a Mapsen be volt jelölve mindhárom darab, és az Images is kidobott pár fotót.

Odafelé úton elcsesztem, mert nem raktam be az itinerbe az IKEÁ-kat, és csak kábé emlékeztem arra, hogy hol vannak, de magamat ismerve abban reménykedtem, hogy amúgy is odahúznak az ösztöneim, mint az ívó lazacokat a szülőhelyükre. Viszont hiába lestem vércseként mindent, ami kék és sárga, nem találtuk meg őket, de nem baj, gondoltam, jövünk még vissza (a keresési folyamat közben egyébként kiderült, hogy a ljubljanaiak a nürnbergiekkel ellentétben nem dudálnak unortodox közlekedési részfolyamatok láttán, de erről nem akarok beszélni).

Reggel amúgy írtunk a házigazdának, hogy jöttünkre hat körül számítson, kelet felől, mi a teendőnk, mire visszaírt tört és lakonikus angolsággal, hogy “a kulcs vagy az ajtóban lesz, vagy odaadja valaki, Igor”. Később kiderült számunkra, hogy Piranban mindig minden kulcs mindenhol vagy a kapuban, vagy a kapu melletti oszlopon van, de ami még fontosabb, az is, hogy tulajdonképpen egy teljesen különálló miniapartmant kaptunk egy apartmanház udvarán, tengerre néző vécével. Éles megfigyelőképességemmel azonnal nyugtáztam, hogy az ágynemű és a bútorok egy része ikeás, tehát van remény (a teaforraló pedig Lidl sajátmárkás, stb), de utána sikerült a gondolataimat a tengerre terelni, amit le is rohantunk megnézni (sötétben, de nem volt választásunk).

Reggel arra keltem, hogy az útitársam megkérdezi tőlem, hogy írják azt, hogy “hüllő merevedési zavar”***, majd közli velem, hogy azt akarja, hogy nagyvilági emberek legyünk, akiknek a lakását a világ minden tájáról személyesen beszerzett tárgyak ékesítik, mire félálomban visszakérdeztem, hogy a ljubljanai ikeából származó LACK dohányzóasztalra és a pozsonyi Aldiban vett gofrisütőre gondol-e.

Piran egyébként meglepően gyönyörűnek bizonyult, egy kis félszigetre épült középkori város a nagy félszigeten, stratégiailag jól elhelyezett várral, templommal és temetővel, hatalmas kikötővel****, békésnek tűnő népekkel. Az egész belváros szűk kis macskaköves utcákból áll, teljesen követhetetlen, kacskaringós alaprajzzal (a félsziget alakú körvonal nem kedvez a derékszögeknek), és akár februárban is kényelmesen ki lehet ülni a napra az étterem kerthelyiségében (utcahelyiségében) frissen fogott tengeri élőlényeket (esetemben frissen fogott csokoládészuflét) enni egy szál akármiben, ahol a pincér, miután letörli az asztalt, és közli velünk, hogy this is now more Giorgio Armani, öt percenként aggódik amiatt egy kicsit, hogy teljesen biztosan rendkívül jól érezzük-e magunkat (igen).

További érdekesség Pirannal kapcsolatban a ghánai születésű polgármestere, akit egyrészt Piran Obamájának becéznek, másrészt viszont eredetileg is úgy hívnak, hogy Peter Bossman, amit szerintem egy polgármester esetében egyszerűen nem lehet tetézni, el is olvastam este az életrajzát, érdemes. És ha már amúgy is az internetes világháló csapongó hullámain szörföztem, alaposabban utánanéztem, mi van ezzel a ljubljanai IKEÁ-val, mire kiderült, hogy csak most egyeztek meg a szlovénokkal kilenc évnyi tárgyalás után az építkezések megkezdésében, és legkorábban 2018-ban készül el az első, ami némileg megmagyarázza, hogy miért nincs honlapja, és miért nem találtuk meg (ezek után elvárok egy kézzel írt meghívót a megnyitójára).

Amúgy szóljon egy kicsit a védelmemre, hogy inkább ültem a tengernek partján naplementekor a hullámokat és a kövek alól előmászó tarisznyarákot figyelve, minthogy vásároljak, és egész úton nem is vettem mást, csak egy otthagyhatatlan dísztárgyat (egy hógömböt, amiben delfin van, amit két delfin tart, akik egy nyitott kagylóban helyezkednek el, amit két másik delfin tart — ez annyira jumping the shark, nem beszélve arról, hogy Pratchett mennyire imádta volna, hogy a birtokomban kellett tudnom*****).

Időközben a rejtélyes Igor is előkerült, és a kölcsönös szimpátia kinyilvánítása után kevert egy kis betont az udvarban******, de ismeretségünk sajnos nem tartott sokáig, mert a harmadik napon átkeltünk a festői Triesztbe, ahol a három közmondásos tenger egyike nyaldosta egykor partjainkat, de ezt majd egy másik bejegyzésben fogom frappánsan összefoglalni.

* Soha nem tudom elfelejteni neki azt a dialógust, amit a tőlem elvárható magas művészi színvonalon fordítottam le feliratba:

Rita: Elmentünk a szülővárosomba.
Riporter: Ott született?
Rita: Igen, ott születtem.

** Ez egy ilyen szakma.

*** Mint már említettem, ez egy ilyen szakma.

****
Én: Azt tervezem, hogy holnap reggel kijövök ide a marinához, és elgyönyörködöm abban, ahogy az izmos halászlegények verejtékes felsőtestén megcsillanak a kelő nap sugarai, miközben kiemelik a hajóból a fogást.
Nemén: De drágám, tél van.
Én: Tudom, sapka, sál.

***** Van annak valami latin neve, amikor az ember a kedvenc halott íróinak vásárol ironikus ajándéktárgyakat?

****** Ettől függetlenül is meg kellett állapítanom, hogy az atavisztikus ösztön, ami az ivarérett férfiakat szombaton flexelésre hajtja, nem korlátozódik a hazánkra, hanem egyetemes jellegű. Amikor ezt szóvá tettem, az útitársam megjegyezte, hogy nem is érti, mit csináltak szombatonként, amikor még nem volt flex, de belegondolva rájöttem, hogy a történelmi feljegyzések szerint birodalmakat igáztak le és nőket gyaláztak meg.

Az egész úgy kezdődött, hogy különféle okok miatt (anyagilag a magyar egészségügyet kell nagyobb összegekkel támogatnom folytatólagosan, másrészről meg költözésre készülök, és addig nem akarok ennél több tárgyat birtokolni) ősz óta megszorításokat hirdettem a házi költségvetésben, konkrétan elhatároztam, hogy (a) nem veszek több cipőt, (b) nem veszek több könyvet, (c) nem veszek semmit az ikeában, akkor sem, ha úgy érzem, hogy 590 forintnyi befektetéstől megváltozna az egész életem, (d) egyáltalán, nem veszek semmi olyasmit, amire nincs feltétlenül szükségem (persze ezekre mindig érvényes az apróbetűs kitétel, hogy kivéve, ha nagyon-nagyon akarom, de igyekszem megszabadulni a földi vágyaktól).

Karácsony táján és január közepén ebbe az elhatározásomba egyébként az Univerzum is erősen besegített, mivel nagyon úgy tűnt, hogy enni sem leszek képes többet, vagy ha igen is, minek (nem, nem szuicid gondolatok, hanem arra az öt percre, amíg bennem tartózkodik, egyszerűen nem tűnt érdemesnek semmit sem lenyelni), illetve a megvonási tüneteket némileg enyhítette, hogy két hányás között a nyakára hágtam a karácsony/évvégi bónusz ürügyén beesett ruházati utalványoknak (ami indokolt befektetés volt, elvégre a nincsegyrongyomban mégsem mehetek ki az utcára).

Naszóval, elérkezett a sötét, ködös és reménytelen január vége, amikor is P (lelkes navigátor és a popkultúra szkriptelője, mind emberileg, mind szakmailag) ismételten tájékoztatott arról, hogy nem tud vezetni. Ezen szerintem még képes is lenne amúgy túllépni, de az is súlyosbítja a helyzetet, hogy autója sincs, ami általában nem okoz neki problémát, kivéve, ha ágyneműtartós ágyakat kell beszereznie az IKEÁ-ból, és felvinni a hegyre, mert az IKEÁ-ban mégsem alhat az ember. Lényeg, hogy ezáltal megnyílt előttem a lehetőség, hogy mintegy ikeapornót nézzek sofőrként és lelki asszisztenciaként, ami lehet, hogy guminő, de a teljes absztinencia nem játék.

Az első IKEÁ-s kör alatt sikerült beszerezni az ágyat és egy zsáknyi csetreszt P, a hegyek démonának új életéhez, továbbá a két kívánt matrac közül az egyiket megláttuk a leértékelt osztályon, ami konkrét endorfinrohamot váltott ki belőlem. Nem akarom amúgy a Priust reklámozni, de megint az volt, hogy minden meggyőződésem ellenére mindez belefért velünk együtt, anélkül, hogy eszembe jutott volna időben kivenni a gyerekülést és a nagy dobozos ülésmelegítőt*. (Szerintem a matracon még egy kisebb etióp családot is el tudtunk volna szállítani, de azt éppen nem árultak a FYND osztályon.)

Viszont a másik kívánt matracért tennünk kellett volna egy kört a külső árukiadóhoz, amire nem volt idő, úgyhogy beiktattunk egy másik menetet is a másik IKEÁ-ba.

Mivel tanulok a hibáimból és igyekszem a későbbiekben elkerülni őket, természetesen kipostiteltem az ajtómra, hogy “gyerekülést kivenni!”. Ugyanakkor mivel reggelente se motivációm, se szemem nincsen ahhoz, hogy hülyeségeket olvasgassak random postitekről, természetesen bent felejtettem a gyerekülést**. Emellett az Univerzum is (tőle elvárhatóan) a lehető legalkalmatlanabb pillanatot választotta arra, hogy jót tegyen velem, ugyanis az egyik kiadóm értesített, hogy mazsolázni lehet náluk amúgy kiselejtezett kiadványokból, és gondoltam, az az öt perc és tíz könyv még belefér az időmbe (és az autómba). Arra, hogy pontosan mi történt a kiadónál, csak foltokban emlékszem, de az IKEA parkolójában bepakolás előtt már ezzel szembesültem a csomagtartó felnyitása után:

Csak azzal tudtam vigasztalni magam, hogy amúgy sem akartunk kisebb etióp családot vásárolni, úgyhogy minden rendben lesz (vagy valami).

Én nem akarom egyébként az Univerzumot gyanúsítgatni semmivel, de amikor a külső árukiadóba tett út előtt ezen a helyen is bepillantottunk a leértékelt részlegre, ott hevert két gyárilag összetekert matrac, és az egyik a kívánt memóriás darab volt a kívánt méretben, 30%-kal leértékelve, mert egy pár négyzetcentis darabon kiszakadt rajta a nejlon. A különbözetet természetesen muszáj volt levásárolni, de ekkor már biztos voltam benne, hogy ha egy nagyszobányi PAX gardróbot vennénk összeszerelve, az is beférne a kesztyűtartóba (ha nyitva hagyom az ajtaját), úgyhogy be kell vallanom, hogy nem fogtam vissza magam (bár a reaverekére hasonló őrjöngés előtt mélyen P szemébe néztem, és felszólítottam arra, hogy akár fizikailag is akadályozzon meg abban, hogy bármit azzal az indokkal vegyek meg, hogy mert olyan cuki***).

P, akit ekkor már eleve nagyon jó embernek gondoltam (még soha senkit nem ismertem, aki, ha együtt megyünk az IKEÁ-ba, a többszörösét képes megvásárolni nálam) kalandunk méltó lezárásaként vásárolt nekem többek között dinnye ízesítésű gumicukrot, mintegy hálája jeléül, amiért megtanultam vezetni, és nyírfa ízesítésű zöld teát is, majd beszéltünk egy kicsit az érzelmeinkről a körforgalomba való besorolás közben, és tájékoztatott, hogy nagyon jól érezte magát, mert úgy látta, hogy én nagyon szeretem mind az IKEÁ-t, mind őt egyidejűleg, és ezt jól esett átélnie.

Ja, meg vett nekem egy faládát is, de ott nem volt választásunk, mert az tényleg nagyon cuki volt.

* Amit egyébként gyógyászati célokra szereztem be, és tényleg működhet, mert mióta ott tartom felbontatlanul a kocsiban, mintha egyre jobban lenne a derekam.

** És az ülésmelegítőt is, de, mint azt már említettem, az gyógyászati célokat szolgál.

*** Ennek ellenére itthon találtam például magamnál egy bimbozó jácintot kék-fehér színösszeállítású kaspóban, de P sem figyelhet mindig.

A hagyományoknak megfelelően idén is lehet kívánni (legyen a határidő 2016.01.01 éjfél, kivéve azoknak, akik későn jutnak el ide, bealszanak, összekeverik a dátumokat, nem tudják időben elküldeni, vagy bármi egyéb legális ürüggyel rá tudják venni az Univerzumot arra, hogy negligálja a kitűzött határidőt).

A történet ugyanaz, mint mindig, hogy a blogomba beírt kívánságok az esetemben mindig teljesülnek (legfeljebb nem akkor és nem úgy, mert az Univerzum egy beteges humorérzékű, nem feltétlenül jószándékú ribanc), és az évnek ebben a szakában mások is írják be nyugodtan, amit szeretnének (de nem győzöm kihangsúlyozni, hogy nagyon kell ügyelni a megfogalmazásra).

Szóval az én listám:

1. Ez a kéréscsoport javarészt nem publikus, és a “történjen csoda, és semmi ne romoljon” tematika köré csoportosul. Univerzum, te tudod, miről van szó, ne tagadd.
2. A szokásos, a gyerekkel mindketten legyünk egészségesek (idén megnyomnám a mindketten-t), ne haljunk éhen, ilyenek.
3. Sikerüljön a házeladás, -vétel, költözés különösebb megőrülések és veszteségek nélkül, kössünk ki egy olyan helyen, amit szeretek, és nem csak az ára miatt.
4. Legyen benne utazás, de valami olyan helyre, mint Aokigahara vagy Socotra vagy az Auyán-tepui, ne Szecső Alsóra. Na jó, ha az összes többi kívánság bejön, akkor kiegyezek egy Közép-Afrikával (Muci szeretné), vagy egy skandináv országokkal is.
5. Nagyon szeretnék egy szögletes, piros kávéfőzőt. A mostani kávéfőzőmet hét éve gyűlölöm esztétikailag, de lélektanilag képtelen vagyok kidobni olyan használati tárgyakat, amik még tökéletesen működnek, két kávéfőzőnek pedig kicsi ez a város konyha. Egy nagyra becsült karácsonyi vendégem megkísérelte ugyan kinyírni az eszközt, de az némi lábadozás után magához tért, én ezt nem bírom tovább.
6. Legyen időm a kreatív jellegű terveimre. De ne azért legyen időm, mert nem kapok munkát.
7. A kocsi egész évben legyen tökéletes műszaki állapotban (és maradjon a birtokomban).
8. Találjak egy olyan pénztárcát, ami tetszik annyira, hogy megvegyem, és ne kelljen tovább égnem egy vállalhatatlanul elrongyolódott, de eredetileg nagyon szép pénztárcával. Mondjuk a mai nagyon bizarr mesefilmben, a “Száva, a szív harcosa”-ban azt mondták, hogy ahhoz, hogy valami teljesüljön, “csak őszintén kell akarni”, és ez ad némi reményt.
9. Mindenki másnak is teljesüljön minden olyan vágya, amit őszintén és jóhiszeműen akar, és megérdemel (és a “megérdemel” kategóriát az Univerzum értelmezze a lehető legnagyvonalúbban, ne ezen akadjon fenn).

+1: Megkérdeztem Mucit, mit szeretne, és azt mondta, azt, ha felnőttkorában tényleg eltúrázhatnának a Somával az Északi-sarkra, ahogy megbeszélték, és az Északi-sark nem lenne még teljesen elolvadva.

Most már muszáj valahogy lezárnom a nyári utat, szóval Gent kiábrándító egy hely volt, másnap viszont aránylag sok időnk volt átérni a következő szállásra Németországban, amelyet előrelátóan Nürnbergen kívül (olyan 14 kilométerre) foglaltam le. Az útitársam valószínűleg tisztában volt azzal, hogy Gent után nagy szükségem lenne minél hamarabb valami instant örömre, úgyhogy annak ellenére, hogy pontosan tudta, mire számíthat, egyszer csak odamotyogta nekem, hogy ott balra látott egy hatalmas Carrefourt, amiért a mai napig nem tudok elég hálás lenni neki.

Annak bizonyítékául, hogy más szempontból is folyamatosan megfigyel (és valószínűleg jelentéseket küld rólam valahova), a Carrefour parkolójában zajlott le közöttünk a következő beszélgetés:

nemén: Hogy lásd, mennyire szeretlek, fel akartam ajánlani, hogy amíg én cigizem, menj be a Carrefourba.
én: Ha én most bemegyek egy ekkora Carrefourba, soha többé nem fogjuk megtalálni egymást.
nemén: Én bármikor megtalálnálak téged egy Carrefourban. Azonnal a sajtoknál keresnélek.

Valóban sikerült újabb sajtokat szereznem:

De ez csak részben kárpótolt azért, hogy utána órákat kellett szigorú monoton német autópályákon vezetnem, amit csak az szakított meg, amikor valahol a határ közelében egy benzinkút parkolójában levettem magamról a dzsekit, a farmert és a harisnyát, és felvettem a legvékonyabb nyári ruhámat.

Neukirchentől nem vártam sokat azon túl, hogy odataláljunk, ami meg is történt, és már attól leesett az állam, hogy hirtelen egy németektől nem várt módon romantikus, kőfalas, kifejezetten bájos faluba:

Attól meg még inkább, hogy a booking.com-on olyan semmilyennek tűnő szálás egy romantikus családi fogadó volt magyar szobalánnyal, többé-kevésbé ízléses dekorációval, és káddal.

Mindensetre itt minden feldobottságommal együtt volt egy kis összetűzésem Németországgal úgy általában, amiről csak én tudtam, és amit részben a német autópályák, részben a parkolásos affér váltott ki.

Nem tudom, mennyire megy át a képekről, hogy Neukirchenben konkrétan egy lélek sem volt az utcán, de egy lélek sem volt az utcán (ezt később gyalogosan is ellenőriztem). A szállodánk mellett viszont volt egy egyirányú utca (gondolom, akkor létesítették, amikor több napos káposztafesztiválok során egyszer véletlenül ketten is be akartak hajtani oda), és a számunkra ideális parkolóhely ebben az utcában helyezkedett el, amelynek mi a rosszabbik végén voltunk. A problémát úgy szándékoztam megoldani, hogy elkezdtem befelé tolatni, mire kábé a második méternél odarohant hozzám az egyik kapuból egy idősebb úriember kétségbeesetten, azzal, hogy de hát ez egyirányú. Amúgy nem volt bunkó, láthatóan segíteni akart a megtévedt külföldieknek, de nagyon, és némi kölcsönös magyarázkodás után világossá vált számomra, hogy a kisvárosban töltött időnk nem lesz elég arra, hogy megértessem vele, miszerint vannak emberek, akik annyira vadnak születtek, hogy akár tudatosan képesek lelkifurdalás nélkül betolatni egy üres egyirányúba, úgyhogy inkább megkerültem a tömböt.

Mindenesetre ezen a ponton hullafáradtan morogtam valamit az útitársamnak a németekről, aki azzal próbált megnyugtatni, hogy de hát szegények, van elég kollektív bűntudatuk, amire én azt feleltem, hogy ha lenne bennük kollektív bűntudat, akkor nem dudáltak volna le engem az útról Nürnbergben (akkor sem, ha a zöld lámpánál próbálom megtalálni a helyes utat a nem működő gmapsen). Itt már eléggé röhögtünk, de ezek után elfajult a beszélgetés, és feltaláltunk “A kocsiban baba utazik” matrica helyett alternatív matricákat különféle helyzetekre.

Azt hiszem, ezt követte az a mondat az útitársam szájából, hogy “te figyelj, hogy lehet, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor már kettesben is szégyellek?”, de ezt az adott szituációban bóknak vettem. Valamivel később ránk köszönt valaki magyarul, és csak remélni tudom, hogy egészen odáig hallótávolságon kívül volt.

Szóval mindezektől eltekintve Neukirchent és a Gasthof Zur Sekut csak ajánlani tudom, nagyon szép vidék, és valami ismert biciklis körtúra útvonala is arra húzódik (nem próbáltuk ki, de menőnek tűnt).

Utána másnap már nem történt semmi pár száz kilométer német autópályán kívül, amit töröltem az agyamból, meg azon kívül, hogy mint kiderült, Budapest és környéke összes számomra fontos útvonalát még járhatatlanabbá tették, de legalább német autópályákat nem telepítettek ide. Egyelőre.

— Most jöttem rá, hogy én inkább az a pacifista alkat vagyok — dünnyögte a szlávos arcú lány, majd azért a miheztartás végett fejen, mellkason és ágyékon lőtte az ellenszenves férfialakot az AK-47-essel (időközben valamikor a gyomrába is eresztett három golyót (lektoroknak lőszert)), és a mellette álló két fiktív barátjával is végzett a biztonság kedvéért.

Valamivel később már sutba dobta minden pacifizmusát (azon az alapon, hogy aki békét akar, az készüljön a háborúra), és egy bal fül fölé eresztett figyelmeztető lövés után a Glockkal és az Uzival már nem kímélt semmit.

(Főleg a szemeket nem, az a nyaktáji sűrűsödés viszont az Uzi volt).

Dover fehér szikláit gond nélkül elértük Lucien segítségével és minden átmeneti elmezavara ellenére (ebben nagy segítség volt, hogy ugyanazon az autópályán kellett haladni szigorú monoton tempóban dél felé).

A hazaúton szerencsére már a militáns komposok kedélye és agilitása is nyugvópontra hágott, úgyhogy nem gyújtottak fel minket időben felszállhattunk a kompra, ahol azonnal lecsaptam az első konnektorra, és a munkának szenteltem az életemnek ezen szakaszát (a sirályfotózós intermezzókat leszámítva), hogy ne azon idegeskedjek, hogy leszállás után már csak másfél óránk marad átjutni Franciaországon és Hollandián át a belgiumi Gentbe, ha időben be akarunk jelentkezni a szállodába (úgy, hogy Franciaországról és Hollandiáról Luciennek a tárhely szűkössége miatt fogalma sincsen).

Légvonalban olyan egy óra lett volna a szálloda, de én ismertem egy rövidebb utat (és tényleg csak pár kört tettünk meg néhány eldugottabb francia falu körforgalmában). Mivel ekkor már két hete folyamatosan ismeretlen terepen vezettem sok ezer kilométereket, kezdtem úgy lenni vele, mint a hegymászók a magashegyeken, amikor hirtelen beszélni kezd hozzájuk a lábujjuk, csak én Lucient próbáltam kidolgozott érveléssel meggyőzni arról, hogy ne rendőrsípoljon folyamatosan, ha gyorshajtok, mert sietünk.

Majdnem Brüsszelben szálltunk meg egyébként, csak arról lebeszélt valaki azzal az indoklással, hogy az olyan jó hely, hogy ő akarja megmutatni nekem. Gent is nagyon szép, turizmusra teljesen alkalmas hely, mint arról az internetről értesültem, ugyanis mi csak a Hotel Campanile-ig jutottunk el, amiről annyi jót tudok elmondani, hogy közel van az autópályához, és beengedtek minket.

Azt hiszem, ez volt az utunk mélypontja, ahol este még Sztahanovhoz hasonlóan nekünk is több gigát kellett volna a szálláson megmozgatnunk hivatásszerűen, de Internet csak nyomokban volt, úgyhogy kisétáltam az udvarra, és megpróbáltam romantikus hangulatba ringatni magam, miközben a Perseidák hullását figyelem. A romantikus hangulatban némileg akadályozott az előttem húsz méterre elhelyezett monumentális vegyi erőmű dübörgése, illetve a fényszmog, továbbá a másnapra várható német autópályák fenyegető réme, de azért tisztességgel kivártam a második hullócsillagot, mielőtt visszavonultam nettelen hajlékunk sivár kietlenségébe, és papírkönyvet olvastam, mint az állatok.

Gent számomra pillanatnyilag Belgium Nürnbergje, de aki bármi jót tud róla mondani, ne fogja vissza magát, meggyőzhető vagyok.

Nemén: Jaj, magamra öntöttem a kávédat!

Én: Semmi baj, mindjárt feltörlöm.

Nemén: Mert nem figyelmeztettél, hogy ennek lejár a teteje.

Én (preventív jelleggel): Annyira örülök, hogy te nem vagy olyan, mint néhány pasi az életemben, akik ha leverik a tányért, akkor engem hibáztatnak, hogy rossz helyre raktam.

Nemén: Nem, nekem ilyenkor az jut eszembe, hogy eddig olyan szép volt a kapcsolatunk, és annyira szerettük egymást, és vajon hogy fajulhattak idáig a dolgok, hogy már nem is figyelmeztetsz, és egy darabig keresem, hogy mit ronthattam el, de utána arra jutok, hogy hát, ha már eddig kibírtuk, akkor ezen is túl fogjuk tenni magunkat.

(Nem, nem járunk, vagy ilyesmi)

(mostanra már erősen retrospektív, de azért be fogom fejezni)

A Birminghamben tartó út hátrelévő része eseménytelenül telt, csak annyit állapítottunk még meg közben, hogy Glasgow szép ugyan, de az ármányos brit nyugdíjasok határozott kijelentése ellenére nem szebb Edinburgh-nál. (Nincs szebb város Edinburgh-nál).

Útközben valahol beszereztük a szellemesen Offline Mapsnek keresztelt offline térkép- és navigációs appot, amely bizonyos szempontból a brit nyugdíjasokra emlékeztetett abban a tekintetben, hogy nem mondott mindig igazat. Kompromisszumos megoldásként a Lucien nevű angol férfihangot választottuk ki (bár az útitársam több ízben megsértődött azon, hogy mereven ellenálltam az indiai angol dialektusban beszélő változatnak, mert vezető személyiségként az utak megtalálását priorizáltam az általa preferált verzióból következő potenciális együtt nevetés helyett. Megjegyezném, az útitársam évek óta a Pirate nyelvű facebookot használja, és ezért több funkcióját nem tudja használni).

Itt, ezen a ponton kiemelném, hogy valószínűleg nem vagyok rasszista (amennyiben nem német valaki, és/vagy nem használja az “emberke”, illetve bizonyos körökben az “Mber” kifejezést), ugyanis a hozzám közeli személyeket, egyben navigátoraimat nem aszerint válogatom meg, hogy teljesen tisztában vannak-e a jobb és a bal oldal fogalmával. Ebből fakadt is némi nehézségünk, de miután arra a kérdésemre, hogy most jobbra menjek-e, vagy balra, pánikszerűen felsikoltott, hogy “körbe!”, mire én valószínűleg nagyon csúnyán néztem rá, percekig gondolkozott előre, mielőtt a jobb és a bal szavakat használni merte. De még így is jobb volt Luciennél, aki néha elszenderedhetett, mert egyszer csak olyanokat kezdett kiabálni egy autópálya közepén, hogy “Make a U-turn, if possible! Turn left! Turn right! Turn left! Go straight for another 139 miles”.

Birminghamben az volt a feladat, hogy az ottani ismerős (az “ismerős” eufémizmus, a kapcsolatunk komoly érzelmi töltéssel rendelkezik, és a heves szerelemtől a kedves, de elgondolkozó hangnemben feltett “mondd, hogyan jutottunk el odáig, hogy már akkor is szégyellek, ha kettesben vagyunk?” kérdések között oszcillál) lakását kipakoljuk, kitakarítsuk, és elszállítsuk a Gellérthegyre.

Soha nem felejtem el azokat a napokat, amikor időnként a szomszédos szobákból chateltünk és leveleztünk párhuzamosan, máskor egy hálószobába gyűlve dolgoztam pánikszerűen, miközben a felmerülő “hogyan mondják ezt oroszul fonetikusan” tartalmú kérdésekre válaszoltam szovjet akcentussal. Felüdülésként időnként elvittünk a helyi szelektív szemétlerakóba egy-két szétcsavarozott bútort (ott ingyenesen átveszik, ha valaki helyi lakos, és a megfelelő szelektív konténerbe dobálja a cuccost). Mekkánkban, a szeméttelepen a vége felé szerintem arcról felismertek már minket, és rengeteg meghitt fotót készítettünk ott (az egyik leghíresebb a “szelfihez sminkelek a szeméttelepen” című spontán mű).

Életemnek ez a (pár napban mérhető) időszaka dramaturgia szempontból ott csúcsosodott ki, amikor a nedves szőnyegtisztító kikölcsönzése és alkalmazása után kiszorultunk a szobákból, és úgy dolgoztunk, hogy egyesek az egyetlen megmaradt matracunkon gépeltek az előszobában, miközben én nemes egyszerűséggel a konyha linóleumpadlóján hevertem, és a két fontra leárazott Ben & Jerry’s fagyit toltam az arcomba dobozból (a Ben & Jerry’s többek közt arról híres, hogy többféle nyers sütitészta ízesítésű fagylaltjuk is van).

A pánik két nappal indulás előtt következett be, amikor a legérdekeltebb félnek kezdett úgy tűnni, hogy az én kocsimba nem fog beférni az összes ingósága (én tudom, hogy abba a kocsiba bármi befér, olyan, mint a Tardis, vagy Kétvirág Ládája), de amikor az almaszeletelőjét  is eltettem (szeretném újfent megjegyezni, hogy az 250 forint az Ikeában), nem beszélve a gyermeke által gyűjtött gallyakról (fiú), kezdett eltűnni a szeméből az eszelős csillogás.

További helyi érdekességek még, hogy az egyik szoba ablaka a birminghami rémteregetőre nyílt (tényleg eszelős tempóban váltogatta a kiteregetett ruhákat, annak ellenére, hogy minden nap esett valamennyit), az én ablakom pedig egy másfél méterre lakó, aránylag  jóképű fiúra, aki időnként hajnalig egy indiai törpével füvezett (a konyhapadlós szcenáriónál felmerült bennem, hogy átkopogok, hogy jöhetek-e én is).

A militáns calaisi komposok miatt amúgy csak két nap késéssel indultunk haza, amitől pár pillanatra meglehetősen letargikus lettem, de utána lett fagyim felmerült bennem, hogy végül is tökmindegy, hol dolgozom (azt leszámítva, hogy Birminghamben szebb fiúra nyílik az ablak). Az utolsó pillanatban szerencsére minden fontosat sikerült beszereznem (Frozenes bonbon, don’t ask), úgyhogy aránylag kiegyensúlyozott légkörben indultunk meg Dover fehér sziklái felé.

Másnap reggel kivételesen nem a tűzjelzőre ébredtünk Strathpeffer kimondhatatlan nevű, de festői falucskájában (mint kiderült, az egyik brit nyugdíjashölgy befújta a haját lakkal, ez okozta a riasztást (nem akarom tudni)), hanem a telefonomra. Bánatosan megreggeliztünk (innentől már csak visszafelé vezetett az út, és még nem sejtettük, milyen kalandok várnak ránk), majd S’peffer nemes egyszerűséggel a “The Square” névre hallgató főterén bepakoltuk zilált, de szemet gyönyörködtető cigánykaravánunkat az autónkba, és hátrafelé nyilazva elhagytuk a várost.

Ekkorra már rájöttem, hogy napi olyan 800 kilométer levezetése mellett képes vagyok értékelhető mennyiséget dolgozni és blogot írni is, úgyhogy merészen egyenesen Birmingham felé vettük az irányt, ezúttal Stirlingen és Glasgow-n át. Lefelé menet sajnálkoztunk egy keveset azon, hogy a Midland egyre alulszaturáltabb, a dombok egyre kisebbek, és mintha a tehenek sem lennének olyan mellbevágóan kontrasztosak, de a stirlingi vár láttán azért előtört belőlem az a hördülés, amelyből az engem közelebbről (<50 cm) ismerők tudják, hogy Lucien, a gépi navigátorunk mindjárt elkezd csüggedt hangon újratervezni, majd egyre frusztráltabban arra figyelmeztetni, hogy kanyarodjak már jobbra vagy balra, mert letértem a kijelölt útvonalról.

Na, és a harmadik stirlingi körforgalom után történt az, hogy a közvetlenül mögöttem haladó rendőrautó mind a hang-, mind a megkülönböztető fényjelzéseivel arra szólított fel, hogy most itt bizony húzódjak félre az első lehetőségnél. Amikor megálltunk, a benne ülő rendőr mutogatni kezdte, hogy hasaljak az autóra tekerjük le az ablakot, és udvarias hangnemben, érthetően artikulálva tájékoztatott arról a helyi lakosok körében dívó szokásról, hogy ők megállnak a körforgalmak előtt*. Mivel végtelen empatikus képességeimnek köszönhetően éreztem, hogy erre nem az lenne a megfelelő válasz, hogy “de ez hülyeség, mert így is láttam, hogy nem jön senki”, viszont fent akartam tartani a barátságos hangnemű diskurzusunkat ahelyett, hogy csak hülyén bólogatok, egy hirtelen ötlettől vezérelve visszakérdeztem, hogy “mármint a körforgalom előtt?”. Ezen később hosszan röhögtünk, de a rendőr csak lelkesen bólogatott, hogy igen, felfogtam a lényeget, és egy “Okay” után elengedett. Az arcán láttam, hogy a határán van annak, hogy a kezembe nyomjon egy matricát, amiért legalább a helyes irányban indultam el a körforgalomban.

Nem akarok borzasztóan demagóg lenni, de azért vegyük észre, hogy a stirlingi rendőr

• Nem lőtt helyben tarkón;
• Nem vette el a rendszámomat;
• Nem kérte el a jogosítványforgalmiszemélyit, hogy utána a fél fizetésemre megbüntessen, amiért nincs izzókészletem (van izzókészletem, de csak bürokráciából, a kocsim izzóját csak szervizben lehet cserélni, mert szét kell hozzá szedni, nonszensz);
• Bájos, de jól érezhető akcentusom és az idegen rendszámtáblám ellenére nem üvöltötte az arcomba, hogy “A MI ORSZÁGUNKBAN A BEVÁNDORLÓKNAK ÉPPEN ÚGY BE KELL TARTANIA A TÖRVÉNYEINKET, SATÖBBI”, sőt, semmilyen célzást nem tett arra, hogy bevándorló lennék, és ezért lennék hülyébb, gonoszabb, rossz oldali kormányúbb, akármi.

Ezzel szorosan összefügg egyébként, hogy nekem nagyon tetszik a miénknél valamivel felvilágosultabb országokban alkalmazott dekadens hozzáállás, miszerint első alkalommal inkább csak figyelmeztetnek, hátha nem megrögzött bűnőző vagy, csak tájékozatlan, figyelmetlen, esetleg nő. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy az is nagyon tetszik, hogy Angliában pár száz méterenként fel van nyilazva a kétszer egysávos utak választóvonala, hogy légyszi, menj már vissza a saját sávodba, mi azon az oldalon közlekedünk, köszi, illetve az egysávos utakon rendszeres időközönként megjelennek olyan táblák, hogy “A frusztráció baleseteket okoz, kérjük, engedje el az előzni akarókat”, és erre lehetőségeket is biztosítanak. Nem beszélve arról a hihetetlen könnyítésről a magyar állapotokhoz képest, hogy rendesen fel vannak festve a sávok, és nem kell harmadíziglen odaszületni ahhoz, hogy tudd, honnan lehet jobbra kanyarodni.

Azt már csak zárójelben jegyezném meg, hogy az útfelbontásoknál, amennyiben erre lehetőség van, a munkaidő végén félreállnak a gépekkel, és kihúzzák az út szélére a kis narancssárga kúpokat és az ideiglenes jelzőlámpákat, hogy mindkét irányba lehessen közlekedni. Reggel meg visszarakják, annak ellenére, hogy ez konkrét fizikai munka, és így kevésbé döglik meg a szomszéd tehene.

Mindegy, szóval Stirlingen ezek után még végigszaladtunk (Stirlic miatt konzekvensen fonetikusan ejtettük), tényleg bájos egy kisváros, a William Wallace (Mel Gibson) emlékművet mindenképpen érdemes lett volna közelebbről megnézni, aki látta, mesélje el, ha már mi idén nyáron sem jutottunk el oda, mert szorított az idő.

* Utána direkt figyeltem, de ők sem állnak meg, ha nem jön senki.