lucia bejegyzései

Az edinburgh-i magányról

(Még befejezem a Skóciát, utána lesz mindenki örömére hányós poszt is (megtörtént események alapján), az mindig népszerű szokott lenni).

Szóval, miután az elején két egymást követő napon lenyomtuk Lindisfarne-t és a Loch Nesst, valahogy senkinek nem volt kedve reggel tízre velem jönni a belvárosba, ahol visszaszolgáltattam az égkék színű Vauxhall Corsát a kölcsönzőnek (a tankolás okozott egy kis nehézséget, amíg rá nem jöttem, hogy ebben az autóban nem belülről kell kinyitni a tanksapkát, hanem oda kell sétálnom hozzá a lábamon, és kézzel kell akadálymentesíteni, ahogy az ókorban csinálták).

Ehelyütt szeretném megjegyezni, hogy bár — minden szempontot tekintetbe véve — gyerekekkel egyértelműen jobb utazni, mint gyerekek nélkül (őszintén), mert rengeteg nevetést, őszinte boldogságot és váratlan új élményt is hozzáadnak az úthoz, ugyanakkor rengeteg rohangálást, a tevékenységeinkkel kapcsolatos őszinte (és nem mindig hízelgő) véleménynyilvánítást és váratlan vércse- és egyéb ragadozóhangokat is hozzáadnak (meglepően élethű interpretálásban), és bármilyen furcsa is, az embernek nincs mindig kedve folyamatosan, 24 órában egy fiatalos, dinamikus és jól kommunikáló csapat tagjának lenni, úgyhogy a kocsi leadása után úgy döntöttem, hogy most pár napig inkább verseket írok a magányról a tengerparton hazafelé minden különösebb sietség nélkül elandalgok egy kicsit a John Lewisban (a Brit-szigetek Skála áruháza) anélkül, hogy közben fél kézzel vihogó törpéket szednék le a csillárról.

A John Lewisban amúgy úgy tűnik, hogy kifejezetten rám vártak, mert minden flamingó-tematikájú volt idén, de mérhetetlen önuralomról téve tanulságot megacéloztam magam a gondolattal, hogy most élményeket gyűjteni jöttünk Skóciába, nem flamingó alakú, felfújható pohártartót, és bár felmerült bennem, hogy mivel tavaly szintén Skóciában vettem egy gyönyörű flamingós fülbevalót, eredeti rózsaszín strasszkővel, és milyen szép kontinuitást vinne az életembe, ha mindig vennék valami flamingós dolgot, ha Skóciában járok, mégsem vásároltam flamingós ikerbabakocsit, és a leértékelt, rendkívül cuki flamingós ruhánál is csak egy pillanatra inogtam meg (bár azóta is álmodom róla néha).

Ekkor viszont megcsaphatott a szabadság részegítő szele, mert ahelyett, hogy hazarohantam volna, teljesen indokoltnak tartottam, hogy vegyek egy két három könyvet a belvárosi turistaközpontban, de ez a civilizált élethez nélkülözhetetlen beszerzés volt, mert (a) a gyerekeknek be lettek ígérve skótkockás gyapjúsálak, és az egyik könyv a klánok különböző tartánmintájáról* és az említett klánokkal kapcsolatos szaftos pletykákról történelmi érdekességekről szólt (és mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy valami nagyon gáz** klán tartánját öltsük a mit sem sejtő kiskorúak nyakába), (b) a másik a világ ötszáz legjobb whiskyjéről (és azt is el kellett kerülnünk, hogy valami nagyon gáz whiskyt igyunk), (c) a Robert Burns-életrajznak nagyon szép volt a borítója. A Scottish Breakfast Tea-re meg az a magyarázatom, hogy valamit innunk kellett, ugye****.

Ezen a ponton jött szembe velem az az utca, amelynek az egyik végén a tenger látható, a másikon a történelem, ráadásul éppen streetfood-fesztivált tartottak benne, úgyhogy vettem egy haggis in a bun-t gránátalmás-bodzás Firefly üdítővel, és miközben megpróbáltam a három könyvet egyszerre olvasni*****, és egy érthetetlen okokból párducnak öltözött fiatalember gitározott tőlem kellemes távolságban, nagyon irigyeltem magam, és máris honvágyam támadt Edinburgh után, noha ott voltam.

Hazafelé menet, hogy teljes legyen az élmény, beugrottam még a skót veteránok boltjába, ahol beszereztem egy fontért egy piros úti ékszertartót (ami ugye szintén nem dolog, hanem jótékonyság, ráadásul azóta is használom), majd valamelyik antikvárium kirakatában megláttam azt a Gouldot (a The Flamingo’s Smile-t), amivel már többször szemeztem életemben, ráadásul pont ezzel az első kiadásával, nem a hülye csíkossal, de ezen a ponton már megbocsáthatatlan árulásnak éreztem volna, ha a két órás tivornyázásom után ráadásul Lam nélkül megyek könyvesboltba, úgyhogy inkább rohantam haza, ahol az ágyneműkkel és egyéb bunkerépítéshez alkalmas eszközökkel beterített konyhában megszemléltük a szerzeményeimet, majd folyt tovább az élet a maga rendjében.

 

* A tartán magát a skót gyapjúanyagot és annak a mintáját is jelenti, a plaid (amiből a magyar pléd szó is származik) szintén a mintát is, és azt a sokoldalúan felhasználható, ööö, plédet is, amit nappal a vállukon átvetve felsőruházatnak használtak, éjszaka takarónak, meg úgy általában mindenre.
** Mondjuk egy olyanét, akik rendszeresen néptáncoltak, vagy nem a világ ötszáz*** legmenőbb whiskyjét itták.
*** Nem tartom kizártnak, hogy mind az ötszáz Skóciában található, mivel gyakorlatilag minden bokorban találtunk egy nagy múltú whiskyfőzdét.
**** A Scottish Breakfast Tea egyébként minden szempontból ugyanaz, mint az English Breakfast Tea, csak ezt Skóciában nem szabad kimondani.
***** Az Outlander-fordításaim miatt természetesen rögtön Fraserékhez lapoztam, ahol azonnal megakadt a szemem azon a mondaton, hogy “His son kidnapped the young widow and went through a form of a marriage with her”, ami alaposabban utánajárva egy egész szövevényes történetnek bizonyult, nem beszélve a klánok eltérő öröklődési rendjéről és az ebből származó bonyodalmakról (első gyermek, első fiúgyermek, legidősebb egyenesági férfirokon), illetve arról, hogy a puccosabb klánoknál picit eltérő mintájú tartánt illett felvenni reggel, este és vadászathoz.

Üzenjük Brüsszelnek

Az egész amúgy úgy kezdődött, hogy tavaly augusztusban megígértem a gyereknek, hogy valamikor majd őt is elviszem Loch Nesst meg ívó lazacokat nézni, és utána nem sokkal Lam felvetette, hogy mi lenne, ha együtt elvinnénk a mindkettőnk gyerekeit Skóciába, amibe lelkesen bele is egyeztem.

Tavasszal aztán jött az a rész, hogy konkretizálni kellene a tervet, először ugye a repülőjegyekkel, mert a szállást ahhoz kell igazítani. Ekkor kiderült, hogy Edinburgh-ba nincs közvetlen járat, és végül mindenkinek a szempontjait figyelembe véve (beleértve az ívási időszakukat illetően elég rugalmatlan lazacokat is), úgy sikerült az oda-visszát nagyjából egy hét különbséggel és nem aranyáron foglalnunk, hogy a két útban összesen olyan 19 óra várakozási idő is volt a brüsszeli reptéren (majd viszünk színezőt).

Utána jött a szállás, és az is kiderült, hogy (a) Edinburgh nagyjából Európa legdrágább városa, (b) a booking.com négy emberre/két szobára sokkal drágább (és kényelmetlenebb), mint az Airbnb, (c) a lazacok történetesen az egy hónapos edinburgh-i nemzetközi kulturális fesztivál idején ívnak, vagyis mindenki egy hónapra akar olyankor kiadni, nem egy hétre. Robert és Susanna legalábbis ezzel pattintottak le (hiába írtam meg mindenkinek egyre ékesebb angolsággal, hogy mennyire végtelenül jó fejek és intellektuálisak vagyunk, és milyen hátborzongatóan jólneveltek a gyermekeink), utána jött Linda, aki viszont azonnal elfogadta a foglalásunkat, meg is nyugodtam, de később elég csúnyán visszamondta.

A megfizethető szállások nagy része közben elfogyott, már az is felmerült bennem, hogy Jamie hajóján lakjunk az edinburgh-i kikötőben (így utólag visszagondolva elég kétségbeesett lehettem, tekintve, hogy meglehetősen tengeribeteg alkat vagyok, még akkor is, ha viszünk színezőt), és végül valamelyik májusi hajnalon négy körül frissítgettem pár percenként a kínálatot, amikor a kereső kidobta nekem Kimet a maga tökéletes helyen lévő két szobás és megfizethető lakásával. Azonnal le is csaptam rá, és szóban is megerősítettük egymásnak a szándékainkat.

Azután viszont az utazás előtt két nappal írtam egy beköszönést-járatjelzést Kimnek, aki nem válaszolt, és a telefont sem vette fel, úgyhogy az utazás előtt egy nappal, eszeveszett pakolás közben (mindenünk meglegyen, de mégis elbírjuk) ott tartottam, hogy másnap fog Muci először repülni, és hét órát kell várnunk az átszállásra, majd amikor éjfélkor megérkezünk, ki tudja, lesz-e szállásunk, még mindig nem tudom, hogy két nappal később Berwickből hogyan fogunk átkelni Lindisfarne-ba, és egyébként is elmebeteg gondolat volt tőlem, hogy a harmadik napra bevállaltam több száz mérföld vezetést úgy, hogy tíz éve nem vezettem sima váltós autót sem, nemhogy jobbkormányost, nemhogy az út bal oldalán.

Ekkor jött az, hogy az utazás utolsó délutánjára, amit a függő munkák befejezésére, a csomagok bepakolására és hajtépős, aktív aggódásra szántam volna, rajtam teljesen kívülálló okok miatt beficcent egy unokatesós strandolás a gyereknek (még egy zsáknyi cucc, megszáradnak-e a fürdőruhák másnap reggelig), úgyhogy a dolgok rendezése helyett az ezer fokban üvöltő zenében próbáltam telefonon elintézni még, amit lehet, miközben a két gyermek boldogan evett kürtőskalácsból fagylaltot.

És nem akarok így állni szép hazánkhoz, de nem tudom megint nem észrevenni, hogy amint átléptük az országhatárt, egyszeriben minden rendben lett. Kim válaszolt, hogy bocsi-bocsi, de vár minket, Brüsszelben tíz perc alatt találtunk egy szinte teljesen üres részt a reptéren, fekvőszékekkel, rengeteg árammal és tejjel-mézzel folyó ingyenwifivel, a gyerekek meg olyan jól elfoglalták magukat, hogy simán be tudtam fejezni a munkámat (vagyis be tudtam volna, ha nem azzal töltöm az időmet, hogy belga csokikat és sajtokat nézegetek, de így is megoldottam).

Ja, ha már a gyerekek. Eleve megállapodtunk abban, hogy a bombás logika mintájára (“vigyünk mi bombát a gépre, mert nagyon kicsi az esélye, hogy egy repülőgépen két bomba legyen”) mi viszünk gyereket a repülőgépre, mert a mi gyerekeink még mindig sokkal elviselhetőbbek másokénál (objektíve is, például mellőzik a nyafogást, a fejhangú visítást, a repetitív, hangos éneklést, és nem várják el, hogy folyamatosan aktívan szórakoztassa őket az ember).

Szóval, miután egy darabig sakkoztak, csocsóztak, és minden szempontból felmérték a mozgójárdák kínálta lehetőségeket,

egy idő után azt vettem észre, hogy Lammal együtt mindketten őket bámuljuk megbabonázva (és fojtottan röhögve) olvasás és munka helyett, és viselkedésüket attenborough-i stílusban próbáljuk leírni. A helyzetet leginkább a Total Eclipse Literal Version-jából származó idézettel lehetne a legjobban jellemezni, miszerint it started out as Hogwarts, now it’s Lord of the Flies, szóval valamikor, talán a megpróbáltatások hatására, de átmentek nindzsába. Erről muszáj volt videót is készítenem, rossz minőségű, mert messze voltak, és a YouTube is butított rajta (nem beszélve arról, hogy a röhögéstől remegett a kezem), de meg kellett örökítenem, amit lehetett belőle.

Később, már Edinburgh-ban elmesélték, hogy ebben a harcmodorban követtek egy biztonsági embert is az objektumban, mert furcsán nézett ránk, anya, biztosan valami rosszban sántikált, és meg akartuk tudni, hova megy, és be kell ismernem, hogy erre a gondolatra azóta is mindig elönt a vidámság (továbbá nagyon kíváncsi lennék, hogy a biztonsági kamerák felvételét látta-e valaki, és milyen következtetéseket vont le).

Mindenesetre a korábbi félelmeimmel ellentétben késő estére, a második repülőútra a csoportnak nem az a két tagja fáradt el túlságosan, akikre eredetileg tippeltem volna.

A hazaúton már szóba sem kerülhetett, hogy a tizenkét órai várakozási időre kivigyük őket a városba, mert lejátszatlan csócsópartijaik és egyéb lezáratlan ügyeik voltak (hátha most megtudják, hova is járt az a gyanús biztonsági ember), és mint kiderült, egyébként is a brüsszeli reptér a világ egyik legjobb helye. Kiemelten ajánlom egyébként családbarát utazásokra.

Visszafelé egyébként sokkal kevésbé voltam feszült, minek következtében a gátlásaimat is teljesen levetkőztem, de ekkor a brüsszeli reptér egy újabb jópontot szerzett nálam, mert amikor az átcsekkoláskor kinyittatták velem a kézipoggyászomat, amiben többek között egy kibontott red cheddar is volt, a belga hivatalnok ahelyett, hogy ott helyben tarkón lőtt volna, csak megértően a szemembe nézett, majd úgy tett, mintha nem vette volna észre a dolgot (noha a sajtok és felbontott élelmiszerek tiltására külön paragrafus van), pedig már készültem rá, hogy erős kelet-európai akcentussal előadom neki, hogy plíz ofiszer, áj kám from a púr, bekvordz lidl íszter-jurópian kántri, ver vi hev not en áunsz of red csedör in áur hól hómlend, hev szám mörszi on mí, de csak a marmalade-on és a scottish raspberry curdön akadt fent egy kicsit (a nagyjából egy kilónyi kavicsot, amit emlékként pakoltam be a gyerek megbízásából, nem találta meg).

Mondjuk hazafelé a brüsszeli duty free-ben is vettem egy érett camambert-válogatást, amit ugyan több réteg nejlonba zártak légmentesen, de amikor a repülés végén levettük a csomagtartó rekeszből, a gyermekem megjegyezte, hogy elég büdös ez a repülőgép, rá fog férni egy alapos szellőztetés (én pedig ugyanolyan ártatlan arccal bólogattam, mint amikor P. tavaly a belgium utáni kompon megjegyezte, hogy valamiért nagyon büdös van). Azt hiszem, kénytelen vagyok belátni, hogy én az a fajta lány vagyok, akinek kecses lépteit enyhe sajtszag lengi körül, ha Belgium felől érkezik.

Ja, a lazacok ívását amúgy nem láttuk, de csak azért, mert jobb programunk volt.

Lindisfarne 2. – a kastély

Szóval, miután dekoratív gyermekeink (respectively) vézna, erőtlen kis lábaikon lefutkároztak pár tíz kilométert az apátság romjai között, idejét láttuk annak, hogy együnk valamit a Szent Sziget legjobb fogadójában, és elkészítsük az obligát “a gyeremekek táplálkoznak” fényképeket. (Itt még pont nem, de van benne originál terméskőfal és Black Sabbath).

Utána felbuszoztunk a várhoz, ami nagyjából egy kilométerre volt, és egy bazalthegyre épült a XVI. században (én úgy gondolom, hogy arra a pontra egyszerűen bűn lett volna nem felépíteni egy kastélyt, de a skótok és az angolok szerencsére nem szoktak kihagyni egyetlen lehetőséget sem a kastélyépítésre), részben az akkoriban végleg bezáró kolostor köveiből. Eredetileg egy erőd volt, amit a jakobita lázadók (a skót hazafiak) egy rövid időre elfoglaltak a XVIII. században, de a festői Berwick-upon-Tweedben állomásozó angol katonák lerohanták őket, úgyhogy kénytelenek voltak kiásni magukat, és a praktikusan közel lévő Bamburghi kastélyban elrejtőzni (arrafelé szerencsére mindig van egy praktikusan közel lévő kastély, szinte egymás lábára taposnak).

(A képeken maga a Lindisfarne-i kastély, a hajó mögött a távolban felsejlő Bramburghi kastély, illetve Lindisfarne szigetének nagy része látható az erődből, kolostorromostul).

Szóval a hányatott múlt után egy brit médiamágnás, Edward Hudson, a Country Life tulajdonosa vetett szemet a kastélyra, amit akkoriban egy kőkerítés vett körül, de ő nem zavartatta magát, és pajtásával, Sir Edwin Lutyens építésszel átmásztak rajta, hogy közelebbről is megszemléljék (ez a történet megnyugtatott afelől, hogy a gyermekeink valójában csak a brit főúri hagyományokat követik, amikor hasonló cselekedetekre ragadtatják magukat), minekutána Hudson meg is vásárolta, Sir Edwin pedig kellemes lakhellyé varázsolta számára ún. Arts and Crafts stílusban.

Erről meg kell jegyeznem, hogy úgy tűnik, az Arts and Crafts nagyrészben megegyezik azzal a P. által eklektikus-provanszinak nevezett stílussal, amit én favorizálok, és amibe a flamingóktól kezdve a portugál stílusú cementpadlókon, a kék ajtókon és az esztétikusan kipárnázott ablakfülkéken át egészen a rusztikus konyhákig nagyon sok minden belefér (rengeteg könyvvel), úgyhogy azonnal ott akartam élni és meghalni (de ez valami atavisztikus hungaropannon-örmény ösztön lehet, mert Lam, aki egyébként az utazás előtt jelentőségteljes célzásokat tett arra, hogy ő urbánus típus, aki a városokhoz kötődik, szintén kifejezte abbéli vágyát, hogy egy ilyen helyen éljen).

Külön felhívnám a figyelmet az ebédlős képre, amelynek a berendezése során valamikor nagy valószínűséggel elhangzott egy ehhez hasonló beszélgetés:

— Te, Edwin, olyan rideg az a nagy üresség az ebédlőasztal felett, szerinted mit tegyünk oda?
— Szerintem egy… hajót.

A kék ajtó pedig, mint azt a felirata is jelzi (Loo with a View), az igen népszerű, panorámakilátással rendelkező vécébe vezet (kipróbáltuk).

A kastélynak van egy kertje is, természetesen kőfallal körülvéve, ez idáig rendben is van. Az érdekessége az, hogy pár száz méterre helyezkedik el magától az épülettől, aminek, belegondolva, több előnye is van, például (a) meg lehet úgy hirdetni az ingatlant, hogy “panorámás kastély meredek bérctetőn, szintben lévő kerttel”, (b) ha az ember kiküldi a gyerekeket játszani a kertbe, az jelent is valamit, és nem az ablaka alatt fognak önfeledten sikoltozni, (c) a mesterséges kert nem bontja meg a kastélyt köré magától odanőtt pázsit és hangamező természetes szépségét.

Lutyens valószínűleg elég célszerűen barátkozott, mert a kertet egy másik régi jó leánypajtása, Gertrude Jekyll (sötétebb, viharosabb éjszakákon minden bizonnyal Gertrude Hyde) tervezte meg, nem is rosszul, valahogy például sikerült almát is futtania a falra.

(Kilátás a várból a kertbe, a kertből a várra, falma, nyuszifül).

Vézna és erőtlen lábacskájú gyermekeink ezután még mindenképpen vissza akartak térni a kolostorhoz, hogy szaladgáljanak egy kicsit a romok között, de inkább a helyi mézborfőzdében vártuk meg David Fife-ot, aznapi cab driverünket, aki idejekorán figyelmeztetett minket, hogy a szent szigeten nem fogunk taxit találni, és átnyújtotta a névjegyét. Üzenném Brüsszelnek a magyar taxisoknak, hogy visszafelé is csak egy utat számlázott (noha értünk is benzinnel jött).

A mézborfőzdében az ingyenes termékmintákkal oldottam magamban az amúgy sem túl erős feszültséget (kicsit késésben voltunk a vonat indulásához képest), de David (Mr. Fife) pontosan öt perccel a vonat indulása előtt kirakott minket a pályaudvaron, és útközben még egy szivárvány mellett is hosszan kocsikáztatott minket*.

A vonat, velünk ellentétben, viszont lemondta a találkozót, úgyhogy a következő, csurig telt járatra tuszkoltuk fel magunkat, amelyen a gyerekek előbb teljes természetességgel leültek sakkozni a padlóra, majd, amikor valaki leszállt, egy rendkívül jóképű fiatalember szorított maga mellett nekik helyet**.

(A vonatos stalker esete a szivárvánnyal a festői Berwick-upon-Tweedben).

Szóval nem mentünk hiába, na.

 

* Van ez a mondás a briteknél, hogy északon nem rosszabb az időjárás, hanem csak sokkal több időjárás van, és egyébként valóban, olyan az egész, mintha az időjárás folyton drámai hangulatában lenne; ha süt a nap, akkor nagyon süt, ha esik az eső, akkor hatalmas, bodros, fenyegető fellegekből teszi ezt (de legalább nem zivatarosan, maga a víz csak színpadi kellék), szivárvánnyal, ha fúj a szél, akkor kapaszkodni kell, a ködpászmák baljósak és titokzatosak. Ja, és mindez gyakorlatilag minden nap megtörténik egymás után, nem feltétlenül ebben a sorrendben.
** Mucit azzal a felkiáltással engedték beljebb, hogy “let him through, it’s a wee boy”, míg a mi társaságunkban lévő rendkívül jóképű fiatalember (az idősebbik, nem a wee boy) odakint elakadt.

A Holy Islandről (Attenborough balról be)

Lindisfarne a Lam eszelős csodálatosnak bizonyuló ötlete volt, mint alapvetően az egész utazás. Annyit mondott, hogy egy árapálysziget (dagálykor ellepi a rávezető utat a tenger) valami kolostorral nem túl messze Edinburgh-tól (később kiderült a vár is), az Internet vikingeket és állítólagos sárkányokat emlegetett vele kapcsolatban, úgyhogy az utolsó heti hajrában árapálytáblázatokat böngésztem, meg utánanéztem a vonatoknak.

Annyi egyértelműen kiderült, hogy ha végig apálykor akarunk ott lenni, akkor a megérkezésünk utáni két nap a jó, de az első legyen pihenés, úgyhogy megszavaztuk a másodikat. Amikor mélyebben belementem a témába, minden vallástörténeti szaktekintély egyetértett abban, hogy vonattal a festői Berwick-upon-Tweedig kell mennünk, ahonnan maga a sziget még 18 mérföld, és ezt a távolságot megtehetjük (a) a helyi ingajárattal (shuttle), ami korlátozott férőhelyekkel rendelkezik, és a menetrendje az árapályhoz igazodik, csak azt nem írták, hogy miképpen, (b) a rendszeres buszjárattal, amelyen szólni kell a sofőrnek, hogy tegyen ki minket a festői Bealben (6 mérföld a szigettől), (c) esetleg taxival, érdeklődni a helyszínen.

Itt kicsit elködösödött a homlokom, de mivel meg voltam győződve arról, hogy (a) úgyis lekéssük a repülőt/átszállást, (b) úgysem lesz szállásunk (a három havi próbálkozás után májusban lefoglalt hely gazdája két napja nem válaszolt és nem vette fel a telefont), lesz ami lesz alapon vettem nekünk gazdaságos online vonatjegyeket a festői Berwick-upon-Tweedbe, hogy majd helyben érdeklődjünk.

Az első nap élményei után* rájöttem, hogy határtalan optimizmus dúlhatott bennem, amikor reggel fél kilencre vettem jegyeket, ráadásul a kiskorúak közölték velünk, hogy vézna, gyenge kis lábacskáikon nem lesznek képesek megtenni azt a cca 1 kilométert a pályaudvarig, úgyhogy utánanéztem a legközelebbi katonai edzőtábornak helyi tömegközlekedési lehetőségeknek, amelyeknek szerencsére a gócpontjában laktunk. Kiderült, hogy kábé tizenkét busz megy tőlünk pont oda, és lehet rajtuk jegyet is venni, amennyiben pont annyi pénzt adok a sofőrnek, úgyhogy vettem egy rágót a Sainsburyben, hogy legyen pont egy napi családi jegynyi apróm, és ellenőriztem, hogy tényleg létezik-e a buszmegálló. Utána észbe kaptam, és ellenőriztem a oldalon is.

A gyermekek, a vadonnak ezek a megszelidíthetetlen, kiszámíthatatlan teremtményei (Attenborough hangján, szinkronizálja Végvári Tamás) reggel tíz perc alatt elkészültek, és mire kettőt pislogtunk, a festői, de kihalt Berwick-upon-Tweedben is voltunk, ahol megkérdeztem az első (és egyetlen) taxist, hogy mennyiért vinne el minket Lindisfarne-ba. Ő visszakérdezett, hogy a Szent Szigetre-e, és igenlő válaszomra mondott egy olyan összeget, amiért egy ferihegyi taxis csak a közeli Auchan-parkolóba szállítana el bennünket, úgyhogy ez el is dőlt.

Amikor odaértünk, olyan volt az egész, mintha csak megfestették volna, és bár a gyerekek kiszállás után megkérdezték, hogy és mikor érünk oda, miután közöltük velük, hogy ez már az, teljesen átadták magukat a kultúrának kőfalmászás, az idillikus kávézózás, a madárfigyelés és a madár alakú kitűzők (a hátrányos helyzetű madarakért, vagy valami ilyesmi) kiválasztása és megvásárlása élvezetének.

Na de komolyan, már magáért a településért is érdemes lett volna lemenni oda, az a fajta hely, ahol az ember csukott szemmel körbepörög, és elsüti a kamerát, és tuti faliposzter (vagy legalább egy ikeás reprint) lesz belőle. Én amúgy is rajongok a terméskő-falakért, cuki kőhidakért, fotogén madarakért, a mohákért és a páfrányokért, de a kelet-közép Európában még a legfestőibb városképekben is érzek valami makettszerűséget, Skóciában (és Angliában) viszont a moha mindig igazi moha, a páfrány igazi páfrány, a kőfalaikon meg egy életet le tudnék élni (ha be lenne vezetve a wifi).

Kávézás, sütizés és az után, hogy jutányos áron beszereztem egy autentikus, Holy Island feliratú bögrét, a mélyebb kultúra végett elzarándokoltunk a kolostor romjaihoz, és el kell ismernem, hogy ami a romokat illet, ennél látványosabbat és tekintélyt parancsolóbbat nem nagyon láttam. Utána is olvastam a helynek, és Lam is elmondta nekünk nekem (a gyerekek időközben testközelbe kerültek a kultúrával, vagyis megmászták a romokat egy képzeletbeli turistacsapatot vezetve, és nekik előadva a hely általuk helyben kitalált mitológiáját — én pár hiábavaló próbálkozás után, hogy lejjebb tereljem őket, megeskettem egyesével mindkettőt Lindisfarne szent szigetén, hogy nem fognak leesni sehonnan, majd megnyugodva otthagytam őket, hogy nyaraljanak a saját elképzeléseik szerint) a lényegesebb háttérinformációkat.

Szóval ez volt az északkelet első keresztény apátsága, ami egyrészt Szt. Cuthbertről híres, aki élete első felében egy rendkívül kellemes ember lehetett (az elbeszélések szerint bárkivel kedvesen és megnyugtatóan elbeszélgetett, aki hozzá fordult a gondjaival, és a szigetről senki nem vitte magával a lelki terheit), de már ekkor is csinált olyanokat, hogy éjszaka nyakig besétált a tengerbe imádkozni (állítólag minél kényelmetlenebb, annál hatékonyabb ez a dolog), utána pedig fókák melengették kihűlt testét. Élete vége felé viszont rendkívül zárkózott emberré vált, el is költözött egy nagyon közeli kis szigetre, hogy kicsit elszigeteltebben járhasson a tengerbe imádkozni.

(A következő két képen a sziget szerepel, ill. ahogy nézzük a szigetet, és olyan kicsik a gyerekek, hogy még nem ér le a lábuk a földre).

A kolostort 793-ban értelemszerűen megtámadták a vikingek (valószínűleg Sir Edmund Hillary hozzáállásával összhangban, mert ott volt), és a jövetelüket állítólag tüzes sárkányok jelezték előre. Fényképezőgép nem lévén, ezt az eseményt (a vikingeket, nem a sárkányokat) a szemtanúk utólag a híres Lindisfarne Stone-on örökítették meg, szerintem kifejezi a lényeget. A másik helyi nevezetesség a Lindisfarne Gospels, amely korának (kb. i.sz. 698) kiemelkedő minőségű kódexe, 130 tehén bőréből készült, és ezeket a bőröket (a szokásossal ellentétben) eleve olyan jól kikészítették, hogy nem igazán látszik, melyik volt a szőrös oldaluk. A tartalma Máté, Márk, Lukács és János evangéliumából áll, és arra az alkalomra alkotta meg Eadfrith, amikor majd Cuthbert épen maradt (efelől kétségük sem volt) maradványait 11 évvel a halála után kiemelik a sírjából, hogy végső bizonyítékot nyerjen a szentsége. Eadfrith a festékeket is maga keverte újító módszerekkel, és a végeredmény rendkívül tetszetős és tartós lett.

Idővel aztán némi küzdelem árán letereltük a gyerekeket a romokról, és amíg azt játszották, hogy mennyire tudnak ráfeküdni a szélre (nagyon), gyorsan megnéztük a kis működő templomot is, amelyet rendhagyó módon nem alakítottak át sem lakberendezési áruházzá, sem mászóteremmé, sem uszodává. Jó, egy kis bólyatároló sarok azért volt benne.

 

A kastélyról majd legközelebb, de én ott akartam meghalni (egy hosszú, boldog életet követően, amit szintén ott töltök).

 

* Lam az első reggelen kezdte fennhangon megkomponálni a gyermekre felkészítő könyvét gyermekteleneknek, olyan tanácsokkal, hogy “növény vagy kutya beszerzése helyett indulás előtt ismételgesd félóráig monoton hangon, hogy ‘kérlek, öltözz át pizsamából’, utána fél óráig, hogy ‘kérlek, ne ugrálj a kanapén’, majd fél óráig azt, hogy ‘kicsim, legalább a cipődet vedd fel'”. Mellettünk szóljon, hogy a nyaralás lazasága miatt ekkor már Attenborough-üzemmódban voltunk, és mintegy külső szemlélőként, természettudományos érdeklődéssel figyeltük, ahogy a gyerekek nem készülnek el.

A Glengarry hídjai, avagy híd a Garry-folyón

Szóval ott tartottam, hogy némi rugdosás, sakálszerű üvöltések és mérhetetlen boldogság közepette megérkeztünk Invernessbe (az út bal oldalán). Inverness hivatalosan arról híres, hogy a skót felföld fővárosa, az “inver” torkolatot jelent a nevében, tehát a Ness folyó torkolatánál helyezkedik el, mellette van a Cullodeni csatamező (a skótok Mohácsa), főutcáját pedig Sir Walter Scottról nevezték el, a skótok Petőfijéről (mint minden skót falu főutcáját). Ja, én innen nyílik az egyetlen értelmes útvonal a Loch Nesshez, arról pedig, hogy visszafelé miért nem érintettük Invernesst mindennek ellenére, majd később.

Invernessből mondjuk csak egy parkolóházat (leginkább én), egy játékboltot (leginkább mindenki más, amíg én parkoltam) és a The Exchange nevű pubot láttuk, de ez utóbbi mindnyájunk megelégedésére szolgált, bár az egyik gyerekkel ki kellett cserélnem a tökéletesen egyforma hamburgerünket, mert az enyémben állítólag kevesebb volt a szósz*.

the.exchange

Inverness arról is híres, hogy a határai enyhén szólva is képlékenyek, többek közt a Loch Nesst (ami 16 kilométerre van tőle, több mint 40 kilométer hosszú, 230 méter mély, és a Brit-szigetek legnagyobb térfogatú tava [7,4 km3]) és a környező falvakat is magába foglalja, ezért a GPS-en elég nehéz beállítani, hogy a tóhoz akarunk menni, de végül sikerült.

Magához a vízhez ezúttal is egy passing place**-nél megállva ereszkedtünk le a fák között (némi vitát követően arról, hogy ezt a töltést most túl könnyű vagy túl nehéz megmászni ahhoz, hogy pont itt menjünk le, mindkét álláspontot ugyanaz a két gyerek képviselte gyors egymásutánban), de a helyszín ismét csak tökéletesnek bizonyult a tónézéshez, és Muci ugyanúgy belemászott szörnyeteget keresni, mint én tavaly.

A Falls of Foyers című vízesést sem hagytuk ki a tó közepénél, de hőseink nem sejtették, hogy csak ezután következnek az igazi kalandok. Sajnálatos módon ugyanis a “leggyorsabb” helyett a “legrövidebb” beállításon hagytam az útvonaltervezőt, amit akkor kezdtem igazán bánni, amikor már a harmadik kilométert kezdtük megtenni egy olyan úton, amelyikről mindkét oldalon lelógott az autó kereke, és amely továbbra is szűkülni látszott. Röviden összefoglalva, hazafelé sikerült útvonalat találnunk, ami nem szerepel a térképeken amin a következő nagyjából száz mérföld alatt csak körülbelül három-négy autóval találkoztunk, viszont mindnyájan elmondhatjuk magunkról, hogy a skót felföld alsó felének gyakorlatilag minden zegét és zugát bejártuk.

A (láthatóan csak bennem meglévő) feszültséget én azzal próbáltam enyhíteni, hogy vezetés közben azt ismételgettem magamban, hogy papírom van róla, hogy semmiért nem vagyok felelős Captain Obvious módjára felhívtam a többiek figyelmét a látnivalókra (“Nézzétek, birkák! Jé, egy kottázs! Birkák! Szarvas! Kottázs! Egy szarvastenyészet!”), Lam viszont ekkorra teljesen belelendült az Audio Guide szerepébe, és tájékoztatott minket, hogy miután áthaladunk a festői Tarff-folyón, meglátjuk a Loch Oichot, amit a Loch Laggan fog követni, kétszer, mondta egy kicsit értetlenül (de valóban így tűnt, mert minket elkerülve ért össze a két fele), majd átmegyünk a River Garryn, és jön a, wait for it, Loch Lochy. A Loch Lochyn remekül elszórakoztunk, de ez valóban elég jumping the sharknak tűnik, és egészen azt hittem, hogy nem létezhet felföldibb élmény a Loch Lochy mellett való piknikezésnél, amíg utána nem olvastam a Wikipedián, és ki nem derült, hogy az az egyik legfontosabb tudnivaló róla, hogy nem szabad összekeverni a Loch Loch-kal***.

Utána megint átszeltük a River Garryt. Amikor Lam harmadszor jelentette be kicsit értetlen hangon, hogy most ismét a River Garryt láthatjuk, akkor kezdtem gyanakodni, hogy körbe-körbe megyünk, de némi térképbogarászás után kiderült, hogy nem, hanem a River Garry követ minket fáradhatatlanul, többek között a látszat szerint egy (a Lochy után már említésre sem méltó nevű) Loch-kon is átfolyva (ilyenkor mindig kérdés, hogy vajon honnan tudják, hogy ugyanaz a folyó folyik be a tóba, mint ki).

Mindenestre mire éjfél körül hazaértünk, tudtuk, hogy életünk végéig rettegni fogunk a Garry-folyótól amennyiben Skóciában meglátunk egy folyót, nyugodtan ráfoghatjuk, hogy az a Garry-folyó, ötven százalékos eséllyel igazunk lesz.

És még annyit szeretnék hozzátenni az egészhez, hogy bármilyen szirupos is, az azért nagyon jó érzés, amikor az ember gyereke, akit fokozott balesetveszélynek kitéve kilenc órát autóztatott az ember nyolc évesen némi lábmosásért egy legfeljebb tizenkét fokos tóban, meg azért, hogy egy csodálatos vízesésnek háttal felmászhasson egy sziklameredélyre****, este odasuttogja, hogy “nagyon jó volt bemenni a Loch Nessbe, anya, és nagyon köszönöm, hogy elhoztál ide”. Most már tényleg ideje, hogy írjak egy könyvet a tökéletes anyaságról.

 

* Egyikben sem volt semennyi szósz (csak sajt), úgyhogy csak arra tudok gyanakodni, hogy így akarta elkerülni, hogy megmérgezzük (mindenesetre sikerült).
** Sajnálom, de a passing place-ekről mindig az jut eszembe, hogy “This is a place where you can stop and pass away peacefully, without bothering anyone”.
*** Továbbá az is kiderült, hogy a MacDonald és a Fraser klán itt vívta meg egymással a Battle of Shirts (ingek csatája) nevű csatát, amiről egészen a közelmúltig azt hitték, hogy azért ez a neve, mert a nagy meleg miatt ingujjra vetkőztek a harcosok, mostanában viszont kiderült, hogy valószínűleg egy leiterről van szó, és nem ingekről, hanem egy mocsaras mezőn vívott összecsapásról (Léine vs. Lèana). Nem tudom elnyomni a gyanút, hogy valaki arra gondolt, nem kell ide hivatásos fordító, amikor az unokaöccsének van egy alapfokúja keltából.
**** Az előző napi Lindisfarne után felhagytam azzal, hogy hiábavalóan ismételgetem, hogy nem mászhatnak fel, inkább megeskettem őket, hogy sehonnan nem fognak leesni.

Arról, hogy nem én vagyok a felelős

Hogy a közepén kezdjem, a boldogság (nem a viharos, hanem az a csendes, észrevétlenül besurranó fajta) szerintem akkor csapott le rám teljes erejével, amikor útban a Loch Ness felé azt figyeltük Lammal (nem járunk, vagy ilyesmi) az A9-es egyik pihenőjéből, ahogy a két gyerek egyenletesen beteríti az égszínkék Vauxhall Corsa makulátlan hátsó ülését az eredeti skót* parmezános-fokhagymás grissini morzsáival (az eredeti skót banánnal nem tudom, mit csináltak pontosan), és közben folyamatosan az a gondolat ismétlődött a fejemben, hogy nem vagyok felelős semmiért.

Az az elmebeteg ötlet, hogy Edinburgh-ból két kiskorúval egy nap alatt autózzunk oda és vissza a Loch Nesshez** természetesen szintén az én fejemből pattant ki, de mentségemre szóljon, hogy a társaságból másoknak is voltak elmebeteg ötleteik, amelyek nagy részét végre is hajtottuk, kis részét nem***. Szóval aznap reggel elkocogtam az autóért a kölcsönzőbe, ahol felvilágosítottak a tetteim következményeiről lehetőségeimről, többek között arról is, hogy potom harminc fontért papírt adnak arról, hogy semmiért nem vagyok felelős, ami az autóval történik, és ez bearanyozta az egész napomat.

Az elején még próbáltam kulturális utalásokat tenni, többek között a lefordíthatatlan Firth of Forthról (gleccserből kialakult hosszúkás tengeröböl és folyótorkolat E. északi szélén), mutogattam is, hogy azon a szép hídon fogunk átmenni rajta, mire egy kicsit megfagyott a levegő az autóban, mert a hídban látható folytonossági hiányok voltak (ne felejtsük el, hogy semmiért nem vagyok felelős). Amikor viszont az utolsó pillanatban elkanyarodott az út, és mégis egy másik hídon mentünk át, azt egyhangú felzúdulás fogadta a hátsó ülésről, és megkíséreltek rávenni, hogy inkább ugrassak át a lyukas híd lyukain, mert az szórakoztatóbb lenne.

Miután erre nem voltam képes hajlandó, szerencsére támadt egy kis csendszünet, bár minden egyes alkalommal, amikor elöl mondtunk valamit, valaki követelni kezdte a hátsó ülésről, hogy magyarázzuk el, mit mondtunk. Amikor például megörültünk a következő körforgalomnak, mert az előtte feltorlódott sor lehetőséget adott arra, hogy levegyük a kabátunkat/pulóverünket, nem értették, mi az összefüggés, és egyszerűbb volt azt válaszolni, hogy örmény-magyar hagyományaink része, hogy minden körforgalom előtt leveszünk magunkról egy ruhadarabot. Szerintem részben ennek köszönhető, hogy amikor az út végén a kiskorúak empátiájára apellálva megpróbáltam én-üzenetekben elmagyarázni, hogy nagyon nehéz a félhomályban egy olyan úton rajta maradnom, amelyről mindkét oldalon lelóg az autó kereke****, miközben hátulról vércsemódon üvöltöznek a fülembe, akkor Zsé azzal válaszolt (szintén énüzenetben), hogy “és szerinted nekünk mennyire nehéz két zakkant felnőttel utazni?”, Muci pedig lakonikusan hozzátette, hogy “Hát ja”, és kénytelen voltam helyet adni az álláspontjuknak*****. (Mindenesetre tengelytörés nélkül sikerült hazajutnunk, de amúgy sem én lettem volna a felelős).

Szóval a grissini-parti után jött az a rész, amikor megkíséreltem a demokráciával szöges ellentétben lévő és betarthatatlan szabályokat hozni, mint például hogy senki nem rugdoshat senkit, senki ne üvöltsön, és most már Invernessig mindenkinek a saját térfelén kell maradnia, amelyekhez egyedül Lam tartotta magát példamutató módon, de a gyermekeink (mármint az övé és az enyém) éppen nem abban az életszakaszban voltak, amikor az ember példaképeket keres, akikre felnézhet és akiknek az életviteléből tanulhat, vagyis folyamatos, de végtelenül boldog sikoltozás közepette folytathattam a vezetést, amit csak Lam hangja tört meg néha, aki a GPS utasításait (nevezzük irányelveknek) tolmácsolta nekem, az első pár kilométert követően minden egyes mondata után szelíden hozzátéve, hogy “és maradj az út bal oldalán”.

Valamikor majd folytatni fogom, előzményekkel, meg minden, de most csak azt a pillanatot akartam rögzíteni, amikor szerintem mind a négyen minden ellentétes jel ellenére tökéletesen boldogok voltunk (bár az út nagy része erről szólt, de mégis). Ja, és azt, amikor semmiért nem voltam felelős.

IMG_6524

 

* Edinburgh-i tartózkodásunk folyamán nagy hangsúly fektetődött arra, hogy Skóciában természetesen csak eredeti skót dolgokat együnk.
** 180 mérföldre vannak egymástól, ami autópályán talán nem tűnik olyan soknak, de (1) soha nem vezettem korábban jobbkormányos autót, (2) a skót autópályákon egyrészt csak 110-zel szabad menni magyar idő szerint, amin a sebességkorlátozásokkal kapcsolatos gyakorlatias felfogásom talán át is lendített volna minket, de másrészt az autópálya náluk egy kétszer egy sávos utat jelent, helyenként betoldott gyorsítósávokkal.
*** Vö. “Menjünk éjszaka a játszótérre, mert akkor biztosan nincs ott senki!”.
**** Hazafelé a GPS a scenic route-ot választotta, de erről majd később.
***** Említhetném még azt az esetet is, amikor elmagyaráztuk nekik, hogy a halrudacska egy mélytengeri, fejetlen, téglatest alakú halból van, és sok más hasonló beszélgetést is, de nem fogom.

az érvelési technikákról

Szóval valamelyik nap késő esti falmászás után szívélyesen elbúcsúztunk egymástól a kedves szöszi lánnyal, és felkaptam a Második Utast, aki nem sokkal korábban bejelentette az igényét arra, hogy nálam aludjon* (nem járunk, vagy ilyesmi), és éppen arról beszélgettünk, hogy van vagy két tucat könyv a csomagtartómban, amire ő azt mondta, hogy ez nem lepi meg, amikor felmerült bennem az a szeszélyes ötlet, hogy a BAH előtt kisorolok egy sávot jobbra. A projekt végrehajtása közben hallottam, hogy váratlanul felbőg mögöttem egy motor, és a visszapillantóba nézve nem volt teljesen egyértelmű, hogy melyik oldalról akar megkerülni, úgyhogy amíg ez nem tisztázódott, az elválasztóvonalon maradtam (kábé három másodpercről beszélünk). A BAH-nál elkapta a motort a piros, röviddel később engem is, és csak arra figyeltem fel, hogy a hátul ülő csajnak nagyon menő, virágos bukósisakja van folyékonyan szidalmaz és fenyeget engem emelt hangerővel, miközben én a feszültséget enyhítendő kedves mosollyal nézek rá, és azon gondolkozom, hogyan kérdezzem meg, hogy hol vette a sisakját magyarázzam el neki nagyon röviden, hogy félreértésről van szó, nem azért váltottam lassan a sávot, mert meg akartam gyilkolni őket.

De még mielőtt ezt sikerült volna frappánsan megfogalmaznom, és közös nevezőre jutnunk a fogósabb forgalmi helyzetek megoldásait illetően, miáltal a megkönnyebbülés és a kölcsönös megértés kiváltotta oxitocin aknamunkája folytán talán örbarikká is válhattunk volna, akik simán kölcsönadják egymásnak a bukósisakjukat, váltott a lámpa, örökre elváltak útjaink, snitt.

Ugyanakkor annak ellenére, hogy fél perc múlva már tök másról beszélgettünk a Második Utassal, valahol ott motoszkált a fejemben, hogy volt valami bizarr és nem feltétlenül kellemetlen abban, amit a csaj rám zúdított, de csak nagyjából fél óra múlva, már a Wasabiban** esett le, hogy mi volt az, úgyhogy azonnal fel is tettem a kérdést a szemtanúmnak, hogy te, az a csaj tényleg azt mondta, hogy szép arcom van?***

A Második Utas erre nem azt kérdezte, hogy milyen csaj, hanem rögtön rávágta, hogy igen, ő is ledöbbent azon, hogy az ordenáré és vulgáris kifejezésekkel tarkított monológba mintegy mellékesen beszúrt egy ilyen bókot.

A tanulság az, hogy ne váltsunk sávot soha, amennyiben teljesen bele akarjuk fojtani a szót az esküdt ellenségünkbe, és hosszabb időre össze akarjuk zavarni, hogy közben félbeszakítás nélkül részletezhessük negatív véleményünket különböző jellemvonásairól és részlépességeiről, dicsérjük meg váratlanul a francia manikűrjét vagy a zenei ízlését.

 

* Ezt amúgy nem értem, az elmúlt két hétben ő a harmadik, aki egyszer csak bejelenti, hogy aznap nálam alszik, amivel semmi bajom, csak az okát nem értem. A világ kábé legkevésbé menő és minden útvonalból kieső helyén lakom , általában csak bizarr dolgok vannak a hűtőmben, mert jellemzően nem itthon eszem (most például orosz fekete kenyér, szilva és egészmagos mustár), és az, hogy reggel ébredés után húsz percig elviselhetetlen vagyok, udvarias eufemizmus.
** Abba a bizarr helyzetbe kerültem, hogy bár utálok minden halat és tengeri állatot, a Wasabi az a hely, ami (a) útba esik, (b) nyitva van későn/főz elvitelre, (c) megbízhatóan hozza azt a fajta kaját, amit az aktuális speciális diétám szerint ehetek, úgyhogy lassan majdnem olyan expert leszek a W. nem halas menüsorát illetően, mint az IKEA aktuális ágytakaró-színeinek terén.
*** A pontos megfogalmazás valahogy úgy hangzott, hogy “és akkor is ilyen kedvesen fogsz mosolyogni, ha leszállok a motorról, és beverem azt a szép kis arcodat?”, de én le tudom venni a lényeget.

a nemlétező problémákról

Volt először az izzó, ami kiégett a rezidenciám emeletre vezető lépcsője felett, elég kritikus helyen, három méterrel a lépcsőfordulótól függőleges irányban, és amiről ezek után mindig az az eddig nem létező vicc fog eszembe jutni, hogy “Hány Mensa-tag kell egy villanykörte kicseréléséhez? Egy is elég, csak adni kell neki huszonnégy órát és egy kesztyűt”.

Szóval nem szépíteném a helyzetet, miközben a létra tetején egyensúlyoztam, és olyanokra gondoltam, hogy “nem szabad lenézni”, meg “fejben dől el”, az izzó egész egyszerűen belerobbant a kezembe, és akkor úgy döntöttem, hogy végül is, lépcsővilágítás nélkül is lehet élni, majd alkonyatkor mindig eldöntöm, hogy melyik szinten akarom tölteni a következő órákat.

Ezzel egyidőben viszont a vendégszobában is kiégett az izzó, ami egyrészt fél méterrel alacsonyabban van, másrészt sokkal vitálisabb helyen, mert a gyerekkel (és a vendégekkel) harcolni szoktunk, hogy ki alhat éppen a ott, ott társasozunk, gyakorlatilag ott éljük az életünket. Nem akarom húzni a sztorit, az az izzó is belerobbant a kezembe (mindkettőt egyszerre vettem a Lidl-ben, és kábé egyszerre tekertem a helyére, és minden bosszúságom mellett némi elismeréssel kellett adóznom a német precizitásnak, amivel ilyen pontossággal be tudják lőni az izzók élettartamát).

Itt most jöhet egy filmes montázs arról, hogy a főhős letargiába esik, gyertyafénynél internetezik, dobozból eszi a konzervet, és a kint doboló esőre meredve néha felrémlik benne a korábbi élete, amikor még volt világosság a helyiségekben, nevezzük fénykornak.

Mondjuk másnapra eszembe jutott, hogy történt már ilyen, és akkor eszközhasználó ember módjára valami fogóval kiműtöttem az adott izzó foglalatát a lámpából, úgyhogy meg is írtam az aktuális chatpartneremnek, hogy most le kell kapcsolnom a villanyórát, mert szembeszállok az elemekkel, és mindeközben fenyegetően fixíroztam a lámpába tört csonkot, hátha eltökéltségemet látva engedékenyebb lesz.

A fixírozás valamely pontján feltűnt, hogy abból a részből, ahova az izzót kell csavarni, kilóg egy egész méretes műanyagdarab (kábé így képzeljük el, a spirál nélkül).

Kéne egy szó arra, amikor az ember rájön, hogy minden intellektusa és gyakorlati érzéke és pacifizmusa ellenére is képes volt két izzó üvegrészét is puszta kézzel letörni (a markában összemorzsolva) a saját foglalatáról (úgy értem, ha arra van szó, hogy “korán kelni abból a célból, hogy az ember kimenjen, és meghallgassa az első madarak énekét hajnalban” (gökotta), vagy arra, hogy “nem elolvasni egy könyvet megvásárlás után, és odatenni a többi ilyen nem elolvasott könyvvel egy kupacba” (cundoku), akkor erre is illene, mert ha lenne, az legalább megteremtené az illúziót, hogy nem én követtem el ezt a dolgot először a világegyetemben).

Szóval az a lényeg, hogy mindezek után gyakorlatilag két ujjal kitekertem szerencsétlen foglalatokat, cseréltem izzót, gondolatban bocsánatot kértem a Lidl-től, és nagyon örülnék, ha tudnám, hogy másoknak is vannak hasonló szorijai.

mindenféle nemzetiségű istenekről

Az úgy volt, hogy valamikor több mint tíz éve olvastam először Gaimant, mi több, rögtön az Amerikai isteneket, ami két szempontból is katartikus volt, (1) hogy így is lehet (írni), (2) hogy nem idegesít a magyar fordítása. Ez utóbbi annyira megdöbbentett, hogy emlékeim szerint azonnal le is stalkoltam a fordítóját, egy bizonyos Juhász Viktort facebookon, és hosszan kontempláltam azon, hogy megírjam neki, hogy mennyire jó volt ez a fordítás, de utána úgy gondoltam, hogy ezt nem lehet úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön fangirlködésnek, és amúgy is nagyon gáz szöveg, és amúgy is minden bizonnyal százával kapja a hasonló üzeneteket*.

Snitt.

Utána, körülbelül tíz éve Psyclone Jack elvitt egy házibuliba, ahol nem ismertem senkit, úgyhogy csak üldögéltem békésen, mint egy növény, és egyszer csak odajött hozzám egy fiú, hogy jól hallotta-e, hogy én fordítom a Pratchetteket, és tök jó lett az első, és akkor órákon át Pratchettről beszélgettünk. A második óra magasságában (amikor már eleget dicsértünk engem) visszakérdeztem, hogy és ő mit csinál, mire kiderült, hogy többek között az Amerikai isteneket fordította**, és ezzel az Univerzum egy tökéletes lehetőséget nyújtott arra, hogy áradozzak a művészetéről anélkül, hogy eszelős fangirlnek tűnnék, aki ismeretlen fordítókat stalkol le facebookon.

Azóta amúgy rendszeresen, de sokkal kevésbé megtervezetlenül futunk össze különböző eseményeken (immár brainoiz és lucia néven, nem a fordítói álnevünkön), ahol órákig beszélgetünk fordításról (az alapvetően liberális medúzák például miattunk bannolták a témakörök közül a fordítást, úgyhogy most már kénytelenek vagyunk suttyomban elvonulni, hogy átadjuk magunkat bűnös intellektuális vágyainknak, legutóbb pedig talán azzal kerültük meg a tiltást, hogy kiadókról beszélgettünk), és amikor egy ideig valamiért nem futunk össze, akkor hosszan levelezünk a fordításról, illetve felváltva látogatjuk ugyanazokat a városokat, de az csak véletlen. (Itt megjegyezném, hogy Neil Gaimannel talán ott rontottam el, hogy nem véletlenül futottam össze vele egy házibulin, hanem direkt elmentem turistázva a lakóhelye közelébe, Skye szigetére, ahol terveim szerint meg kellett volna mentenie attól, hogy az ismeretsége nélkül éljek egy esetleges záportól, amire Skóciában bármelyik napon biztosan lehet számítani, de nem így alakult)****. Mindenesetre vittem onnan brainoiznek egy odavalósi mini whiskeyt.

Időközben egyébként olyan kis triviák is kiderültek a sors holisztikus üzelmeiről, hogy tizenhét éve, amikor Tunéziába utaztam, az egyetlen könyv, amit magammal vittem, az Oscar Wilde-összes volt, ami részben szintén az ő fordítása (ezzel akkoriban nem voltam tisztában), és egy pontján ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy az ő szövegéből képeslapon elküldjek belőle egy idézetet az L.-nek (akivel brainoiz azóta szintén jóban van).

Na, a lényeg, amiről ez eszembe jutott, hogy megjelent az Amerikai istenek c. készülő sorozat (filmbe egyszerűen tényleg nem férne bele) előzetese, itt megtekinthető, és nagyon sokat ígérőnek tűnik, bár kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy bármilyen is lesz, könyvben jobb.

 

* Érdekes párhuzam, hogy többek között akkor is így voltam, amikor Czeizeltől olvastam a Tudósok, gének, tanulságokat, és az első rögtön Semmelweis volt, akinek a sztorija teljesen feldúlt, pár napig nem is folytattam a könyvet. Most viszont a posztumusz önéletrajzát olvasom, amiben két mondatban szomorkodik egy kicsit, hogy mennyi munkájába került feltárnia S. halálának pontos körülményeit, és úgy érezte, ezzel valahol igazságot is szolgáltat neki, de teljesen elkedvetlenítette az össznemzeti felháborodás hiánya, úgyhogy neki talán mégiscsak megírhattam volna, hogy feldúlt a könyve, nem tudom, az ilyesmi mennyire számít fangirlködésnek (lehet amúgy, hogy csinálnom kéne egy “életem meg nem írt összes levelei” taget).
** Igen, voltak róla képek a facebookon, de az arcmemóriámról annyit, hogy nemrég volt talán a Discovery Channelen*** egy műsor az arcvakságról, amelyben többek közt megemlítették, hogy a népesség kb. 10%-át érinti, de sokan nem tudnak róla, egy ausztrál nő is csak úgy jött rá, hogy megnézett egy műsort, amiben azt magyarázták, hogy az arcvakok ezt a két fotót ugyanannak az embernek látják [képbevágás], és, hogy mondjam, szóval az a két kép tényleg tök egyforma volt.
*** Discovery Channelem (és további nyolc ismeretterjesztő csatornám, a többit nem bírom nézni) úgy lett, hogy lejárt a hűségem az Internetre, és megugrott a havidíj, mire bementem a szolgáltatóhoz, és határozottan felszólítottam őket, hogy adjanak valami kedvezőbb ajánlatot, nem akarok kifogásokat, kerüljön bármibe, pénz nem számít, és mire kijöttem, a havidíjam ugyan csak egy ezressel csökkent, de lett belföldre bárhova ingyenes vonalas telefonom, százötven csatornám és egy mobilnetem ezért az árért. Úgyhogy most néha az alaszkai hajózás belső titkaira takarítok, meg ilyenek.
**** Érdekes trivia egyébként, hogy Neil Gaiman már évek óta Skye szigetére akart költözni (ebben is hasonlítunk), amikor is összejött élete szerelmével, egy jóravaló punk asszonnyal, akiről kiderült, hogy odavalósi, éppen ezért leginkább utál ott lenni (a nagynénik, meg minden). Ennek ellenére azért ott van a rezidenciájuk.

Prado 2.

Szóval, a Velázquezek után szorított az idő, és rohantam volna a Goyákhoz, különös tekintettel arra, hogy útközben kaptam belőle egy kis teaser-trailert IV. Károly és családja révén, amiről csak utólag tudtam meg, hogy érdekes egybeesés folytán a korábban kivesézett Las Meninas inspirálta, mármint olyan szempontból, hogy legyen már arcuk és személyiségük az uralkodó osztályhoz tartozó embereknek is, csakhogy Goya láthatóan fontosabbnak tartotta a hitelességet a lovagi előléptetéseknél (amúgy szerepel a képen, ő is ott festeget a bal sarokban, csak kevésbé délcegen, mint Velázquez):

Goya.IV.Charles

Ebben egyébként az a legdöbbenetesebb, hogy minden alakról készített előzetes vázlatot, amit a célszemélyek le is okéztak (erről egyszer talán mjad hosszabban is).

Viszont ekkor belefutottam Rubens egyik korai photoshopjába a sok közül (a hipszterség egyik legmagasabb foka szerintem, hogy ő már akkor photoshoppolt, méghozzá hobbiból, amikor a digitális képszerkesztés még nem is létezett).

A bal oldali Rubens átdolgozása, a jobb oldali Tiziano eredetije, a kép címe magyarul Ádám és Éva, eredeti nyelven Az ember bukása. Könyvben élőben egyébként jobb, az alakok nagyjából életagyságúak, és megdöbbentő, hogy mennyire megmaradtak ezeknek a több száz éves festményeknek a színei, különösen, ha azt vesszük, hogy akkor még nem úgy volt, hogy az ember csak úgy leszaladt a sarki Művészellátóba egy kis tiziano-vörösért, hanem mindenféle trükkökkel keverték ki a festékeket szűzlányok véréből, teliholdnál a keresztúton.

Szóval, mint kiderült, Rubensnek volt ez a mániája, hogy ha megtetszett neki egy kép, akkor azt újrafestette, csak jobban, ráadásul nagyrészt meg is tartotta őket, ami egy kicsit megnehezítette az utazásait. Amikor kiszúrta magának ezt a Tizianót, akkor éppen Velázquezzel terveztek egy olasz körutat, ami végül nem valósult meg, és nem tartom kizártnak, hogy részben azért, mert egy 238*134 centiméteres képért azért minimum felárat kértek volna a postakocsin.

Mindenestre Rubensben azért volt annyi illemtudás, hogy tíz hónappal Tiziano halála után született, ezért semmiféle művészi konfliktus nem lett abból, hogy ígéretes alapnak tartotta ugyan ezt az Ádám és Évát, de azért úgy érezte, hogy fel kéne azért rajta tekerni a szaturációt, nem beszélve arról, hogy ahogy Lam mondaná, hogy néznek már ezek ki, legyen már egy kicsit előnyösebb a testtartás, domborodjanak azok az izmok és egyéb domborodásra szánt testrészek (érdekes amúgy, hogy az általam megkérdezett nagyjából tíz nő közül mindegyiknek az eredeti, valamivel szálkásabb Ádám jött be). Ezen felül a szerinte fölös mennyiségben tobzódó fügefalevelekből is visszavett, valószínűleg nem természetvédelmi megfontolásból.

Az Éva mögött ízlésesen elhelyezett róka teljesen érthető, az valamiért nagyjából minden kultúrában a csalárdságot és megtévesztést jelképezi, a papagáj már egy keményebb dió. Első pillantásra úgy tűnne, hogy simán csak a Paradicsom, mint helyszín kihangsúlyozására van ott, de ez redundáns információ lenne. Akkoriban a papagáj több művészeti ágban is a szexuális vágyat kezdte szimbolizálni, ami azzal is összhangban van, hogy Rubensnél Ádám, ahelyett, hogy a kígyófarkú puttót bámulná megrovóan, Évát nézi, és a testtartása, illetve a kézmozdulata is ambivalensebb az eredetinél, kevésbé tiltó és elzárkozó, és hogy is mondjam, mintha kissé elterelődne a figyelme a fa gyümölcseiről a Maslow-piramis magasabb szintű szükségletei irányába.

Éva renoméja ugyanakkor csiszolódik egy kicsit, mert ő már nem magát a gyümölcsöt bámulja eltökélten, hanem a puttót, tehát kap egy kis olyan jellegű felmentést, hogy őt bizony ez a mosolygó cukiság vitte bele a rosszba, és szinte észre sem vette, hogy mit is csinál éppen.

Arról, hogy miért is ültem pár nappal korábban néhány órán át egy madridi rendőrőrsön torreádor-arcú, de az angol nyelvet sajnos nem bíró fiatalemberek között, majd inkább valamikor később.

Prado 1.

A véletlenek rendkívül szerencsétlen összejátszása folytán* úgy alakultak a dolgok, hogy a héten alkalmam nyílt élőben megnézni a madridi Pradót belülről is, és azt azért muszáj lejegyzetelni.

Van ugye az esztétikai minőségnek az a megközelítése, hogy annak objektívnek kell lennie, tehát az a szép vers, írás, festmény, akármi, amit minden háttérinformáció nélkül is annak látunk (és ez általában abba torkollik, hogy éppen ezért hülyeség bemagoltatni Petőfi születésének és halálának dátumát), én viszont inkább a másik oldalon állok, és minél több triviát tudok valamiről, annál érdekesebbnek tartom, ezért sajátos macska-egér harcba bonyolódtam a teremőrökkel, noha én csak a festmények melletti feliratokat akartam lopva lefotózni, hogy a szemem után otthon a netemmel is megnézhessem, hogy mi is ez.

Eredetileg az volt a fő célom, hogy a Goyáknál ellenőrizzem, hogy a kis mélységélességű képeinél a háttereket tényleg más technikával készítette-e, vagy csak a fotók csalókák, de ehhez át kellett verekednem magam egy halom Velázquezen és miegyében, úgyhogy majdnem soha nem értem oda. Először a Las Meninasnál ragadtam le, amivel kapcsolatban rémlett, hogy a kompozíció szempontjából nagyon meta, és tényleg:

Las_Meninas_01

Itt ugye az, aki a képet nézi (e hét kedden 18:32 körül például én), nagyjából a tükörben látható modellek (a királyi pár) helyén áll, maga a festő a képen szerepel és alkot éppen, amikor hoppá-hoppá, beugrik az ifjú infánsnő az udvarhölgyeivel, aki a szüleit látva meglepődik, de közben nehezen bír ellenállni az ablakon betűző napfény csábításának, et cetera, Velázquez uralkodói ajtónyitogató rokona pedig minden látható ok nélkül sztahanovozik a háttérben, pusztán azért, hogy ne legyen olyan sötét és szűk az elrendezés. Tényleg nagyon meta, nagyon meg van csinálva, kép a képben, pont megfelelő mértékű szkriptelt spontaneitással ahhoz, hogy ne legyen unalmas, ugyanakkor senki nem takar senkit előnytelenül, vagy ilyesmi.

Otthon annak szándékoztam utánanézni, hogy a spanyol királyi udvarban vajon külön ember volt-e arra, hogy az infánsnőnél éppen hogy csak egy kicsit kevésbé szép udvarhölgyeket válogasson össze neki (a kötelező törpenövésű szórakoztató személyzet mellé), vagy úgy vágták át a gordiuszi csomót, hogy az udvari festőknek tiltották meg, hogy túl csinosra fesse őket. Ezt végül nem tudtam meg, de közben alaposan belebonyolódtam az infánsnők rám mindig is félig elborzasztó, félig vonzó hatást gyakoroló világába (a hagyományosan extra széles szoknya vajon a későbbi termékenységet hivatott szimbolikusan megelőlegezni? Rejtély), és újfent kénytelen voltam megállapítani, hogy Velázquez legalább tudott arcokat festeni.

Ezt egyébként, a későbbi események tükrében, ő is tudhatta magáról, és bizonyos számára magasabbrendű célok érdekében rá is játszott, de el kell ismerni, hogy tényleg bravúros munkát végzett IV. Fülöp leánygyermekével, akinek az arcán ott az érzelmek és késztetések egész kavalkádja (ösztönösen az ablak felé fordulna, amin besüt a napfény, de fegyelmezi magát, mert meglátja a szüleit, amin el is csodálkozik, és mindeközben udvariasan el akarja venni az udvarhölgye által odakínált vizet), tekintete intelligens és érdeklődő, tartásából egyszerre sugárzik gyermeki ártatlanság és egy leendő királyné méltósága és önfegyelme, ráadásul mindezt emlékezetből.

Szóval Velázquez két évvel később erre a képre alapozva lobbizni kezdett azért, hogy bevegyék egy lovagrendbe (művészeket akkoriban nem volt szokás), ha már ennyire jól sikerült elkapnia a család szeme fényét; elvégre egy élemedetten is olyan jó kiállású, az arcszőrzetét megfelelően rendben tartó és ennyire tehetséges férfiember megfelelően széles mellkasáról, mint aki mintegy véletlenül pont ezen a festményen is szerepel, szinte kínzóan hiányzik a szóban forgó kitüntetés (megjegyezném, teljes mértékben egyetértek vele). A lényeg az, hogy három évvel később meg is kapta a kívánt rendjelet, és mindenki boldog lett volna, ha nem sokkal utána meg nem halt volna. IV. Fülöp király olyan búskomorságba esett erről, hogy hivatalos dokumentumok margójára is felfirkálta, hogy “össze vagyok törve”, ezen felül meg elrendelte, hogy ezen a képen a festő mellkasára fel kell festeni az általa áhított vörös keresztet (a lovagrend jelképe), majd fogta az ecsetet, és felfestette ő maga a saját őkirályi fenséges kezével. Ez annyira végtelenül cuki, hogy arra nincsenek szavaim.

Mindenestre rajtam kívül másokat is megfogott ez a kép és a sztori, többek között Picasso is elkészítette a saját interpretációját a Las Meninasról, amit tök érdekes megnézni (mármint hogy mit hogyan értelmezett), csak sajnos Picassót szubjektíve nem szeretem, ez van.

A következő rész, ahol Goya előtt elidőztem, az az előtte/utána installáció volt, ahol Rubens ráeresztett egy Photoshopot Tiziano ádámévás festményére, de arról majd máskor.

 

* Ezt még fel kell dolgoznom, de, amennyire felderítettük az okokat, olyan események és körülmények vezettek egy rendőrőrszobára, majd később a Pradóba, hogy (1) márciusban, útban Cesky Krumlov felé megálltam a bécsi IKEÁ-ban; (2) családi nyomasztás hiányában nincs bennem elég ’56-os szorongás; (3) még nem olvastam el két konkrét céllal letöltött regényt; (4) nem álltunk meg szombaton Ferihegyen gyűjtőjegyet venni, és mindez együtt kivédhetetlen pillangóhatást (pillangóként szálltak a dominók) gyakorolt a későbbi eseményekre.

helyzetjelentés

Szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki izgult a cliffhanger után, hogy sikerült beszerezni a kék virágos és a rózsaszín virágos Dröna dobozokat a bécsi IKEÁ-ban. Azóta mondjuk észrevettem, hogy a piros színű lazúrfesték forgalmazását is beszüntette a cég Magyarországon, ami nagyon övön aluli, mert kékből kétféle is van, de sárga, narancs, stb is, és ilyenkor az ember joggal feltételezi, hogy persze, hogy lesz piros, anélkül, hogy ezt előtte ellenőrizné az internetes világhálón, mindenesetre Bécs erre a problémára is megoldást kínált.

Amúgy így utólag belegondolva, nagyjából a vasárnapi zárvatartással egyidőben tűntek el az olyan civilizációs vívmányok a magyar IKEÁ-kból, mint a szép dobozok és a piros lazúrfesték, nem beszélve a körtés szörpiről és a steakről az étteremben, amit nem tudok nem egyfajta kulturális vassfüggönyként értelmezni. Szóval, köszi, Orbán (és külön Semjén Zsolt).

noir napsütésben

Kora tavaszi idő volt. A sirályok vadul vijjogtak a kikötőben. A szlávos arcú lány már napok óta nem bírta kiverni a fejéből egy homályos alak képét, aki egy hatalmas Európa-térkép előtt állva színes rajszögeket tűz azokra a helyekre, ahol ő az elmúlt egy évben járt, és különböző gráfokat készít a célpontokból színes gumiszalagok segítségével, hogy rájöjjön a rendszerre. A lány, akinek amúgy sok neve volt, úgy érezte, a fiktív illető előtt még sok álmatlan éjszaka áll, amikor karikás szemekkel bámulja a falat, reszkető kezével szinte öntudatlanul rágyújt, és úgy érzi, most már mindjárt a helyükre esnek a kirakós darabjai, de az utolsó pillanatban mégis kicsúsznak a markából. Azt sem veszi észre, amikor a felesége könnyes szemmel behúzza maga mögött az ajtót, egy pillanatra megáll, majd szorosabban megmarkolja a táskája pántját, és elindul. Nem néz vissza. A férfinak csak pár nap múlva tűnik fel, hogy magára maradt. Hideg vízzel felönti a nescafét, a keze a telefon felé mozdul, de közben eszébe jut valami, üvegessé válik a tekintete, és nagy léptekkel visszamasírozik a térképhez.

A szlávos arcú lány kicsit megsajnálta a nemlétező illetőt, de ki kellett vernie a fejéből, mert most más dolga volt.

— Figyelj — szólította meg közvetlen hangnemben útitársát, akinek volt haja. Színében a whiskyre emlékeztetett, némi jéggel. — Nem gondolod, hogy bár nem szoktunk, de ha valaha, akkor itt és most, Triesztben, ahol valaha három tenger egyike mosta partjainkat, lenne az ideje, hogy busongjunk egy kicsit Trianon miatt?

Az útitársa kis szünet után egyértelműen elhatárolódott a felvetéstől. Hangjában is jégkockák csilingeltek, whiskyvel. A szlávos arcú lány elmajszolt még egy kis bresaolát mozarellával, majd úgy döntött, nem adhatja fel ilyen könnyen.

— De most képzeld el — folytatta –, milyen jó lenne, ha bármikor ideutazhatnánk, útlevél nélkül.

Ezen egy kicsit nevettek. A sirályok még akkor is ott vijjogtak, amikor ők pár órával később már azon vitatkoztak, hogy öt vagy huszonöt kilométerrel korábban lépték-e át kis kelet-közép-európai hazájuk határát általuk észrevétlenül.

Valahol a képzeletben egy elnyűtt, középkorú alak félregombolt ingben éppen a harmadik betűjük alapján kezdte különböző színnel megjelölni a városokat a kávésbögre-karikás térképen.

IMG_5147   IMG_5150   IMG_5148

a szlovén meló

Valahogy úgy kezdődött, hogy sűrű, sötét éjszaka volt, éppen Rita Orával (aki a szülővárosában született*) foglalkoztam munkából kifolyólag, és eközben szaggatott online kommunikációt folytattam egy sorstársammal (akinek szintén sűrű, sötét éjszaka volt), mind szakmailag, mind emberileg. Miközben türelmesen hallgatta annak ecsetelését, hogy mennyire sűrű és sötét az éjszaka, egyszer csak randomba’ bedobott egy olyan kérdést, hogy hol nő hozzánk legközelebb pálma szabadon, ami szakmai kategóriának tűnt, úgyhogy rögtön rávágtam, hogy Szlovéniában, Olaszországban, Horvátországban**, stb., majd folytattam a korábban megkezdett mondatot. Fél munkaórával később értsítve lettem, hogy a sors- és egyéb jellegű társ (nem, nem járunk, vagy ilyesmi) lefoglalt nekünk egy szállást a szlovéniai Piran tengerre néző partjain egy hosszú hétvégére, de még le lehet mondani. Mivel semmit nem tudtam Szlovéniáról, határidőm volt az adott hétvégén, be kellett vállalnom a tíz óra vezetést, DE tengerpart és pálmafák, természetesen nem mondtuk le.

Azt hiszem, ez az a pont, ahol először meg kell említenem a ljubljanai IKEÁ-t. Olyan másfél évvel ezelőtt tudatosult bennem, hogy a lakásomban lévő űröket legpasszentosabban 4 db kék-fehér virágos és három darab rózsaszín virágos Dröna dobozzal lehetne betölteni, de pont a revelációm idején vonták ki ezeket a magyar forgalomból, és azóta annyiszor nem sikerült útközben megszereznem őket a bécsi IKEÁ-ban (7 db Dröna doboz pont annyi, amiért még nem mennék át csak ezért Bécsbe), hogy az irántuk táplált érzelmeim hiteles narrációja azzal kezdődne, hogy Call me Ishmael. Ennél fogva szerintem érthető, hogy első dolgom volt megnézni, lesz-e nekünk útközben IKEA (bár az útitársam egyáltalán nem tekintette ezt magától értetődőnek), és találtam is Ljubljanában, bár honlapja nem volt, de a Mapsen be volt jelölve mindhárom darab, és az Images is kidobott pár fotót.

Odafelé úton elcsesztem, mert nem raktam be az itinerbe az IKEÁ-kat, és csak kábé emlékeztem arra, hogy hol vannak, de magamat ismerve abban reménykedtem, hogy amúgy is odahúznak az ösztöneim, mint az ívó lazacokat a szülőhelyükre. Viszont hiába lestem vércseként mindent, ami kék és sárga, nem találtuk meg őket, de nem baj, gondoltam, jövünk még vissza (a keresési folyamat közben egyébként kiderült, hogy a ljubljanaiak a nürnbergiekkel ellentétben nem dudálnak unortodox közlekedési részfolyamatok láttán, de erről nem akarok beszélni).

Reggel amúgy írtunk a házigazdának, hogy jöttünkre hat körül számítson, kelet felől, mi a teendőnk, mire visszaírt tört és lakonikus angolsággal, hogy “a kulcs vagy az ajtóban lesz, vagy odaadja valaki, Igor”. Később kiderült számunkra, hogy Piranban mindig minden kulcs mindenhol vagy a kapuban, vagy a kapu melletti oszlopon van, de ami még fontosabb, az is, hogy tulajdonképpen egy teljesen különálló miniapartmant kaptunk egy apartmanház udvarán, tengerre néző vécével. Éles megfigyelőképességemmel azonnal nyugtáztam, hogy az ágynemű és a bútorok egy része ikeás, tehát van remény (a teaforraló pedig Lidl sajátmárkás, stb), de utána sikerült a gondolataimat a tengerre terelni, amit le is rohantunk megnézni (sötétben, de nem volt választásunk).

Reggel arra keltem, hogy az útitársam megkérdezi tőlem, hogy írják azt, hogy “hüllő merevedési zavar”***, majd közli velem, hogy azt akarja, hogy nagyvilági emberek legyünk, akiknek a lakását a világ minden tájáról személyesen beszerzett tárgyak ékesítik, mire félálomban visszakérdeztem, hogy a ljubljanai ikeából származó LACK dohányzóasztalra és a pozsonyi Aldiban vett gofrisütőre gondol-e.

Piran egyébként meglepően gyönyörűnek bizonyult, egy kis félszigetre épült középkori város a nagy félszigeten, stratégiailag jól elhelyezett várral, templommal és temetővel, hatalmas kikötővel****, békésnek tűnő népekkel. Az egész belváros szűk kis macskaköves utcákból áll, teljesen követhetetlen, kacskaringós alaprajzzal (a félsziget alakú körvonal nem kedvez a derékszögeknek), és akár februárban is kényelmesen ki lehet ülni a napra az étterem kerthelyiségében (utcahelyiségében) frissen fogott tengeri élőlényeket (esetemben frissen fogott csokoládészuflét) enni egy szál akármiben, ahol a pincér, miután letörli az asztalt, és közli velünk, hogy this is now more Giorgio Armani, öt percenként aggódik amiatt egy kicsit, hogy teljesen biztosan rendkívül jól érezzük-e magunkat (igen).

További érdekesség Pirannal kapcsolatban a ghánai születésű polgármestere, akit egyrészt Piran Obamájának becéznek, másrészt viszont eredetileg is úgy hívnak, hogy Peter Bossman, amit szerintem egy polgármester esetében egyszerűen nem lehet tetézni, el is olvastam este az életrajzát, érdemes. És ha már amúgy is az internetes világháló csapongó hullámain szörföztem, alaposabban utánanéztem, mi van ezzel a ljubljanai IKEÁ-val, mire kiderült, hogy csak most egyeztek meg a szlovénokkal kilenc évnyi tárgyalás után az építkezések megkezdésében, és legkorábban 2018-ban készül el az első, ami némileg megmagyarázza, hogy miért nincs honlapja, és miért nem találtuk meg (ezek után elvárok egy kézzel írt meghívót a megnyitójára).

Amúgy szóljon egy kicsit a védelmemre, hogy inkább ültem a tengernek partján naplementekor a hullámokat és a kövek alól előmászó tarisznyarákot figyelve, minthogy vásároljak, és egész úton nem is vettem mást, csak egy otthagyhatatlan dísztárgyat (egy hógömböt, amiben delfin van, amit két delfin tart, akik egy nyitott kagylóban helyezkednek el, amit két másik delfin tart — ez annyira jumping the shark, nem beszélve arról, hogy Pratchett mennyire imádta volna, hogy a birtokomban kellett tudnom*****).

Időközben a rejtélyes Igor is előkerült, és a kölcsönös szimpátia kinyilvánítása után kevert egy kis betont az udvarban******, de ismeretségünk sajnos nem tartott sokáig, mert a harmadik napon átkeltünk a festői Triesztbe, ahol a három közmondásos tenger egyike nyaldosta egykor partjainkat, de ezt majd egy másik bejegyzésben fogom frappánsan összefoglalni.

 

* Soha nem tudom elfelejteni neki azt a dialógust, amit a tőlem elvárható magas művészi színvonalon fordítottam le feliratba:
Rita: Elmentünk a szülővárosomba.
Riporter: Ott született?
Rita: Igen, ott születtem.
** Ez egy ilyen szakma.
*** Mint már említettem, ez egy ilyen szakma.
****
Én: Azt tervezem, hogy holnap reggel kijövök ide a marinához, és elgyönyörködöm abban, ahogy az izmos halászlegények verejtékes felsőtestén megcsillanak a kelő nap sugarai, miközben kiemelik a hajóból a fogást.
Nemén: De drágám, tél van.
Én: Tudom, sapka, sál.
***** Van annak valami latin neve, amikor az ember a kedvenc halott íróinak vásárol ironikus ajándéktárgyakat?
****** Ettől függetlenül is meg kellett állapítanom, hogy az atavisztikus ösztön, ami az ivarérett férfiakat szombaton flexelésre hajtja, nem korlátozódik a hazánkra, hanem egyetemes jellegű. Amikor ezt szóvá tettem, az útitársam megjegyezte, hogy nem is érti, mit csináltak szombatonként, amikor még nem volt flex, de belegondolva rájöttem, hogy a történelmi feljegyzések szerint birodalmakat igáztak le és nőket gyaláztak meg.

az univerzum kiszámíthatatlan útjairól (általában a BAH-csomóponton keresztül)

Az egész úgy kezdődött, hogy különféle okok miatt (anyagilag a magyar egészségügyet kell nagyobb összegekkel támogatnom folytatólagosan, másrészről meg költözésre készülök, és addig nem akarok ennél több tárgyat birtokolni) ősz óta megszorításokat hirdettem a házi költségvetésben, konkrétan elhatároztam, hogy (a) nem veszek több cipőt, (b) nem veszek több könyvet, (c) nem veszek semmit az ikeában, akkor sem, ha úgy érzem, hogy 590 forintnyi befektetéstől megváltozna az egész életem, (d) egyáltalán, nem veszek semmi olyasmit, amire nincs feltétlenül szükségem (persze ezekre mindig érvényes az apróbetűs kitétel, hogy kivéve, ha nagyon-nagyon akarom, de igyekszem megszabadulni a földi vágyaktól).

Karácsony táján és január közepén ebbe az elhatározásomba egyébként az Univerzum is erősen besegített, mivel nagyon úgy tűnt, hogy enni sem leszek képes többet, vagy ha igen is, minek (nem, nem szuicid gondolatok, hanem arra az öt percre, amíg bennem tartózkodik, egyszerűen nem tűnt érdemesnek semmit sem lenyelni), illetve a megvonási tüneteket némileg enyhítette, hogy két hányás között a nyakára hágtam a karácsony/évvégi bónusz ürügyén beesett ruházati utalványoknak (ami indokolt befektetés volt, elvégre a nincsegyrongyomban mégsem mehetek ki az utcára).

Naszóval, elérkezett a sötét, ködös és reménytelen január vége, amikor is P (lelkes navigátor és a popkultúra szkriptelője, mind emberileg, mind szakmailag) ismételten tájékoztatott arról, hogy nem tud vezetni. Ezen szerintem még képes is lenne amúgy túllépni, de az is súlyosbítja a helyzetet, hogy autója sincs, ami általában nem okoz neki problémát, kivéve, ha ágyneműtartós ágyakat kell beszereznie az IKEÁ-ból, és felvinni a hegyre, mert az IKEÁ-ban mégsem alhat az ember. Lényeg, hogy ezáltal megnyílt előttem a lehetőség, hogy mintegy ikeapornót nézzek sofőrként és lelki asszisztenciaként, ami lehet, hogy guminő, de a teljes absztinencia nem játék.

Az első IKEÁ-s kör alatt sikerült beszerezni az ágyat és egy zsáknyi csetreszt P, a hegyek démonának új életéhez, továbbá a két kívánt matrac közül az egyiket megláttuk a leértékelt osztályon, ami konkrét endorfinrohamot váltott ki belőlem. Nem akarom amúgy a Priust reklámozni, de megint az volt, hogy minden meggyőződésem ellenére mindez belefért velünk együtt, anélkül, hogy eszembe jutott volna időben kivenni a gyerekülést és a nagy dobozos ülésmelegítőt*. (Szerintem a matracon még egy kisebb etióp családot is el tudtunk volna szállítani, de azt éppen nem árultak a FYND osztályon.)

Viszont a másik kívánt matracért tennünk kellett volna egy kört a külső árukiadóhoz, amire nem volt idő, úgyhogy beiktattunk egy másik menetet is a másik IKEÁ-ba.

Mivel tanulok a hibáimból és igyekszem a későbbiekben elkerülni őket, természetesen kipostiteltem az ajtómra, hogy “gyerekülést kivenni!”. Ugyanakkor mivel reggelente se motivációm, se szemem nincsen ahhoz, hogy hülyeségeket olvasgassak random postitekről, természetesen bent felejtettem a gyerekülést**. Emellett az Univerzum is (tőle elvárhatóan) a lehető legalkalmatlanabb pillanatot választotta arra, hogy jót tegyen velem, ugyanis az egyik kiadóm értesített, hogy mazsolázni lehet náluk amúgy kiselejtezett kiadványokból, és gondoltam, az az öt perc és tíz könyv még belefér az időmbe (és az autómba). Arra, hogy pontosan mi történt a kiadónál, csak foltokban emlékszem, de az IKEA parkolójában bepakolás előtt már ezzel szembesültem a csomagtartó felnyitása után:

konyvek

Csak azzal tudtam vigasztalni magam, hogy amúgy sem akartunk kisebb etióp családot vásárolni, úgyhogy minden rendben lesz (vagy valami).

Én nem akarom egyébként az Univerzumot gyanúsítgatni semmivel, de amikor a külső árukiadóba tett út előtt ezen a helyen is bepillantottunk a leértékelt részlegre, ott hevert két gyárilag összetekert matrac, és az egyik a kívánt memóriás darab volt a kívánt méretben, 30%-kal leértékelve, mert egy pár négyzetcentis darabon kiszakadt rajta a nejlon. A különbözetet természetesen muszáj volt levásárolni, de ekkor már biztos voltam benne, hogy ha egy nagyszobányi PAX gardróbot vennénk összeszerelve, az is beférne a kesztyűtartóba (ha nyitva hagyom az ajtaját), úgyhogy be kell vallanom, hogy nem fogtam vissza magam (bár a reaverekére hasonló őrjöngés előtt mélyen P szemébe néztem, és felszólítottam arra, hogy akár fizikailag is akadályozzon meg abban, hogy bármit azzal az indokkal vegyek meg, hogy mert olyan cuki***).

P, akit ekkor már eleve nagyon jó embernek gondoltam (még soha senkit nem ismertem, aki, ha együtt megyünk az IKEÁ-ba, a többszörösét képes megvásárolni nálam) kalandunk méltó lezárásaként vásárolt nekem többek között dinnye ízesítésű gumicukrot, mintegy hálája jeléül, amiért megtanultam vezetni, és nyírfa ízesítésű zöld teát is, majd beszéltünk egy kicsit az érzelmeinkről a körforgalomba való besorolás közben, és tájékoztatott, hogy nagyon jól érezte magát, mert úgy látta, hogy én nagyon szeretem mind az IKEÁ-t, mind őt egyidejűleg, és ezt jól esett átélnie.

Ja, meg vett nekem egy faládát is, de ott nem volt választásunk, mert az tényleg nagyon cuki volt.

 

* Amit egyébként gyógyászati célokra szereztem be, és tényleg működhet, mert mióta ott tartom felbontatlanul a kocsiban, mintha egyre jobban lenne a derekam.
** És az ülésmelegítőt is, de, mint azt már említettem, az gyógyászati célokat szolgál.
*** Ennek ellenére itthon találtam például magamnál egy bimbozó jácintot kék-fehér színösszeállítású kaspóban, de P sem figyelhet mindig.

Kívánós poszt 2016-ra

A hagyományoknak megfelelően idén is lehet kívánni (legyen a határidő 2016.01.01 éjfél, kivéve azoknak, akik későn jutnak el ide, bealszanak, összekeverik a dátumokat, nem tudják időben elküldeni, vagy bármi egyéb legális ürüggyel rá tudják venni az Univerzumot arra, hogy negligálja a kitűzött határidőt).

A történet ugyanaz, mint mindig, hogy a blogomba beírt kívánságok az esetemben mindig teljesülnek (legfeljebb nem akkor és nem úgy, mert az Univerzum egy beteges humorérzékű, nem feltétlenül jószándékú ribanc), és az évnek ebben a szakában mások is írják be nyugodtan, amit szeretnének (de nem győzöm kihangsúlyozni, hogy nagyon kell ügyelni a megfogalmazásra).

Szóval az én listám:

  1. Ez a kéréscsoport javarészt nem publikus, és a “történjen csoda, és semmi ne romoljon” tematika köré csoportosul. Univerzum, te tudod, miről van szó, ne tagadd.
  2. A szokásos, a gyerekkel mindketten legyünk egészségesek (idén megnyomnám a mindketten-t), ne haljunk éhen, ilyenek.
  3. Sikerüljön a házeladás, -vétel, költözés különösebb megőrülések és veszteségek nélkül, kössünk ki egy olyan helyen, amit szeretek, és nem csak az ára miatt.
  4. Legyen benne utazás, de valami olyan helyre, mint Aokigahara vagy Socotra vagy az Auyán-tepui, ne Szecső Alsóra. Na jó, ha az összes többi kívánság bejön, akkor kiegyezek egy Közép-Afrikával (Muci szeretné), vagy egy skandináv országokkal is.
  5. Nagyon szeretnék egy szögletes, piros kávéfőzőt. A mostani kávéfőzőmet hét éve gyűlölöm esztétikailag, de lélektanilag képtelen vagyok kidobni olyan használati tárgyakat, amik még tökéletesen működnek, két kávéfőzőnek pedig kicsi ez a város konyha. Egy nagyra becsült karácsonyi vendégem megkísérelte ugyan kinyírni az eszközt, de az némi lábadozás után magához tért, én ezt nem bírom tovább.
  6. Legyen időm a kreatív jellegű terveimre. De ne azért legyen időm, mert nem kapok munkát.
  7. A kocsi egész évben legyen tökéletes műszaki állapotban (és maradjon a birtokomban).
  8. Találjak egy olyan pénztárcát, ami tetszik annyira, hogy megvegyem, és ne kelljen tovább égnem egy vállalhatatlanul elrongyolódott, de eredetileg nagyon szép pénztárcával. Mondjuk a mai nagyon bizarr mesefilmben, a “Száva, a szív harcosa”-ban azt mondták, hogy ahhoz, hogy valami teljesüljön, “csak őszintén kell akarni”, és ez ad némi reményt.
  9. Mindenki másnak is teljesüljön minden olyan vágya, amit őszintén és jóhiszeműen akar, és megérdemel (és a “megérdemel” kategóriát az Univerzum értelmezze a lehető legnagyvonalúbban, ne ezen akadjon fenn).

+1: Megkérdeztem Mucit, mit szeretne, és azt mondta, azt, ha felnőttkorában tényleg eltúrázhatnának a Somával az Északi-sarkra, ahogy megbeszélték, és az Északi-sark nem lenne még teljesen elolvadva.

Neukirchenről és a kollektív bűntudatról

Most már muszáj valahogy lezárnom a nyári utat, szóval Gent kiábrándító egy hely volt, másnap viszont aránylag sok időnk volt átérni a következő szállásra Németországban, amelyet előrelátóan Nürnbergen kívül (olyan 14 kilométerre) foglaltam le. Az útitársam valószínűleg tisztában volt azzal, hogy Gent után nagy szükségem lenne minél hamarabb valami instant örömre, úgyhogy annak ellenére, hogy pontosan tudta, mire számíthat, egyszer csak odamotyogta nekem, hogy ott balra látott egy hatalmas Carrefourt, amiért a mai napig nem tudok elég hálás lenni neki.

Annak bizonyítékául, hogy más szempontból is folyamatosan megfigyel (és valószínűleg jelentéseket küld rólam valahova), a Carrefour parkolójában zajlott le közöttünk a következő beszélgetés:

nemén: Hogy lásd, mennyire szeretlek, fel akartam ajánlani, hogy amíg én cigizem, menj be a Carrefourba.
én: Ha én most bemegyek egy ekkora Carrefourba, soha többé nem fogjuk megtalálni egymást.
nemén: Én bármikor megtalálnálak téged egy Carrefourban. Azonnal a sajtoknál keresnélek.

Valóban sikerült újabb sajtokat szereznem:

IMG_4405 IMG_4406

De ez csak részben kárpótolt azért, hogy utána órákat kellett szigorú monoton német autópályákon vezetnem, amit csak az szakított meg, amikor valahol a határ közelében egy benzinkút parkolójában levettem magamról a dzsekit, a farmert és a harisnyát, és felvettem a legvékonyabb nyári ruhámat.

Neukirchentől nem vártam sokat azon túl, hogy odataláljunk, ami meg is történt, és már attól leesett az állam, hogy hirtelen egy németektől nem várt módon romantikus, kőfalas, kifejezetten bájos faluba:

IMG_4418 IMG_4417

IMG_4419 IMG_4431 IMG_4427

Attól meg még inkább, hogy a booking.com-on olyan semmilyennek tűnő szálás egy romantikus családi fogadó volt magyar szobalánnyal, többé-kevésbé ízléses dekorációval, és káddal.

IMG_4409 IMG_4410

Mindensetre itt minden feldobottságommal együtt volt egy kis összetűzésem Németországgal úgy általában, amiről csak én tudtam, és amit részben a német autópályák, részben a parkolásos affér váltott ki.

Nem tudom, mennyire megy át a képekről, hogy Neukirchenben konkrétan egy lélek sem volt az utcán, de egy lélek sem volt az utcán (ezt később gyalogosan is ellenőriztem). A szállodánk mellett viszont volt egy egyirányú utca (gondolom, akkor létesítették, amikor több napos káposztafesztiválok során egyszer véletlenül ketten is be akartak hajtani oda), és a számunkra ideális parkolóhely ebben az utcában helyezkedett el, amelynek mi a rosszabbik végén voltunk. A problémát úgy szándékoztam megoldani, hogy elkezdtem befelé tolatni, mire kábé a második méternél odarohant hozzám az egyik kapuból egy idősebb úriember kétségbeesetten, azzal, hogy de hát ez egyirányú. Amúgy nem volt bunkó, láthatóan segíteni akart a megtévedt külföldieknek, de nagyon, és némi kölcsönös magyarázkodás után világossá vált számomra, hogy a kisvárosban töltött időnk nem lesz elég arra, hogy megértessem vele, miszerint vannak emberek, akik annyira vadnak születtek, hogy akár tudatosan képesek lelkifurdalás nélkül betolatni egy üres egyirányúba, úgyhogy inkább megkerültem a tömböt.

Mindenesetre ezen a ponton hullafáradtan morogtam valamit az útitársamnak a németekről, aki azzal próbált megnyugtatni, hogy de hát szegények, van elég kollektív bűntudatuk, amire én azt feleltem, hogy ha lenne bennük kollektív bűntudat, akkor nem dudáltak volna le engem az útról Nürnbergben (akkor sem, ha a zöld lámpánál próbálom megtalálni a helyes utat a nem működő gmapsen). Itt már eléggé röhögtünk, de ezek után elfajult a beszélgetés, és feltaláltunk “A kocsiban baba utazik” matrica helyett alternatív matricákat különféle helyzetekre.

Azt hiszem, ezt követte az a mondat az útitársam szájából, hogy “te figyelj, hogy lehet, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor már kettesben is szégyellek?”, de ezt az adott szituációban bóknak vettem. Valamivel később ránk köszönt valaki magyarul, és csak remélni tudom, hogy egészen odáig hallótávolságon kívül volt.

Szóval mindezektől eltekintve Neukirchent és a Gasthof Zur Sekut csak ajánlani tudom, nagyon szép vidék, és valami ismert biciklis körtúra útvonala is arra húzódik (nem próbáltuk ki, de menőnek tűnt).

Utána másnap már nem történt semmi pár száz kilométer német autópályán kívül, amit töröltem az agyamból, meg azon kívül, hogy mint kiderült, Budapest és környéke összes számomra fontos útvonalát még járhatatlanabbá tették, de legalább német autópályákat nem telepítettek ide. Egyelőre.

még egy kis kitérő

— Most jöttem rá, hogy én inkább az a pacifista alkat vagyok — dünnyögte a szlávos arcú lány, majd azért a miheztartás végett fejen, mellkason és ágyékon lőtte az ellenszenves férfialakot az AK-47-essel (időközben valamikor a gyomrába is eresztett három golyót (lektoroknak lőszert)), és a mellette álló két fiktív barátjával is végzett a biztonság kedvéért.

loveszet01

Valamivel később már sutba dobta minden pacifizmusát (azon az alapon, hogy aki békét akar, az készüljön a háborúra), és egy bal fül fölé eresztett figyelmeztető lövés után a Glockkal és az Uzival már nem kímélt semmit.

loveszet02

(Főleg a szemeket nem, az a nyaktáji sűrűsödés viszont az Uzi volt).

erős indítás után az utazás mélypontja

Dover fehér szikláit gond nélkül elértük Lucien segítségével és minden átmeneti elmezavara ellenére (ebben nagy segítség volt, hogy ugyanazon az autópályán kellett haladni szigorú monoton tempóban dél felé).

IMG_4354   IMG_4349

A hazaúton szerencsére már a militáns komposok kedélye és agilitása is nyugvópontra hágott, úgyhogy nem gyújtottak fel minket időben felszállhattunk a kompra, ahol azonnal lecsaptam az első konnektorra, és a munkának szenteltem az életemnek ezen szakaszát (a sirályfotózós intermezzókat leszámítva), hogy ne azon idegeskedjek, hogy leszállás után már csak másfél óránk marad átjutni Franciaországon és Hollandián át a belgiumi Gentbe, ha időben be akarunk jelentkezni a szállodába (úgy, hogy Franciaországról és Hollandiáról Luciennek a tárhely szűkössége miatt fogalma sincsen).

IMG_4389   IMG_4393

Légvonalban olyan egy óra lett volna a szálloda, de én ismertem egy rövidebb utat (és tényleg csak pár kört tettünk meg néhány eldugottabb francia falu körforgalmában). Mivel ekkor már két hete folyamatosan ismeretlen terepen vezettem sok ezer kilométereket, kezdtem úgy lenni vele, mint a hegymászók a magashegyeken, amikor hirtelen beszélni kezd hozzájuk a lábujjuk, csak én Lucient próbáltam kidolgozott érveléssel meggyőzni arról, hogy ne rendőrsípoljon folyamatosan, ha gyorshajtok, mert sietünk.

Majdnem Brüsszelben szálltunk meg egyébként, csak arról lebeszélt valaki azzal az indoklással, hogy az olyan jó hely, hogy ő akarja megmutatni nekem. Gent is nagyon szép, turizmusra teljesen alkalmas hely, mint arról az internetről értesültem, ugyanis mi csak a Hotel Campanile-ig jutottunk el, amiről annyi jót tudok elmondani, hogy közel van az autópályához, és beengedtek minket.

Azt hiszem, ez volt az utunk mélypontja, ahol este még Sztahanovhoz hasonlóan nekünk is több gigát kellett volna a szálláson megmozgatnunk hivatásszerűen, de Internet csak nyomokban volt, úgyhogy kisétáltam az udvarra, és megpróbáltam romantikus hangulatba ringatni magam, miközben a Perseidák hullását figyelem. A romantikus hangulatban némileg akadályozott az előttem húsz méterre elhelyezett monumentális vegyi erőmű dübörgése, illetve a fényszmog, továbbá a másnapra várható német autópályák fenyegető réme, de azért tisztességgel kivártam a második hullócsillagot, mielőtt visszavonultam nettelen hajlékunk sivár kietlenségébe, és papírkönyvet olvastam, mint az állatok.

Gent számomra pillanatnyilag Belgium Nürnbergje, de aki bármi jót tud róla mondani, ne fogja vissza magát, meggyőzhető vagyok.

kis kitérő, de nemsokára jön a belga Carrefour

Nemén: Jaj, magamra öntöttem a kávédat!

Én: Semmi baj, mindjárt feltörlöm.

Nemén: Mert nem figyelmeztettél, hogy ennek lejár a teteje.

Én (preventív jelleggel): Annyira örülök, hogy te nem vagy olyan, mint néhány pasi az életemben, akik ha leverik a tányért, akkor engem hibáztatnak, hogy rossz helyre raktam.

Nemén: Nem, nekem ilyenkor az jut eszembe, hogy eddig olyan szép volt a kapcsolatunk, és annyira szerettük egymást, és vajon hogy fajulhattak idáig a dolgok, hogy már nem is figyelmeztetsz, és egy darabig keresem, hogy mit ronthattam el, de utána arra jutok, hogy hát, ha már eddig kibírtuk, akkor ezen is túl fogjuk tenni magunkat.

(Nem, nem járunk, vagy ilyesmi)