kertész leszek kategória bejegyzései

főleg a karmáról, neglizsében

Az egész úgy kezdődött, hogy a gyereknek nemsokára születésnapja lesz, úgyhogy vettem neki egy Xiaomi Redmi telefont, amit rögtön be is kapcsoljam, hogy kipróbáljam, meg beállítsam rajta az ímélcsetpostafiókját (igen, már ilyen öreg) a nagy nap előtt. Nyomogatás közben felfedeztem, hogy a készülék fényképezős applikációjában van egy olyan fícsör, hogy arcfelismer, és kiírja, hogy hány éves és milyen nemű szerinte a látott személy, és már akkor éreztem, hogy a forradalmi technológiáknak ez a csodája minden forintot megért, amikor azt mondta a sminkeletlen szembetotálomra, hogy 34 éves nő, de utána az is kiderült, hogy ha egy kicsit oldalról nézek, egy bizonyos szögből, akkor 26 éves nő vagyok. Mivel határidőm volt, el is szórakoztam ezzel olyan 10 000 leütésnyi időt, majd inkább internalizáltam a dolgot.

Snitt.

Ma reggel túl korán kellett kelni ahhoz képest, hogy tegnap este visszafogott, de whiskyvel kísért ún. lelkizésben vettem részt az otthonomban, úgyhogy némi vívódás után úgy döntöttem, hogy egy maximum 34 éves nő még megengedheti magának, hogy pizsamában*, lábán két napos borostával és előző napi, elkenődött sminkben vigye a gyermekét iskolába (főleg, hogy nem kell kiszállnia mindeközben az autóból), és csak utána zuhanyozzon. Hazafelé viszont láttam, hogy vannak palánták a sarki zöldségesnél**, és mostanában kertet fejlesztek indokolatlan odaadással (igen, határidők vannak), úgyhogy megálltam megszemlélni a kínálatot.

Miközben a különböző paradicsomféléken meg dinnyéken merengtem (lehet-e vajon sárgadinnyét termeszteni kaspóban?), feltűnt, hogy engem meg egy kifejezetten jó kiállású, magas, szőke, világítóan kékszemű pasi méreget dohányzás közben, de ezt betudtam annak, hogy (a) valószínűleg olyan szögben állok, mint egy 26 éves nő, (b) elég távol van tőlem (esetleg elég gyengénlátó) ahhoz, hogy ne tűnjön fel neki a külvárosi állapotom, úgyhogy igyekeztem nem felvenni a szemkontaktust, nehogy odajöjjön, és megtörjön a varázs. De a testbeszédem hatástalannak bizonyult, mert egyszer csak egyenesen elindult felém, és amikor odaért, minden visszafogottság nélkül azt mondta, hogy helló. Itt rögtön magamba fojtottam azt a választ, hogy szia, most légy szíves, menj el innen, és csodálj továbbra is távolról, mert onnan nem látszik, hogy borostás a lábam, mert úgy éreztem, ezzel nem keltenék annyira jó benyomást, mint amennyire általában szeretek, és amúgy is valami frappánsabb reakciót érdemelne ez a helyzet, úgyhogy — miközben nagyon igyekeztem olyan arcot vágni, mint aki aznap reggel borotvált lábat — taktikusan azt feleltem, hogy helló***.

Ezt követően a pasi tájékoztatott arról, hogy ő nem is egy random szemrevaló fiatalember (bár ezt a részét inkább csak implikálta), hanem vargazoli****, a volt gimnáziumi osztálytársam, egyben nemezisem, akit szívből gyűlöltem éveken keresztül, mert kifejezetten és személyre szólóan rendkívül bántóan viselkedett velem, amíg egy iskolába jártunk, egymagában is, és csoportba szerveződve is.

Itt egy kicsit meghökkentem, de mivel olyan sajátos arcberendezéssel rendelkezem, mint egy 34 éves nő amelyre minden jel szerint ki van írva neonbetűkkel, hogy mondj el magadról mindent, csak akkor tértem legközelebb magamhoz, amikor már ott tartottunk, hogy vargazoli előző nap vált el, de jóban van az exével, akivel korábban örökbe fogadtak egy cigány származású kislányt, és most éppen az izraeli állampolgárság megszerzésén dolgozik, mert kiderült, hogy zsidó származású. Ugyanakkor, bár felvettem a fonalat, itt még mindig nem tudtam megszólalni, mert határozottan és egyértelműen emlékeztem arra, hogy a vargazoli tökéletesen árja külseje mellett (ami önmagában még nem predesztinálná semmire) határozottan a szalonnácin túlmenően náci volt annak idején (bár a pontos részletekre nem emlékszem, de az osztályban simán ment a zsidózás-cigányozás-buzizás, amire én már akkor is vonogattam a szemöldököm).

Szóval ott álltunk, és igyekeztem nagyon gyorsan feldolgozni, hogy egyrészt bokáig el vagyok olvadva attól, hogy a vargazoli milyen szeretettel beszél a lányáról, másrészt izé, le van fagyva az agyam attól, hogy ő ott áll előttem, és azt magyarázza, hogy Izrael mennyire állat, meg mennyire szeretné megvédeni a gyerekét az előítéletektől, és izé, zsidó, pedig én úgy tudtam, hogy náci, és a processzálás közben nem igazán tudtam megszólalni, csak udvariasan mosolyogtam, mint egy fénykép, és üveges tekintettel meredtem magam elé.

És egyszer csak azt vettem észre, hogy bár én vagyok pizsamában és lejárt szavatosságú sminkben, a vargazoli van zavarban, mármint elkezdett hadarni meg visszafogottan dadogni, és akkor váratlanul elhangzott a szájából, hogy nem nagyon járok osztálytalálkozóra, mire az öltözékemet meghaladó eleganciával csak annyit feleltem, hogy nincs olyan sok szép emlékem gimiből, amitől kibukott belőle, hogy ezt nem is csodálja, és nagyon sajnálja, és szeretne/szeretnének bocsánatot kérni, mert tényleg gecik voltak (szó szerinti idézet).

Mivel a középiskolai éveimen így pszeudoharmincnégy éves koromra már rég túltettem magam, biztosítottam arról, hogy ennek örülök, és nem okoztak helyrehozhatatlan traumákat, itt viszont már nem bírtam volna több sokkot elviselni, úgyhogy nagyon határozott hangnemben tájékoztattam arról, hogy most elmentjük egymás számát, és én hazamegyek, mert okok.

Időközben az is kiderült, hogy pár utcányira lakik tőlem, illetve egy másik volt osztálytársam is, akihez egyszer teljesen indokoltan (és erőből) hozzávágtam olyan három darab nagyméretű orosz munkafüzetet molesztálás miatt, és fel lett vetve, hogy elmehetnénk wellnessezni a környéken, de szerintem muszáj kipihennem magam egy kicsit, mielőtt kiderül a másik volt osztálytársról, hogy mostanra nőjogi aktivista lett.

A nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló konklúziók levonása helyett fontosnak érzem tisztázni, hogy hazaérve azért lezuhanyoztam, meg minden.

 

* Ilyen dekoratív, rövidnadrágos, trikós pizsama, na de akkor is.
** Ami önmagában megérne egy bejegyzést, mert először csak azért mentem oda, mert jó ár-érték arányú a zöldség, de utána kiderült, hogy van náluk belga sör, mosogatószivacs és megfelelő méretű csavar, csak a pult alól kell kérni. Egyszer ún. viccből megkérdeztem tőlük, hogy Harzo-16 hídképzőt nem tartanak-e, mire azt mondták, megrendelik, és három nap múlva tényleg ott volt (ellentétben a szomszédjában lévő festékbolttal, ahol megrendelni sem voltak hajlandóak).
*** Túl rövid volt a gondolkodási idő, na.
**** A neveket a személyiségi jogok védelmében.
Reklámok

mezőgazdasági jelentés

Most, hogy így vége a szezonnak, azt hiszem, ideje revansot vennem rovancsot vonnom.

Az orchideák: ez egy sikertörténet. Csak csoffadt, leárazott orchideákat veszek, amiket senki más nem vinne haza, és kényszerből, mert ha tudom, hogy elkapták a pillantásomat, és felébredt bennük a remény, akkor már disznóság lenne őket otthagyni (bizonyos sajtokkal kapcsolatban is így érzek, nem diszkriminálok élő és élettelen között). Jelenleg az orcideáim száma hét darab, halálesetek száma nulla, évente olyan háromszor virágzanak, a legmerészebb négy ágon, a legkevésbé merész kettőn, pillanatnyilag mind vagy virul, vagy a bimbóit bontogatja, annak ellenére, hogy kéthetente locsolom csak őket, ha éppen eszembe jut. Szeretnek itt, na.

A citromok: van egy permanensen félhalottnak tűnő citromfám, aminek a harmadik gazdája vagyok, és pontosan úgy néz ki, mint öt éve, amikor először találkoztunk: a legtöbb ága kopasz, a felsőkön van néhány zöld levél. Ezt az állapotát folyamatosan tartja. Továbbá van egy növekményem, ami még citrommag korában a mosogató szűrőjében csírázott ki két nap alatt, úgyhogy nem volt szívem kidobni, pillanatnyilag nyolc tökéletes levéllel büszkélkedhet.

A nemiske féle pálma pontosan úgy néz ki, mint amikor idekerült.

A paradicsomok: nem tudom a nevét, de ilyen körte alakú, sárga paradicsomokat ültettem öt cserépbe (fontosnak tartom a prímszámokat a növények esetében is) még tavasszal, folyamatosan teremtek az erkélyen, az utolsó három darab tegnapra érett be, konkrétan hóban, pedig már szeptemberben meg akartam tőlük szabadulni kíméletesen.

Az eper: hét darab egy virágládában, teremtek rendesen egész nyáron, most az előszobában telelnek. A gyerek szüretelte, sokáig az volt az első reggeli program, hogy kimentünk az erkélyre, ő kiválasztotta az éretteket, és elfogyasztotta.

A fűszernövények: mindenkit óva intenék attól, hogy nevet adjon a fűszernövényeinek, tippem szerint legalábbis ezen múlt az, hogy bár volt egy hatalmas bokor bazsalikomom, rozmaringom és oregánóm, ezek békén kifejlődtek, elvirágoztak és (mostanában) elpusztultak anélkül, hogy képes lettem volna levágni belőlük bármennyit. A gyöngyhagyma két turnusban is hozott hagymákat, annak a szárát lemetszettem snidlingnek, illetve a mentát is bántalmaztam, de ez nem csoda, a mojito lehetősége kihozza az állatot a legbékésebb lélekből is.

A muskátli későn jelezte, hogy ő muskátli (lila színű, meg minden, a virágáruldában csak csoffadt lógónövénynek tűnt), aminek és utálom a szagát meg a koncepcióját. Az eutanázia jegyében augusztus óta nem locsolom, a muskátli pillanatnyilag is virágzik az erkélyen, a töve körül diszkrét hóval. Mennyi érdektelenséget kell ahhoz tanúsítani, hogy egy muskátli szép csendben belehaljon a bánatba?

A borsó meghalt olyan tíz centisen, nem bírta a kiképzést.

Jövőre velük ugyanitt.