Tegnap, amikor a fiúm megint elmondott valamit az exbarátnőjéről, akkor azért már gyanút fogtam, és megkérdeztem, hogy csak az elmebeteg lányok érdekelték-e mindig is. Azt felelte, igen, például én sem vagyok teljesen normális. Ezt egy kicsit kikértem magamnak, és indoklást követeltem, úgyhogy egy darabig elvitatkozgattunk arról, hogy normális dolog-e halott emberek testrészeit hazahurcolni a lakásba, mielőtt rátértünk volna a miértekre. Arra azt felelte, hogy 1. az elmebeteg lányokkal tud beszélgetni, 2. az elmebeteg lányokat meg lehet menteni. Erre azért megérdeklődtem, ügyesen vegyítve a szarkazmust némi hízelgéssel (csak hogy összezavarjam), hogy mégis mitől tudott engem megmenteni, attól, hogy nélküle kelljen leélnem az életemet? Erre azt válaszolta, rezisztensen a nyelvi eszközeimre, hogy igen, attól is, meg attól is, hogy soha ne ismerjem meg a való világot. Itt úgy éreztem, nyomon vagyok, úgyhogy rákérdeztem, hogy arra a világra gondol-e, amiben biciklik vannak, meg ilyesmi, mire azt felelte, hogy úgy általában a gyakorlati világra gondol, ami a könyveken túl van. Amiben olyan dolgok vannak, amiket meg lehet fogni. Be kellett ismerjem, hogy ebben van perspektíva.

Vasárnap például ennek jegyében terepjárózni vitt el, ami leginkább tetszett, különös tekintettel arra, hogy a terepjárózás az a sport, aminek során az Ember lehető legközelebb kerülhet a Természethez, anélkül, hogy konkrétan hozzá kellene érnie (szerencsére mindig időben felhúztam az ablakot), meg vicces volt, ahogy felnőtt férfiak megörülnek minden pocsolyának, amibe bele lehet menni (esetleg többször is). Két vizes rész között mindig szóbeli oktatásban is részesültem, úgyhogy most már elméletben nem csak biciklit szerelni és motort vezetni tudok, de a terepjárós trükköket is ismerem (bár a nagyját elfelejtettem, de legfeljebb majd megkérdezem, azt is mindig türelmesen elismétli nekem a fiúm, hogy melyik a kuplung a motoron). Az este végül bográcsozásba torkollott, amikor egy kicsit bántam, hogy nem vittem könyvet, de a fiúm akkor büszke mosollyal bejelentette, hogy semmi gond, ott a kocsiban a Fiatalok főzőiskolája, meg a Szovjetunió népei, amik végül is, szigorúan a tényeket nézve, valóban könyvek. Darabra.

Azért az szerencse, hogy közös nevezője is van az érdeklődési köreinknek, úgyhogy tegnap azzal mehettünk el aludni, hogy mondtam, hogy azért a termonukleáris magfúzió, amiről éppen olvastam, azért nem semmi, mire azt válaszolta, hogy igen, az odabasz, és akkor egyetértően mosolyogtunk, meg minden.

Reggel indulás előtt még odafentrengtem a fiúmhoz, nagyon vigyorgott, és azt mondta, megtalálta a tökéletes filmet. Ránéztem a képernyőjére, amin az állt: Lucy Liu is a Lesbian Vampire.

Hiánypótló darab lesz.

A hét vége vigasztalódással indult, noha nem voltam bánatos, de vannak helyzetek, amikor előre be kell biztosítanom magam, például amikor családi látogatásra indulok, úgyhogy kaptam egy kabátot az Orsayból (lenszínű vászon helyenként hímzett virágmintával, kétsoros, háromnegyedes, karcsúsított fazon), ráadásul még csak szomorúnak se kellett lennem (a szülők jó passzban voltak, talán mert az öcsém válik (noha nem házas), és ez lefoglalja őket, mindig feldobódnak, ha történik valami), tiszta nyereség volt az este. Sőt, mi több, a kabát újabb vigasztalódásokra is lehetőséget nyit, tekintve, hogy nincs hozzá táskám, ezt mondtam is a glóriának, remélvén, hogy a táska csak nem emlékezteti már őt semmire.

Aztán ugyanaznap (péntek) este éppenhogy csak hazaértem, amikor a fiúm elindult Pokolgép koncertre, még megnézhettem az új, boltszagú Pokolgépes pólóját (motor van rajta), de akkor már jött a taxija, mondtam is neki, hogy ez nem-e gáz már, de azt felelte, nem, majd a Wesselényi sarkán száll ki, és odasétál, a pólóra viszont nem adott magyarázatot. Aztán másnap reggel nyögött rekedten, hogy fáj mindene, meg megjegyezte (enyhén rosszallóan), hogy belőlem teljesen hiányzik a primitívségre való hajlam, szerintem arra gondolt, hogy az én fejemmel is mindig ő headbangel az autóban a Kalapácsra, még szerencse, hogy lenni szokott szabad keze a fontos részeknél. Aztán elhúzott az ismerősével biciklizni, aki, noha még csak második alkalommal tartott vele, állítólag már felismerte a patternt, hogy hiába mond a fiúm akármit, ha vele megy az ember biciklizni, abból valamilyen módon nagyhalál lesz. Én eközben elmentem egy városi körre, és véletlenül bementem a Promodba, ahol nem volt táska, úgyhogy csak egy pszichedelikus mintájú, határozatlan funkciójú felsőruházati terméket vásároltam be véletlenül, mert hipnotizált (ha másra nem, biciklizni jó lesz), meg egy fekete alapon feketével hímzett topot, illetve ugyanezt fehérben. Aztán visszetekertem a MOM-hoz, ahova muszáj volt bemenni valami üdítőért, és akkor kiderült, hogy négy percen belül kezdődik a 300, úgyhogy véletlenül arra is beültem. A filmről magáról annyit, hogy amennyire meg tudtam állapítani, a homofóbiáról szólt (annak ellenére, hogy a történelmi spártaiaknál például elvárták a fiatal fiúktól és lányoktól, hogy kamaszkorukban szexuális viszonyt kezdeményezzenek egy idősebb azonos neművel), a perzsák például festették magukat és minden szabadidejüket bujálkodással töltötték, nem is csoda, hogy nem értettek a harchoz, csak a kardjukat szigorúan a fejük felett tartva rohangáltak üvöltve a csatamezőn, Xerxész maga pontosan olyan volt, ahogy a Mage jellemezte, ezzel szemben a spártaiak kemény, követleöldöső félistenek, akik mélységesen hittek a hitvesi hűségben és a családi élet szentségében (a valóságban állítólag az volt náluk a divat, hogy a férjek maguk biztatták feleségeiket a házasságtörésre, mert a genetikai diverzitás és a közösség egyén fölé helyezésének a hívei voltak, de ezt valószínűleg nehéz lett volna lekommunikálni az amerikai közönség felé). A filmet leginkább az mentette meg, hogy jó megjelenésű, markáns állú, félmeztelen fiatalemberek szerepeltek benne végig, időnként esőben (további tudta-e ön: állítólag a spártaiak vezették be a meztelen sportolást (akár koedukáltan is), illetve a sportolók testének olajozását, a látvány végett).

Aztán amikor hazaértünk, a fiúm mondta, hogy üljek le, mert olyat fog mondani, én meg rögtön gondoltam, hogy a Gina biztos terhes, mert (a) mostanában hányt 25 éve először, ráadásul kvázi ok nélkül, (b) hívott valami miatt délelőtt, csak nem hallottam. De kiderült, hogy nem, csak a biciklispartner ismeri a bolond lányt (van ez a lány, aki bármikor megyünk is ki (délben, reggel, vagy éjjel kettőkor), pár percen belül elmegy az utcánkban a kutyájával, és soha nem köszön, továbbá eléggé military benyomást kelt az öltözékével, plusz napszemüveg), aki nem bolond állítólag, csak antiszociális. Aztán felhívtam a Ginát, aki azért keresett igazából, mert reggel másnapos volt, és erről rögtön eszébe jutottam, úgyhogy meg akarta kérdezni, elmegyek-e vele a Tescóba. Amitől még akár terhes is lehet, de azt elfelejtettem megérdeklődni.

A másik, nyugalmunkat felborító dolog az volt, hogy a Tyttö bántotta a csapot. az van ugyanis, hogy én itt ülni szoktam a gép előtt, és időnként felvihogok, és akkor a fiúm megkérdezi, hogy mi van, én meg elmondom, de ezúttal nem lépett túl a dolgon a szokásos nyugalmával, hanem egész este azt kérdezgette tőlem, hogy miért csinált ilyet. Én meg próbáltam megmagyarázni neki, hogy vannak helyzetek, amikor az embernek egyszerűen nincs más választása, és neki (a fiúmnak) csak szerencséje van, mert például amikor a glória olvasta a múltkori postomat, akkor teljesen felháborodott, és közölte velem, hogy A pasija csak egyszer próbált neki éjjel háromkor kávét bekészíteni neki a főzőbe, de ennek az lett a hatása, hogy a glória minden keze ügyébe kerülő dolgot kidobált az ablakon, de ez sem hatotta meg a fiúmat. Meg az sem, amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy ő is bántotta a múltkor a notebookot, erre azt mondta, hogy az más, mert nem miattam csinálta, hanem mert a notebook gonosz volt, úgyhogy még tegnap is, miközben úttalan utakon terepjáróztunk, pocsolyákat keresve, amiben elkadhatunk, szóval még aközben is felszólított egyszer vagy kétszer, hogy magyarázzam el neki a Tyttöt, de nem sikerült, úgyhogy esetleg majd legközelebb megkérem, hogy tárja fel bennem indítékainak és motivációinak belsőbb rétegeit, meg hogy mit érzett közben, hátha az ő szavaival könnyebben megy, és akkor végre majd beszélgethetünk otthon valami másról (asszem, magam is kezdek elemi ellenszenvet érezni a csapok iránt).

Tegnap este megnéztem a Hard Candyt (Cukorfalat – jó film volt, nagyjából kétszereplős kamaradráma, a pedofil és a tizennégyéves, tagline: strangers should never talk to little girl, de nekem az a mondat jött be a legjobban, hogy I'll pay for your therapy, ezt őszintén, végső elkeseredettségben, meg az a jelenet, amikor a hasán csúszik ki a pasi a fürdőszobából, araszról araszra, ahogy a mindig visszatérő nagyon gonoszok szoktak, és akkor a kiscsaj két ujjlenyomat-letörlés között mintegy mellékesen, profánul nyakonvágja a sokkolóval, olyan "jaj, még ez is" arckifejezéssel. Tetszett benne, hogy a kiscsajnak nem kellett megbűnhődnie a végén (az amerikai filmekben általában mindenkinek meg kell, aki nem áldozatként viselkedik), furcsa volt viszont, hogy nem adtak rá igazán okot, hogy gyűlöljük a pasit (nem úgy, mint például a Dogville végén, ahol az ember legszívesebben sajátkezűleg lőné le mind az öt kisgyereket az anyjuk szeme láttára), voltak persze célozgatások meg fényképek, amiket nem mutatott a kamera, de ennyi), és még egy rész Heroest, aztán elmentem aludni. A fiúm éjféltájt jött haza a barlangból, és először is benézett köszönni, majd negyedóra múlva megint benézett, és addig kérdezgette (egyre hangosabban), hogy ébren vagyok-e, amíg fel nem szólítottam, hogy mondja, mit akar, ennek nagyon megörült, és elmesélte a legújabb gusztustalan barlangászos történetét (a barlangászok nagyjából mindenre képesek, amiről nem akar az ember tudni), aztán amikor visszaaludtam, megint bejött, közölte, hogy fel fogja kapcsolni a lámpát, felkapcsolta, és a szárító felett hangosan töprengeni kezdett arról, hogy vajon melyik zokninak melyik a párja, úgyhogy egy idő után javasoltam neki, hogy nézzen bele a fiókjába, ahova párban szoktam őket rakni.

Valami azt súgja, nem szereti, ha otthon vagyok és mégsem vele foglalkozom. 

Tegnap megvettem a polcot is az IKEÁ-ban, egyedül, mivel a fiúm minden lehetséges módon el akart határolódni a könyves ügyleteimtől, de főleg dolga volt máshol. Egészen jól haladt a dolog, azt leszámítva, hogy fekete nem volt, csak fehér, amíg be nem kellett pakolni a cuccot a kocsimba, ami ugyan közel állt, de valami oszlop mellett, úgyhogy testileg és cartilag végül úgy helyezkedtem el, hogy kisterpeszben a lábam közé kapva a 31x15x122 cm méretű tömböt próbáltam magam alól rézsút a hátsó ülésre tuszkolni mind a 26 kilójával, de persze mindig hátracsúszott a cart peremén amikor megemeltem, ráadásul össze-vissza gurult is az egész alkotmány. Én először próbáltam sikkesen és a seggem nem kilógatva föléguggolni (rövid szoknya volt rajtam), később már azzal is elégedett lettem volna, ha bármilyen külsőségek között át tudom helyezni a cuccost A pontból B pontba, de ez egyre reménytelenebbnek tűnt. És ekkor ráadásul a kocsim mögé állt egy böhöm nagy terepjáró, meg is jelentek a fejem felett a különleges karakterek, hogy a köcsögök, nem igaz, hogy nem tudnak normálisan leparkolni, most hogy állok majd ki, ráadásul mindkét kopasz, aranyláncos bunkó ki is szállt belőle, hogy még csak szólni se tudjak majd nekik, hogy álljanak már arrébb, és akkor odajött a két bunkó, köszöntek, félreraktak, beemelték a csomagomat a kocsiba, köszöntek, majd elhajtottak. Szóval az ember már az előítéleteiben sem bízhat (mondjuk a modern progresszív regényírásról nem beszélgettek velem, ez tény).

Otthon a fiúm már segített bepakolni, és egészen visszafogta magát, csak egyszer bukott ki belőle, hogy jól látja-e, hogy ez egy német nyelvű kopt nyelvtankönyv (a Koptische Grammatikra célzott), és nézett kérdőn, én meg mondtam büszkén, hogy hát az. Aztán bent már nem szólt be, csak összekalapálta a polcomat, szereti az ilyet, ahogy ő mondja, ehhez ért, meg kérdezgette, hogy hol van már a könyv, amit neki hoztam, én viszont először átlogisztikáztam a polcaimat. A rend fogalmát általában elég tágan szoktam értelmezni, de a könyveimmel kapcsolatban rögtön análisan fixált leszek, ahogy egyesek mondják, vagyis betartok néhány egyszerű, alapvető szabályt, mint például hogy egy polcra lehetőleg 2 centin belül azonos magasságú könyveket tartok, és azokat is magasság szerinti sorrendben, igazából rejtély számomra, hogy miért nincsenek még leszabványosítva a könyvméretek, és ha valamelyik kedvenc íróm összesét kiadják új, egységes külsejű sorozatban akkor képes vagyok az egészet megvenni még egyszer. A lehető leggusztustalanabb dolog a világon, amit el bírok képzelni, az az, ha valaki két sorban tartja a könyveit egymás mögött, szerintem aki ilyenre képes, az őrizzen inkább disznókat, de ne gyűjtsön könyveket, mert azoknak törődésre van szükségük, meg szeretetre, és a nekik kijáró tiszteletet is meg kell adni.

Azért valamikor 10 felé eljutottam odáig, hogy kicsomagoljam a dobozokat, és mutattam a fiúmnak, hogy nézd, vietnámi írásjelek magyarázata, meg orosz-angol szinonimaszótár, és megtaláltam az ő könyvét is, a szuahélit, úgyhogy ő mondogatta, hogy hogy mondják az elefántot meg a kunyhót szuahéliül, meg kiderítette nekem, hogy mi a csuda az a lelemi nyelv. Meg egyszer felvinnyogtam, amikor a gyönyörűszép nagy angol nyelvű, illusztrált, kétkötetes értelmező szótárt kiemeltem, erre megkérdezte, hogy most mi van, mondom, ez volt az, amire a glóriának mondtam, hogy ez annyira szépséges, kár, hogy csak az L-Z meg az A-K kötetek vannak itt, mire a glória kedvesen nézett rám, és azt felelte magyarázóan, hogy igen, lucia, ez azt jelenti, hogy az ablak is, meg a zsiráf is bennük van, erre a fiúm is röhögött, én meg mondtam neki, hogy dehát könnyű a glóriának, neki mindenféle nyelvészeti diplomái vannak, ő tudja az ilyeneket, az ilyenek alatt az ábécét érted, kérdezett vissza értően a fiúm, majd azt mondta, hogy nagyon aranyos vagyok. Ezt követően leginkább már csak lefeküdtem aludni.