Új sales koordinátor állt be hozzánk, itt ül a szomszéd lukban. Az első három élménye velem kapcsolatban az volt, hogy először is odajött volna hozzám bemutatkozni, de nem vettem fel vele a szemkontaktust, és rögtön el is rángatta valaki ijedten azzal, hogy ne, őt ne zavard (háttér: épp egy olyan használatit csináltam, amit két órán belül csomagolni kellett és kiszállítani párszáz példányban, ilyenkor se látok, se hallok, és a kollégákkal való megegyezés értelmében ilyen esetekben csak akkor szólnak hozzám, ha ég a ház).

Utána délután kiment a konyhába, ahol a titkárnőnk pattogott és sírt éppen, kérdezte, mi történt, mire (az elbeszélések szerint) azt mondták neki, hogy biztos a lucia mondott neki valamit (háttér: a titkárság dolga a takarítónő koordinálása és a dolgok rendben tartása, ennek ellenére a titkárnőnk felháborodott, hogy rajta kérik számon a pókhálókat, mire azt mondtam neki, hogy jó, akkor legyen az, hogy ezentúl mindenki nekem szól, ha pókhálója van, mert én nem veszem személyes sértésnek, ha megkérnek, hogy beszéljek a takarítókkal, szerintem egészen kedvesen mondtam, mégis kiment erre sírni a konyhába, biztos ő is lírai korszakában van).

Aztán másnap jött be a cégvezető napközben, én meg szemrehányóan megkérdeztem, hogy mégis, hol csavargott már megint, ő erre azt felelte, bankárokkal volt, én meg azt mondtam, hogy persze, mindig ezt mondja, és ez legyen az utolsó eset, hogy az engedélyem nélkül megy el, mire ő azt felelte lesütött szemekkel, hogy bocsánat, majd odafigyel, én meg ciccegtem (háttér: ez ilyen belső játék nálunk, mivel nekem kell számon tartani, hogy ki mennyi időre megy el munkaidőben, és elérhető-e, ha esetleg engedélyezni vagy aláírni kell, a főnökömmel meg ráadásul erősen túl is szoktuk játszani az ilyesmit, és a rutinnak köszönhetően soha nem is röhögjük el magunkat közben).

Ezek után ma hallom, hogy kérdezi, kaphat-e egy irattűzőt, és mondják neki, hogy persze, szóljon a luciának, hogy írja fel a rendelésbe, mire azt feleli, hogy ja, annyira nem fontos. Úgy tűnik, fél tőlem.