Büszkén jelentem, hogy ezen a héten is ebédeltem a biochef jóvoltából. Továbbá ma, vagyis már tegnap áttörés keletkezett be az én életminőségemben, mert azért valahol intelligens vagyok, még ha nem is túl gyorsan. Ugyanis eddig a reklámos bejegyzések kapcsán attól kaptam ínhüvelygyulladást, ahogy azt az ötezer apró képet és nagyobb változataikat egyenként feltöltöttem, írni is akartam a mr.a-nak, hogy nem lehet-e ftp, vagy valami. Az ugyan már korábban feltűnt, hogy az intéző tud kizippelni, de nem értettem, hogy mire lenne nekem az jó, ha feltöltés előtt be is zippelgetném sorban a kis jpegjeimet, szinte semmivel nem lenne kisebb a méretük, tehát nem gyorsítaná a feltöltést. Azután tegnap leesett a tantusz.

És akkor csapjunk bele a lecsóba, hogy stílszerű legyek.

Paszuly és tengeri

A biochefben többek között az a jó, hogy nem kell a pórias bablevessel égni a kíváncsi kollégák tekintetének kereszttüzében (nekem ugyan nincsenek pillanatnyilag kollégáim, viszont néha a szomszédban lakó főbérlőnk veszi át az ebédemet, ami többek között annak köszönhető, hogy lelkiismeretesen begépeltem az adataim közé, hogy a Rick feliratú kapucsengőn csengessenek, amikor pedig az egyik kapucsengőn az Ingrid Bergman, a másikon a Bogart sztring van feltüntetve, természetesen csak allegórikusan), mivel a biochef tárkonyos paszulylevest szolgál fel. Galuskával. (Tényleg, nem tudja valaki, a csipetkét lehet fagyasztani nyersen?)

A paszulyleves teljesen korrekt volt, csak fényképezni nehéz, de valahogy még a füstölthúsízt is sikerült belecsempészniük a konyhán. Én amúgy is bírom a tárkonyos leveseket, a krémlevesekkel ellentétben, és az állagpreferenciám az erősebb, tehát a tárkonyos krémlevest sem enném meg (amúgy meg odafigyelni ezekre a triviákra, mert ha egyszer véletlenül híres író leszek, akkor sok pontot érnek majd a legyen ön is milliomosban).

A magos kukoricasült feltét volt valamihez, de én előételnek rendeltem (mert az én szellemem szabadon szárnyal, nem köthetik gúzsba a társadalmi elvásárások. Ez is olyan volt, és ezt szeretem a legjobban a biochefben, hogy tisztességes kaja, mármint rendes, átlátható mennyiségű és jó minőségű hozzávalóból elkészítve, egyszerű, mint a faék, és mégis guszta. A receptje itt van egyébként, értelemszerűen az m betűnél.

A kukoricás dolgokat amúgy is bírom, a tortilla is jó belőle, de a legnagyobb királyság az amerikai palacsinta (x tojás, x dl tej, x csapott evőkanál cukor (esetleg kevesebb), egy sütőpor, fele-fele arányban annyi kukorica- és finomliszt, hogy galuskatészta-sűrűségű legyen, vajon mindkét oldalát aranybarnára sütni (egy-két centi magas lesz), majd juharsziruppal fogyasztani), csak vigyázni kell, hogy az ember ne keverje össze a kukoricadarát a kukoricaliszttel, mert az előbbinek kesernyésebb az íze.

Főmenü

Kipróbáltam a candidás (candidátalanító) menüt is. A candida albicans a gombafélék ku-klux-klánosa, száj- és nemifertőzéseket okoz (de most ne beszéljünk a hüvelygombáról), így áttételesen például krónikus hólyaghurutot, és egyrészt étrenddel is lehet rajta javítani (állítólag, de ez logikusnak tűnik, ha nem adsz a gombának enni, akkor meghal), másrészt antibiotikumos irtás után az immunrendszer felfegyverzése is segít, mert a gonosz gomba a legyengült, elkószáló immunrendszerű egyedekre vadászik. Volt, amikor a visszatérő hólyaghurutom miatt majdnem ráfanyalodtam a diétára, hátha, de azután elborzadtam tőle, mert nagyjából semmit nem lehet ennek keretében enni, még a zöldség-gyümölcsöt is szigorúan szabályozni kell), viszont ahogy néztem, a biochefnek sikerült egész változatos menüt összeállítania candida ellen.

Én a fenti képen látható vörösbab ragu kelvirággal feliratú dobozt rendeltem, ami nem hazudott, tényleg vörösbab volt, és kelvirág, leánykori nevén karfiol. Szotyolával megszórva.Ez a kelvirágozás egyébként még mindig tisztességesebb dolog, mint a bresaolázás, amiről a titkárnőnkkel nagyjából egy éve némi gondolkozás után eldöntöttük, hogy biztosan valami olasz zöldség, majd amikor megérkezett a bresaola-saláta, diszkréten kiment hányni (sajnos szó szerint, mert megpróbálta legyűrni, pedig zsigerből vegetáriánus, kivéve a csirkét. Nekem egyébként ízlett.

Nemdesszert kategóriában ez volt a hét csúcspontja, kecskesajtos parajgombócok paradicsomos metélttel, pirított fokhagymával. A paradicsom társításának tésztával, sajttal, esetenként spenóttal és fokhagymával komoly hagyományai vannak, ezzel nem nagyon lehet mellélőni. A fokhagymáról meg az jut eszembe, hogy nincs jobb a vastagabbra szelt karikasültkrumplinál fokhagymás tejfölbe mártogatva, de ez egyrészt nem tartozik ide, másrészt meg belegondlva, azért van jobb.

Csokoládék, kockák

A google azt mondja, hgy én reggelente 200 métert biciklizek felfelé, és bár az valószínűleg inkább csak olyan 150, azért úgy éreztem, ez feljogosít arra, hogy majd’ minden napra desszertet is rendeljek, különös tekintettel arra az útszakaszra, ahol lefelé ha baloldalt megyek, csapkodnak az ágak, jobboldalt a húszcentis sávom mellett meredezik a szakadék, a kettő között csúszós avar van megbúvó kövekkel, ráadásul az egész tök meredek.

Most nem variáltam túl, csokoládékockát rendeltem csokoládékockával, egyrészt a biochef ebben erős, másrészt én amúgy is hajlamos vagyok némi autizmusra, például mióta az L. elvitt engem a CarWashba, azóta minden második nap eszem itthn mozarellasalátát. Párválasztásban is ügyes vagyok, mert a fiúm tök ilyen, évek óta Activia joghurtot reggelizik mogyorókrémes túrórudival (előtte sima túrórudival). Néha nem meggyes-ananászost veszek neki, hanem citromos-málnásat, ha ki akarom zökkenteni a megszokott kerékvágásból.

A legjobb csokiskockát, a pikáns banánosat elfelejtettem méretre vagdosni, most meg már nincs kedvem, de istenbizony tök ugyanúgy nézett ki, mint a pörkölt diós, csak nem dió volt rajta, hanem zöld trutyi mellette:

A zöld trutyinak egyébként friss banáníze volt. A banánnak két roppantul jó tulajdonsága van, az egyik, hogy a gyerekem szereti, a másik, hogy ha banánt kever az ember bármihez, annak banáníze lesz, nem bármi íze. Így esett, hogy a gyerek megette a zöldborsót is, de azt hiszem, ezzel már így is túl sokat mondtam. A banán egyetlen rossz tulajdonsága egyébként, hogy az illata is intenzív, ami egy banánligetben jó, de például a hűtőt kinyitva a fiúm még este is hátrahőkölt annak a túlérett fél banánnak a szagától, amit már délben odaadtam a kicsinek.

A füvészkertben tegnapelőtt azt is megtudtam a banánról, hogy egynyári, fatermetű de puhatestű, mármint lágyszárú, és azon 19 növény egyike, amik az emberiség táplálékának 90%-át biztosítják. A háztartásunk egy bizonyos tagjánál ez a lista egyébként kéttagúra szűkül, az egyik a banán, a másik a sütőtök.

Most sikerült időben elkapnom a narancsos példányt is, egyazon anyagból gyúrják ezeket, beleértve a diósat és a banánosan pikánsat is, és ez az anyag a mennyei manna maga. Szeretem, na.

És ezen a héten is öreganyámnak szólított a biochef, tehát megállapodásunk értelmében ezen a héten is írok a tapasztalataimról, mint megbízott evő.

A jó, a rossz és a csúf

Ez a dolog itt fenn a brokkolis rakott tészta paradicsomos édeskömény-salátával, és én esküszöm, nem akartam ilyen ember lenni. Én a lelkem mélyén bordó körömlakkot és fekete csipkét viselek, messzire néző, vak lány vagyok, aki láncdohányzik, bárpultoknál ülve alkoholizál, illetve írja a vámpíros novelláit, és hajnalban fekszik. Egyáltalán nem tehetek róla, hogy újabban nem bírom az alkoholt, hogy csak hajnalban érek rá biciklizni menni, hogy nem akarom, hogy a gyerekemnek cigifüstös legyen az anyukája, és hogy némi megélhetési beütéssel brokkoliról írok. A körömlakk meg lepattogzik kábé az ötszázadik karakter magasságában, szóval a hátrányos életkörülményeim miatt keveredtem rossz utakra én (de nagyon szépen megkérném a társadalmat, hogy ha egyszer elkezdenék fákat ölelgetni, és az energiáikról írogatni bejegyzéseket, vagy visszakövetelem Erdélyt hátrafelé nyilazva lóháton, akkor azt vegye úgy, hogy menthetetlenül elvesztem, és szabadítson meg szenvedéseimről, mert az ilyesmire még a rögös gyermekkor sem mentség).

Ami nem jelenti azt, hogy a fenti tészta ne lett volna finom, ugyanis nagyon finom volt, ilyen kertből szedett jellegű, éppen hogy csak párolt zöldségekkel, roppantul bejött, bár bevallom, a második felét megszórtam reszelt sajttal (spoiler: mint az elkövetkezendő, megrázó, valós történeten alapuló cselekmény során kiderül majd, sajthetet tartottam).

A rozmaringos-olivás penne vargányás laskaraguval nem az a fogás, aminek íze átsuhanna az ember fejében a halála előtt, mint kiemelkedően kellemes emlék. Ez a gombás tészta tök olyan, mint azok a lélektani regények, ahol látszólag minden rendben van, finom a laskagomba, finom az oliva, jó fej az illatos rozmaring, és a tészta is tisztességes, a családjáért élő durum, nem pedig tönköly (bár lehet, hogy tévedek, mindenesetre nem érződött rajta semmi különös), azt' mégis öngyilkos lesz a főszereplő. Egyszerűen nem tűnt nekem egy boldog tésztának, de lehet, hogy csak azért, mert aznap tudtam meg Salinger összegyűjtött, eddig csak magazinokban megjelent novelláiból, hogy spoiler Holden Caulfield eltűnt a háborúban, valószínűleg elesett, és ez nagyon megrázott, mert annak idején fel se tűnt, hogy a Zabhegyező a második világháború előtt nem sokkal játszódik spoiler vége. és akkor gyorsan végigolvastam az összes novellát, hátha, de nem került elő, ráadásul gombás tésztát kellett ennem.

Azután volt a ropogós tésztában sült zöldségek pirított laskával és fűszeres burgonyapürével, ami, ha lecsupaszítjuk legbensőbb lényegére, voltaképpen zöldség, mellette köretként zöldséggel és zöldséggel (nem tudom, most pontosan hova sorolják a biológusok műfajilag a gombát, de én ráutaló magatartásnak veszem, hogy természetes előfordulási helye a zöldséges). Ennek ellenére nem volt rossz, a biochefnél ugyanis bár hús nincs, de a zöldséghez nagyon értenek. A tészta kívül ropogós, belül puha volt, a gomba gombaszerű, a fűszeres krumplipüré meg vagány ötlet szerintem.

A három

Én nem vagyok egy nagy édességes típus, bár néha rámtör, de nekem sokkal hatékonyabb módszer egy tízdeka baconnel udvarolni, mint egy doboz csokival. Ennek ellenére erőt vettem magamon, és a héten bepróbálkoztam pár desszerttel is a kínálatból, hátha.

A palacsintával mostanában egész bensőséges viszonyba kerültem, régebben ugyanis kiültem cigivel és egy sörrel a lábtörlőre, ha feszült voltam, de akkor magánéleti problémákkal küszködtem, most viszont fordítási határidős problémákkal küszködöm, és erre az a válaszom, hogy bekeverek és megsütök egy adag palacsintát, majd általában a fiúm eszi meg, mert én nem vacsorázom. A biochef viszont direkt nekem sütött csokoládés mogyorókrémmel palacsintát, tönkölyből, de ezt elnéztem, mert nem érződött rajta. A mogyoró pépesítésével sem bíbelődtek sokat, amin először meglepődtem, de annyira nem izgatott fel, ha ropog, hát ropog. Viszont a várakozásaimat felülmúlóan finom volt a csokoládékrém meg az egész úgy általában, úgyhogy nem is hagytam a fiúmnak, úgyis jön mindjárt a következő könyv.

A gyömbéres málnavelő mézes joghurttal és citromos piskótával jogos frusztrációt keltett bennem, ez az a desszert, amit lehetetlen dekoratívan kiszedni a tartályból és tányéron elhelyezni, úgyhogy megettem dobozból. Ööö, nem ez lett a hét desszertje, a gyömbéres málnavelő meglepően savanykás volt (eufemizált lucia), a citromos piskóta jogosan savanykás, ugyanakkor tönkölyizű volt, az egészet a mézes joghurt mentette volna, ha mentette volna. Ugyanakkor nem árt figyelembe venni, hogy én ritka válogatós lány vagyok, aki egy kicsit jobban kedveli a szokatlan összeállításokat, annak lehet, hogy tetszik.

Én úgy szoktam ebédelni, hogy kimegyek a kapuhoz, átveszem, behozom, elolvasom, lefényképezem, megeszem. Most is így kezdődött, még néztem is, hogy milyen szép lesz egymás mellett a kókuszos és a narancsos csokoládékocka, aztán egyszer csak akaratom ellenére, észrevétlenül megettem valahogy a narancsosat. Rémisztő volt. Utána nagyon gyorsan fényképeztem.

A narancsos és a kókuszos csokoládés kocka között az a különbség, hogy az egyik tetején kandírozott narancshéj, a másikon kókuszreszelék van, továbbá hogy az egyik hamarabb elfogy. A csokoládékocka továbbá egy enigma, mert nem találtam meg a receptjét itt, de az bizonyos, hogy a készítése során cukrozatlan, ámde igen csokoládés tésztába édes csokoládékrémet csempésznek azok a kedves jó emberek ott a biochefnél. Nem akarok olyan elcsépelt kifejezéseket használni, mint a biogasztronómia csúcsa, de fél tepsi alatt nem álltam volna meg, ha lett volna rá lehetőségem. Az élet viszont egy zord és kegyetlen folyama az időnek, melyben nem jut mindenkinek fél tepsi csokoládékocka.

Mese a három kiskecskéről (és a juhról)

Kecskesajt terén viszont nem volt okom panaszra a héten, nem beszélve a juhról.

Fentebb két különböző kecskesajt-saláta látható, két különböző napról, az egyik az extra krémes kecskesajt sós kaláccsal, a másik az extra pácolt kecskesajt olivás cipóval. Lényegi különbség nincs köztük, mind a kettő kiadós, a kalács és a cipó az variációk egy témára, savanykás barnakenyér, amit én nagyon szeretek, kivéve ha édességnek adják, illetve zöld, levélízű levelek. A sajtmennyiség akkora volt, hogy az egyik adagot a fiúm fejezte be este, a másik második feléből meg reggelire melegszendvicset csináltam fehérkenyérrel, baconnel és ízlésesen elhelyezett medvehagyma-darabokkal, és még most sem unom a kecskesajtot. Mindenképpen írni szándékozom Neil Straussnak, hogy azért mielőtt levágná, fejje meg.

A mediterrán muffin kecskesajttal és olivával viszont az egyetlen muffinfajta, amit kenyérrel kell enni. Sok kenyérrel. Ezek ilyen töpszli kis muffinok, olyan 4-5 centis átmérővel, viszont a felük olivából és kecskesajtból áll, ami nagyon nagylelkű dolog, de egyben egy kicsit tömény.

A yang (magyar átírása szerintem jang) írásjegy a kínai nyelvben másegyebek mellett a birkát és a kecskét is jelöli, és az ő sajtjuknak én vagyok a jinje. A juhsajt felületes szemlélő számára nem különbözik a kecskesajttól, viszont az előbbinek nem kecskeszag-íze van, hanem sós…izé, juhsajt íze, a kisbárányok meg majd felnőnek tápszeren (nem akarom tudni). A heti sajtnyertesünk neve extra enyhén füstölt juhsajt tökmagos kenyérrel.

És aki idáig eljutott, annak elárulom azt az exkluzív információt a biciklistakarrieremről, hogy ma csak egy megállással jutottam fel az Irhás árok tetejéhez (asszem, a Konkoly Thegéhez lyukad ki az erdőből), és akkor is csak azért kellett megállnom, mert az egyik meredekebb résznek nem tudtam akkora lendülettel nekimenni, hogy ne emelkedjen meg a biciklim eleje. Az erőnlétem bármilyen irányú összefüggését a biochef menüjével sem megerősíteni, sem kizárni nem tudom.

Megint adott nekem enni a biochef, megint megírom, milyen volt, képekkel. Ezúttal nem napokra bontva, hanem tematikusan, mert ennyire kreatív vagyok.

A tönkölybúza, mint olyan

Ha az ember rákeres a tönkölybúzára úgy általában a világszőttesen, akkor az első pár linkből kiderül, hogy a tönkölybúza a mennyei manna lelki rokona, gyógyítja a rákot, ősmagyar tradíció, de amellett már az ókori mezopotámiaiak is, és egyáltalán. Ha az emberben felmerül, hogy citation needed, és célirányosabban keres rá, mondjuk a wikipédián, akkor az derül ki, hogy a tönkölybúza a búzabúza közeli rokona, valamivel alacsonyabb a gluténtartalma, és a biohívők támogatják a megjelenését minél több ételféleségben.

Én kábé úgy állok a tönkölybúzához, ahogy ahhoz a pasihoz állnék, akiről a nőismerőseim csupa jót mondanak. Aki helytáll a munkájában, megbízható, mindig van öt perce, mindenkit felhív randi után huszonnégy órán belül. A tönkölybúza szerintem az a srác, akivel a megtört szívű lányok azért járnak, mert ugyan annyira nem izgalmas, vagy szellemes, vagy különleges, vagy akár magas, de legalább lehet rá építeni, nem kapcsolja ki a telefonját, meg ilyesmi. Ugyanakkor a tönkölybúza próbája is a megevés, rám pedig rámtört valami elmebaj, és az egyik napon csupa tönkölybúzás cuccot rendeltem, hátha kiderül, hogy a tönkölybúzával oktalanul voltam előítéletes, és fenekestül felforgatja az életemet, ezentúl csupa tönkölybúzát eszem szójával, meg ilyenek.

Nem akarok ilyen cliffhangeres hatásvadász lenni, úgyhogy rögtön tisztáznám, hogy nem ez derült ki*. A tönkölybúza önmagában tényleg olyan, hogy nemfinomnak néz ki, és nem is finom. Ugyanakkor nincs egy átütő íze, úgyhogy simán lehet maszkolni. A fűszeres pizzarudacskák konkrétan olyan volt, mint amikor az unalmas srácra ráadsz egy fehér pólót fekete farmerrel, ráveszed, hogy húzza be a hasát és nézzen sokatmondóan, továbbá megtiltod neki, hogy három szótagnál többet mondjon egyszerre**, szóval kifejezetten azta-élmény. A tésztája nem száraz, inkább puha, és nem is volt túlfűszerezve, hanem csak olyan tavaszi napsütésesre, ezt én is ki fogom próbálni itthon szerintem (itt megtalálható a biochef összes receptje).

A tésztában (tönkölymetélt brokkolival és olivabogyóval) konkrétan egyáltalán nem érződött a tönkölybúza íze, talán csak annyi, hogy nem lettem annyira tele vele, mint a klasszikus fehérlisztes-tojásos tésztákkal, továbbá be kell ismerjem, én reszeltem rá egy kis sajtot (érzékeny lány vagyok, kellett bele nekem valami kis átmenet a visszafogott brokkoli és a harsány ízű olajbogyó közé), de így teljesen ehető volt, mondhatni finom. Én nagyon szeretem a brokkolit, csak fogalmam sincs soha, mibe tegyem, ha olajban sült bundással nincs kedvem vacakolni.

A kókuszkenyeret chilis csokoládékrémmel ki se raktam tányérra, dobozból ettem, mint az állatok, kiskanállal, mélyen beletunkolva a csokiba. Az öntet nagyon ravasz volt, csak körülbelül a harmadik kanálnál kezdett érződni a chili, akkor viszont intenzíven (én szeretem az ilyet). A tönköly ezen se érződött igazán ki a nyakig csokoládéból, igaz, a kókusz se.

Összegzés: elképzelhető, hogy a tönkölyliszt tényleg egészségesebb a fehérlisztnél, ezt se cáfolni, se megerősíteni nem tudom, mert nem vagyok gasztroenterológus, mindenesetre lehet vele úgy főzni, hogy ne érződjön, és akkor nem zavaró a jelenléte.

Az salátákrul

A biochefnek eddigi tapasztalataim szerint a saláták az erősségei (nem meglepő módon), pusztán amiatt, hogy frissek, változatosak, és organikus növényízük van.

Tegnap beszélgettünk a fiúmmal arról, hogy rendelt valami könyvet, amit egy túlélésre játszó pasi írt, aki mindenféle könyveket írt a túlélésről, és az egyikben például az is szerepelt, hogy konkrétan bérelt magának egy rednecket (vidéki jellegű életmódot folytató, egyszerű gondolkodású amerikai állampolgár), hogy tanítsa meg kecskét vágni, és az illető tényleg elvitte kecskét vágni egy farmra egy furgonban, amiben hátul ott utazott velük a kecske. Mert az iró szerint a kecskevágásnál elválik a vér a víztől, az embereket két részre lehet osztani, azokra, akik képesek kecskét vágni, meg akik nem. Én éreztem, hogy a fiúmat komolyan foglalkoztatja ez a gondolat, és szerintem én simán képes lennék egy kecskének akár a torkát is átharapni (mármint egy nagyon nyugodt kecskének, aki türelmesen megvárja, hogy végezzek), ha a túlélésemről van szó, de amíg nem, addig meglehetősen pacifista a természetem, úgyhogy rákérdeztem, hogy nem lehet-e inkább csak nagyon megverni egy kecskét ilyen rite of passage jelleggel. Mert szerintem az is elég bátor dolog, meg minden.

Sőt, a már emlegetett kecskesajt is testben és lélekben felkészült fogyasztót kíván, ezért egy kicsit nevettem is a gyereken, amikor nagyokat csámcsogva kinézte a kezemből a fejessalátát újhagymával és kecskesajttal. A kecskesajt sós, büdös, és mi így szeretjük, de egy sót és tejterméket eddig nem fogyasztó gyereket azért sokkolhat, úgyhogy nagyon büszke voltam, amikor sokknak jele sem látszott a tízhónaposon, hanem simán lenyomta a kecskesajtot, majd cuppogott még egy kicsit. Túlélő típus.

Valamelyik nap megint a diétásmenüből rendeltem bátran, ezúttal gyümölcssalátát. A gyümölcs konkrétan nagyon jó volt, sokféle, és azt számolgattam, hogy én boltban véve és otthon elkészítve is kábé ennyiből hoznám ki így télen, ráadásul azt se tudnám, hogy hol vegyek ennyiféle biogyümölcsöt, mert itt van ugye az ökopiac, de ott csak körte van meg alma jelenleg. Öccázé'. Na jó, a szilva ízetlen-savanykás volt, de a többi összetevő finom. Legyen már nyár, meg minden.

Mot így az olivával pácolt fehérbabról ruccolával nem nagyon jut eszembe semmi, a fiúmmal se nagyon szoktunk babvágásról beszélgetni, és a ruccola sem ébreszt bennem kimondottan szellemes gondolatokat, szóval aki sztorira is vágyik a képek mellé, az olvassa el még egyszer a kecskés részt. Amiből egyébként kihagytam, hogy a csirkevágás az nem ugyanaz, tehát ha valaki képes egy csirkével végezni, az még nem egy szörvájvör automatikusan. Állítólag.

A tofu

Lehet egyébként, hogy kapuzárási pánikom van, vagy valami, mert simán kikerülhettem volna a tofut, ami a belső étkezési szabályzatom több pontjával ütközik (fehér színű és passzírozás útján állítják elő. Don't ask.), de egyszerűen annyira izgatja a fantáziámat már régebb óta, hogy nem bírtam ki, és ráadásul nem is a kompromisszumkészebb változatát választottam, mint például a málnás tofukrém, hanem a tofut natúr valójában (rozmaringgal, fokhagyma lekvárral és paradicsomos rizzsel), hogy szembenézzek vele, mint férfi a férfival. A tofu az én kecském.

A tofu a fehérjék tönkölybúzája, csak még sokkal olyanabb. A tofu és a többi hüvelyes tartja épen és egészségesen a vegetáriánusokat. A tofut egyes források szerint szójatejből varázsolják sajttá, mások szerint szójabab passzírozása által készül. A tofu nem egyszerűen az unalmas srác, hanem az a srác, aki annyira visszataszító, hogy az ember biztosra veszi, hogy nagyon intelligens, vagy nagyon jó az ágyban, esetleg pénzügyi zseni.

Amikor megérkezett hozzám a tofu, akkor rögtön kiderült, hogy a biochefnek tényleg van rozmaringja, és nem fél használni. A rozmaringillat adott némi frivol, barátkozós jelleget a tofunak, amit ennek ellenére bizonyos távolságtartással közelítettem meg kés és villa által. Mint kiderült, a tofu pont olyan, amilyennek hírlik, hogy mozarella-állaga és visszafogott babíze van. A kétharmadát elfogyasztottam, hogy pontozással mindenképpen engem kiáltsanak ki győztesnek, a többihez nem volt kedvem. A paradicsomos rizs viszont fenomenális volt, illetve a fokhagymalekvár (itt nálunk vidéken fokhagymaszósz) is nagyon tetszett, csak a csirke hiányzott mellőlük.

Plusz egy, avagy a mai ebédem (könnyed levezetés)

Egyebek mellett ma megint olivával gyúrt juhsajtot ettem, ezúttal zöldséges laskával és sült paradicsommal, ez továbbra is olyasmi számomra, amiért érdemes volt feltalálni a konyhát és a juhokat, megőrzöm szép emlékezetemben.

* Ja, és ha egy lány csúnya, attól még nem biztos, hogy okos.
** Persze lehet, hogy nem mindenki a hallgatag, mélynek tűnő fiúkat szereti, mint én, annál jobb nekem, de a többiek helyettesítsék be a számukra szimpatikus archetípussal.

Előrebocsátanám, hogy nem vagyok se Wittman fiú, se gasztrofényképész, szóval ilyen vonatkozású kritikákat nem fogadok (pedig ez a géfényképész azért meggondolandó, a kaja nem fordul el hirtelen, nem integet bele a lencsébe, és nem tüsszent le sütőtökpürével fotózás közben (true story)).

Szóval van ez a biochefes dolog, amivel kapcsolatban először kicsit szkeptikus voltam, mert ők nem hisznek a húsban (nekem a kedvenc menüm a tatárbifsztek sült baconnel), meg egyáltalán, ezekről az egy hétre előre rendelős dolgokról nekem mindig az agyonlisztezett, szétfőtt zöldbabfőzelék, száraz rizs és lottyadt, olajos zöldségek ugranak be. De — bár zöldbabfőzeléket vagy rizst egyelőre nem rendeltem — egyelőre nem igazolódtak a félelmeim, minden olyan volt, mintha most szedték volna a kertben (vagy az akolban, a hetem ugyanis javarészt juhsajtra épült), és nagyon úgy tűnik, a biochef az al dente zöldségpárolás híve. Továbbá használ fűszereket, a borson és a paprikán túlmenően is.

Hétfő – amikor könnyű vegetáriánusnak lenni

Hétfőn bepróbálkoztam az elválasztós diétás menüvel. Ehhez a fogyókúrához már volt szerencsém, és egyrészt működött, másrészt meg szerintem még ez a legkellemesebb típusú (a leghatékonyabb természetesen egy kiadós szerelmi bánat, amikor az ember evés helyett is inkább rágyújt, de mivel se a szemét pasik, se a dohánygyárak, se a vén kaszás nem szponzorál engem pillanatnyilag, egyelőre ezt nem propagálnám), mert ennek keretében az ember mindent ehet, csak ki kell várni. És nem addig kell várni, amíg negyvennyolc kiló nem leszek, hanem mondjuk holnaputánig. Másrészről viszont tény, hogy a gyümölcsnapokon meglehetősen határozott (eufémizmus) hangnemben viszonyultam a környezetemhez. Simán becsuktam a böngészőt, ha négy másodpernél tovább töltött egy oldalt, és látványosan papírkönyvet olvastam helyette. Kemény idők voltak azok.

Na de vissza az olivával gyúrt juhsajthoz rozmaringos paradicsommal: ez határozottan sültbacon-szerű összeállítás benyomását keltette (jó értelemben). Az olivás juhsajt már-már hús, de a finomabb fajtából, a rozmaringos paradicsom pedig úgy illatozott, hogy még a nap is kisütött tőle, pedig csak három körül tudtam leülni enni, mert előtte a gyereket hurcolásztam a kórházba kötelező szervizre. Ezt a fogást határozottan bekedvenceltem, talán itthon is csinálok ilyet, ha temérdek időm lesz.

Kedd, medvehangyával

Kedden laskagombás metélt volt a menü, medvehagymamártással és párolt zöldségekkel, illetve rendeltem mellé egy vitaminsalátát medvehagymával. A medvehangya (bocsánat, de nem bírom ki) régóta izgatja a fantáziámat, mindig veszek medvehagymás sonkát is, ha van a boltban, meg tudom róla, hogy nem szabad összekeverni az erdőben a gyöngyvirág levelével. A medvehagymáról a biochefen is van egy cikk, miszerint gyógyít, táplál, és kisgyerekeket ment ki az égő házból, de én nem ezért szeretem, hanem mert finom. Ezzel együtt kedden nem tudtam átlépni a saját árnyékomon, és legyűrni mártás formájában, mert túlságosan is emlékeztetett gyerekkorom egyik mumusára, a spenótra (amúgy intenzív, édes íze van, nem hagymaszerű).

A laskagombás metélt (valójában makaróni) viszont nagyon finom volt, pont jóra megfőzve, éppen hogycsak egy kis olajjal, tetszett, na. A párolt zöldség is jó benyomást keltett bennem, csak nincs rá szókincsem, a saláta meg szintén azt nyújtotta, amit egy salátától elvár az ember; friss volt, és nem ízetlen. Ja, és a salátában a medvehagymába is visszaszerettem, asszem, állagérzékeny típus vagyok.

Szerda – fent és lent

Bár hiszek az előítéletek létjogosultságában (sokkal kevésbé hal meg az ember, ha nem eszik piros gombákat, mintha megeszi a légyölő galócát, csak mert nem minden piros gomba mérgező), próbálok azért nyitottságot és toleranciát tanúsítani a világ dolgaival kapcsolatban. Elfogadom a melegeket, igyekszem hinni abban, hogy a BKV-ellenőrök csak a munkájukat végzik, lehetőleg nem szólom le más kultúrák szokásait, és tisztában vagyok azzal, hogy létezik gasztronómia a rántotthús-krumpli világán túl is. Ezzel együtt, hosszas lelki tusa után a répapürénél azért meghúztam a határt. Esetemben a lélek már kész, de a test még erőtlen, és nem képes befogadni a répapürét. Nagy szerencsémre viszont előrelátóan gyártottam tavaly egy gyereket, aki most pont olyan korban van, hogy korlátlan mennyiségű répapürét képes befogadni, úgyhogy együtt ebédeltünk. Határozottan kijelenthetem, hogy a XII. kerület egy éves kor alatti populációjának felmérésünkben részt vevő tagjai teljesen elégedettek a biochef szolgáltatásával.

A kecskesajttal töltött gombafejek grillezve répa- és burgonyapürével többi része nagyon ízlett, bár a kecskesajtnak kecskeszag-íze volt (biztos van erre valami gasztronómiai szakkifejezés), de én azt kimondottan szeretem, fülledt, bűnös benyomást keltett így ez a gombaebéd. A krumplipürét is simán elfogyasztottam panasz nélkül (valamiért ez az egyetlen olyan étel, amit képes vagyok pép formájában legyűrni).

Az extra sajtroppancs olivás salátával meg egy csoda, házi sajtostallér, nem túlspilázott zöldsalátával (mindig is érdekelt, milyen íze van a pitypanglevélnek, jelentem, enyhén kesernyés, friss jellegű). Bekedvencelve.

Csütörtök – a plusz egy nap, avagy váratlan fordulat: ehető paraj

Igazából úgy terveztem, hogy majd az első három napról írok ma, mert az olyan szép harmonikus lett volna, mintegy expozíció – krízis – levezetés keretet kölcsönzött volna a mondanivalómnak (miszerint ettem), de azután a ma délelőttöt elizéltem munkával, közben megjött az ebéd, meg egyébként is, ma rendeltem először sütit.

A múltkori medvehagymakrém- és répapüré-afférjaim után kétkedve tekintettem a mai menü elé, miszerint parajjal és laskával rakott tócsni petrezselymes karalábéval, de pozitívan csalódtam, nagyon finom volt a paraj nevű spenót a tócsnin. A tócsni amúgy is a barátunk, és érezhetően összemelegedett mindkét kísérőjével. A petrezselymes karalábé meg egyáltalán nem olyan ijesztő, mint ahogy hangzik, simán csúszott a tócsnihoz. Jól el lett találva ez az összeállítás, na.

A tiramisun (túróval) viszont eléggé érződött a tönkölyliszt, ami jó hír a tönkölyliszt kedvelőinek, ámde rossz hír nekem. Azért megettem végig, a túró egyáltalán nem rítt ki belőle (végül is a mascarpone amúgy is afféle félszerzet a savanyított tejtermékek világában).

Összefoglalva

Az étel minősége: osztályon felüli ebben a kiszállítós kategóriában, egyáltalán nincsenek benne gyanús részek, simán adok belőle a féléves múlt gyerekemnek is. Jó alapanyagokból jól van elkészítve.

Az étel jellege: változatos, egy fogáson belül is. Sok mindenféle elvan benne egymás mellett, általában harmonikusan. Nincs túl- vagy alulfőzve, nincs túl- vagy alulfűszerezve. Eddig nekem nem hiányzott a hús belőle.

Az étel mennyisége: a főételeket 32 cm átmérőjű (az átlagosnál kicsit nagyobb), a salátát és a sütit 20 cm átmérőjű (desszertesnél nagyobb, nagytányérnál kisebb) tányéron fényképeztem. Szerintem egy jóétvágyú felnőtt embernek kell egy főétel+saláta, vagy süti a jóllakáshoz. Egy jóétvágyú pasinak még az is necces, nem a mennyiség miatt, hanem mert zöldségből több kell az embernek a komfortérzethez.

Kiszállítás: 11:30 – 12:30 között jött az ebéd, de rugalmas, valamelyik nap megbeszéltem, hogy másnap tornára viszem a gyereket, úgyhogy vagy előtte, vagy utána, és semmi gond nem volt.

Ár: kategóriájában nem olcsó, de nem is pofátlanul drága. Hat napra rendeltem, így kilencezret fizettem volna (de az egyik nap gyümölcssaláta). A minőséghez képest teljesen elfogadható az ár/érték arány.