És ezen a héten is öreganyámnak szólított a biochef, tehát megállapodásunk értelmében ezen a héten is írok a tapasztalataimról, mint megbízott evő.

A jó, a rossz és a csúf

Ez a dolog itt fenn a brokkolis rakott tészta paradicsomos édeskömény-salátával, és én esküszöm, nem akartam ilyen ember lenni. Én a lelkem mélyén bordó körömlakkot és fekete csipkét viselek, messzire néző, vak lány vagyok, aki láncdohányzik, bárpultoknál ülve alkoholizál, illetve írja a vámpíros novelláit, és hajnalban fekszik. Egyáltalán nem tehetek róla, hogy újabban nem bírom az alkoholt, hogy csak hajnalban érek rá biciklizni menni, hogy nem akarom, hogy a gyerekemnek cigifüstös legyen az anyukája, és hogy némi megélhetési beütéssel brokkoliról írok. A körömlakk meg lepattogzik kábé az ötszázadik karakter magasságában, szóval a hátrányos életkörülményeim miatt keveredtem rossz utakra én (de nagyon szépen megkérném a társadalmat, hogy ha egyszer elkezdenék fákat ölelgetni, és az energiáikról írogatni bejegyzéseket, vagy visszakövetelem Erdélyt hátrafelé nyilazva lóháton, akkor azt vegye úgy, hogy menthetetlenül elvesztem, és szabadítson meg szenvedéseimről, mert az ilyesmire még a rögös gyermekkor sem mentség).

Ami nem jelenti azt, hogy a fenti tészta ne lett volna finom, ugyanis nagyon finom volt, ilyen kertből szedett jellegű, éppen hogy csak párolt zöldségekkel, roppantul bejött, bár bevallom, a második felét megszórtam reszelt sajttal (spoiler: mint az elkövetkezendő, megrázó, valós történeten alapuló cselekmény során kiderül majd, sajthetet tartottam).

A rozmaringos-olivás penne vargányás laskaraguval nem az a fogás, aminek íze átsuhanna az ember fejében a halála előtt, mint kiemelkedően kellemes emlék. Ez a gombás tészta tök olyan, mint azok a lélektani regények, ahol látszólag minden rendben van, finom a laskagomba, finom az oliva, jó fej az illatos rozmaring, és a tészta is tisztességes, a családjáért élő durum, nem pedig tönköly (bár lehet, hogy tévedek, mindenesetre nem érződött rajta semmi különös), azt' mégis öngyilkos lesz a főszereplő. Egyszerűen nem tűnt nekem egy boldog tésztának, de lehet, hogy csak azért, mert aznap tudtam meg Salinger összegyűjtött, eddig csak magazinokban megjelent novelláiból, hogy spoiler Holden Caulfield eltűnt a háborúban, valószínűleg elesett, és ez nagyon megrázott, mert annak idején fel se tűnt, hogy a Zabhegyező a második világháború előtt nem sokkal játszódik spoiler vége. és akkor gyorsan végigolvastam az összes novellát, hátha, de nem került elő, ráadásul gombás tésztát kellett ennem.

Azután volt a ropogós tésztában sült zöldségek pirított laskával és fűszeres burgonyapürével, ami, ha lecsupaszítjuk legbensőbb lényegére, voltaképpen zöldség, mellette köretként zöldséggel és zöldséggel (nem tudom, most pontosan hova sorolják a biológusok műfajilag a gombát, de én ráutaló magatartásnak veszem, hogy természetes előfordulási helye a zöldséges). Ennek ellenére nem volt rossz, a biochefnél ugyanis bár hús nincs, de a zöldséghez nagyon értenek. A tészta kívül ropogós, belül puha volt, a gomba gombaszerű, a fűszeres krumplipüré meg vagány ötlet szerintem.

A három

Én nem vagyok egy nagy édességes típus, bár néha rámtör, de nekem sokkal hatékonyabb módszer egy tízdeka baconnel udvarolni, mint egy doboz csokival. Ennek ellenére erőt vettem magamon, és a héten bepróbálkoztam pár desszerttel is a kínálatból, hátha.

A palacsintával mostanában egész bensőséges viszonyba kerültem, régebben ugyanis kiültem cigivel és egy sörrel a lábtörlőre, ha feszült voltam, de akkor magánéleti problémákkal küszködtem, most viszont fordítási határidős problémákkal küszködöm, és erre az a válaszom, hogy bekeverek és megsütök egy adag palacsintát, majd általában a fiúm eszi meg, mert én nem vacsorázom. A biochef viszont direkt nekem sütött csokoládés mogyorókrémmel palacsintát, tönkölyből, de ezt elnéztem, mert nem érződött rajta. A mogyoró pépesítésével sem bíbelődtek sokat, amin először meglepődtem, de annyira nem izgatott fel, ha ropog, hát ropog. Viszont a várakozásaimat felülmúlóan finom volt a csokoládékrém meg az egész úgy általában, úgyhogy nem is hagytam a fiúmnak, úgyis jön mindjárt a következő könyv.

A gyömbéres málnavelő mézes joghurttal és citromos piskótával jogos frusztrációt keltett bennem, ez az a desszert, amit lehetetlen dekoratívan kiszedni a tartályból és tányéron elhelyezni, úgyhogy megettem dobozból. Ööö, nem ez lett a hét desszertje, a gyömbéres málnavelő meglepően savanykás volt (eufemizált lucia), a citromos piskóta jogosan savanykás, ugyanakkor tönkölyizű volt, az egészet a mézes joghurt mentette volna, ha mentette volna. Ugyanakkor nem árt figyelembe venni, hogy én ritka válogatós lány vagyok, aki egy kicsit jobban kedveli a szokatlan összeállításokat, annak lehet, hogy tetszik.

Én úgy szoktam ebédelni, hogy kimegyek a kapuhoz, átveszem, behozom, elolvasom, lefényképezem, megeszem. Most is így kezdődött, még néztem is, hogy milyen szép lesz egymás mellett a kókuszos és a narancsos csokoládékocka, aztán egyszer csak akaratom ellenére, észrevétlenül megettem valahogy a narancsosat. Rémisztő volt. Utána nagyon gyorsan fényképeztem.

A narancsos és a kókuszos csokoládés kocka között az a különbség, hogy az egyik tetején kandírozott narancshéj, a másikon kókuszreszelék van, továbbá hogy az egyik hamarabb elfogy. A csokoládékocka továbbá egy enigma, mert nem találtam meg a receptjét itt, de az bizonyos, hogy a készítése során cukrozatlan, ámde igen csokoládés tésztába édes csokoládékrémet csempésznek azok a kedves jó emberek ott a biochefnél. Nem akarok olyan elcsépelt kifejezéseket használni, mint a biogasztronómia csúcsa, de fél tepsi alatt nem álltam volna meg, ha lett volna rá lehetőségem. Az élet viszont egy zord és kegyetlen folyama az időnek, melyben nem jut mindenkinek fél tepsi csokoládékocka.

Mese a három kiskecskéről (és a juhról)

Kecskesajt terén viszont nem volt okom panaszra a héten, nem beszélve a juhról.

Fentebb két különböző kecskesajt-saláta látható, két különböző napról, az egyik az extra krémes kecskesajt sós kaláccsal, a másik az extra pácolt kecskesajt olivás cipóval. Lényegi különbség nincs köztük, mind a kettő kiadós, a kalács és a cipó az variációk egy témára, savanykás barnakenyér, amit én nagyon szeretek, kivéve ha édességnek adják, illetve zöld, levélízű levelek. A sajtmennyiség akkora volt, hogy az egyik adagot a fiúm fejezte be este, a másik második feléből meg reggelire melegszendvicset csináltam fehérkenyérrel, baconnel és ízlésesen elhelyezett medvehagyma-darabokkal, és még most sem unom a kecskesajtot. Mindenképpen írni szándékozom Neil Straussnak, hogy azért mielőtt levágná, fejje meg.

A mediterrán muffin kecskesajttal és olivával viszont az egyetlen muffinfajta, amit kenyérrel kell enni. Sok kenyérrel. Ezek ilyen töpszli kis muffinok, olyan 4-5 centis átmérővel, viszont a felük olivából és kecskesajtból áll, ami nagyon nagylelkű dolog, de egyben egy kicsit tömény.

A yang (magyar átírása szerintem jang) írásjegy a kínai nyelvben másegyebek mellett a birkát és a kecskét is jelöli, és az ő sajtjuknak én vagyok a jinje. A juhsajt felületes szemlélő számára nem különbözik a kecskesajttól, viszont az előbbinek nem kecskeszag-íze van, hanem sós…izé, juhsajt íze, a kisbárányok meg majd felnőnek tápszeren (nem akarom tudni). A heti sajtnyertesünk neve extra enyhén füstölt juhsajt tökmagos kenyérrel.

És aki idáig eljutott, annak elárulom azt az exkluzív információt a biciklistakarrieremről, hogy ma csak egy megállással jutottam fel az Irhás árok tetejéhez (asszem, a Konkoly Thegéhez lyukad ki az erdőből), és akkor is csak azért kellett megállnom, mert az egyik meredekebb résznek nem tudtam akkora lendülettel nekimenni, hogy ne emelkedjen meg a biciklim eleje. Az erőnlétem bármilyen irányú összefüggését a biochef menüjével sem megerősíteni, sem kizárni nem tudom.