Nem akarok nagyon spoilerezni, és sarkkutatózni sem fogok tovább (nagyon sokat), de időnként azért felröhögök magamban, például a norvégokon, akik nagyon tudnak valamit. Az egyik legzseniálisabban aljas húzás például Amundsené volt, aki ugye leszaladta a Déli-sarkot Scott előtt, majd a szintén az Antarktiszon tartozó ausztrál kollégájának, Douglas Mawsonnak (aki öt órával késte le a hajóját, ezért ismét ott kellett telelnie, miután nagy nehezen menekült csak meg a halálból, gyakorlatilag puszta adrenalinból) “nagyrabecsülése jeléül” elküldte huszonhárom szánhúzó kutyáját (a csapat nem tervezett szánt húzni), mert így letudott egy gesztusértékű gesztust, ugyanakkor ugye nem kellett hazaszállítania a kutyákat.

A másik norvég a szerkesztők Fridtjof keresztnevű álma volt, aki mindeközben (Scottot lefutották, és éppen ténylegesen haldoklik) összefeküdt Scott feleségével, aki egyébként egy bohém és igen vonzó hölgy volt, és magánlevelezéséből utólag kiderült, hogy gyakorlatilag mindenkivel viszonya lett előbb vagy utóbb, akiről bármit is elneveztek az Antarktiszon (és nem halt meg nagyon hamar).

Mindeközben Scott ott hever a sátrában a megfagyást várva, és megírja utolsó leveleit, köztük nejének azt, amelyben felhívja figyelmét annak fontosságára, hogy újszülött gyermeküknek már az első naptól fogva adjon gyümölcsöt (a hozzátáplálás tudományága azóta ezt ismereteim szerint túlhaladta). Ez mondjuk sok mindent megmagyaráz.

Mawsonék pedig (a rengeteg kutya friss tulajdonosai) ezalatt elég bánatosak, és ehhez az is hozzájárul, hogy a hét emberből egy a tél során megőrül (mármint klinikailag), azt hiszi, hogy üldözik és figyelik (mivel fegyverrel fenyegetőzik, egy idő után tényleg figyelni kezdik), és egyszer csak benyújtja írásos lemondását, amire a csapat vezetője azt mondja, hogy oké, de 160 km / órás szél fúj odakint, mínusz harminc fok van (ezeket persze mérföldben meg fahrenheitben mondja eredetileg, én csak interpretálok), a ház, az élelem és minden ruha az expedíció tulajdona, mire a fickó azt feleli, hogy őt ez nem érdekli, ő lemondott.

Na, és ilyenek közepette még ki is kell menni kutyát etetni.

A mai nap komoly tanulsága számomra, hogy amikor az ember kora női hősei egyikeként megpróbálja a magánéletét összeegyeztetni a munkájával (titokban fordít), akkor bármilyen rövid idő alatt is kell ürügyet kitalálnia rajtakapás esetén, semmiképpen nem érdemes azt mondani, hogy csak pornóoldalakat nézeget, vagy más fiúkkal levelezik.

Nem viccelek.

“A szülőszobáink olyanok plazmatévével, fürdőszobákkal, hogy a közelünkben lévő magánklinikán sincsenek olyanok”

Erről az jut eszembe, hogy én ugye anno a János kórházban szültem rapid este 11-kor, és mivel a szülés után komplikációk miatt volt még egy kis altatásos műtét, reggelig bent tartottak a műtőben megfigyelésre, ahol tényleg volt plazmatévé, úgyhogy törött farokcsonttal és kábé deréktól lefelé lebénultan, a gyerekért aggódva alvás helyett kénytelen voltam végignézni egy hentelős filmet, amelyben láncfűrésszel szétdaraboltak valakit, illetve egy szoftpornót (ezeket adták (asszem, az RTL Klubon?) abban az időben).

Továbbá lehet, hogy a szülőszobákon van fürdőszoba (bár megnézni nem tudtam, mert az ott töltött időm alatt végig hozzá voltam szíjazva a műtőasztalhoz, nehogy leessek), viszont a nőgyógyászati kórtermekben nincsen, úgyhogy amikor másnap elindultam pisilni, akkor az út felénél, nagyjából az ápolónők recepciójánál éreztem, hogy mindjárt összeesem (nagy volt a vérveszteség), és udvarias hangnemben megkérdeztem, hogy nem tudna-e valaki a vécéig eltámogatni, mire azt felelték, hogy erre nincs idejük, majd beszélgetés közben különösebb izgalom nélkül végignézték, ahogyan nekitámaszkodom a szemközti falnak, és szép lassan lecsúszom rajta.

Megjegyezném, hogy ezeket már akkor is inkább viccesnek találtam, mint tragikusnak, de nekem nagyon alacsony a humorküszöböm.

Szóval a tavasz nagy részét általam érthetetlen oknál fogva azzal töltöttem, hogy a macaront védelmeztem különböző helyeken (Szegeden, Pécsett éjfél után, budapesti szaunákban, mittomén) és különböző emberek előtt, ami nem jellemző rám, mármint kit érdekel a macaron, de azért finom. Mármint a macaron nem egy íz, hanem egy állag (kívül ropog, belül puha, én ezt szeretem), és kicsi, és bármilyenre lehet csinálni, és például a csokitortát vagy a málnás omlettet is tökre bírom, de azokból egyet lehet egyszerre megenni, és az egyféle lesz, macaront meg lehet csinálni csokitorta- vagy málnásomlett-ízűre is, míg az előbbieket – érthető okokból – nem lehet macaronállagúra csinálni, mert az macaron lesz, nem pedig például rákóczi túrós. Mindegy, az a lényeg, hogy ennek köszönhetően lett egy olyan hírem, hogy ha valami nem tetszik nekem, akkor biztosan azért, mert nincs benne macaron.

Mondjuk a tatárbifszteket még jobban szeretem, de az szerencsére nem menő, úgyhogy senki nem bántja (nagyon örülök, hogy nem kell tatárbifsztekről beszélgetnem emberekkel).

Viszont, mint kiderült, a macaronnak van egy olyan tulajdonsága is, hogy bármit megold, mert mondjuk az emberrel közlik, hogy mittomén, augusztus-szeptembertől eljön a világvége, megjelennek a zombik, meg minden, kivéve, ha Münchenbe költözik az ember, aki természetesen nem fog egy ártatlan, védtelen gyermeket Münchenbe vinni. Szóval az ember (na jó, elképzelhető, hogy nem mindenki), erre úgy reagál, hogy megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat a rossz hír hozójával, és elvonul a világ elől mély búbánatba merülni, ami egy kicsit nehezére esik, mert közben van fűtött medence, süt a nap, van Balaton, rég nem látott ismerőseivel találkozik, és ételeket raknak elé halomban, jó a munka, de esküszöm, hogy a szóban forgó ember tényleg lelkiismeretesen megpróbált borongani szabad pillanataiban.

Utána jött az a rész, ahol a rossz hír hozója írt egy üzenetet azt kérdezve az embertől, hogy hogy van. Ez az üzenet természetesen (megint csak fenntartom a lehetőséget, hogy ez nem mindenkinek természetes) hosszas dekódolásra szorult, utána jött a nagyon átgondolt válasz, mely szerint “minden rendben, csak macaron nincs”, amelyet megszövegezője egyrészt végtelenül szellemesnek talált, másrészt kicsit úgy érezte, hogy ezzel túlságosan kiadta magát, elvégre ez tulajdonképpen Tatjána levele lerövidítve, ha úgy vesszük, az meg milyen ciki már.

Amikor öt perc múlva sem jött válasz, akkor elkezdte gyanítani, hogy ez azért mégsem volt olyan Oscar Wilde-ian szellemes.

Amikor három óra (basszus, HÁROM ÓRA! Három óra alatt az Ulysses rövidített változatát is meg lehet írni) sem jött válasz, akkor az árgépet kezdte bogarászni a neten, hogy csomagban küldhesse a fűnyírót, csak közben elterelte a figyelmét, hogy muszáj volt elmenni a masszázsra.

Másnap már fűnyírót küldeni sem volt kedve, the guns were exhausted, the bullets were blank, de este azért megpróbálta rosszul érezni magát az erkélyen a kindlével és a mojitóval, amelybe elfelejtett rumot tenni, csak nem volt kedve felállni, mert lágyan fújt a szellő.

Viszont ebben a lélektani pillanatban, amely csak nem akart a teljes kétségbeesés határára sodródni, sőt, kábé olyan ütemben haladt felé, mint Joe Simpson törött lábbal az Andok gleccserhasadékában, hirtelen felhívta a fűnyírótlan ember, azzal, hogy van-e kedve találkozni. Főszereplőnk erre teljesen logikátlanul (mivel rendszeresen szokott találkozni az általa kedvelt emberekkel, és találkozni ülve is lehet) azt felelte, hogy hát, most olyan jól ül. És itt jön a drámai fordulat, amelyben a fűnyírótlan ember egyetlen mondatban összefoglalja a Büszkeség és balítéletet, amely mondat úgy szólt, hogy “van nálam egy tálca macaron, és kurvára neked hoztam mindet” (Bár lehet, hogy ez mégsem Jane Austen, inkább Mario Puzo).

Szerencsére kiderült, hogy ebben az esetben a “tálca” nem csak ilyen szimbolikus izé volt, és bár a macaron igen, de minden szimbólum nagyban fel tud értékelődni attól, ha meg lehet enni (Coelho). És immár kísérletileg (bár kontrollcsoport nélkül) bizonyított tény, hogy az embert úgy a harmadik macaronnál már nem érdeklik annyira a zombik, a hatodiknál meg a fűnyírók sem, a kilencediknél meg ez lesz minden világok legjobbika. És huszonnégy darab volt összesen.

Igazából csak ennyit akartam mondani a macaronról.

Nagyon-nagyon szeretnék találni egy olyan embert, aki cipőbolt-hálózatnál volt/van üzletvezető, vagy legalább eladó (nem, nem a fétismeről van szó!), pár órás teljesen legális és erkölcsös munkára (interjú), nem ingyen, ja, és nem magamnak. Létezik ilyen?

Tegnapelőtt hadat üzentem egész Németországnak (de ő kezdte!), tegnap azt mondtam a kerti partin, hogy “szérmaromhalc”, ma meg kaptam egy olyan levelet, hogy “tudsz nekem segíteni abban, hogy 1 mondatot lefordítasz oroszra? (nem cirill betűkkel, elég fonetikusan leírni), csak ennyi lenne, hogy “Hova a faszba tettem azt a rohadt plutóniumot?” köszi!”. Mindennek az a tanulsága, hogy szeretem az ismerőseimet (még ha néha olyanokat is mondok nekik, hogy szérmaromhalc). Németországot nem szeretem (csak az egyértelműség kedvéért, van, aki nem tud a sorok között olvasni).

Ja, ezt meg tegnap írta Tarhonyakártevő (engem csak cc-zett, de szerepelek benne, pedig a levél felénél berohantam a folyosóról azzal, hogy “írjál nekem csak annyit a címzettet cc-zve, hogy “szerintem félrekúr, lucia!””):

– És írtál neki? – kérdezte a cigarettásdoboz után kotorászva.

– Nem, ezt még be akarom fejezni – felelte a másik, fel sem nézve.

A lány hosszan gondolkodott, melankolikusan bámulva kifelé az ablakon. A tekintetében hosszú sorban délre húzó madarak tükröződtek, mint megannyi menekülteket szállító jajongó vagon.

– Én is annyi mindent be akarok fejezni – vette elő az öngyújtóját, a keze enyhén remegett -, például az életet.

– Nem kellene ennyire a szívedre venned. Egyszer majd rajzolni fog.

– De ma már nem rajzolhat, elmúlt a kedd. Már szerda van. Szerdán nem fog keddit rajzolni. Szerdán felkel és jár. Szerdán szappanoz. Szerdán szomorú. Szerdán szamuráj.

– Azt hiszem, te türelmetlen vagy.

– Az én hitem meghalt, amikor Godot nem jött el. Ez egy Isten nélküli világ. Immár – tette hozzá némi töprengés után.

Mondjuk azóta elmúlt.

A hétvégei, hat órán keresztül tartó kóros evésből (oké, Isolde Lánya csak negyven percig csinálta, de neki van mentsége) egyrészt az a momentum maradt meg, amikor brainoizzel a sarok mögé, a szélárnyékba bújtatott szenes grillsütő mellett vacogva (én ezt dacból valami könnyed nyári ruhában tettem, mert eldöntöttem, hogy június utolsó napján igenis pántos izékben fogom a szabad ég alatt jól érezni magam) fordításról beszélgetünk illegálban, brainoiz a hip-hop szubkultúra terminológiáját magyarázza tudásra éhes füleimnek, miközben szórakozottan bámuljuk a mellettünk elrepülő papírtányérokat, nájlomzacskókat és szalvétákat, és amikor az L. is elhalad mellettünk, megjegyzi, hogy úgy melengetjük a kezünket az eszköz felett, mint a New York-i hajléktalanok,

másrészt az, amikor az említett faszenes grill mellett bámuljuk merengve brainoiz csajával és alie-vel azt, ahogyan az L. kolbászai mellett felcsapnak a lángok, és alie éppen azt magyarázza, hogy az ő szíve egy csatornafedélre nyílik, egy nagylyukú csatornafedélre, majd tisztázzuk, hogy melyik oldalról,

harmadrészt az, amikor beszólnak nekem, amiért nem hozom el offline ismerőseimet, akik egyrészt nem tudnak a blogomról, másrészt titkosszolgálati módszereimmel (értő hallgatás) kiderítettem róluk, hogy úgy vélik, miszerint a bloggerek kora huszonéves, depresszív, saját élettel és életcélokkal nem rendelkező gyermeteg illetők, és utána egyrészt magyarázkodom, hogy hát az így túl sok lenne egyszerre, ha engem mindenki luciának szólítana, és ebből kiderülne, hgy kora huszonéves vagyok, és nincs életem, másrészt miután nyávogni kezdtek, hogy nincs-e valami játék, amire Sulemia elővette a dobókocka-scrabble-t, mire alie vereséget nem ismerő elszántsággal kirakta belőle azt, hogy “fasz”, majd agnus azonnal leinstagramolta, azért megjegyeztem, hogy noha én tudom, hogy ez igazából a kifinomultság túlsó oldala, de talán avatatlan közönség előtt megnehezítené a gyermetegség cáfolását (erre való reakcióiul kirakták inkább, hogy “pénisz”),

negyedrészt az, amikor a konstans evés negyedik órája magasságában megkérdezem alie-t, aki a fűben nyöszörög hanyatt, hogy kér-e a frissen kisült szügyből, amire azt feleli, hogy ha egy mozdulatot is kell tennie érte, akkor nem, úgyhogy játékosan a szájába tömök egy darab Jack Daniels barbecueszószba mártott komolyan profi húst, amelyet utána pár M&M’s-szel fojt le.

És akkor ebben most benne van minden, amiért blogolok, és amiért nem.

Azon gondolkoztam, hogy mostanában akár sorozatokból és regényekből is összevághatnám a blogomat, nemrég például szinte szóról-szóra ugyanazt a párbeszédet folytattam le valakivel*, mint a The Killingben láttam később:

– Yes, everybody lied to you. Uh, it’s called a surprise. The normal human response is shock, laughter, jumping up and down. Or you could launch an investigation…
– Okay, I get it…
– Or establish a timeline.
– Shut up.

Aztán blogírás helyett inkább nyomogatni kezdtem az RSS-olvasómat, és brainoiz reblogolta a Veridian Dynamicstól, hogy today we all could have been proud employees of VD, és akkor eszembe jutott, hogy most blogolás helyett sokkal fontosabb lenne, hogy megnézzek pár lényeges részletet a Better Off Tedből, akármilyen határidőm is van akármikor (pedig ilyenkor inkább blogolni szoktam, vagy elmosogatok, vagy cipőt vásárolok, de most csapágyat kellett), és azt kell mondjam, hogy kiállta az idő próbáját, még mindig zseniális, Veronica Palmer még mindig role model és ikon, úgyhogy nézzen mindenki BOT-epizódokat, meg persze a Jabberwocky prezentációt (And how do we redefine? With a new definition!).

* Nem, nem az L. volt. Igen, vannak más ismerőseim is.

Szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy lehetőleg soha ne kezdjen bele semmibe, mert annak soha nem lesz vége, és minden apróság elvégezendő dolgok zuhatagát árasztja az emberre, nem beszélve arról, hogy tudtán kívül családi viszályok középpontjába kerül, és kalocsai hímzésekkel rakja tele a falat.

Ugye, én általában aránylag óvatos meg előregondolkodós vagyok, ennek ellenére néha én is szoktam csinálni dolgokat. Tavaly tavasz elején például elgondolkoztam azon, hogy nem kéne a tizenkettedik kerület egyik legdrágább részén albérleteznem, amikor harmadannyiért találnék ugyanakkora helyet. Ennek az lett a vége, hogy az elhatározástól számított nagyjából három héten belül eladtam a nevemen lévő lakást, vettem egy kertes házat, és két hónap alatt kétszer költöztem, miközben megjártam a pokol legmélyebb bugyrait (ELMÜ, földhivatal). És persze emlékezzünk meg arról is, hogy a házra azt mondtam, hogy ez jó lesz, majd kifestem, ami komplett villanyhálózat-cserébe, csatornászati munkálatokba, csempészetbe, ablakcserébe és padlólerakásba torkollott (a festést még nem fejeztem be teljesen).

Ennek ellenére nem tanultam a dologból, és most tavasszal úgy döntöttem, hogy ültetek a kertembe két tő epret (itt kellett volna valakinek arcul csapnia engem egy fagyasztott heringgel), amiből az lett, hogy a kert sittben gazdag földjéből eddig pontosan 500 liternyit cseréltem le virágföldre sajátkezűleg, és van nyolc tő eprem, két bokor málnám, combig érő paradicsombokraim, borsóm, áfonyabokrom és egy magnóliafám, amit azért szereztem be, mert tavasszal szép* (ill. Tom Cruise alakítása miatt, azóta is mindig eszembe jut a “Tame the…” kezdetű monológja, ha ránézek). Továbbá ugye tönkretette az életemet az esővizes hordó**, de ezen túlléptem, meg lett egy komposztálóm, és itt érkezünk el a mai naphoz.

Valamiért az az ötletem támadt, hogy átforgatom az anyagot a komposztálóban***, ehhez viszont keresnem kellett egy vasvillát, és bár soha nem volt ilyenem, biztos voltam abban, hogy a garázsban találok****. A garázsban aztán találtam kutatás közben egy másik esővizes hordót, egy komplett biciklit, és négy tök szép, bekeretezett kalocsai hímzést, teljesen jó állapotban. Végül a vasvilla is meglett, de ekkorra átgondoltam, hogy jobb lenne, ha előbb kigazolnám a kerítésem tövét kívülről, mert mégiscsak, és majd azzal együtt átforgatom az egészet.

Itt rontottam el igazából, mert ugye én nagyon szoktam ügyelni arra, hogy a szomszédság lehetőleg minél bunkóbbnak és elmebetegebbnek***** tartson, és ezért bármire hajlandó vagyok azt leszámítva, hogy valóban bunkó és elmebeteg legyek, de például sötétben járok, gyanús alakokat fogadok, nem nyírom vissza a két emeletnyi tujasort, amelyet függöny helyett használok. Viszont sötétben ugye nem tudok gazolni, úgyhogy most a teljes általam ismert és ismeretlen szomszédság odajött hozzám beszélgetni (lehet, hogy paranoid vagyok, de ha valaki egy órán belül háromszor sétál el mellettem, az szerintem nem lehet véletlen).

Na és ennek során történt az, hogy odajött egy egyébként megnyerő külsejű, anyámlehetne hölgy, és miután végigcsevegtük az addigra már megszokott köröket (igen, papírvágó ollóval vágom a füvet; nem, a benzines fűkasza itt nem jó; igen, az ott egy pajor), úgy gondoltam, hogy aljas szándékkal bemutatkozom, hátha ő is (kezet mondjuk nem nyújtottam, mert pajoros volt), de a helyiek hihetetlen találékonyságával kicselezett, és a nevemre azt felelte, hogy igen, tudom, majd tájékoztatott, hogy én vagyok az új lakó, aki miatt veszekedni szoktak a szomszédban.

Erre mondjuk kíváncsi lettem, mert eddig nem tudtam róla, úgyhogy felvilágosított, hogy a múltkor is itt üvöltöztek az utcán, mert a szomszéd rám nézett, vagy valami, és ebből féltékenységi jelenet lett, ami részben azért hökkentett meg kissé, mert a szomszéddal nem sok kapcsolatom van, az is általában kimerül egy udvarias sziában, részben pedig azért, mert olyan eredményesen kerülöm a szemkontaktust, hogy a héten például simán, minden felismerés nélkül (enyhén rosszalló arccal) bejöttem a kapumon egy közelebbi ismerősöm mellett, aki engem várt (mondjuk szerencsére tisztában van a fóbiáimmal, úgyhogy csak röhögött), igazán nem lehet rám fogni, hogy a flörtölés nagymestere vagyok.

Mindenesetre akkor úgy döntöttem, erre a napra elég a szocializálódásból, úgyhogy bejöttem, és a sokktól lefordítottam fél ívet, de holnap a kertben is füvet kéne nyírni, úgyhogy érdeklődéssel várom, mit tudhatok meg még magamról.

* Viszont az év maradék negyvennyolc hetében is locsolni kell, és meg kellett researchölnöm miatta, hogy mi az, hogy “a savanyú földet szereti”.

** Igen, azóta is a hátsó ülésen van a csap.

*** Nem, én sem értem, szerintem olvastam valamikor valahol valami ilyet.

**** A garázs az egy ötven négyzetméteres, különálló épület, amelyben autón kívül minden van, mert az előző lakók külföldre költözés miatt rám hagyták a fél életüket.

***** Familiarity breeds contempt, ahogy Mel Gibson mondta a Millió dolláros hotelben.

Szóval az volt a terv, hogy a hétvégét (nevezzük így ezt a négy napot) árvíz* helyett kontrolláltan vizes környezetben töltöm (wellness), és emiatt lehetett is volna akár egy kis lelkifurdalásom, de aztán eszembe jutott, hogy nekem ugye megvolt januárban a saját árvizem, fűtés nélkül, úgyhogy teljesítettem az idei kvótát.

Viszont a csütörtök délutáni indulásra már halál ideg voltam az elmúlt napok rohampakolása, szervezkedése meg ki-mit-vigyen miatt, illetve azért, hogy gyerekfürdőnadrágból csak pókemberes és verdás létezik, meg eleve a start előtt körbe kellett autóznom a várost csúcsidőben különféle logisztikai izék miatt, úgyhogy mire az M1-re értünk, teljesen tisztában voltam vele, hogy én antiszociális vagyok, gyűlölök mindenkit, és ráadásul a fűnyírót is otthon hagytam, pedig. Nem mintha befért volna a kocsiba.

Az érzelmi életem következetességére jellemző, hogy amikor megérkeztünk, és azzal fogadtak, hogy de jó, mert akkor most ürügyül szolgálok egy újabb kör házipálinkára, akkor gyökeresen megváltozott a viszonyom az emberiséghez, és a további napok java részét a munka mellett azzal töltöttem, hogy a hatvanfős társaság különböző tagjainak különböző teraszain üldögéltem, és updateltem magam az összes pletykából, miközben megint ráébresztettek, hogy ebben a közegben én túlságosan jóindulatúnak és kedvesnek tűnök** (vö. (enyhén szemrehányó hangon): lucia, ugye tisztában vagy vele, hogy már tizenöt perce csak pozitív dolgokat mondtál távollévő személyekről, ez így nem lesz ám jó, és hasonló megjegyzések), ami azért üdítő változatosság, bár egy kicsit tartok tőle, hogy legközelebb inkább mégsem hívnak.

* Mondjuk azért azon egy kicsit meglepődtem, amikor valaki okostelefonról tájékoztatott, hogy a víz már a Mammut mozgólépcsőin zuhog lefelé, de aztán tisztáztuk a körülményeket.

** Igen, létezik ilyen közeg.