Tegnapelőtt hadat üzentem egész Németországnak (de ő kezdte!), tegnap azt mondtam a kerti partin, hogy “szérmaromhalc”, ma meg kaptam egy olyan levelet, hogy “tudsz nekem segíteni abban, hogy 1 mondatot lefordítasz oroszra? (nem cirill betűkkel, elég fonetikusan leírni), csak ennyi lenne, hogy “Hova a faszba tettem azt a rohadt plutóniumot?” köszi!”. Mindennek az a tanulsága, hogy szeretem az ismerőseimet (még ha néha olyanokat is mondok nekik, hogy szérmaromhalc). Németországot nem szeretem (csak az egyértelműség kedvéért, van, aki nem tud a sorok között olvasni).

Ja, ezt meg tegnap írta Tarhonyakártevő (engem csak cc-zett, de szerepelek benne, pedig a levél felénél berohantam a folyosóról azzal, hogy “írjál nekem csak annyit a címzettet cc-zve, hogy “szerintem félrekúr, lucia!””):

– És írtál neki? – kérdezte a cigarettásdoboz után kotorászva.

– Nem, ezt még be akarom fejezni – felelte a másik, fel sem nézve.

A lány hosszan gondolkodott, melankolikusan bámulva kifelé az ablakon. A tekintetében hosszú sorban délre húzó madarak tükröződtek, mint megannyi menekülteket szállító jajongó vagon.

– Én is annyi mindent be akarok fejezni – vette elő az öngyújtóját, a keze enyhén remegett -, például az életet.

– Nem kellene ennyire a szívedre venned. Egyszer majd rajzolni fog.

– De ma már nem rajzolhat, elmúlt a kedd. Már szerda van. Szerdán nem fog keddit rajzolni. Szerdán felkel és jár. Szerdán szappanoz. Szerdán szomorú. Szerdán szamuráj.

– Azt hiszem, te türelmetlen vagy.

– Az én hitem meghalt, amikor Godot nem jött el. Ez egy Isten nélküli világ. Immár – tette hozzá némi töprengés után.

Mondjuk azóta elmúlt.