enni kategória bejegyzései

esetleg még összedobhatnék egy macaront

Azt hiszem, most már tényleg a csúcsára értem a procrastination művészetének, mert most ott tartok, hogy a határidőmből kifolyólag a mai piknik jellegű megmozdulásra sütöttem meggyes clafoutist, burgonyagratint sajttal és póréhagymával, csináltam tésztasalátát bazsalikomos paradicsommal, sült gombával és sült baconnel (közben rájöttem, hogy ez tulajdonképpen a milánói makaróni szósz nélküli változata), főztem borsólevest (sok galuskával!) és főtt kukoricát, bepácoltam a csirkét, megcsináltam a gépi szódás szörpöket, és még el is mosogattam (nem, állítólag mások is hoznak enni).

Pillanatnyilag azon gondolkozom, hogy a burgonyagratin vajon finom-e félig kihűlve is, vagy sajnos kénytelen leszek most azonnal megenni az egészet.

enyhén gusztustalan bejegyzés, csak erős idegzetűeknek

A sztori azzal kezdődött, hogy ma délután-koraeste négy különböző ismerősöm is bejelentkezett hozni-vinni dolgokat, akik közül csak kettő ismerte egymást, három viszont pasi volt, nekem egyik sem közeli barátom, de kedvelem őket, úgyhogy úgy döntöttem, csinálok valami kaját, abból baj nem lehet. Van ugye Nigellának az az életelve, hogy ne parázzuk túl a főzést, üssünk össze valamit az otthon megtalálható dolgokból, és tökre méltónak éreztem magam hozzá, mert nálam is olyan minden háztartásban fellelhető alapanyagok voltak, mint az ő könnyű-gyors receptjeiben, például libamell, szarvasgombás balzsamecet és lilakrumpli*.

Szóval először gyorsan leválasztottam és felkockáztam a hájrétegeket a libamellről, lesütöttem belőlük a zsírt, és a Neve Elhallgatását Kérő Férfiismerősöm már itt gyanús kellett volna legyen, mert szinte egymás kezére taposva faltuk fel belőle a töpörtyűt csak úgy natúrba’ (a közben megérkező többieket is kínálgattuk a forma kedvéért, de ők még az udvariassági szakaszban voltak). Utána kisütöttem a megképzett zsírban a szójaszószos-sós-paprikás libamellet, amíg kanállal nem lehetett vágni, igény szerint kapott balzsamecetet is, lefőtt a krumpli is, minden gyors volt, nagyon finom lett, jóllakott a mindenki.

Ezután következett az a rész, amikor hirtelen senki nem akart hazamenni, hanem még dumáltunk egy csomó mindenről (mindenki ismerte a mindenkinek a valakijét, stb), én viszont Oscar Wilde-hoz (és valószínűleg Nigellához) hasonlóan bárminek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem, úgyhogy oldalazni kezdtem a pecsenyezsíros serpenyő felé, mintegy casually. A zsákmányt figyelő ragadozók kifinomult ösztönei segítségével hamarosan felfedeztem, hogy a NEKFI is arrafelé oldalazik a másik irányból, de összecsapásra végül nem került sor, hanem az lett a szavak nélküli konszenzus, hogy kétoldalról mártogatunk mintegy mellékesen kenyérdarabokat, mint két agrikulturálisan fejlett sakál, miközben ezzel párhuzamosan próbálunk úgy tenni, mintha maradt még volna belőlünk a kultúremberből, és igyekszünk intelligensen és szellemesen társalogni a többiekkel.

Ez idővel egyre nehezebbé vált, mert mindenféle aggályok és határkonfliktusok merültek fel a színzsír ígéretesebb területeinek megszerzéséért folytatott küzdelem során, és már nem lehettünk sokra attól, hogy tényleg egymás torkának essünk, amikor a társaság rajtam kívüli egyetlen hölgytagja (vagy mondjuk úgy, az egyetlen) ránk nézett, és enyhén megrovó, távolságtartó, egyben hitetlenkedő arckifejezéssel megkérdezte, hogy “és ti ezt csak így…?”.

Ettől elszégyelltem magamat egy kicsit, mert valóban vannak evőeszközeim is, úgyhogy gyorsan előkaptam két kanalat (a késhez még túl folyós volt az állag), és ezek után nem is használtunk már alibinek kenyeret, hanem hagytuk, hadd szóljon a színzsír magában, amelyet egy kis szőlős Bombával küldtünk meg (van nekem ez a hobbim, hogy mániákusan kipróbálok (egyszer) mindent, amiben minél több természetellenes adalék van, így került a szőlős Bomba a háztartásba).

Az említett hölgy erre szó szerint lesápadt, és látszott rajta, hogy nagyon rosszul van, úgyhogy feltettem néhány, a jobb megismerését célzó kérdést, minek következtében kiderült, hogy 1. szélsőséges vegetáriánus, 2. szélsőséges egészségeséletmód-rajongó (ő maga jellemezte magát így). Innentől nem nagyon volt kiút ebből a helyzetből, de végül azért szerencsére azt mondta, hogy a körülmények ellenére alapvetően jól érezte magát a libazsírgate-et leszámítva, előfordulhat, hogy máskor is jön, és a lilakrumpli tényleg nagyon finom.

Nekem most egy kicsit fáj a hasam, de biztosan csak lelki okokból.

* A libamell azért, mert karácsonyra ketten is megoldották számomra a bevásárlás logisztikáját, és mindketten olyan nyolc fős családra számolva az én terveim alapján, a gyerek viszont bejelentette, hogy ő csak lilaburgonyát hajlandó enni túrós tésztával, husinak legfeljebb rántott csirkét, én meg úgy vagyok, hogy az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat, nem az, hogy négy és fél évesen libamellet meg hízott kacsamájat kényszerítsek belé, csak mert karácsony van, úgyogy azóta is tele van vele a mélyhűtő.

A lilakrumpli meg az egyetlen zöldségköret, amit mostanában megeszik, úgyhogy mindig van itthon, de tényleg nagyon finom. A szarvasgombás balzsamecetnek pedig megtetszett az üvege pár hónapja, azóta is várom, hogy elfogyjon, mert én nem szeretem a szarvasgombát.

az áldozati ajándékokról

Ja, azt nem is említettem, hogy C. Eastwood ezzel a kezében (vagyis a kezemben, mert rögtön belenyomta) állított be hozzám. Azt viszont nem véletlenül nem említettem, és nem is fogom, hogy két nap alatt végeztem vele (mármint a sajttortával (alternatív vélemények szerint túró-), C. E. nem bírta addig).

Nem rossz nekem, na.

havak, transzporterek, ökoporkrumpli

Azért egy kicsit keserű kacajjal olvasom tegnap óta az olyan híreket, hogy hó bénítja Európát, mert engem nagyjából két hete hó bénít itt a peremvidéken, amit buddhista türelemmel viselek, egyrészt azért, mert igen, ennyire emelkedett lélek vagyok, másrészt azért, mert szerencsére a taxitársaságok működnek (bár volt olyan, aki egy 400 méteres sétára kért), illetve vannak ismerőseim, akik feljönnek ide, meg vannak ismerőseim, akik levisznek innen. És vissza is hoznak. Az ismerőseimet más szempontból is két csoportra lehet osztani (illetve tízre, akik értik a bináris számrendszert, és akik nem), vannak, akik engem értenek meg, mert amikor feljönnek ide, akkor meglepve tapasztalják, hogy itt tényleg folyton havazik (kezdem gyanítani, hogy a személyes varázsom idevonzott egy konstans, kisméretű hófelhőt a ház fölé), és tényleg tíz centi jeges hó áll az udvaron, amiben lóméretű varjak verekszenek; és vannak azok az ismerőseim, akiket én értettem meg, amikor a rendszergazda valamelyik este hajnali egykor levitt a városba (melynek központja olyan 10-12 percre van tőlem kocsival lámpástul, jegyezném meg), ahol olyan öt fokkal melegebb volt, hó pedig csak mutatóban.

A gyerek is kezd olyan lenni, mint az eszkimók, csak ő szerintem jelzőből tanult tőlem huszonhét-harmincat a hóra, és engem is biztosan befolyásolt a skandináv hangulat, amikor pont svédre iratkoztam be (ikeabútorok között élve egy hómező közepén igazából az lett volna furcsa, ha nem ezt teszem), de nem akarok erről többet beszélni.

A szerencse az, hogy az időjósokra hallgatva az összes karácsonyi ajándékot beszereztem már nagyjából olyan három óra leforgása alatt, amiből csak a játékbolt volt necces, mert ott egy kicsit elveszítettem a józan ítélőképességemet,és utána alig fértem be a csomagtartóba. Oké, a szánkó muszáj volt, tekintve az életmódunkat, a Star Trekes transzporter (működik! zúg meg minden! hol tart már a tudomány) és parancsnoki híd szintén muszáj volt, mert nem tarthatom tudatlanságban a gyereket, a távirányítós markolót imádni fogja, és én is játszhatok vele, kutyaházas persely muszáj, mert nekem is olyan volt, a xilofon fejleszti a zenei érzékét, a kinyitható ajtajú és csomagtartójú mentőautót nem hagyhattam ott, mert mostanában nem kapni kinyitható ajtajú és csomagtartójú játékautókat, a slinkyhez van egy csomó lépcsőnk, a kis, szőke lánybaba pont befér majd a mentőautóba, a waldorf jellegű, viszont arcos rongybaba pedig cuki, és nem foszthatom meg a gyereket a babázás élményétől, csak mert fiú, könyv pedig kell. A többit is biztosan meg tudom magyarázni, csak azokat már becsomagoltam és nem emlékszem rájuk (mostanában konstans csomagolok a szabad perceimben, mégsem fogynak).

A magyar gyorsétteremről annyit tudnék mondani, hogy pozitívum: reggel héttől hajnali háromig nyitva vannak, kedvesek a kiszolgálók és finom a sajtburger meg a chilli & cheese, kapni sört és van dohányzó szint külön pulttal, negatívum: a “rántott” dolgokat mártogatós rántással csinálják, és nem jófajtával, a krumplit olcsó, mellékízes olajban sütik (és az tuti nem igazi krumpli, hanem ilyen fagyasztott porhasáb jellegű), zavaróan nagy a belmagasság. és zöld fényűek a lámpák, ami biztosan megnyugtató, de senkinek nem áll jól.

a cukrosboltról

Mikulás kapcsán még muszáj írnom arról, hogy azok a lányok, akiknek ilyesmit hoz a nagyszakállú, ne sajnálják már annyira magukat:

jelly.bean.miki

Illetve azok a lányok sem, akiknek van annyi munkájuk, hogy ilyesmit tudjanak venni maguknak mikire.

Mert az úgy volt, hogy a Sugar Shop mostanra tűrhetetlennek találta, hogy az L.-lel egyszerűen túl messzire lakunk az újpesti boltjuktól, ezért ritkán látnak minket, úgyhogy nyitottak egyet a Paulay Ede utcában is. A Sugar Shop legfőbb ismérve, hogy kapható náluk Jelly Belly kimérve (a képen a baloldali és a középső zacskó) 30 féle ízben, egészen emberi áron (olcsóbban, mint a hivatalos magyar forgalmazónál, akik egyébként már el is tűntek valemerre, illetve olcsóbban, mint a Culinarisban, ugyanakkor a Culinarissal ellentétben a Sugar Shopban nem kapható pácolt libamáj, hogy igazságosak legyünk). Ez a kimérős módszer azért jó, mert így az ember (én) kihagyhatja azt a háromféle ízt, amit nem annyira szeret, bár emiatt komoly lelkifurdalásom volt, mert szerintem ez csalás, mint azt a gyereknek is elmagyaráztam. Az élethez az is hozzátartozik, hogy ha medvecukros vagy csokoládés jelly bean kerül az ember kezébe, azt is megegye, nem jár mindig karamellás vagy epertortás.

A Sugar Shop másik ismérve, hogy rengetegfajta mályvacukor (leánykori neve marsmallow, a képen a jobboldali zacskó) kapható náluk kimérve, frissen, jóval olcsóbban, mint bárhol máshol (az illusztrációban szereplő adag kétszázvalamennyi volt). Ha az ember be akarja lőni magát cukorral (és kivel nem fordul elő ilyesmi), akkor a kristálycukorból és mézből összefőzött, porcukorban meghempergetett, kellemes textúrájú mályvacukor szerintem ideális a célra. Ezeken kívül amúgy rengetegfajta különleges, vagy csak vicces édességet lehet venni előrecsomagolva, pár fajta menő ajándéktárgyat is, továbbá cukrászdájuk is van, nagyon látványos, viszont kevésbé finom sütikkel (bár végső ítéletet majd csak a karamellás sajttorta megkóstolása után mondok).

A harmadik tök jó dolog a Sugar Shopban pedig a környezet, nagyon megvan csinálva az enteriőr, pisilés közben például ezt nézegetheti az ember lánya:

sugarshop.wc.01

Lehet, hogy egy kicsit bizarrnak tűnik vécét fotózni cukrászdában, de fogadóteret bárki össze tud dobni puccosra, a mellékhelyiségben derül ki a valódi hozzáállás, és ráadásul rajtam kívül egy egész olasz turistacsalád is ezt csinálta, szóval itt van még egy, másik perspektívából:

sugarshop.wc.02

Bár az igen segítőkész bolti kiszolgáló azt javasolta, hogy ha tényleg szépet akarok látni, akkor nézzem meg a férfimosdóban a piszoárt, de sajnos az L. nem tudott oda becsempészni, mert bonyolult lett volna felcipelni a babakocsit a gyerekkel az emeletre.

És így a végére szeretném azért megjegyezni, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül reklámozom a Sugar Shopot, mert szeretem őket, de amennyiben utólagosan korrumpálni szeretnének, ne tartsa őket vissza a félelem, hogy esetleg megsértenek, bármire nyitott vagyok.

bál lesz 2.

Először is szeretném leszögezni, hogy bölcs önismeretről tanúskodik a részemről az, hogy fordítónak mentem, nem pedig cukrásznak. És azok a tréfás-mókás receptek, hogy hogyan süssön egy anyuka (verd fel a tojáshabot, vedd ki a füstölgő macit a sütőből, kezdjél vajjal kikenni egy tepsit, magyarázd el a gyereknek, hogy nem mászhat fel az asztalra, folytasd a kenegetést, stb), egyáltalán nem viccesek, mert tényleg így van. Ma háromféle cuccot akartam előre megcsinálni, plusz palacsintát, mert mi az nekem, ilyen kis sütiket bárki összedob, de úgy komolyabban csak fektetés után kezdhettem bele.

Este nyolc felé aztán kidőltem, kétségbeesetten ágyba bújtam, hogy akkor én most alvásba menekülök, csak még megírtam a mr.a-nak (akivel nem járunk, vagy ilyesmi), hogy a szemgolyó szétfolyik, és nem megy, a linzer szétfolyt laposra, a tojásfehérje felverésének meg neki sem állok, mert tuti szétfolyik az is, és utálom az egészet. Erre ő visszaírt, hogy ha akarom, átjön, és segít, úgyhogy megittam egy kávét.

Először is hozott füstölt libamájat nassolni, utána megdicsérte az ujjakat ízre, meg is ette a felét, mondjuk tényleg finomak lettek, csak a magasságuk nem haladta meg a három millimétert sehol, pedig én 3D-sre terveztem őket, de ezek olyanok lettek, hogy Dr. Al Robbins a CSI-ból rögtön azzal jött volna, hogy obvious signs of blunt force trauma, autopsy also recovered defense wounds, és akkor most illusztrálnám is:

A tojásfehérje viszont nem esett össze (ja, az a hozta a mixerét is mintegy mellesleg), bár az első adagba nem került elég cukor, és az állaga a szakértői vélemény szerint korai purhab jellegű lett, de így legalább megehettük lelkifurdalás nélkül.

A második adag viszont már egész jóra sikerült (alig két óra alatt, ez nem egy gyors vendégváró cucc), illusztráció:

Viszont mr.a hamar elunta az ujjcsontot, mint toposzt, és először engem próbált rávenni, hogy ötletekkel segítsem, de én a mellkasi borda után kifújtam, úgyhogy csinált még halloweenes alient, halloweenes pókot, halloweenes almát (?) és halloweenes karácsonyfát (??), továbbá kidekorálta habbal a laposujjak körmét, amikor elfogyott a tepsi, illetve melléjük nyomott csak úgy l’art pour l’art egy szomorú elefántot, egyszerűen félelmetes volt a nyomózsákkal a kezében, az tükröződött az arcáról, hogy ha tojáshab van az ember kezében, akkor minden sütőpapír.

Közben én csináltam egy újabb adag ujjat, egyetlen reményem az, hogy ha rendesen lehűl bennük a vaj, és holnap majd nem nyitogatom rájuk a sütőajtót, akkor jobbak lesznek (ma a szikkadó tojásfehérje foglalta le a sütőt). Utána elég provokatívan bénáztam a mr.a előtt ahhoz, hogy inkább ő vágja meg és pácolja be a karajt (amikor még csak hülye kérdéseket tettem fel a pácolásról, akko rezisztensnek mutatkozott, de tudtam, hogy elég lesz a kedvenc késemmel nyúlni a húshoz, azt egy pasi sem tudja huzamosabban nézni), majd végül kikísérleteztük az optimális véres agyat (ja, meg közben kevertünk házi ír krémlikőrt, de az Bailey’s-nek nem megy el, kávés röviditalnak viszont jó).

Az áttörést konkrétan a szívószál alkalmazása hozta meg, szóval a tuti recept pillanatnyilag az, hogy alulra menjen a feketeribizli-szirup, rá óvatosan csorgatva a baracklikőr, majd szívószállal a két réteg közé juttatva a krémlikőr. A végeredmény így néz ki (az előző fotón nem hitelesek a színek):

Holnapra az á még megpróbál szerezni fecskendőt (a lelkére kötöttem, hogy ne úgy mondja a patikában, hogy olyan spriccelős izét), hogy még profibbak legyünk, ez az ujjal vákuumot képzünk a szívószálban nem elég hatákony módszer, csak két fokozata van, ami esztétikai romláshoz vezethet.

Ja, és erről jut eszembe, reggel megköszönték a fordításomat, és még olyat sem írtak mellé, hogy “apróbb dolgokat javítottunk csak”, szóval lehet, hogy tényleg Hemingwaynek volt igaza.

komment helyett

Továbbra is keresem a hangom baracklekvár ügyben, amiben sokat segít, hogy az előző poszt kommentjeiből kezd összeállni a világszőttes leginformatívabb lekvárfőző tudásbázisa (de vicc nélkül, én nagyon örültem volna egy ilyen sokoldalú tutorialnak az elején, illetve most is örülök, mert napi négy-öt kiló barackkal kell azért még kezdenem valamit a héten).

Szóval most van lehetőségem minden irányzatot kipróbálni, és itt a legcélszerűbb dokumentálnom a folyamatot. A lekvárjaim pillanatnyilag egy evolúciósan jól lekövethető sort alkotnak, az első három stádium:

1. A hétfői adag darabokra tépkedve, héjastul készült, egy jó másfél kiló barackhoz tettem fél kiló cukrot, rögtön megfőztem, a nagyobb héjakat kihalásztam, szalicilt tettem a tetejére, pillanatra megfordítottam, és dunsztoltam.

2. A keddi (tegnapi) adagot héjastul lebotmixeltem, és elkezdtem főzni. Így szerintem sokkal jobban köpködött (de kontrollcsoportot nem csináltam, szóval csak az emlékeimre támaszkodhatok). Cukor nélkül indult, a kóstolásos módszerrel kapott menet közben olyan 1/10-1/5 (tehát kilónként 10-20 deka) kristálycukrot, amit rafináltam karamellizáltam is egy kicsit (olvasd: odaégett az alja, mível így, hogy homogén volt, kevésbé láttam rajta, hogy mikor jó). Raktam rá nátrium-benzoátot és kis vodkát, nem forgattam, dunsztoltam.

3. A mai szériához nagyjából lehámoztam a célbarackot (a forró vízbe mártásos módszer ezeknél nem oszt, nem szoroz, mert így is löttyedt-érett-lédús típusúak), vagyis inkább lebarackoztam a héjakat. Nem mixeltem, valahogy a rostosabb verzió jobban tetszik, csak bevágtam a hűtőbe (azt terveztem, hogy a tanácsok alapján megrottyantom előtte egy kicsit, de nem volt már energiám). Ma megy a tűzre, kap kóstolós cukrot, a tetejére vodkát és nátrium-benzoátot (és ha lesz rá erőm, még üvegestül vízbe mártva is megbugyogtatom egy kicsit előtte).

Mindenkinek köszönöm a segítséget (ami nem azt jelenti, hogy most már maradjon csendben mindenki).

a b. lekvárról

Továbbra sem vagyok gasztroblogger, de a baracklek nem vár.

Az van, hogy a gondjaimra lett bízva egy sárgabarackfa, mert a tulajdonosa reméli, hogy kecskéje leszek én az ő káposztájának, és nem rohad szét a pázsit, mire megjön a nyaralásból. A feladatot aképpen vázolta előttem, hogy ami lehullott, szedjem össze, a csúnyája menjen a vödörbe, a többit meg etessem fel a gyerekkel, illetve főzzek belőle lekvárt igényem szerint. Ez eddig szép és jó, mert a sárgabarack a kedvenc gyümölcsöm a málna mellett, és úgy terveztem, hogy azt a napi pár szemet simán elpusztítjuk a kisebbikkel. Ehhez képest viszon, noha tegnap reggel letakarítva hagyták a terepet, mára virradóra összesen öt kilogramm sárgabarackot szedtem össze, és a második kiló elfogyasztása után már nem is szerettük annyira. Úgyhogy az azonos forrásból kapott recepttel (dobjam bele valami lábosba, rakjak hozzá cukrot és forraljam fel, majd tíz perc múlva vegyem le), és a fiúm féle kiegészítéssel (bedobás előtt magozzam, daraboljam, és ha kész, szórjak rá kis szalicilt, majd dunsztoljam), illetve a saját általános műveltségemmel (van valami dolog a nátrium-benzoáttal) felvértezve kaptam a gyereket, és leszaladtam a közértbe.

A lekvárosüvegekkel nem volt gond, azt felismertem, de a kamaszkori felvilágosítókönyvek igazán kitérhetnének a szalicil és a nátrium-benzoát különbségeire (amiket egyébként rejtélyes okokból nem a házi főzés szekcióban lehet megtalálni, hanem a fűszereknél). Van ugyan valami rövid kis szöveg mindkettőnek a hátán, de a n-b adagolásánál például szerepel a felöntőlé kifejezés, amit a lekvár kontextusában nem tudok értelmezni. Mindenesetre vettem az összesből.

Hazaérve azután szembesültem a problémával, hogy én nem tudom, mennyi az a cukor. Gyorsan felütöttem az internetet, ahol egyébként mindenki azt javasolja, hogy becukrozva (1 kg-hoz 60-70 deka) hagyjam állni egy éjjelre, de közelebbről megszemlélve a barackot arra a következtetésre jutottam, hogy ha hagyom állni egy éjjelre, akkor szörnyű dolgokat fog elkövetni. Feldarabolva, megcukrozva (óvatosan csak fél kilót tettem 120 deka barackhoz, mert ez nem az a közérti ízetlen izé) kicsit megmancsoltam, és már ettől is lekvárállagú lett, szóval igazolva éreztem a félelmeimet.

És azért arról is osztogathatnának szórólapokat, hogy le kell-e merni a habot a lekvár tetejéről (lemertem), meg egyáltalán, milyen állag az a lekvárállag (van ez a tányérpróba, ami ilyen bennfentes gasztroszleng, nagy nehezen találtam csak olyan oldalt, ahol megmagyarázzák, és bár ilyen űrtechnológiásan hangzik, összesen annyiról szól, hogy vegyünk ki egy darab lekvárt egy tányérra, és figyeljük meg, hogy lekvárállagú-e. Hát kösz, erre biztosan senki nem jön rá magától). Mindenesetre tíz perc helyett olyan másfél óráig főztem (ebben az is benne volt, hogy túl cukrosnak találtam kóstolás után, úgyhogy kapott még egy fél kiló barackot), akkor úgy döntöttem, most már biztosan jó, és beleszedtem a gyerek sterilizálójában csírátlanított üvegekbe, amelyeket behelyeztem a gyerek egyik régi takarójával kibélelt pelenkásdobozba, majd lefedtem a terhességi pulóveremmel (a lekvár abban hasonlít a gyerekre, hogy ugyanúgy sterilen és melegen kell tartani, és akkor lehet reménykedni, hogy nem lesz baja). Ja, és szalicilt használtam, mert nem sikerült eldöntenem, hogy akkor most a n-b-ot bele kell-e önteni, vagy a tetejére rakni, vagy bal váll felett átdobni titkos igéket mormolva, mondjuk ki, a nátrium-benzoát egy rejtély.

Én nem szeretem a baracklekvárt (vagyis nincs vele bajom, biztosan vannak rendes, tisztességes baracklekvárok is, de), a gyereknek ízlett, a legfőbb célszemély meg majd két hét múlva (addig nem merem megmozdítani, mármint a lekvárt) eldönti, hogy sikeres volt-e az akció. Mindenesetre ez a hetem a fa jóvoltából nagyjából a lekvár jegyében fog zajlani, stay tuned.

minket is reklámozom

A biochefes éra már végetért, de megígértem a fiúmnak, hogy ha ő is főz rám, akkor azt is befényképezem a blogba, és hát már harmadik hétvégéje főz. Mondjuk abban nem sikerült megállapodnunk, hogy milyen logót tegyek ki oldalra ilyenkor, de mindegy is.

 

A menü óvári sertésszelet volt csőben sült fűszeres burgonyával (itthon, egymás közt csak krumpli), spárgával, és desszertnek házi nápolyi. Az óvárit a fiúm gyártotta (lisztezett karajszeleteket serpenyőben kisütött, hagymás gombát szintén, majd tepsiben karaj + gomba + sonka + sajt tornyokat épített, és hagyta kétszáz fokon egy kicsit megpirulni), bár nem lett a hagyományos értelemben vett óvári, mert siettem a boltban, és csak valami trappistát dobáltam be a kosárba, de később megfelelően bűnbánó magatartást tanúsítottam.

A krumpli-spárga köretet chili & vanilia receptje alapján követtem el, csak én hagytam egyben a spárgákat,meg a fűszerezés is egy kicsit más volt. Amúgy ha már spárga, az ökopiacosok egy kicsit el vannak szállva, egy ezres náluk a félkilós, ráadásul csúnyán virágzó spárga, ami a szomszédos Matchben kétszázvalamennyi, mindegy, amúgy is csak a sütőtökért járok oda, mert a gyerek függő.

A második kép fókusza egyébként nem véletlenül olyan, amilyen, a fiúm felhívta a figyelmemet, hogy mindenképpen úgy fényképezzek, hogy látsszon, mekkora sörsznobok vagyunk, én meg nagyon igyekeztem. A héten érkezett meg Belgiumból az aktuális sörszállítmánya, amiben többek között volt olyan sör is, amire rá van írva, hogy tíz évig még hagyni kell érni, meg olyan is, aminek egyáltalán nincs címkéje, mert, idézném a fiúmat, mindenki tudja, hogy ez a legjobb sör a világon, nem kell rá címke.

A házi nápolyi tökegyszerű dolog, és sokkal finomabb még a zieglernél is (és esküszöm, nem akarok olyan földanya lenni, aki még a marsszeletet is otthon főzi saját termesztésű malátából, de ez tényleg nem bonyolult). 200 g vaj (nem margarin!), 200 g porcukor, két tojássárgája, három kanál holland kakaópor összekever, egy csomag ostyalap közé beken (én csak öt lapot használtam fel a hatból, nem szeretem a nemprím nápolyikat), egy napig nyomaszt (a kétkötetes The World Book Dictionary pont megfelel a célnak, de bármilyen nagyszótár, talán a latin, a lelemi, és pár további afrikai nyelv kivételével), felvág, fogyaszt. Nálunk sajna nem sikerült teljesen roppanósra száradnia, mert hamarabb megevődött. Háttérben sör.

a receptes ragozásról

Teljesítettem a heti penzumomat fordításból (könyv + munkahely), úgy tűnik, lassan érett, felnőtt nő leszek, aki nem az utolsó négy és fél napban csapja össze a munkáit, mondjuk sokat segít, hogy a gyerek miatt bőven számolom a határidőket, pedig nem visz el több időt, mint a kávézni és pletykálkodni csábító kollégák.

Így viszont vasárnapi ebédcsinálás is volt, mondjuk gyorsan lezavartuk, gyereketetéssel együtt kb. egy óra alatt készült el. A csirkét a fiúm csíkozta, mert ahhoz nők nem értenek, viszont én löttyintettem rá szójaszósz, paprikát és sót. Utána bekevertem egy sűrű palacsintatésztát sütőporral (3 dl tej, három tojás, három csapott ek cukor, sütőpor és annyi liszt, hogy sűrű palacsintatészta állagú legyen), kis tepsibe szórtam 300 g fagyasztott málnát, és először szórtam rá kb. két ek nádcukrot (nemtom, de nekem a fagyasztott gyümölcsök mindig savanyúak), utána leöntöttem a tésztával, majd be a sütőbe 200 fokra, amíg aranybarna nem lett a teteje. Összeráztam a gyereknek kb. 2,5 dl tápszert, testhőmérsékletűre melegítettem, és tálalás előtt tettem bele 5 csepp Maltofert, illetve 2 csepp Vigantol olajat. Azonnal fogyasztásra került.

Közben megérett a pácolt csirkemell is, úgyhogy serpenyőben mindkét oldalán megpirítottam olivaolajban, majd felöntöttem derékig vízzel, illetve a maradék páclével, és lesütöttem zsírjára (olajára). Közben a fiúm elkészítette a tök jó rizst, beáztatni ugyan már nem volt idő, de megpirította jószagúra olivaolajon, felöntötte dupla térfogatú vízzel, megsózta, rakott bele egy karika tv paprikát, és lassú tűzön, fedő alatt lefőzte róla a vizet. Utána egy kisebb kukoricakonzervből két kanállal megevett, majd a többit belekeverte a rizsbe. Olyan forma1-es csapat vagyunk, mert egyszerre lett kész a süti, a hús és a rizs. Ja, a húshoz még kevertem ad hoc jelleggel gépimustárból, tisztességes magos mustárból és mézből mézes mustárt, amit a fiúm rákenve fogyasztott (azt mondta, amíg ő felmegy, intézzem el, hogy rákerüljön a szósz a húsára, nem érdekli, hogyan), én mártogattam.

(Mindezt igazából azért írtam le, mert múltkor Sumatrával és Isoldével arról cseréltünk eszmét, hogy recepteknél melyik igeragozás az idegesítő, és melyik nem, ugye van az E/1 (jelen, illetve múlt időben), az E/2 (ebből kijelentő, illetve felszólító mód), a T/1 (a "felrakom főni" és a "rakd fel főni" közötti kompromisszumos megoldás), az E/3 felszólító mód (magázás), illetve én itt suttyomban bevezettem az E/3-at is (kijelentő mód, múlt időben) a fiúm révén, szerintem ez érdekes megoldás, mert abszolút nem agresszív, az ember nem állítja önmagát vele példának, illetve nem utasítgatja a másikat, mégis átmegy az információ, de szakácskönyvekben hülyén nézne ki, bár a bűvös szakácsban előfordul. Na mindegy, lényeg az, hogy most akkor előfordulhat, hogy próbálgatni fogom ezeket, mert mégis).

házipraktikás 2.

Újabb észrevétellel szeretném gyarapítani a saját konyhai tippek & trükkök rovatomat: nem tudom, hogy eleink hogy boldogultak el az ikeás tejhabosító nélkül, ez ugyanis az egyetlen eszköz, amivel én képes vagyok csomómentes rántást csinálni. (Igen, lencsét főztem holnapra).

házipraktikás

Az van, hogy én érdekes személyiség vagyok a konyhaügyeket nézve, a bonyolult dolgok, mint pld. az alig, de éppen jóra sütött kacsamáj burgonyafánkkal az elsőre sikerül, viszont tojásrántottát például csak mostanra sikerült az elfogadhatót megközelítő színvonalúra csinálnom. Szóval kétségem nem volt, hogy a huszonnégyórás mézeskaláccsal nem lesz semmi probléma (bár cseréltem pár dolgot a hozzávalók közül, és a sütés idejét pl. egy, az eredetihez képest teljesen másik receptből néztem ki, mert az eredeti azt mondta, "világosbarnára", és akkor szembesültem azzal, hogy a tészta már nyersen is világosbarna, mindegy), és nem is lett az öt tepsinyi közül egyikkel sem, szóval igazából csak a reveláció-szerű felfedezésemet szeretném megosztani, amitől sokkal könnyebb lett az életem: nem csak koponyát és egyéb maradványokat tisztítani, illetve hajat festeni lehet orvosi gumikesztyűben, hanem tésztát gyúrni is.

(Igen, tésztaprűd vagyok.)

a matteoról

Most döbbentem rá, hogy az elmúlt három napban, három különböző kontextusban ugyan, de mindenkivel a holttestek eltüntetésének hatékony módozatairól beszélgettem leginkább, úgyhogy nagyon remélem, hogy az ismerőseim mostanában vigyáznak magukra, és megfontolatlan halálukkal nem terelnek rám gyanúkat. Bár végül is a munkámra foghatom a dolgot, ha minden kötél szakad, most fordítom a harmadik Dextert, úgyhogy a téma úgyszólván adja magát.

Ha már a kontextusokról van szó, tegnap találkoztam egy erőszakos halált halt kacsával, aki nagyon mély benyomást tett rám. A fiú ugyanis hirtelen felindulásból elvitt puccos étterembe, az expozíció tapas (tapastapastapas) volt, a libamájtatárról hosszan ábrándoztam később elalvás előtt is, illetve a borjúcarpaccio is csavart egyet a világnézetemen, bár eddig is gyaníthattam volna, hogy nyershús-fan vagyok, a fiú – állítása szerint – legalábbis ráutaló jelnek tekintette, hogy bármikor képes vagyok egyben fél kiló darált marhát lenyomni, mintegy mellékesen, de ő alapból jó megfigyelő. A víziállatokat tartalmazó tapasféléket nagyvonalúan figyelmen kívül hagytam, egyáltalán nem szóltam be nekik, elvégre kultúrhelyen voltunk.

A májával sült kacsával (plusz kardamomszósz) viszont első pillantásra legjobb barátok lettünk, egy gyorskezű szobrász ott helyben leszkeccselhette volna rólunk a kereslet és kínálat szobrát. Volt egy pont, ahol konkrétan átfutott a fejemen, hogy nem vagyok erre érdemes, valamikor akkortájt, amikor új értelmet nyert számomra az "elolvad a szájban" eddig általam elcsépeltnek tartott kifejezés. Központozás gyanánt (gondolatjelben, pontosvesszőben kéretik gondolkozni) burgonyafánk (pont tökéletes állagú) szolgált, és életemben először raktak elém olyan lilakáposztát, amit meg lehetett enni.

A desszert környékén már egyáltalán nem voltam éhes, de a csokoládétorta nem hagyott kétséget afelől, hogy ezt végig kell csinálnom, különben sírva-zokogva fogom átkozni kihagyott lehetőségekkel terhes életemet viharos téli éjszakákon. A csokoládétorta ugyanis azt csinálta, hogy kívül langyos brownie-szerű tészta csonka kúp alakban, belül forró csokoládékrém valahonnan a mennyországból, mellette jelzésértékűen, ugyanakkor határozott kontrasztot szolgáltatva Bailey's-likőrhab. Esküszöm, könnybelábadt tőle a szemem, és elhatároztam, hogy jobb ember leszek életem hátralévő részében.

A kiszolgálás is remek volt, csak akkor tűnt fel a könyökömnél a felszolgáló avatárja, amikor szükség volt rá, de akkor mindig. Az egyedüli gyenge láncszemként talán csak a meggylét tudnám említeni, ami sokkal inkább flancos volt (üveges cappy), mint finom, a maga 27%-os gyümölcstartalmával, továbbá én ahhoz sem ragaszkodom, hogy borospohárból ihassam az üdítőmet minden körülmények között, de úgy tűnik, a puccos éttermek nem ismernek tréfát, vagy betartja az ember a szabályokat (taxi, bor), vagy viselje a következményeket.

Más említésre méltó dolog nem történt az elmúlt 29 évemben a hétvégén.

a pesti oldalról

A Hunyadi téri Culinaris meg csalódás, Pop Tartsból csak csokis volt náluk, Campbell's-ből is csak krémleves, meg a kedvenc kínai rizskekszemet se tartják, morogtam is egy cseppet, hogy tiszta balkán, aztán azért vettem a fiúmnak puccos fagyikat (mert megérdemli) meg puccos lekvárt (csak a bio sárgabarackot hajlandó megenni, de amúgy kemény srác), meg mindkettőnknek puccos söröket (nem mintha nem lenne mindegy, mitől vagyok másnapos), mindenesetre ezután inkább maradok a Perc utcai boltnál, ahol kínálat is van, meg meg is ismernek.

az agysejtek pusztulásáról (gyakorlati jegyzet)

Ma kimentem ebédelni a Tescóba, a raktárvárosból érkezve munkásosztályi öntudattal tömtem magamba a sültkrumplit a sok nyakkendős irodai alkalmazott között, a külvilágot napszemüveggel meg az MP3 játékossal blokkoltam, és önfeledten vigyorogtam magam elé azon, hogy milyen egyszerű csaj is leszek pár sör után. Az történt ugyanis, hogy az L. szerdán, amikor már az Örs felé ballagtunk, megkérdezte, hogy nézem-e az Ally McBeal-t, keveset láttam belőle, feleltem erre. Azért kérdezte, folytatta, mert az a nő, aki abban a sorozatban énekel, most jön a környékre koncertezni, és ő ki akar menni arra a koncertre, csak nehéz ehhez partnert találnia, aki ismeri az előadót, meg el is menne, én meg tökre együttérzően viselkedtem, ó, te szegény, mondtam, meg arra is gondoltam magamban, hogy milyen hülyék is már ezek a lányok, mert az L.-nek azért jó ízlése van zenében, meg szórakoztató társaság, szóval simán el lehet vele menni ismeretlen előadóra is szerintem, még én is elmennék, gondoltam, szóval hozzátettem még fennhangon, hogy biztos talál majd valakit.

Aztán amikor ma megint megkérdezte, hogy ismerem-e az Ally McBealt, akkor azért leesett a tantusz, tisztára kigyulladt a fejem fölött a villanykörte, és vissza is kérdeztem rögtön, hogy izé, elmenjek-e vele a koncertjére (annak ellenére, hogy egy kicsit lassú felfogású lány vagyok, le kell rajzolni nekem a dolgokat, meg minden), szóval ezen vigyorogtam magamban a Tescós étkezdében, és akkor egyszer csak az egyik nyakkendős visszavigyorogva odarakott elém egy csokit, ingyen kapta a fogyasztásához, mondta. És erre persze az asztalszomszédsága is megajándékozott, oké, aranyos fiúk, gondoltam, de aztán meghökkentő módon az étkezde túlsó feléből is odajött hozzám egy fiatalember csokival (teljesen komoly pofát vágott, mint aki nem egészen érti a dolgot, de látja, hogy itt ez a szokás), úgyhogy mielőtt túlnőtt volna a keretein ez a dolog azért visszajöttem dolgozni ide, ahol hirtelen nincs már egy kollégám sem (gondolom, az összesnek belázasodott a gyereke ezen a szép tavaszi délutánon), viszont van egy csomó csokim.

a tavaszról

A tojásos nokedli az meg szintén egy ördögi szerkezet, akárcsak az internet, viszont sokkal kevésbé egzakt. Az a szerencsém, hogy nokedlit magában már tudok csinálni, különben eleve ott elakadtam volna, hogy nincs két egyforma recept abból a szempontból, hogy tejet vagy vizet kell-e önteni a tojások mellé, és milyen arányban (ez amúgy sem bonyolult kérdés nálunk, mert a fiúm tejallergiás, én nem szeretem magában, úgyhogy nem tartunk ilyet otthon, csak ha palacsinta), nem beszélve arról az önmaga farkába harapó kígyóhoz hasonlatos utasításról, hogy "és akkor keverje a tésztát nokedlisűrűségűre".

Mindegy, a nokedlit akadály nélkül vettem, de aztán jött a trükkös része, hogy a felvert tojásokat serpenyőben kevergessem, amíg az egyharmada meg nem szilárdul. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én nem tudom megállapítani a tojás egyharmadát serpenyőben, úgyhogy csak saccperkábé  időpontban dobtam bele a nokit, de akkor jött a végső csapás, hogy most süssem készre, vagyis kész előtt egy kicsivel álljak meg, mert még szilárdul a stuff azután is, hogy leveszem a tűzről, arról viszont nem szólt a fáma, hogy miből tudom, hogy kész van, meg hogy meg kell-e barnuljon a tojás, vagy maradjon sárga, ahogy én a rántottát szeretem, és elgondolkoztam azon, hogy az élet mennyi dilemma és választási helyzet, majd ráébredtem, hogy vannak olyan döntési szituációk, amikor maga a döntés elodázása is egy választás, ami kizárja a többit, úgyhogy levettem a tűzről az ételt, a fiúm meg megette mind, pedig nem adtam hozzá húst (a salátaléhez sem mellékeltek mennyiségi adatokat, de azt legalább lehet kóstolgatni), úgyhogy annyira rossz nem lehetett.

De azért szerintem nem ártana a recepteket is szabályozni fogyasztóvédelmi szempontból ezekben a stresszes időkben, biztos kevesebb lenne a családon belüli erőszak.

leginkább a néhai kacsáról

Tegnap feltrancsíroztuk a szomorú sorsú állatot, most van itthon kacsahájban sült kacsamáj, kacsatöpörtyű, pecsenyezsír, cseresznyés kacsa és tárkonyos kacsaraguleves, nekem fogalmam nem volt, hogy ennyi mindent tudok főzni, bár igazából nem volt annyira bonyolult, a cseresznyés kacsa közben például elmentem a Decathlonba is (a recept azt írta, vörösborban pároljuk vajpuhára egy óra alatt, én a harmadik után meguntam nézni, végül összesen öt órát kapott, de mi győztünk), meg a Baumaxba a rendszergazdával. A parkolóban megtetszett neki egy krisnás leány, ezt kihasználva vetettem magamnak egy fél vegetáriánus szakácskönyvet, meg koncepciót alkottunk, hogy akkor menjünk Prágába holnap este, 27-én vissza, négyen egy kocsival. Aztán visszahozott a kacsához meg a steakburgonyához (ezzel már régebb óta kísérletezünk, tegnapra sikerült végül megalkotni a tutit, úgy, hogy a krumplikat először megfőztük, majd nagyobb darabokra vágva csak utána sütöttük meg tepsiben, kis olajjal, befűszerezve).

A főzős rész előtt motorosboltban voltunk nekem ruhát nézni, ettől mindig zavarbajövök, mert olyanokat szoktak ilyenkor kérdezni, mint például hogy tetszik-e, amit én honnan tudjak, nem értek hozzá. Főzés után Kalapács koncertre mentünk, ehhez szintén nem értek, bár a fiúm mindent megtett, egész héten ők voltak a zenei repertoár a predikcionista dalszövegeikkel, amiknél ha egy sor "félsz"-re végződik, akkor rá a rím tuti, hogy "érsz" lesz, van egy szövegük, amiben kifejezetten a "hálát senkitől ne vár" sort pároztatták össze azzal, hogy semmit ne várj, már-már eddai mélységekig süllyedve. Közben vizes volt a sör és senkit nem ismertem, szóval ilyenre sikerült, de ma a májjal indult a nap, és én könnyen vigasztalódom. Lehet, hogy kezdek öregedni.

december hatodikáról

Kiderült, hogy van Mikulás. Reggel már az asztalomon várt egy mikulásvirág, aztán amikor kiszaladtam pisilni, mire visszaértem, már egy pezsgős trüffelkrémmel töltött csoki is ott volt mellette. A délelőtt nagy részét pedig munkaügyben a Daubnerben és egy marcipánkészítő műhelyben töltöttem. Igen, ezért nekem fizetnek.

a húslevesről

Ja és ma pedig az van, hogy lehet, hogy kocsmában fogok húslevest enni, mint az eggresszív kismalac (vö. "nem baj, hoztam!"), csak nem én viszem, hanem a glória hozza nekem, én meg szállítok neki színházjegyet a szocializmus szellemében (ki-ki képességei szerint, kinek-kinek érdemei szerint), mert megkívántam, és muszáj lesz ott rögtön megennem, mert a fiúm olyan a műanyag edénydobozokkal, hogy lenyúlja őket, tőlem már vagy 15-öt, amikre egyszer rábukkantam a szekrényben, de azóta sem engedi használni egyiket sem, mert – saját szavai szerint – ha egyszer kikerülnek a kezünkből, akkor nem fogják visszaadni, a glória viszont ragaszkodik ahhoz, hogy ő szegény sorsú kőbányai munkásasszony, és nem adja az edényét (úgy tűnik, vonzódom a műanyagdobozokhoz ragaszkodó illetőkhöz), úgyhogy kénytelen leszek helyben fogyasztani. Csak ennyit szerettem volna még elmondani.