Na szóval úgy volt ez a birkás ügy, hogy a fiúmék hosszú évek óta minden Pünkösdkor mennek Padisra barlangászni, és amióta tud a létezésemről, engem is visz. A hely és a társaság kellemességeiről sokat elárul, hogy bár eddig minden évben volt valami különösen súlyosbító tényező, azért minden évben tökre várom.

2006-ban például kétoldali tüdőgyulladásom volt, de már egy hónapja, esténként olyan 38-39-ig felment a lázam, és szinte egész idő alatt esett olyan 10°C körüli időben.

2007-ben erősen szakítófélben voltunk, amiről akkor a fiúm állítólag még nem tudott, pedig én már hónapok óta, mindenesetre beszélni nem nagyon beszélt hozzám, szóval lélektanilag egyedül voltam egész idő alatt. Esett az eső, és olyan 10°C körül volt.

Azután mégsem szakítottunk, hanem inkább csináltunk egy gyereket, aminek azóta is nagyon örülünk, mindenesetre 2008-ban az említett gyerek több ízben megpróbálta kicsire rugdalni a tüdőmet túra közben, és bár hormonálisan mindeközben nagyon boldog voltam, és a fiúm is folyamatosan ölelgetett, de a hasam nem kicsit fájt. Pár héttel később a gyerek le is rúgta a méhlepénye felét, majd kiesett belőlem, de ez egy másik történet. Természetesen sokat esett, és tekintettel az extra korai pünkösdre, olyan 0°C körül volt a hőmérséklet (éjjelente -10°C).

Idén a gyerek lett volna a nehezítő tényező, a maga valójában, de végül nem volt az, viszont én olyan 15°C fokos napközbeni hőmérsékletre készültem, amihez képest nagyon örültünk, amikor egyszer kivételesen felment 7°C-ra. Ha már szóba hoztam a készülődéseket, eddig olyan másfél óra alatt pakoltam össze az útra, most két teljes nap kellett hozzá, mert a gyerek eze-aza (még az orvosomat, gyógyszerészemet is végigkérdeztem, milyen úti patikát vigyek neki, meg ilyenek), meg az én kényelmi izéim (gondosan megválasztott három darab könyv mindenfajta hangulati állapotra, gyerek széke, melegítős kaja, hideg kaja, zöldség, szendvics, gyerek polifoamja, hány nadrágot vigyek, ilyen cumi, olyan cumi, ilyenek), sütit is sütöttem, meg minden, amihez képest a fiúm az utazás reggelén olyan tizenhárom percet töltött azzal, hogy bedobált pár barlangászcuccot és alsónadrágot egy zsákba, illetve elrakta a főzőjét. A vízmelegítő edényt otthon hagyta, pedig én tea nélkül nagyon udvariatlan szoktam lenni reggel, de megoldottuk, viszont ő szólt a gumicsizmám végett, illetve a székemet is hozta.

Az előregondolkodásunk következtében idén még napsütésben felértünk  (ami eleve megdöbbentő, hogy olyan korán, illetve az is, hogy sütött a nap), és hát sokkal kellemesebb napsütéses három fokban délután sátrat verni, mint a hajnali két órás három fokban sötétben. Mármint én most nem vertem, hanem elrohantam birkát fotózni, mert erdélyibirka-fétisem van (biztos erre is van valami support group), talán azért, mert arrafelé ez az egyetlen állat, amiről el tudom képzelni, hogy esetleg nem képes engem megenni. A pálmát az emberevő disznók viszik, amiket tavalyelőtt, autós eltévedés közben találtunk (mármint a fiúm szerint ő nem tévedt el, csak nem tudta, pontosan hol vagyunk), hogy egyszer csak a bukkanó mögöttott áll három akkora disznó, mint egy tehén (folyamodott a költői túlzás eszközéhez lucia, de tényleg rohadt nagyok voltak), és agresszíven néznek.

Mindenesetre a birka kedves tekintetű, békés állat, és nagy tömegben igen dekoratív (bár nagy tömegben mi nem):

Amikor éppen nem birkát fotóztam, akkorúgy viselkedtem, mint a barlangászok szoktak idejük 90%-ában, vagyis ettem, aludtam, illetve néztem magam elé csak úgy. Ja, olvastam némi könyvet is, a Czeizel-féle Tudósok, gének, szégyenekből a Neumann Jánosos fejezetet, ami tök jó volt ilyen helyre, mert ugye a részletes családfákkal kezdődik minden rész, amihez otthon nincs türelmem, viszont ott nyugiban teljesen bele tudtam merülni, hogy akkor most N. J. üknagynénjének unokáival mi lett (voltak egyébként tök horror sztorik is benne, az egyik női szereplő például túlélte a holokausztot, bár a férje odaveszett, utána Svédországba költözött a gyerekével, akit addig jólelkű szomszédok bújtattak, viszont a fia felnőve megölte őt a fürdőkádban, skizofréniából kifolyólag, meg ilyenek). Mindenesetre én nagyon szeretem Czeizel stílusát, egyrészt ő is habozás nélkül képes kijelenteni abszolút nem PC módon, hogy a nők gyengébbek a felső matematikában, ez van, másrészt meg olyan kis nüanszok vannak a jellemzéseiben, hogy (nincs kedvem lemenni a könyvért, fejből idézek) XY soha nem vetkőzte le teljesen arisztokratikus beidegződéseit, például nagyon türelmetlen volt a nálánál gyengébb értelmi képességűekkel, és szeretőt tartott. Itt elmerengtem, hogy esetleg rábeszélhetném a fiúmat, hadd tartsak szeretőt csak az arisztokratikus látszat kedvéért, mert türelmetlen már vagyok.

Na de vissza Padisra, azért kirándulások is voltak két eső között-közben, továbbá minden egyes napfényes pillanatot lefotóztam szerintem:

Felül balról jobbra a Szamos-bazár környéke (a Szamos forrásvidéke), a Glavoj-rét (ahol táboroztunk), illetve a Ponor-rét látható, ami időnként nem patakos, hanem tavas, de most száraz volt az idő (akár több órára elállt az eső). Alul a valamelyik Szamos, amint belefolyik a barlangba, továbbá egy gőte, és még több Szamos bazár (vacak fotó, rosszak voltak a fényviszonyok meg amúgy sem vagyok a kamera ördöge, de legalább látszanak rajta a nagyon magas fák a nagyon mély patak felett). A tájon kívül különös örömmel töltött el, hogy a hidegre és a sportos életmódra való tekintettel tökre nem figyeltem oda arra, hogy mit eszem, és este nyolc után minden lelkifurdalás nélkül zabáltam sült szalonnát zsíros kenyérrel. Sajnos nagyon hamar hazajöttünk, pedig még egy csomó könyvem maradt, meg egy csomó kaja (olyan 50 liter, amire a fiúm azért megjegyezte, hogy úristen, majdnem éhen haltunk, de ő ettől fél irracionálisan, mint én a tehéntől). Hát ez volt Pünkösdkor.

Nem tudok lekattanni erről a családon belüli abúzusról, mint témáról, de úgy látom, az index sem (ami nagyon helyes, ideje, hogy minél több emberben tudatosuljon, hogy az ilyesmi nem olyan, mint a gyorshajtás, hogy tilos, de mindenkivel előfordul időnként, hanem csúnya, rút dolog).

A párkapcsolati abúzus egyébként is komplikált ügy, mert ott ugye elvileg két felnőtt emberről van szó, akik közül az egyiknek meg kellene tudnia védenie magát a másiktól, illetve az áldozatszerepet betöltő fél gyakran elősegíti a magatartásával a körülmények fenntartását (ugyanakkor az, hogy valaki áldozattípus, senkit nem jogosít fel arra, hogy bántsa az illetőt). És gyakran hallani azt, hogy de hát miért nem hagyta ott, vagy ha tényleg bántották volna, akkor biztos elhagyta volna, de ez nem ilyen egyszerű, mert egy ilyen kapcsolat nem úgy kezdődik, hogy odamegy valaki az emberhez, megüti, majd felajánlja, hogy akkor járjanak. A függő-erőszakos kapcsolatok lassan alakulnak ki, és egyenként nem veszélyes, de együtt legalábbis gyanúra utaló jeleik vannak, amiket egyébként érdemes lenne legalább egy osztályfőnöki órán átvenni középiskolában, a szexuális felvilágosítás részeként (és ha már itt tartunk, vannak további érdekes gyakorlati témák, amikre ha nagyobb hangsúlyt fektetnének, akkor nem lehetne annyi égbekiáltó baromságot olvasni kismamatopikokban: hogy mi az a molekula, hogy működik a mikrohullámú sütő, miért humbug a Pi-víz, illetve a tündérvíz (erre először egy olyat asszociáltam, hogy biztos tündérből facsarják, de sajnos nem), satöbbi). Mert például Stephenie Meyer Alkonyatja is tele van ráutaló jelekkel, és mégsem kapja fel senki a fejét.

Az alkonyatot egyébként szakmai indíttatásból olvastam el, mert lehetséges, hogy lesz még Meyer-könyv a karmaim között, és soha nem árt, ha az ember minél többet kiderít az ellenfélről. Első pillantásra egyébként olyan a könyv, mint egy bő lére eresztett tiniregény, röviden arról szól, hogy a főszereplő lány, Bella, új városkába, új iskolába kerül, ahol meglátja Edwardot, és úgy érzi, a fiú szépsége és vonzereje felülmúlhatatlan. Később kiderül, hogy téved, mert Edward folyamatosan felülmúlja önmagát szépség szempontjából, és a regény szerintem csak azért ér véget párszáz oldal után, mert Meyer kifogy az alkalmazható rokon értelmű szavakból. Ja, meg az is kiderül időközben, hogy Edward vámpír, de ez a tény senkit nem zaklat fel különösebben.

Bennem viszont határozottan mindenféle piros lámpák kigyulladtak olvasás közben, és mostanáig nem tudom eldönteni, hogy Meyer direkt csinálta-e, de az egész sztori tankönyvi példája egy szép, kerek abúzív kapcsolat kialakulásának.

Ott van például a barátoktól/családtól való izolálás. Ez sem úgy szokott történni, hogy akkor a második randin bezárják az embert, slussz, hanem kifinomult lélektani eszközökkel. Hogy a domináns fél a tenyerén hordozza a másikat, elhiteti vele, hogy az ő kapcsolatuk különlegesebb bármely másik kapcsolatnál a világon (Edward például komoly arccal kijelenti valahol középtájt, hogy bár ő százvalahány éve tizenhét éves, de még soha nem volt nővel, mert egyszerűen nem érdekelték – na mármost tapasztalataim szerint egy tizenhét éves fiú félórát nem tud úgy tizenhét éves fiú lenni, hogy eközben ne érdekeljék a nők), és miért akarnának bárki mással időt tölteni, amikor együtt is lehetnek. Edward továbbá arra is különösebb lelkifurdalás nélkül ráveszi Bellát, hogy hazudjon az apjának és a barátainak, amikor róla van szó.

A folyamatos kontroll: Edward mindig lehallgatja azoknak a gondolatait, akikkel Bella beszélget (az övéit közvetlenül technikai akadályok miatt nem képes, bár egy idő után felmerült bennem, hogy esetleg a jel gyengesége ennek az oka), ami számomra a telefonlehallgatás ekvivalense, és ezt Bella cukinak találja. Mert hogy ő ennyire fontos Edwardnak. A vámpírgyerek továbbá váratlanul fel-felbukkan Bella közelében, és ez az utcán meg az iskolában még oké is, de a regény egy pontján kiderül, hogy időnként éjszaka bemászott Bella hálószobájába, hogy kihallgassa, mit beszél álmában. Mit érezne ön egy ilyen információ hallatán?

Az én nem tehetek róla, a környezetem a hibás, ha szeretsz, ilyennek fogadsz el diszpozíció, illetve az áldozat hibáztatása az esetleges erőszakos cselekményekért: Edward ugye vámpír. Tegyük fel, hogy erről tényleg nem tehet, illetve igyekszik is leállni a szerről, bla-bla. De a könyvben folyamatosan felbukkannak olyan kijelentések, tréfás vagy kevésbé tréfás formában, Bellának címezve, hogy te tehetsz róla, kihozod belőlem a vadállatot, illetve egy idő utána lány is elkezd bocsánatokat kérni, illetve kérdezgetni, hogy mit csinált rosszul, miben kellene változnia. Az ilyesmi csak az elején romantikus, később egy ilyen kapcsolatban mindketten leginkább az áldozatot fogják hibáztatni minden rosszért, és ezért is nem szokták a nők elhagyni azt az áldott jó embert, aki verik őket, hiszen ők a hibásak, ők provokálták ki.

Az áldozat infantizálása: Edward folyamatosan azt sulykolja Bellába, hogy mennyi baja eshet a lánynak nélküle, hogy milyen ügyetlen ő egyedül, és bár lehet, hogy Bella valóban kamaszosan esetlen egy kicsit, de azért valahogy sikerült az első tizenhét évét túlélnie. Bella ugyanakkor azon az állásponton van, hogy Edward valamiféle istenség, ereje határtalan, ítélete bölcs, szava arany (objektíve, tehát a leírásból és a saját szavaiból igazából csak annyit tudunk meg Edwardról, hogy egy jó külsővel megáldott, értelmesebb fajta tizenhétéves benyomását kelti, ami százvalahány évesen szerintem nem nagy kunszt). Igen nagy esélyük van rá, hogy kilakuljon köztük egy tranzakcióanalítikus szempontból klasszikus szülő-gyerek kapcsolat, és pár év múlva Edward határozza meg Bellának, mennyit költhet körömlakkra, és milyen filmet nézhet meg a moziban.

És igazából ezeknek a dolgoknak a megléte részben vagy egészben külön-külön nem feltétlenül ártalmas egy kapcsolatban. Két ember viszonyába az fér bele, ami mindkettőjüknek jó és megfelel, de pont így szoktak indulni azok a dolgok, amik egy idő után az egyik félnek nagyon nem felelnek meg, viszont kiút sem látszik belőlük.

És azt sem állítanám, hogy egy vámpírral csak és kizárólag ártalmas párkapcsolatban lehet élni (ezt fontosnak találom leszögezni, még mielőtt az engem olvasó vámpírok tiltakoznának az implicit negatív diszkrimináció ellen). Pozitív példaként Angelt tudnám felhozni, már azon túl is, hogy David Boreanaz sokkal szexisebb, mint egy üres arcú kamaszfiú. Angel például simán beilleszkedett Buffy saját baráti körébe, állandóan magát hibáztatta minden rosszért (a brooding menő nálam, de amikor például gonosz volt, akkor büszke volt arra, amit tett, nem pedig másra hárította a felelősséget), Buffyval körülbelül egyenrengú partnerekként küzdöttek a gonosz ellen, meg mentették meg egymást kiegyensúlyozott arányban, illetve Angel sokkal kevesebbszer bukkant fel váratlanul bárhol, mint azt Buffy szerette volna.

További disclaimerek: nem állt szándékomban azt implikálni, hogy bármi gond lenne a tizenhétéves fiúkkal úgy általában, akkor sem, ha még nem voltak nővel. Nem állt szándékomban azt implikálni, hogy erkölcstelen lenne, ha egy fiú és egy lány tizenhét évesen közös hálószobában töltik az éjszakát, plátóian, és/vagy megfelelő védekezés mellett. A bejegyzés megírása során egyetlen élő állatnak sem esett baja.

Az úgy volt, hogy pár éve, amikor már dolgoztam, de még én osztottam be a munkaidőmet, felvételiztem (és felvételt nyertem) az eltére alkalmazott matematika szakra, mert mindig is érdekelt a matek, középiskolában matekversenyes típus voltam (humán tagozaton, szóval annyira nem nagy szám), meg ilyenek. Aztán még félidő előtt abbahagytam, mert akkor elmentem rendes helyre, rendszeres, kiszámítható fizetésért, és a matekot amúgy sem a papírért csináltam, azzal nem tudnék mit kezdeni, csak hobbiból. Hobbizni meg autodidakta módon is lehet, és akkor nem kell másfél órákat várni a TO előtt, hogy utána az ő hülyeségük miatt velem legyenek gorombák.

Na és akkor most valamikor megcsömörlöttem a Virgin Suicides miatt (igen, lenyomtam a könyvet is, de nem derült ki belőle, hogy akkor végül is mi volt az a Tripes otthagyás), mert az nagyon művészieskedős volt nekem, és elővettem a számelmélet könyvemet, hogy akkor kezdem az elején, és bár abból első félévben különösebb megerőltetés nélkül ötöst kaptam, rögtön az első fejezet feladatainál elakadtam középtájon, és onnan se előre, se hátra. Mondjuk már a fejezet közepén felfedeztem egy logikai hibát, de akkor is tisztára hülyének kezdtem érezni magam, mert a bevezető azt írta, hogy ez igazából egy ismeretterjesztő, nem csak matek szakosoknak szánt könyv, mintegy szórakoztató olvasmány. Azért, mielőtt belenyugodtam volna, hogy menthetetlenül elhülyültem, és ha nem akarok égni, akkor ezentúl korlátozzam a társalgásaimat a kelttészták és a háztartási tisztítószerek világára (egyébként engem lenyűgöznek a DM-es tisztítószerek, mert bár tudom ugyan, hogy nincs az, amit némi ecettel meg fahamulúggal véghez ne lehetne vinni a tisztítás terén, de attól, hogy csak arra szolgáló célfolyadékkal biztosíthatom a kerámia sütőlap, illetve a hűtőszekrény optikai és mikrobiológiai sterilitását is, sokkal profibbnak és hatékonyabbnak érzem magam, de erről majd valamikor máskor írok) azért belenéztem a Cambridge kiadású The Higher Arithmeticbe is, ami ugyanarról szól, és akkor megint okos lettem.

A magyar, illetve az angolszász tankönyvek tartalma és hangneme egyébként magába sűríti az egész tanulmányi rendszerben elfogadott attitűdöket, kezdve onnan, hogy mind az amerikai, mind az angol tankönyvek tanulásra használhatóak. Nem azt sulykolják az olvasóba, hogy mennyire hülyék a tankönyv írójához képest, hanem szép részletesen elmagyaráznak mindent, utána együtt örülnek az emberrel, hogy már ezt is tudjuk. A szövegek fel vannak építve, példákkal, lábjegyzetekkel, keretben érdekes triviákkal, nem pedig ad hoc összedobva uzsonna közben. Konkrét példára levetítve, a magyar számelméletes cuccból szinte süt az UV-csekkekre vetett féltő pillantások tüze, a feladatok nehézségét például azzal magyarázza az előszó, hogy az íróknak az volt a céljuk, hogy a diákok a tételek egy részét maguk bizonyítsák be (wtf? Megjegyzem, ez az egyetlen átfogó számelmélet könyv, ami pillanatnyilag kapható, szóval ha valaki nem tud elég jól angolul, és nem képes minden héten pár olyan tételt magától bebizonyítani, amin bizonyos esetekben többszáz évig gondolkoztak, akkor nem sok esélye van), továbbá az egyik feladatnál mintegy mellékesen oda van vetve, hogy ez a feladat természetesen teljes indukcióval is megoldható, így, ennyi. Egy első féléves tankönyvben.

Az angol változatban természetesen végig van magyarázva minden, ami a középiskolai tananyagnak nem (mindenhol) része, a teljes indukcióval kezdi, példát is ad rá, és utána részletesen leírja, hogy abban a példában mi miért úgy van, és boldog tud lenni attól, hogy this proof is a model of simplicity and elegance. És nem arról van szó, hogy nem várja el az embertől, hogy gondolkozzon, hanem csak nem akarja beleverni az orrát abba, hogy esetleg nem keni-vágja még a teljes első év anyagát, amikor elkezdi olvasni a könyvet. És a két kötetnek nagyjából ugyanaz a tartalma, ugyanannyi oldalban, szóval még csak a papírral való spórolásra sem lehet fogni a dolgot.

A fiúm mondjuk a harmadik nap felé, amikor még mindig erről dödögtem neki, idézetekkel, már egy kicsit unta, úgyhogy ő is mesélt egy könyves sztorit, miszerint keresett valami konkrét nukleáris-adatolós típusú cikkgyűjteményt (folyamatosan készülünk a posztapokaliptikumra), és talált egy olyan oldalt, ahol a US Army bridgelni akarja a gapet (így fogalmazott) az Army és az Academy között, és emiatt küldenek mindenféle nukleáris vonatkozású könyvet, ha kéri az ember. De nekem nem mondja meg a webcímet, folytatta, mert tudja, milyen vagyok, meglátok egy szép borítójú kiadványt Indokína nukleáris létesítményeiről, meg ilyenek, és egy szempillantás alatt ellepnek minket a könyvek, ezt viszont ő nem vállalja.

Hát ilyenek vannak mostanában.