Nem tudok lekattanni erről a családon belüli abúzusról, mint témáról, de úgy látom, az index sem (ami nagyon helyes, ideje, hogy minél több emberben tudatosuljon, hogy az ilyesmi nem olyan, mint a gyorshajtás, hogy tilos, de mindenkivel előfordul időnként, hanem csúnya, rút dolog).

A párkapcsolati abúzus egyébként is komplikált ügy, mert ott ugye elvileg két felnőtt emberről van szó, akik közül az egyiknek meg kellene tudnia védenie magát a másiktól, illetve az áldozatszerepet betöltő fél gyakran elősegíti a magatartásával a körülmények fenntartását (ugyanakkor az, hogy valaki áldozattípus, senkit nem jogosít fel arra, hogy bántsa az illetőt). És gyakran hallani azt, hogy de hát miért nem hagyta ott, vagy ha tényleg bántották volna, akkor biztos elhagyta volna, de ez nem ilyen egyszerű, mert egy ilyen kapcsolat nem úgy kezdődik, hogy odamegy valaki az emberhez, megüti, majd felajánlja, hogy akkor járjanak. A függő-erőszakos kapcsolatok lassan alakulnak ki, és egyenként nem veszélyes, de együtt legalábbis gyanúra utaló jeleik vannak, amiket egyébként érdemes lenne legalább egy osztályfőnöki órán átvenni középiskolában, a szexuális felvilágosítás részeként (és ha már itt tartunk, vannak további érdekes gyakorlati témák, amikre ha nagyobb hangsúlyt fektetnének, akkor nem lehetne annyi égbekiáltó baromságot olvasni kismamatopikokban: hogy mi az a molekula, hogy működik a mikrohullámú sütő, miért humbug a Pi-víz, illetve a tündérvíz (erre először egy olyat asszociáltam, hogy biztos tündérből facsarják, de sajnos nem), satöbbi). Mert például Stephenie Meyer Alkonyatja is tele van ráutaló jelekkel, és mégsem kapja fel senki a fejét.

Az alkonyatot egyébként szakmai indíttatásból olvastam el, mert lehetséges, hogy lesz még Meyer-könyv a karmaim között, és soha nem árt, ha az ember minél többet kiderít az ellenfélről. Első pillantásra egyébként olyan a könyv, mint egy bő lére eresztett tiniregény, röviden arról szól, hogy a főszereplő lány, Bella, új városkába, új iskolába kerül, ahol meglátja Edwardot, és úgy érzi, a fiú szépsége és vonzereje felülmúlhatatlan. Később kiderül, hogy téved, mert Edward folyamatosan felülmúlja önmagát szépség szempontjából, és a regény szerintem csak azért ér véget párszáz oldal után, mert Meyer kifogy az alkalmazható rokon értelmű szavakból. Ja, meg az is kiderül időközben, hogy Edward vámpír, de ez a tény senkit nem zaklat fel különösebben.

Bennem viszont határozottan mindenféle piros lámpák kigyulladtak olvasás közben, és mostanáig nem tudom eldönteni, hogy Meyer direkt csinálta-e, de az egész sztori tankönyvi példája egy szép, kerek abúzív kapcsolat kialakulásának.

Ott van például a barátoktól/családtól való izolálás. Ez sem úgy szokott történni, hogy akkor a második randin bezárják az embert, slussz, hanem kifinomult lélektani eszközökkel. Hogy a domináns fél a tenyerén hordozza a másikat, elhiteti vele, hogy az ő kapcsolatuk különlegesebb bármely másik kapcsolatnál a világon (Edward például komoly arccal kijelenti valahol középtájt, hogy bár ő százvalahány éve tizenhét éves, de még soha nem volt nővel, mert egyszerűen nem érdekelték – na mármost tapasztalataim szerint egy tizenhét éves fiú félórát nem tud úgy tizenhét éves fiú lenni, hogy eközben ne érdekeljék a nők), és miért akarnának bárki mással időt tölteni, amikor együtt is lehetnek. Edward továbbá arra is különösebb lelkifurdalás nélkül ráveszi Bellát, hogy hazudjon az apjának és a barátainak, amikor róla van szó.

A folyamatos kontroll: Edward mindig lehallgatja azoknak a gondolatait, akikkel Bella beszélget (az övéit közvetlenül technikai akadályok miatt nem képes, bár egy idő után felmerült bennem, hogy esetleg a jel gyengesége ennek az oka), ami számomra a telefonlehallgatás ekvivalense, és ezt Bella cukinak találja. Mert hogy ő ennyire fontos Edwardnak. A vámpírgyerek továbbá váratlanul fel-felbukkan Bella közelében, és ez az utcán meg az iskolában még oké is, de a regény egy pontján kiderül, hogy időnként éjszaka bemászott Bella hálószobájába, hogy kihallgassa, mit beszél álmában. Mit érezne ön egy ilyen információ hallatán?

Az én nem tehetek róla, a környezetem a hibás, ha szeretsz, ilyennek fogadsz el diszpozíció, illetve az áldozat hibáztatása az esetleges erőszakos cselekményekért: Edward ugye vámpír. Tegyük fel, hogy erről tényleg nem tehet, illetve igyekszik is leállni a szerről, bla-bla. De a könyvben folyamatosan felbukkannak olyan kijelentések, tréfás vagy kevésbé tréfás formában, Bellának címezve, hogy te tehetsz róla, kihozod belőlem a vadállatot, illetve egy idő utána lány is elkezd bocsánatokat kérni, illetve kérdezgetni, hogy mit csinált rosszul, miben kellene változnia. Az ilyesmi csak az elején romantikus, később egy ilyen kapcsolatban mindketten leginkább az áldozatot fogják hibáztatni minden rosszért, és ezért is nem szokták a nők elhagyni azt az áldott jó embert, aki verik őket, hiszen ők a hibásak, ők provokálták ki.

Az áldozat infantizálása: Edward folyamatosan azt sulykolja Bellába, hogy mennyi baja eshet a lánynak nélküle, hogy milyen ügyetlen ő egyedül, és bár lehet, hogy Bella valóban kamaszosan esetlen egy kicsit, de azért valahogy sikerült az első tizenhét évét túlélnie. Bella ugyanakkor azon az állásponton van, hogy Edward valamiféle istenség, ereje határtalan, ítélete bölcs, szava arany (objektíve, tehát a leírásból és a saját szavaiból igazából csak annyit tudunk meg Edwardról, hogy egy jó külsővel megáldott, értelmesebb fajta tizenhétéves benyomását kelti, ami százvalahány évesen szerintem nem nagy kunszt). Igen nagy esélyük van rá, hogy kilakuljon köztük egy tranzakcióanalítikus szempontból klasszikus szülő-gyerek kapcsolat, és pár év múlva Edward határozza meg Bellának, mennyit költhet körömlakkra, és milyen filmet nézhet meg a moziban.

És igazából ezeknek a dolgoknak a megléte részben vagy egészben külön-külön nem feltétlenül ártalmas egy kapcsolatban. Két ember viszonyába az fér bele, ami mindkettőjüknek jó és megfelel, de pont így szoktak indulni azok a dolgok, amik egy idő után az egyik félnek nagyon nem felelnek meg, viszont kiút sem látszik belőlük.

És azt sem állítanám, hogy egy vámpírral csak és kizárólag ártalmas párkapcsolatban lehet élni (ezt fontosnak találom leszögezni, még mielőtt az engem olvasó vámpírok tiltakoznának az implicit negatív diszkrimináció ellen). Pozitív példaként Angelt tudnám felhozni, már azon túl is, hogy David Boreanaz sokkal szexisebb, mint egy üres arcú kamaszfiú. Angel például simán beilleszkedett Buffy saját baráti körébe, állandóan magát hibáztatta minden rosszért (a brooding menő nálam, de amikor például gonosz volt, akkor büszke volt arra, amit tett, nem pedig másra hárította a felelősséget), Buffyval körülbelül egyenrengú partnerekként küzdöttek a gonosz ellen, meg mentették meg egymást kiegyensúlyozott arányban, illetve Angel sokkal kevesebbszer bukkant fel váratlanul bárhol, mint azt Buffy szerette volna.

További disclaimerek: nem állt szándékomban azt implikálni, hogy bármi gond lenne a tizenhétéves fiúkkal úgy általában, akkor sem, ha még nem voltak nővel. Nem állt szándékomban azt implikálni, hogy erkölcstelen lenne, ha egy fiú és egy lány tizenhét évesen közös hálószobában töltik az éjszakát, plátóian, és/vagy megfelelő védekezés mellett. A bejegyzés megírása során egyetlen élő állatnak sem esett baja.