Nemén: Jaj, magamra öntöttem a kávédat!

Én: Semmi baj, mindjárt feltörlöm.

Nemén: Mert nem figyelmeztettél, hogy ennek lejár a teteje.

Én (preventív jelleggel): Annyira örülök, hogy te nem vagy olyan, mint néhány pasi az életemben, akik ha leverik a tányért, akkor engem hibáztatnak, hogy rossz helyre raktam.

Nemén: Nem, nekem ilyenkor az jut eszembe, hogy eddig olyan szép volt a kapcsolatunk, és annyira szerettük egymást, és vajon hogy fajulhattak idáig a dolgok, hogy már nem is figyelmeztetsz, és egy darabig keresem, hogy mit ronthattam el, de utána arra jutok, hogy hát, ha már eddig kibírtuk, akkor ezen is túl fogjuk tenni magunkat.

(Nem, nem járunk, vagy ilyesmi)

(mostanra már erősen retrospektív, de azért be fogom fejezni)

A Birminghamben tartó út hátrelévő része eseménytelenül telt, csak annyit állapítottunk még meg közben, hogy Glasgow szép ugyan, de az ármányos brit nyugdíjasok határozott kijelentése ellenére nem szebb Edinburgh-nál. (Nincs szebb város Edinburgh-nál).

Útközben valahol beszereztük a szellemesen Offline Mapsnek keresztelt offline térkép- és navigációs appot, amely bizonyos szempontból a brit nyugdíjasokra emlékeztetett abban a tekintetben, hogy nem mondott mindig igazat. Kompromisszumos megoldásként a Lucien nevű angol férfihangot választottuk ki (bár az útitársam több ízben megsértődött azon, hogy mereven ellenálltam az indiai angol dialektusban beszélő változatnak, mert vezető személyiségként az utak megtalálását priorizáltam az általa preferált verzióból következő potenciális együtt nevetés helyett. Megjegyezném, az útitársam évek óta a Pirate nyelvű facebookot használja, és ezért több funkcióját nem tudja használni).

Itt, ezen a ponton kiemelném, hogy valószínűleg nem vagyok rasszista (amennyiben nem német valaki, és/vagy nem használja az “emberke”, illetve bizonyos körökben az “Mber” kifejezést), ugyanis a hozzám közeli személyeket, egyben navigátoraimat nem aszerint válogatom meg, hogy teljesen tisztában vannak-e a jobb és a bal oldal fogalmával. Ebből fakadt is némi nehézségünk, de miután arra a kérdésemre, hogy most jobbra menjek-e, vagy balra, pánikszerűen felsikoltott, hogy “körbe!”, mire én valószínűleg nagyon csúnyán néztem rá, percekig gondolkozott előre, mielőtt a jobb és a bal szavakat használni merte. De még így is jobb volt Luciennél, aki néha elszenderedhetett, mert egyszer csak olyanokat kezdett kiabálni egy autópálya közepén, hogy “Make a U-turn, if possible! Turn left! Turn right! Turn left! Go straight for another 139 miles”.

Birminghamben az volt a feladat, hogy az ottani ismerős (az “ismerős” eufémizmus, a kapcsolatunk komoly érzelmi töltéssel rendelkezik, és a heves szerelemtől a kedves, de elgondolkozó hangnemben feltett “mondd, hogyan jutottunk el odáig, hogy már akkor is szégyellek, ha kettesben vagyunk?” kérdések között oszcillál) lakását kipakoljuk, kitakarítsuk, és elszállítsuk a Gellérthegyre.

Soha nem felejtem el azokat a napokat, amikor időnként a szomszédos szobákból chateltünk és leveleztünk párhuzamosan, máskor egy hálószobába gyűlve dolgoztam pánikszerűen, miközben a felmerülő “hogyan mondják ezt oroszul fonetikusan” tartalmú kérdésekre válaszoltam szovjet akcentussal. Felüdülésként időnként elvittünk a helyi szelektív szemétlerakóba egy-két szétcsavarozott bútort (ott ingyenesen átveszik, ha valaki helyi lakos, és a megfelelő szelektív konténerbe dobálja a cuccost). Mekkánkban, a szeméttelepen a vége felé szerintem arcról felismertek már minket, és rengeteg meghitt fotót készítettünk ott (az egyik leghíresebb a “szelfihez sminkelek a szeméttelepen” című spontán mű).

Életemnek ez a (pár napban mérhető) időszaka dramaturgia szempontból ott csúcsosodott ki, amikor a nedves szőnyegtisztító kikölcsönzése és alkalmazása után kiszorultunk a szobákból, és úgy dolgoztunk, hogy egyesek az egyetlen megmaradt matracunkon gépeltek az előszobában, miközben én nemes egyszerűséggel a konyha linóleumpadlóján hevertem, és a két fontra leárazott Ben & Jerry’s fagyit toltam az arcomba dobozból (a Ben & Jerry’s többek közt arról híres, hogy többféle nyers sütitészta ízesítésű fagylaltjuk is van).

A pánik két nappal indulás előtt következett be, amikor a legérdekeltebb félnek kezdett úgy tűnni, hogy az én kocsimba nem fog beférni az összes ingósága (én tudom, hogy abba a kocsiba bármi befér, olyan, mint a Tardis, vagy Kétvirág Ládája), de amikor az almaszeletelőjét  is eltettem (szeretném újfent megjegyezni, hogy az 250 forint az Ikeában), nem beszélve a gyermeke által gyűjtött gallyakról (fiú), kezdett eltűnni a szeméből az eszelős csillogás.

További helyi érdekességek még, hogy az egyik szoba ablaka a birminghami rémteregetőre nyílt (tényleg eszelős tempóban váltogatta a kiteregetett ruhákat, annak ellenére, hogy minden nap esett valamennyit), az én ablakom pedig egy másfél méterre lakó, aránylag  jóképű fiúra, aki időnként hajnalig egy indiai törpével füvezett (a konyhapadlós szcenáriónál felmerült bennem, hogy átkopogok, hogy jöhetek-e én is).

A militáns calaisi komposok miatt amúgy csak két nap késéssel indultunk haza, amitől pár pillanatra meglehetősen letargikus lettem, de utána lett fagyim felmerült bennem, hogy végül is tökmindegy, hol dolgozom (azt leszámítva, hogy Birminghamben szebb fiúra nyílik az ablak). Az utolsó pillanatban szerencsére minden fontosat sikerült beszereznem (Frozenes bonbon, don’t ask), úgyhogy aránylag kiegyensúlyozott légkörben indultunk meg Dover fehér sziklái felé.

Másnap reggel kivételesen nem a tűzjelzőre ébredtünk Strathpeffer kimondhatatlan nevű, de festői falucskájában (mint kiderült, az egyik brit nyugdíjashölgy befújta a haját lakkal, ez okozta a riasztást (nem akarom tudni)), hanem a telefonomra. Bánatosan megreggeliztünk (innentől már csak visszafelé vezetett az út, és még nem sejtettük, milyen kalandok várnak ránk), majd S’peffer nemes egyszerűséggel a “The Square” névre hallgató főterén bepakoltuk zilált, de szemet gyönyörködtető cigánykaravánunkat az autónkba, és hátrafelé nyilazva elhagytuk a várost.

Ekkorra már rájöttem, hogy napi olyan 800 kilométer levezetése mellett képes vagyok értékelhető mennyiséget dolgozni és blogot írni is, úgyhogy merészen egyenesen Birmingham felé vettük az irányt, ezúttal Stirlingen és Glasgow-n át. Lefelé menet sajnálkoztunk egy keveset azon, hogy a Midland egyre alulszaturáltabb, a dombok egyre kisebbek, és mintha a tehenek sem lennének olyan mellbevágóan kontrasztosak, de a stirlingi vár láttán azért előtört belőlem az a hördülés, amelyből az engem közelebbről (<50 cm) ismerők tudják, hogy Lucien, a gépi navigátorunk mindjárt elkezd csüggedt hangon újratervezni, majd egyre frusztráltabban arra figyelmeztetni, hogy kanyarodjak már jobbra vagy balra, mert letértem a kijelölt útvonalról.

Na, és a harmadik stirlingi körforgalom után történt az, hogy a közvetlenül mögöttem haladó rendőrautó mind a hang-, mind a megkülönböztető fényjelzéseivel arra szólított fel, hogy most itt bizony húzódjak félre az első lehetőségnél. Amikor megálltunk, a benne ülő rendőr mutogatni kezdte, hogy hasaljak az autóra tekerjük le az ablakot, és udvarias hangnemben, érthetően artikulálva tájékoztatott arról a helyi lakosok körében dívó szokásról, hogy ők megállnak a körforgalmak előtt*. Mivel végtelen empatikus képességeimnek köszönhetően éreztem, hogy erre nem az lenne a megfelelő válasz, hogy “de ez hülyeség, mert így is láttam, hogy nem jön senki”, viszont fent akartam tartani a barátságos hangnemű diskurzusunkat ahelyett, hogy csak hülyén bólogatok, egy hirtelen ötlettől vezérelve visszakérdeztem, hogy “mármint a körforgalom előtt?”. Ezen később hosszan röhögtünk, de a rendőr csak lelkesen bólogatott, hogy igen, felfogtam a lényeget, és egy “Okay” után elengedett. Az arcán láttam, hogy a határán van annak, hogy a kezembe nyomjon egy matricát, amiért legalább a helyes irányban indultam el a körforgalomban.

Nem akarok borzasztóan demagóg lenni, de azért vegyük észre, hogy a stirlingi rendőr

• Nem lőtt helyben tarkón;
• Nem vette el a rendszámomat;
• Nem kérte el a jogosítványforgalmiszemélyit, hogy utána a fél fizetésemre megbüntessen, amiért nincs izzókészletem (van izzókészletem, de csak bürokráciából, a kocsim izzóját csak szervizben lehet cserélni, mert szét kell hozzá szedni, nonszensz);
• Bájos, de jól érezhető akcentusom és az idegen rendszámtáblám ellenére nem üvöltötte az arcomba, hogy “A MI ORSZÁGUNKBAN A BEVÁNDORLÓKNAK ÉPPEN ÚGY BE KELL TARTANIA A TÖRVÉNYEINKET, SATÖBBI”, sőt, semmilyen célzást nem tett arra, hogy bevándorló lennék, és ezért lennék hülyébb, gonoszabb, rossz oldali kormányúbb, akármi.

Ezzel szorosan összefügg egyébként, hogy nekem nagyon tetszik a miénknél valamivel felvilágosultabb országokban alkalmazott dekadens hozzáállás, miszerint első alkalommal inkább csak figyelmeztetnek, hátha nem megrögzött bűnőző vagy, csak tájékozatlan, figyelmetlen, esetleg nő. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy az is nagyon tetszik, hogy Angliában pár száz méterenként fel van nyilazva a kétszer egysávos utak választóvonala, hogy légyszi, menj már vissza a saját sávodba, mi azon az oldalon közlekedünk, köszi, illetve az egysávos utakon rendszeres időközönként megjelennek olyan táblák, hogy “A frusztráció baleseteket okoz, kérjük, engedje el az előzni akarókat”, és erre lehetőségeket is biztosítanak. Nem beszélve arról a hihetetlen könnyítésről a magyar állapotokhoz képest, hogy rendesen fel vannak festve a sávok, és nem kell harmadíziglen odaszületni ahhoz, hogy tudd, honnan lehet jobbra kanyarodni.

Azt már csak zárójelben jegyezném meg, hogy az útfelbontásoknál, amennyiben erre lehetőség van, a munkaidő végén félreállnak a gépekkel, és kihúzzák az út szélére a kis narancssárga kúpokat és az ideiglenes jelzőlámpákat, hogy mindkét irányba lehessen közlekedni. Reggel meg visszarakják, annak ellenére, hogy ez konkrét fizikai munka, és így kevésbé döglik meg a szomszéd tehene.

Mindegy, szóval Stirlingen ezek után még végigszaladtunk (Stirlic miatt konzekvensen fonetikusan ejtettük), tényleg bájos egy kisváros, a William Wallace (Mel Gibson) emlékművet mindenképpen érdemes lett volna közelebbről megnézni, aki látta, mesélje el, ha már mi idén nyáron sem jutottunk el oda, mert szorított az idő.

* Utána direkt figyeltem, de ők sem állnak meg, ha nem jön senki.

A tűzriasztó konkrétan az Isle of Skye reggelén szólalt meg, ami engem nem akadályozott meg a további alvásban, a szobatársamat viszont igen, úgyhogy lement kávézni, és mire felébredtem, már az összes brit nyugdíjas a keresztnevén szólította.

Az Isle of Skye-jal kapcsolatos koncepcióink kissé eltértek, a szobatársam a bakancslistáján akart egy újabb pipát elhelyezni, én pedig úgy képzeltem, hogy ott minden bizonnyal összefutunk Neil Gaimannel, aki meglát, tájékoztat arról, hogy van nála fűtés, és meghív egy teára, majd örök barátságot kötünk vele. A B-terv az volt, hogy véletlenül beletolatok a kocsijába, és ezzel gyakorlok rá maradandó benyomást (bár erre nem annyira tervként, mint inkább valószínűbb lehetőségként tekintettem).

Az Isle of Skye Skócia észak-nyugati partjain helyezkedik el, a Belső-Hebridák része, és amellett, hogy a világ egyik legszebb helye, azt érdemes tudni róla, hogy ott gyakorlatilag már nyomokban sincs internet (adatroaming) és GPS, viszont olcsó a benzin. Mivel a skótok földjének közepéről csak egy út vezet oda (az is egy festőinek nevezhető, hegyekkel és tavakkal teledobált, túlméretezett nemzeti parkon át), ennek ellenére nem tévedtünk el (mindig összerezzentem, amikor hirtelen mégis kapott egy foltnyi GPS-t a tablet és a telefonom, és egyszerre üvöltöttek fel a nyílegyenes úton, hogy TURN LEFT! TURN LEFT!).

Mivel úgy éreztem, hogy már így is visszaéltem a Felföld népének türelmével, és nem akartam egy szekercét kapni a hátamba, a hidat nem fotóztam le, de az edinburghi hidakhoz hasonlóan ezt sem aprózták el. Skye-on szintén nem kellett eltévedéstől tartanunk, mivel három útja van összesen (ebből kettő egymásba hajlik a sziget végénél), úgyhogy ott már csak érzésre mentünk a világ vége felé a festőinek mondható kis településeken át.

A képeken ez nem biztos, hogy átjön, de valami hihetetlen nyugalom áradt az egész helyből, középen hatalmas hegyek, a másik irányban a végtelen óceán kagylókkal és ködbe vesző szigetekkel, tengerszél koptatta házak, a kisboltokban klánok szerint rendezve a whisky.

Mondjuk Skye valószínűleg kicsit túlkommercializálódott, meg persze főszezonban mentünk, úgyhogy az első látványosságnál a megszokott egy-kettővel ellentétben tizenöt turistát is láttunk (szuvenírbolt szerencsére itt sem volt, csak egy diszkrét, párkocsis parkoló az út szélén).

Amúgy az egész szigetre ráereszthettek valami speciális vizuális effektet, mert végig úgy nézett kis, mintha egy olajfestményben autóznánk, még a birkák is pózba vágták magukat, már amikor nem az úton sétálgattak éppen.

Jól van, legyen egy kis épület is az urbánusabb képnyomogatóknak:

A végcél a duntulmi kastély volt (a sziget észak-nyugati csücske), és be kell ismerjem, hogy az út vége felé már annyira belefásultunk abba, hogy már megint egy gyönyörű, tengerbe vesző szikla, egy bájos halászfalucska vagy egy bukolikus birkaelrendeződés, hogy egy idő után már ki sem szálltunk nagyon (na jó, a temetőnél igen), csak mélán meredtünk a szépbe.

Viszont a duntulmi kastélynál mintegy varázsütésre kisütött a nap, lemerült a fényképezőgépem (ez valahogy nagyon helyénvalónak tűnt, hogy nézzek a szememmel), és egy pillanat alatt megértettem, hogy egy ilyen helyen tényleg muszáj egy olyan könyvet írni, hogy Óceán az út végén, mert teljesen olyan benyomást keltett, mintha elérkeztünk volna a világ végére (szimbolikusan is, és nekünk szó szerint is, mert innentől kezdve kilométerre visszafelé haladtunk*). A duntulmi kastély egy földnyelvre épült (ún. panorámás telek), alatta sziklás tengerparttal, öblökkel és smaragdszín mezőkkel. A tablettel azért lőttünk pár képet, de nem adja át.

Miután kiugrándoztuk magunkat, és az útitársam elmondta párszor, hogy ott akar meghalni, de azután inkább visszaült a kocsiba, hazafelé elhajtottunk még Uig meg mit tudom én, mi mellett, csak arra emlékszem, hogy már a mainlanden megállunk a Loch Garve partján, ahol csak heverek a fűben a tábla mellett, amelyen fel van sorolva, hogy melyik klán ontotta ki azon a ponton melyik másik klán vérét.

Utána egy hirtelen ötlettől vezérelve még beugrottunk a falunk mellett lévő Rogie Fallshoz, amit a magyar fiú ajánlott reggel, és az eleve szebb volt, mint gondoltuk volna, de az útitársam egyszer csak észrevette, hogy tényleg ívnak a lazacok, vagyis éppen ott úsznak felfelé az ívóhelyre (bár az is lehet, hogy csak egy túlaggódós, korán induló lazac volt, és az ugrált fel fél percenként, de nem hinném). Ezen a ponton már csak meredtünk egymásra döbbenten, mert emberi CPU-val képtelenség feldolgozni egyetlen nap alatt egy teljes Skye-t, egy dunhulmi kastélyt, és hogy életünkben először látunk ívó lazacot (nem beszélve arról, hogy a szállodánkban kád várt minket mindezek után), de majd keresünk valami support groupot, vagy ilyesmi.

A sokkhatást úgy dolgoztuk fel, hogy az útitársam a faluba visszaérve vett egy kis lazacot (ráéhezett), én meg az arcomba tömtem egy cukormázzal borított cinnamon rollt (cca 1750 kalória, de ez nagyon hiányzott már a dekadens nyugati civilizáció luxuscikkei közül).

Másnap azután Stirlingben lekapcsoltak minket a zsaruk, de ez már egy másik történet.

* Nem mintha a visszaút nem lehetne ugyanolyan izgalmas, mint az odaút, főleg, hogy egy árva Nürnberg nem fog benne szerepelni.

Culloden után lecsorogtunk a Loch Ness keleti oldalán a Falls of Foyersig, és itt találkoztam először a Skóciában amúgy nagyon elterjedt jelenséggel, az egysávos utakkal, amelyeknek úgy 100 méterenként betoldanak egy kis bővítést az oldalába, hogy a szembejövők kitérhessenek egymás elől. Ezek valószínűleg azért is egysávosak, mert mindenütt hegyek vannak, és a hegyekről lépten-nyomon csobog lefelé egy újabb festői patak (ezek a szélesebb völgyekben kiszélesednek, és sekély, kanyargós, kavicsos folyókká válnak, majd rendszerint egy lochban végződnek), amelyeken pár száz éve, még a lovasok és szekeresek korában épített egy autó szélességű hidakon lehet átjutni. Én személy szerint nagyon örülök, hogy a kőhidakat nem cserélték le praktikusan modern fémmonstrumokra (illetve a szalagkorlát helyett is meghagyták a kőkerítéseket az utak mentén), ezeknek sokkal jobban áll a moha.

Odafelé volt egy pont, ahol nem bírtam tovább, és kihúzódtam az út peremére azzal, hogy nekem most már muszáj beledugnom a lábamat a szörnyes tóba, ilyen volt:

A gyereknek begyűjtöttem pár szimpatikus kavicsot is (később láttam, hogy ezeket valamivel távolabb hármasával árulják díszcsomagolásban öt fontért, de legalább hagyok az utódaimra valami értékeset is).

A tó elmélyült szemlélése és némi barátságos évődés után a szörny létezése/nemlétezése témájában lenyomtuk a maradékot a híres vízesésig (ami benne volt az első három legnépszerűbb programban a tóparti lovaglás és a hajós szörnytúra mellett, ezeken nem vettünk részt). Meglehetősen könnyen megtaláltuk a tetejét, mert az út ott ért véget, az aljáig viszont nem mentünk le, mert az a táblák szerint egy három mérföldes túra lett volna, nekünk pedig minden wanderlustunk ellenére még aznap a szállásunkra kellett érnünk. De így is szép volt.

Itt jegyezném meg, hogy Skóciában valamiért minden állóvíz természettől fogva fekete (esőben szürke), a sebesen folyó vizek meg gyakran rozsdabarnák, biztos van bennük valami ásvány vagy kő (a terméskőből épült házak is füstös színűek).

A vízesés alja helyett beillesztettünk egy kevésbé propagált programot, a temetőlátogatást (ezt útközben még többször elkövettük hirtelen felindulásból). Ott éppen elég durván zuhogott, de így csak még autentikusabbá vált a vészjósló komorság.

Először azt akartam tanácsolni mindenkinek, akit érdekel Skye, hogy velünk ellentétben foglaljon szállást oda három hónappal előre, ne csak két nappal, mint mi, mert akkor nem lesz. Viszont mi a spontaneitásunknak köszönhetően jutottunk el egy igazi skót felföldi hegyi fürdőfaluba, a kimondhatatlan nevű Strathpefferbe, amely többek között arról híres, hogy mindenféle MacKenzie-k vívtak ott csatákat mindenféle MacDonaldokkal (Skóciában egy talpalatnyi ülőhelyet nem lehet találni, ahol ne vívtak volna valamilyen csatát egymással a klánok, bár ez érthető, minden többé-kevésbé sík területet fel kellett használniuk a nézeteltéréseik rendezésére). A strathpefferi Mackay’s számunkra arról vált még emlékezetessé, hogy volt kád (a kézmosóval ellentétben keverőcsappal, ezt sose fogom megérteni), úszómedence (nem próbáltuk ki, mert éppen jobb dolgunk volt) és szauna (dettó, de legalább a tudat!).

A képeken a szállodánk, a falu (nagyjából egésze), a szobánk és a falu melletti bizonyos Kinnahaid farm szerepel. Internet (és boldogság) itt már csak az én ágyam egy bizonyos pontján volt, oda kucorodtunk a világháló melege köré éjszaka, de kit érdekel ez egy ilyen helyen. Ja, és ha valamelyikünk bement a fürdőszobába, akkor a szobában lévő hajópadló olyan hangot adott, mintha járkálnának rajta, az első reggel pedig tűzriadó ébresztett minket (amelyre én úgy reagáltam, hogy miután konstatáltam, hogy nincs füstszag, a fejemre húztam a takarót, és vártam, hogy elmúljon. El is múlt, a szobatársam később megjegyezte némiképp szarkasztikus hangnemben, hogy a vészhelyzetekben tanúsított magatartásom őszinte bizalmat ébresztett benne).

Ami a társaságot illeti, a zegzugos és határozottan cuki szállodában rajtunk kívül csak barátságos brit nyugdíjasok voltak, illetve az első reggel kiderült, hogy az általunk látott olyan 10 főnyi helyi lakos közül négyen magyarok (úgy derült ki, hogy a reggelinél egyszer csak megkérdezte tőlünk az egyik felszolgáló, hogy minden rendben van-e). A skótokról és a bevándorlókról csak annyit, hogy a magyar fiú elmesélte nekünk, hogy mivel nincs kocsijuk, minden hétvégén elviszik őket az ottaniak kirándulni valahova (és erről nem plakátokon tájékoztatják őket).

Ennek kapcsán az is szóba került, hogy természetesen Strathpeffer közelében is van egy vízesés, amit mindenképpen meg kell néznünk, többek között azért, mert lehet, hogy már ívnak ott a lazacok. Ennek még jelentősége lesz.

(Na jó, legyen még egy kicsimmel kavicsba’:

)

A sirályok! A sirályokat kifelejtettem, és azt is, hogy odafent, északon még ilyenkor is milyen későn megy le a nap (olyan este tizenegy és éjfél között alkonyult be teljesen). Csodálom, hogy az edinburghi sirályokról még soha senki nem írt regényt, vagy legalább egy novellagyűjteményt, mert valami elképesztően szemtelenek, hatalmasak, és olyan hangjuk van, mintha folyamatosan gúnyosan és gonoszul nevetnének (főleg hajnalban és alkonyatkor). A szobatársam ráadásul azt mesélte, hogy amikor lement cigizni, végig ott ült vele szemben egy sirály, a csőrében egy csikkel, és pimaszul nézett (brainoizt csókoltatom).

Az útitervünk eredetileg nagyjából csak fejben volt meg, mindig előző este állítottam össze a másnapi itinert. Az, hogy a végcél az Isle of Skye, egyértelmű volt, és azt is sejtettem, hogy közben meg akarom majd nézni a Loch Nesst (amelyről utóbb kiderült, hogy el sem tudtuk volna kerülni, mert egy hosszában kinyújtott észak-déli Balaton, amit könnyebb átugrani hídon átszelni, mint megkerülni).

A megőrülésem első jelei még Edinburghban kezdtek, megmutatkozni. Már előtte is motoszkált valami a fejemben Inverness-szel kapcsolatban, de csak akkor esett le, hogy ott volt a cullodeni csata, amelyről szintén fordítottam valami nyolcvan oldalt egyszer, és közben sírtam is, mert nagyon megindító volt (a műfordítók élete rendkívül kalandos és érzelmi kitörésektől tarka). Másrészt sírás közben valamikor az is megjelent a fejemben valamiért, ahogy ott vagyok magán a csatamezőn (a leírása rendkívül részletes volt, legalább tizenöt növény latin nevét kellett kikeresnem hozzá a neten) egy fehér alapon pipacsos ruhában (don’t ask). És pont volt nálam egy pipacsos ruha.

Lényeg, hogy pár órával később már ott szökelltem a csatamezőn egy pipacsos ruhában, szitáló esőben, és miközben a tócsákon átugrándozva kiabáltam hátra olyasmiket, hogy azt a bástyát nézd! Jaj, hogy lehet eljutni ahhoz a kőkunyhóhoz? A fűben? Ja, van ösvény!, csak egészen halkan hallottam magam mögött a mormogást, hogy az emberiség felső egy százaléka, persze.

Elnézést a sok önpromóért, de felindulásomban még a kamerát is átadtam hű társamnak, aki úgy gondolta, hogy a csatamező önmagában (pillanatnyilag) annyira nem akciódús, és inkább az elmebajom kezdeti szakaszát fogja dokumentálni.

Culloden egyébként Skócia mohácsa, az utolsó nagy csata, ahol a jakobita klánok személyes ellentéteiket félretéve összegyűltek, hogy legyőzzék az angolokat, de sajnos az általuk trónon látni kívánt Bonnie Prince Charles inkább a szépségéről, mint az eszéről volt híres, és már az elején stratégiai hibákat követett el. A klánok ennek ellenére sikeresen áttörték az angolok védvonalát, akik viszont bekerítették őket, és lemészárolták a skótok nagy részét (ennél sokkal szövevényesebb és bonyolultabb a sztori, ha valakit érdekel, keressen rá, tényleg nagyon megindító).

A skótok ezt követően komoly megtorlást szenvedtek, de mindeközben begyűjtötték és eltemették a halottaikat, majd emlékköveket helyeztek el oda, ahol a klánok voltak (a trve Culloden-rajongók órákig tudnak mesélni arról, hogy melyik klán mikor érkezett, és hol állt). Ezt követően ellenálltak a kísértésnek, és nem aszfaltozták le a csatamezőt parkolónak, továbbá vidám kis nyalókaárus-bódékat sem helyeztek el körülötte, hanem csak építettek egy diszkrét, a tájba illeszkedő emlékközpontot az egyik végében, ahol lehet enni, pisilni és szuveníreket venni (ezt egyébként nagyon bírtam mindenhol, hogy minden látványosságot meghagynak az eredeti állapotában, és szerintem azonnal tarkón lőnék azt, aki hot-dogot kezdene mellette árusítani).

Inverness/Culloden egyébként a Loch Ness északi csücskében van, és közben kinéztem, hogy a keleti partján, nagyjából félúton van egy Falls of Foyers nevű vízeséses hely, úgyhogy arra indultunk tovább.

Birminghamből utána Edinburghba vezettünk tovább. Skóciát onnan lehet felismerni, hogy hirtelen nagyon szép lesz minden, körbe-körbe magas hegyek tornyosulnak a zöld és a kék minden színében (de a talajviszonyok amúgy is fraktálosak, a völgyekben dombok, tovább közelítve hepe-hupák), és minden létező lehetőségnél birkák és kontrasztosan fekete-fehér tehenek helyezkednek el festői elrendezésben. A Welcome to Scotland tábla előtt nem sokkal egy ilyen benzinkút/autópálya-pihenő várt minket kacsatóval, tájjal és étkezési és olvasási lehetőségekkel (a helyben, szabadtéren sütött birkadarabokat és steaket nem fotóztam le):

Már eleve az autópályák is jobbak voltak, mint Németországban (néha elmerengek azon, hogy mennyire nem vágyom vissza a német auópályákra), de az utolsó olyan ötven mérföldet egy kétsávoson tettük meg, festői kőépületek, várromok és további állatok között. A gyep smaragdszínű volt és süppedős, a levegő friss és tiszta, a vadvirágok az égig értek, a házakat lelkiismeretesen körberakták birkákkal, virágoskertekkel és zuzmóval. Amennyiben mohos kövekről gyűjtenék képeket, innentől kezdve nem tenném, mert lenne elég egy életre, és lochokban (tavak) sem szenvedtünk hiányt.

Érdemes még megjegyezni, hogy Skóciában az eddigi tapasztalataim szerint minden nap esik az eső (az a fajta, amit szinte észre sem lehet venni), és minden nap ragyogva süt a nap. Az időjárását leginkább változékonynak tudnám nevezni.

Edinburghban kivételesen nem tévedtünk el, pedig ott kezdődött a GPS-átok (Skóciában nyomokban található térerő, GPS és Internet, de csak nyomokban). A város már első pillantásra annyira szimpatikusnak tűnt, hogy olyan hét óra vezetés és rövid kipakolás után rögtön kirontottunk, és megmásztunk egy hegyet. Edinburghban nagyon nehéz bárhova is eljutni anélkül, hogy az ember véletlenül meg ne mászna egy-két hegyet, ugyanis egy kisebb hegyvonulatra épült közvetlenül a tenger partján.

Csak érzésre indultunk útnak, először a zsiráfokat keresve, utána felmásztunk egy dombra, ahonnan be lehetett látni a várost, majd végigmentünk a Rose Streeten, és vissza a Forth partján.

Azt nem mondanám, hogy Bruges labdába sem rúghat, de azért komoly riválisa támadt, pedig a várban, amelyről egyszer 150 oldalt fordítottam, be sem mentünk. Az általános benyomásaimról a következőket tudnám elmondani:

Amúgy biztosan van olyan, hogy az embernek elege lesz az ódon, kísértetjárta kőépületekből, kiltmakerekből, a skót akcentusból és a smaragdzöld gyepből, és egyszer majd én is nagyon szeretnék eljutni ebbe az állapotba.

Végül azért sikerült elérnünk a dunkerque-i kompot, és a késésünknek hála, két óra helyett csak egyet kellett várnunk, amíg Calais-ben dúltak a harcok. Utána sajnos kikötni sem hagytak minket azonnal a Calaisben dúló harcok miatt, úgyhogy megittam egy kávét és egy kólát, majd az asztalra dőlve aludtam (helyi idő szerint) este tizenegyig, amikor végre kiszabadultunk.

Dover fehér sziklái egyébként sötétben is lenyűgözőek voltak, de az első öt perc eufóriája után már csak az érdekelt, hogy még aznap éjjel le kell vezetnem 230 mérföldet a rossz oldalon Birminghambe, ahol a szállásunk volt, másnap meg még dolgoznom is kell. Mivel nagyrészt autópályán mentünk, ahol elég nehéz irányt váltani, a rossz oldal nem igazán okozott problémát (bár kétszer véletlenül lekanyarodtam másfelé az automatikus balra tartás miatt), viszont minden körforgalomnál röhögnöm kellett, mert eszembe jutott, hogy “nézzétek, ott a Big Ben!” (amúgy a körforgalmak tényleg elmebetegek, pláne, ha az ember a fél kezében a GPS-be tartott telefonját egyensúlyozva navigál. Annyit mondanék, hogy több helyen közlekedési lámpa működik a (rossz irányban haladó) körforgalom kijáratánál). Mindegy, hajnali háromra megérkeztünk valahogy anélkül, hogy bárkit összetörtünk volna.

Birmingham minden bizonnyal egy elevenen nyüzsgő, dinamikus, egyszerre ódon és modern brit város, tele kulturális programokkal és szórakozási lehetőségekkel, de azalatt a pár nap alatt, amíg ott voltam, leginkább dolgoznom kellett (előre is), és így csak a helyi Subwaybe, a helyi antikváriumba és a helyi kocsmába jutottam el, ahol végül nem adtak kávét, viszont lefotóztam, hogy Tolkien és az öccse, Hilary (aki minden bizonnyal szintén Tolkien volt, csak nem JRR), erre jártak iskolába:

Tolkien ugyanis errefelé (a szuburbán jellegű Moseleyben) töltötte gyermekéveit, és állítólag a Moseley Bogban (láp) bolyongva kapott ihletet a Megyéhez (azt, hogy az öccse eközben mit csinált, nem lehet tudni). Természetesen a bogba is eljutottam, szerencsére nem hagytak ott, valahogy így néz ki:

Mindazt maradéktalanul teljesíti, amit egy lápos, irodalmilag inspiratív erdőtől elvár az ember.

Ha már az inspiratív dolgoknál tartunk, Birmingham ezen kívül csak arról marad emlékezetes, hogy ott döntöttem el, hogy soha többé nem költözöm ideiglenesen sem barátaim, ismerőseim és üzletfeleim lakásába megfelelő lélektani felkészülés nélkül, többek között ugyanis ez várt, amikor leültem a vécére:

Mindenesetre pár nap munka után nekiindultunk, hogy Edinburghban, a Loch Nessnél és Skye szigetén is dolgozzunk egy kicsit, maradjanak velünk.

Franciaországban is vigasztalanul zuhogott az eső. A sirályok kétségbeesetten rikoltoztak a kihalt pusztaságban, a szél mintha a tenger sós illatát repítette volna magával, de a vizet még mindig nem látták. A szlávos arcú lány egyik kezében az ismeretlen francia nőktől kapott kézzel írt üzenetet szorongatta, a másikkal pedig kivételesen nem sminkelt, hanem vezetett. Már erősen benne voltak az estében, éppen pár perccel múlt el az az időpont, amikorra az utasítások értelmében be kellett volna csekkolniuk a hajóra.

Calais-ben mindeközben dúlt a militáns kompkezelők háborúja, de ez nem vigasztalta őket.

– Ígérd meg nekem – szólalt meg végül a szlávos arcú lány útitársa –, hogy soha senkinek nem beszélünk arról, ami Dunkerque-ben történt.

– Semmiképpen – borzongott meg a szlávos arcú lány. Ez nem kerülhet a nyilvánosság elé. – Legfeljebb csak akkor, ha…

– …ha nagyon összevesznénk – fejezte be helyette az útitársa. – De valószínűleg akkor is elég lenne annyi, ha mondjuk társaságban összehúzott szemmel rád néznék, és csak annyit mondanék, hogy “emlékszel még, mi történt Dunkerque-ben?”.

– Vagy annyit, hogy “találkozunk a dunkerque-i kompnál” – válaszolta a szlávos arcú lány.

Az út hátralévő részét mély hallgatásban töltötték, csak néha kacagtak fel eszelősen, mintegy a józan ész peremén táncolva. A sirályok vészjóslóan vijjogtak.

My room faces out the canal, right? I’m going to go back to me room, jump into the canal, see if I can swim to the other side and escape.

Bruges arról híres, hogy egy meglehetősen jó állapotban megmaradt középkori ex-kereskedőváros Belgium tengerpartján, ahol többek között az In Bruges c. lélektani akciófilm is játszódik (a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni). Észak Velencéjének is nevezik a csatornák miatt.

Egy éjszakát és egy napot ott töltöttünk, mert két munka között ott is szerettem volna egy kicsit dolgozni. A reggel eleve jól indult, mert ha az ember Belgiumban megy be egy kisközértbe, akkor ott alapból belga sört, belga sajtokat és belga csokoládét árulnak (a belga ananászról nem is beszélve). Terveinkkel ellentétben viszont, amelyek úgy szóltak volna, hogy az ebből a célból magammal vitt piknikpléden fogunk étkezni romantikus viszonyok között, magasan, szőkén és napbarnítottan, az eső miatt kénytelenek voltunk az autóban enni, ahol az amúgy rendkívül finom belga sajt már elkezdte éreztetni a jelenlétét (később, a kompon még nem tudtuk, mitől van ilyen szag, Birminghamben viszont már csak akkor nyitjuk ki a hűtőt, ha nagyon muszáj).

Ha kocsival megy az ember, a parkolást legolcsóbban a pályaudvar alatti parkolóban lehet megúszni, ahol villanyt is adnak az olyan autóknak. Onnan indulva gyakorlatilag nem lehet eltéveszteni a turistáskodásra kijelölt területet, nagyjából az egész várost,

Bruges kábé olyan, mint Cesky Krumlov, vagy Prága, vagy bármi ezekhez hasonló, csak romantikus csatornákkal (igen, megvannak még a hattyúk).

Az obligát főtér sem hiányozhat az obligát szökőkút körül ülő amerikai turistákkal, belgacukorka-boltokkal és sörözőkkel. Ha már itt tartunk, aki ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy belga csokoládéból készült, de megszólalásig valósághű rozsdás fémtárgyakakat vásároljon, az semmiképpen ne hagyja ki ezt a helyet.

Annyiban követtük az In Bruges cselekményét, hogy bennünk is mély gondolatok ébredtek azalatt a pár óra alatt, amit nem a hotelszobában töltöttünk, én például rögtön kijelentettem, hogy ez egy olyan hely, ahova a nagy szerelmével jön az ember. Az útitársam – teljesen indokolatlan módon – ezek után folyamatosan azzal piszkált, hogy mit is fogok én ott csinálni, amikor nem vele, hanem a nagy szerelmemmel megyek oda (aki biztosan nem ijesztené el a nyuszikat a folyóparton, támogatna mindenben, többek között abban is, hogy rendkívül giccses fémdobozos belga csokoládét vásároljak, és a szebbik kabátját terítené a pocsolyára a lábam elé), miközben ő maga Izlandon fog ülni, és három óránként becsipog a telefonja a képektől, amelyeket a facebookra posztolok az igaz szerelmemmel, akivel különböző hátterek előtt ugyanabban a pózban állunk.

Bruges-nek egy hibája van csupán, de ez is csak abban az esetben róható fel neki, amennyiben az embernek el kell érnie a Doverbe tartó kompot: az utcái elhelyezkedése meg sem közelíti a párhuzamos jelleget, emiatt könnyű eltévedni benne. Erről nem akarok többet mesélni, mindenesetre a kompot elértük, de az már egy másik történet, amit valamikor máskor nem mondok majd el.

Ez is Brugge/Brüges:

A felirat magyarul: “Jézus szíve lángol. Ember, hol van most a szeretet? 1866-1930”.

Igen, kőből faragott plüssmackókkal egy erre a célra kialakított falifülkében.

Én többször próbáltam Németországot szeretni, de soha nem ment úgy igazán, és gyanítom, hogy alapvetően sem bennem van a hiba, viszont annyi kilométernyi német autópályától (építkezésekkel súlyosbítva), amennyit az elmúlt napokban lehúztunk, szerintem mentálisan mindenki eltávolodna valamennyire az ún. normalitástól (túl van értékelve). Az is lehet, hogy csak túl sokat dolgoztunk, de Belgiumban mind én, mind az útitársam kezdtünk furcsa dolgokat mondani.

Amikor kimutattam a mezőre, hogy “nézd, tehenek!”, az még igazolható volt, de aztán, amikor hozzáfűztem, hogy “rögtön te jutottál eszembe ezekről a tehenekről. Hogy mennyire örülnél nekik, ha itt lennél”, azon még én is megrökönyödtem egy kicsit. Útközben vettem valahol egy 2016-2017-es (tényleg ez van ráírva) autós Európa-atlaszt, amelyet elhelyeztünk az autó hátsó ülésén, és a későbbiekben arra használtunk (már amennyiben létezik, már ebben sem vagyok biztos), hogy néha megjegyezzük, hogy milyen jó, hogy van egy Európa-térképünk.

Bruges-be (vagy Brüggébe, vagy legalábbis oda, ahova menni akartunk, hívják akárhogy is) csont nélkül eltaláltunk, pedig a szállodához vezető út utolsó szakaszát egy erdőn át kellett megtennünk (tehenek ott is voltak). A szállodánk látványtervébe Hitchcock mellett valószínűleg Stanley Kubricknak is volt némi beleszólása, mert a folyosónk konkrétan így nézett ki:

(Nincs benne tükör, tényleg végtelenül hosszú volt).

Egy ideig ácsorogtunk az erkélyen, néztük, ahogyan az erdő szélén álló medencébe bánatosan zuhog az eső, és arról beszélgettünk, hogy dolgozni fogunk, majd szép lassan megérett bennem az elhatározás, hogy vacsora előtt felhagyok a tagadással, és a 15°C fokos hőmérsékletre való tekintettel azért felveszek mondjuk egy hosszúnadrágot.

A szálloda étterme már zárva volt, úgyhogy ki kellett menni kaja után bolyongani egyet a kisváros peremén, ahol csak kihalt utcák, romos, rég bezárt vegyeskereskedések, mezők, ördögszekér, csendesen zuhogó eső és a szántóföld szélén egy elefántbika várt minket (miután felsikítottam a volán mögött, kiderült, hogy fából van). Végül megláttunk egy éttermet, ahol sült kecskesajt-salátát (a felszolgálónő egy pillantással felmért minket, majd megkérdezte, hogy rakjon-e bele sült bacont is) és bohócos belga sört fogyasztottunk az obligát majonézes sültkrumpli mellé, miközben körülöttünk (általunk ismeretlen) nyelveken szóltak, és a vécé ajtaján kívülről volt a retesz.

Az éjszaka további része azzal telt, hogy az útitársam este kilenctől éjfélig dolgozott, én éjféltől hajnali háromig váltottam, és közben valamikor megjegyezte, hogy szerinte csak azért mentem vele oda, hogy majd egyszer, amikor Az Igazival megyek, mindent ismerjek már a környéken, és minden tökéletes legyen. Én nem tiltakoztam túl hevesen, meg arra sem hívtam fel a figyelmét, hogy mi tulajdonképpen dolgozni mentünk oda, mert fél szemmel azt figyeltem, hogy mikor töri be valaki az ajtónkat egy fejszével, hogy eszelősen belenevethessen az így támadt résbe.

Folyt. köv.

(Az étterem, ahova valamiért csak hátulról kerülve lehetett bejutni).

– Milyen furcsán türelmetlenek ezek a németek – jegyezte meg szórakozottan a szlávos arcú lány, miközben az időközben zöldre váltott lámpa előtt próbálták a sötét autóban az útitársával közös erővel megfejteni a lekicsinyített és fekete-fehérben kinyomtatott Google Maps térképen szereplő utcaneveket. Ebben egy kicsit zavarta őket a dudák hangos kórusa, az út során már nem először, de a szlávos arcú lány igyekezett nem hagyni, hogy a körülmények befolyásolják a célja elérésében.

A cselekvési tervük eredetileg az volt, hogy (a) a Google Maps kinyomtatott itinere alapján jutnak el az úticéljukhoz, (b) ha minden kötél szakad, rendelnek roaming adatcsomagot valamelyikük telefonjára (kizárásos alapon a szlávos arcú lányéra, mivel az útitársa amellett, hogy nem volt hajlandó vezetni, az okostelefonoktól is idegenkedett). Az (a) terv egészen odáig csodálatosan működött, amíg Nürnberg, az amúgy is rosszemlékű város közelébe nem értek, ahol hirtelen teljesen mást kezdtek mutatni a táblák, mint kellett volna. A (b) terv a gsm-szolgáltató rugalmatlanságán bukott el, aki visszaírt, hogy a szolgáltatás nem megrendelhető. A (c) tervük az volt, hogy valahogy a kinyomtatott térkép alapján találnak oda, ekkor derült ki, hogy Nürnbergben van számos utca, de a térképrészleten ebből csak háromnak a neve szerepel.

Ekkor egy ideje már keringtek a városban, ahol szombat este semmi nem volt nyitva. Az emberek vagy komor arccal, a kabátjuk gallérját a hidegfrontban összehúzva siettek a dolgukra, vagy dudáltak.

Az első térképnézegetésnél szerencsére kiderült, hogy pont a három általuk ismert út egyikén haladnak éppen. Alig három kilométerrel később elértek a következőhöz, itt próbálták eldönteni éppen, hogy jobbra tartsanak-e, vagy balra, végül egy kis hurokkal balra kanyarodtak.

A szlávos arcú lány megkérte az útitársát, hogy nézze már meg, hányas szám előtt állnak. Az útitársa szenvtelen hangon közölte vele, hogy konkrétan a szállodájukkal szemben parkolnak éppen.

A szobájukba a tengerparttól való távolsághoz képest indokolatlanul sok vitorláshajót, kagylóhéjat, napon szikkadt növényi szárakat és provanszot helyeztek el , de ez ekkor már nem érdekelte őket. Egész nap erre a pillanatra vártak.

– Te is az asztalon akarod csinálni? – nézett a szlávos arcú lány szemébe az útitársa. A nemleges válaszra megkönnyebbülten felsóhajtott, majd mindketten sietve elővették a számítógépüket, és hajnalig dolgoztak. Felkelés után folytatták, majd elmentek reggelizni.

Ha a vasárnap reggel Nürnbergben éri az embert, akkor lehetőségekből nem túl sok áll a rendelkezésére.

– Az enyémen kínaiul van rajta, hogy Coca-Cola, a tiéden meg bengáliul – jegyezte meg a szlávos arcú lány az ajándék üvegpoharakat forgatva. – Most gondolj bele, hány inetrnacionális McDonald’s-ban fogunk még megfordulni az utunk során. Lehet, hogy mindegyikben más akció van, és mire hazaérünk, egy egész háztartásnyi edényt begyűjtünk – próbálta derűs színekben látni a jövőt.

Az útitársa a korábbi tapasztalatok alapján már eddig is minden helyen begyűjtött a lány számára annyi kis zacskó ingyencukrot, amennyit egy feltűnést kerülő kultúrember képes.

– És azt sem fogod soha elfelejteni – szólalt meg most –, amikor a nürnbergi Shell-kút árnyékában, a McDonald’s teraszán azt mondtam neked, hogy a szerelemre nem lehet árcédulát tenni.

Ezen a coelhói igazságon egy kicsit elmerengtek. Valamivel később 19,45 euróért megtankoltak.

Ami pedig a közelgő utazást illeti, mivel az elmúlt két hétben elég sokat kavartunk a variációkkal és az elképzelésekkel (de Bruges-ből nem engedtem), most felkértem a leendő útitársamat, hogy küldjön egy nagyjábóli útvonaltervet legalább az első két napra, hogy memorizálhassam, hol kell enyhén jobbra fordulni, balra tartani vagy a harmadik kijáratnál elhagyni a körforgalmat, mire visszaírt, hogy “Útvonaltervet mellékeltem. Ilyenre gondoltál?”, és csatolta a következő ábrát (kattintásra megnagyul):

Útvonalterv

Amikor első alkalommal látogattam a fővárosi okmányirodába az autós ügy kapcsán, és megpróbáltam kiskaput keresni a nagy hátsó, elrejtett ajtón bemenni a kapott itiner alapján, egyszer csak elém ugrott a biztonsági őr, és mintegy entestével utamat állta, majd a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:

B. őr: Azon az ajtón nem mehet be!
Én: De nekem a telefonban azt mondták, hogy ezen az ajtón kell bemennem*.
B. őr: Ja, akkor rendben.

A titkos jelszót ezennel előre megfontolt szándékkal ingyen és bérmentve a nagyközönség rendelkezésére bocsátom.

* Szó szerinti idézet, nem elaboráltam jobban, mert nem emlékeztem a telefonpartnerem nevére, és nem volt kedvem az egészet végigmondani onnantól fogva, hogy “aznap derűs, a hónaphoz képest is meleg napra virradtunk…”

Szóval, a múlt héten az autós forgalomban foganasított részvételem tényállása során* megállított a rendőr azzal, hogy a kocsim ki van vonva a forgalomból, és lekapta a rendszámtábláimat. Amikor megkérdeztem, hogy miért és hogyan, akkor telefonálgatott egy kicsit, majd azt mondta, hogy 2011. óta ki van vonva a forgalomból, ennél többet pillanatnyilag nem tud segíteni. (Amúgy tényleg segítőkésznek tűnt, felsorolta, hogy mi mindenért** nem büntet meg, pedig megtehetné, amiből nekem az derült ki, hogy kábé a létezésemért is megbüntethetnének, ha akarnának).

Én rendkívül zaklatott lettem, összekaptam az összes autós papíromat, amelyek indirekt módon bizonyítják, hogy 2011. óta biztosan nem, és a kertek alatt elsunnyogtam a vidéki okmányirodába (a fővárosi, ahol regisztrálva vagyok, az zárva is volt, messze is volt). Ott annyit tudtak mondani, hogy látnak három élő szabálysértési ügyet, ezeknek járjak utána (és 2011-ben egy másik volt autómat vonták ki a forgalomból, amelyet 2008-ban eladtam és átírattam).

Rákerestem a kozigbirsag.police.hu-n a büntetésekre, de ott csak ügyszámmal lehet, és fogalmam sem volt, hogy miről van szó, úgyhogy reggel felhívtam őket, hogy megtudjam, mit fizessek be és hova. Kiderült, hogy az elmúlt öt évben tényleg volt 3 szabálysértésem, amelyekre be is fizettem a bírságot, és ők meg is kapták a helyi önkormányzattól a pénzt, rendben vagyok.

Ezen fellelkesülve bementem a fővárosi okmányirodához, ahol ellenőriztek, elismerték, hogy tényleg mindent befizettem jó régen, csak “ez nem került be a rendszerbe”, mindenesetre most annyi a dolgom, hogy megvárjam, amíg a rendőrségtől átkerülnek a rendszámok a fővárosi okmányirodába, ami 1-2 hét. És a rendszám átvételekor be kell fizetnem egy 11ezres illetéket, mert hiába fizettem be időben mindent, “anélkül nem engedi a rendszer a kiadást”, és “nem, nem tudom, ki engedélyezhetné az illeték elengedését, mert nem szoktunk ilyet engedélyezni”. A folyamat felgyorsításához azt javasolták, hogy legyen rendőr foglalkozású barátom.

Időközben lenyomoztam, hogy melyik rendőrségen vannak a rendszámtábláim, és felhívtam őket is, hogy légyszi-légyszi küldjék át gyorsan, mert addig be vagyok zárva a 37 fokos házba egy kisgyerekkel (a legközelebbi tömegközlekedési csomópont 3,5 kilométerre van tőlünk), ráadásul a közeljövőben külföldre kellene utaznom kocsival, szállások lefoglalva, stb.

Snitt. Vágóképek a tescós kiszállítóautókról, pizzafutárokról, baráti és családi gépjárművekről, körömrágásról. A főszereplő szép lassan a civilizáció peremére szorul, hét éve először vezet váltós autót, GPS nélkül, mint az erdő vadjai.

Ma reggel felhívtak a fővárosi okmányirodából, hogy megjött a rendszám és a forgalmi soron kívül (puszi a rendőrnek, akire ezentúl ismeretlenül is szeretnék a barátomként hivatkozni), mehetek érte. 4,5 (!) órás várakozás és a gyerekkel folytatott szerepjátékok egész sora után (“most játsszunk olyat, hogy te őrszurikáta vagy, anya meg dolgozik a gépén”) leültem egy szőkére festett női hölgy elé, aki közölte velem, hogy ajaj, baj van, van három lezáratlan közig. bírságom. Itt kaptam egy enyhébb szívrohamot, majd referáltam a kolléganőjére, aki reggel felhívott, és aki ki is jött, és azt mondta, hogy “ja, azok be vannak fizetve, csak még nem zártam le őket”.

Ezen a ponton durrant el az agyam, és egy korábbi baráti jótanács alapján azt mondtam, hogy most azonnal hívják oda a felettesük felettesét, mert jegyzőkönyvet akarok felvenni. Némi huzavona után kaptam is egy papírt arról, hogy a mai napon nincs fenálló közig. bírságom, és nincs kivonva az autóm a forgalomból. Én erre felvetettem, hogy de arról szeretnék egy jegyzőkönyvet, hogy ezt elfelejtették felvezetni a rendszerbe, lezárni, akármi, mire azt mondták, hogy “erről nem adhatunk jegyzőkönyvet, mert időközben le lettek zárva” (konkrétan azalatt, hogy ott ültem).

Ez volt az a pont, ahol úgy gondoltam, hogy ennél rosszabbul már nem is folytatódhatna a napom, hát de, de ez egy másik történet, amit valamikor máskor mesélünk majd el, mindenesetre pillanatnyilag a birtokomban van egy elvben street legal autó (bár ezt eddig is így gondoltam, a következő rendőrnél majd kiderül)***.

* Egyszer (tényleg) véletlenül rossz helyre parkoltam le az autót, odajött a rendőr, hogy szóljon, és konkrétan azt mondta nekem folyóbeszéddel, hogy “amennyiben késedelem nélkül megszünteti a szabálysértés tényállását, nem fogok büntető intézkedéseket tenni”.

** Ennek kapcsán a következő párbeszéd zajlott le köztem és Tarhonyakártevő között:
Én: csak azt nem értem, honnan látta, hogy téligumi van a kocsimon.
Tarhonyakártevő: hát, én el tudom magyarázni, hogy hogyan lehet megkülönböztetni, más alakú és mélyebb rovátkák vannak rajta…
Én: oké, de én két autó közé parkoltam be, és tényleg ilyen könnyű ezt a rovátkás dolgot kapásból kiszúrni?
Tarhonyakártevő: …és a téligumi külső oldalán van egy nagy hópehely.

*** Viszont valamikor időközben arról is tájékoztattak, hogy amennyiben megadom az okmányiroda autós részlegén a telefonszámomat, akkor ha esetleg kerékbilincses vagy elszállítós helyre parkolnék, kötelesek lesznek felhívni és tizenöt percet várni a foganatosítás előtt. Csak úgy mondom.

Hárman ültek az asztal körül. A két pszichológusban, Elsában és a szlávos arcú lányban volt némi kétely azt illetően, hogy a fehér rum alkalmazása mennyire professzionális az amúgy is rendhagyó ülés során, főleg, hogy a javát ők fogyasztották el, de ekkor már bármit bevetettek volna a siker érdekében. Egyelőre sajnos még az sem segített, amikor megnézették az emberre megszólalásig hasonlító férfival a Let It Gót a Frozen című pszichodrámából, hátha ez felszabadítja benne a vagy elfojtott, vagy nem is létező érzelmeket. A Turing-teszt alanya – nevezzük Burke-nek – majdnem olyan frusztráltnak tűnt, mint ők. Csüggedten bámultak maguk elé.

– Emlékszel, amikor egyszer megpróbáltam már elmagyarázni neked, hogy az emberek igazából nem olyanok, mint a számítógépek, hanem olyanok, mint az intencionális rendszerek? – próbált a szlávos arcú lány visszatérni az alapokhoz, hátha ezúttal sikerül átbillenniük a holtponton.

– Mi is az az intencionális rendszer tulajdonképpen? – kérdezte Burke.

– Egy olyan rendszer, amelynek intenciói vannak – válaszolta a szlávos arcú lány nyelvtanilag helyesen.

– Te most tényleg önmagával próbálsz megmagyarázni nekem egy idegen szót? – villant a tekintet váratlanul.

– Igen. Ez milyen érzéseket kelt benned? – kérdezett vissza a szlávos arcú lány rezignáltan, minden remény nélkül, immár puszta megszokásból. Az emberre megszólalásig hasonlító férfinak eddig minden érzéseivel kapcsolatos válasza úgy kezdődött, hogy “én azt gondolom…”.

– Haragot – felelte ekkor némi habozás után a Turing-teszt alanya.

A két pszichológus egymásra nézett. Mindketten ugyanarra gondoltak. Vannak pillanatok, néha teljesen váratlanul, amikor az ember úgy érzi, mégsem élt mindeddig hiába.

Szakmai diadaluk, amiért hosszú órák munkájával mégiscsak sikerült áttörést elérniük, megrendülésben, katarzisban és artikulálatlan röhögésben nyilvánult meg a részükről.

***

– Ha mindig elnyomod minden érzelmedet, soha nem fogsz átmenni a teszten – magyarázta Elsa.

– De hát ő azt mondta – pillantott Burke a szlávos arcú lányra –, hogy neki az olyan férfi az ideálja, aki végtelenül higgadt és nyugodt, és nem az érzelmei rabja.

A szlávos arcú pszichológus elgondolkozott, miközben a biztonság kedvéért megivott egy fél bögre rumot. Ekkor már hajnali kettőre járt, és az üveg még mindig aggasztóan tele volt. – De én ezt úgy értettem – szólalt meg végül kicsit összemosva a szavakat –, hogy nekem az olyan férfi az ideálom, akinek komoly érzelmei vannak, csak nem azok rángatják. Úgy értem – próbált számítógépes hasonlatokat találni, de sikertelenül –, nekem az a férfi tetszik, aki biztos kézzel megül egy vad musztángot. Az nem igazán imponál, aki mondjuk egy székről nem esik le – pillantott jelentőségteljesen Burke-re.

– Azért ne essünk a szélsőséges általánosítások hibájába – válaszolta a Turing-teszt alanya. – Szék helyett nem mondhatnánk inkább… pónit?

***

– Nem az volt az ürügyünk erre az összejövetelre egyébként, hogy engem vigasztaljunk? – kérdezte a szlávos arcú lány különösebb cél nélkül, a múltba merengve.

A Turing–teszt alanya reagált az ingerre, a fejlesztése során megtanulta, hogy a párbeszéd klasszikus szabályai szerint itt most neki kell mondania valamit, amit a pszichológus megnyugtatónak, biztonságot keltőnek és egyben hihetőnek talál, úgyhogy elkezdte elmagyarázni neki a bankrendszerek kockázatkezelő algoritmusait.

***

Hajnali háromra már egészen olajozottan mentek a dolgok az érzelmek kifejezése terén (ahogy Burke másnap összefoglalta, “úgy dobáltuk egymásra az érzelmeket, mint a börleszkekben szokták a habostortát”), mindenki fáradt volt, de nem volt kedvük nyerésben abbahagyni. Odakint már egy ideje nagyokat villámlott.

– Ez annyira szimbolikus ebben a helyzetben, ez a villámlás – jegyezte meg Elsa a szlávos arcú lány szemébe nézve.

– Igen – felelte a másik pszichológus. Már jó ideje dolgoztak együtt ezen az eseten, és félszavakból is értették egymást. – Az, ahogyan folyamatosan csapkodnak körbe-körbe, de egy csepp eső sem esik.

Egy darabig hallgattak. Van, amikor egyszerűen csak át kell élni, hogy léteznek dolgok, amelyek ellen nem lehet tenni, vagy elmúlnak maguktól, vagy a nyakunkba ömlenek, de reggelre mindenképpen kisüt a nap.

Végül Burke szólalt meg. – Nekem most erről az jutott eszembe… – kezdte.

A két pszichológus meglepetten felpillantott. Minden eredményük ellenére sem várták, hogy az emberre megszólalásig hasonlító férfi ennyi idő alatt ilyen komoly empatikus képességekről tegyen tanúbizonyságot.

– …hogy fel kellene végre szerelni az erkély fölé egy előtetőt…

Burke–nek a torkára forrt a folytatás, és egyre növekvő elképedéssel figyelte, ahogy a két asztalra boruló pszichológust ellenállhatatlanul rázza a kacagás. Elsa és a szlávos arcú lány időnként felnéztek, mint akik mondani akarnak valamit, de amint meglátták a másikat, újból kitörtek belőlük a felajzott menyétsereg visítására emlékeztető hangok. Az emberre megszólalásig hasonlító férfit sem a programozása, sem a későbbi fejlesztése nem készítette fel a jelenség értelmezésére. – Szerintem ti túl sokat ittatok – próbálkozott meg végül bátortalanul, mert valahol olvasta, hogy az alkohol is okozhat inadekvát reakciókat tökéletesen logikus ingerekre, de végül nem tehetett mást, minthogy kivárja a roham végét.

***

A két pszichológus a konzultáció során megállapította, hogy a Turing–teszt eredménye még nem eldöntött, de az integrációs folyamat nem reménytelen.

Én: És odáig oké, hogy meghalt, kimászott a barlangból, de valahogy eltemették, mert ott van a torinói lepel, vagy az a barlangban maradt, és meztelenül mászott ki onnan? Na mindegy, de mi történt a testével ha a mennybemenetelnél csak a Szentlélek jelent meg?

Sokat látott üzletember: Lucia, én most szeretném annyi időre megállítani a beszélgetést, hogy ne merüljön a semmibe az a pillanat, amikor a magánéleti válságod közben hajnali háromkor te azt követeled tőlem, mint agnosztikus ismerősödtől szemrehányóan a telefonban, hogy magyarázzam meg, mi a fasz lett Jézus meztelen testével, amikor a lelke pünkösdkor a mennybe ment, mivel ezt három éve nem tudod rendesen elmagyarázni a gyerekednek.

Most így tavasszal egy kicsit feszes volt a munkarendem, semmi komoly, csak úgy beütemezve, hogy egy nap csúszást se nagyon engedhettem meg magamnak, ha meg mégis beüt valami, akkor majd kevesebbet alszom, gondoltam.

Ekkor történt, hogy elszállt a wifivevő a gépemből. Sebaj, van ilyen kis pöcköm, ami érzi a wifit, úgyhogy azt használtam három egész napig, amíg rá nem léptem véletlenül, és ettől el nem romlott benne az érintkezés (bizonyos részei már egyáltalán nem érintkeznek egymással). Itt egy kicsit ideges lettem, mert tényleg ki volt számolva az időm, és én alapvetően szeretek (szerettem) aludni, úgyhogy felhívtam a sokat látott üzletembert, hogy mondja már meg, hogy mi a hivatalos neve annak a pöcöknek, hogy ne csináljak magamból hülyét, amikor besétálok a kompjúteres számítástechnikai üzletbe. Ő megmondta, hogy USB wifi adapter, és azt is részletezni kezdte, hogy milyen betűjeleket érdemes figyelnem, majd valahogy úgy ment az egész, mint amikor az ember kicsit sokat iszik, és egyik dolog észrevétlenül követi a másikat, és három mondaton belül ott tartottunk, hogy vettem tőle egy notebookot, de szerencsére utána nem az lett, hogy másnap elkenődött sminkkel, másnaposan és letargiásan néztem üres tekintettel a tükörbe, és azt kérdezgettem magamtól, hogy ez mire volt jó, hanem azóta is együtt vagyunk (a notebookkal*), és minden szuper.

Ezek után annak kellett volna jönnie, hogy a világ megmentve**, a hősnő Bora-Borán koktélozik, ehelyett hirtelen összetorlódott minden a gyerekkel (iskolaválasztás, átjelentkezés, beíratás, nyílt nap, szülői), a céggel (öt évvel ezelőtti szerződések előkeresése), a magánélettel (elképzelhető, hogy elviselhetetlen hisztérika vagyok), ami folyományszerűen bizonyos függőségekhez vezetett (ha hivatalokba kell rohangálni, akkor menjünk el mászni, ha feszült vagyok, menjünk el mászni, ha nem jut eszembe a megfelelő kifejezés, akkor menjünk el mászni), de ez vezetett is bizonyos eredményekhez (már ha bármilyen jelentőségű eredménynek tartjuk, hogy egyes korábban lehetetlennek tűnő mesterséges mászófalakon fel tudok mászni. Lassan tökéletes nindzsa leszek, már amennyiben a megbízóim nem küldenek túl magasra, és színekkel jelzik előre, hogy hova kell majd lépnem).

Mindegy, nagyjából legyőztem a démonokat, agyvérzésig dolgoztam, hogy tudjam tartani a határidőket, bevittem a kért rajzot az oviba elfelejtettem bevinni a kért rajzot az oviba, de szóltam a gy. a.-nak, hogy rajzoltasson a gyermekkel, kicsit már úgy tűnt, mintha pár pillanatig nem akarna rám omlani semmi, csak azt nem tudom, hogy holnap miben fogok emberek előtt beszélni (intelligensen és humorosan), de biztos van legalább egy ruha a teletömött szekrényben (minden meggyőződésem ellenére lennie kell).

Ekkor jött ma reggel, hogy kaptam valami közlekedési bírságot (oké, aki nem közlekedik, azt nem is büntetik), majd félkómásan megbüntettek a villamoson, és derengett, hogy volt valami okom arra, hogy ne lyukasszak jegyet, de csak a csekkel a kezemben döbbentem rá, hogy VAN BÉRLETEM. Ezt követően megkönnyebbülésemben elfelejtettem jegyet venni a vonatra (soha nem szoktam elfelejteni), ahol mindig jön a kalauz, most is, nekem meg akkor esett le, hogy mi van, és kínomban elröhögtem magam, amin annyira megdöbbent, hogy rövid magyarázat után egy szó nélkül tovább ment.

Itthon elővettem a gépet, hogy most, hogy van egy kis szusszanásom, egy hetes késés után elutaljam a járulékaimat, az utaláshoz ugye kell a telefonom is, látom, hogy kaptam valami sms-t, és megállt bennem az ütő, mert kiderült, hogy a NAV inkasszózott valamit. Felhívtam a könyvelőmet, hogy derítsen már fényt erre a dologra, és tisztáztuk, hogy rossz közleménnyel utaltam a társasági adót, illetve akkor már a mostani járulékokat is beseperték (még szerencse, hogy kell a telefonom az utaláshoz).

Ezen a ponton elkezdtem fejtegetni Tarhonyakártevőnek (aki éppen kéznél volt) az apokalipszist, majd tartottam egy kis szünetet, hogy lemenjek a gyereknek jóéjtpuszit adni. Amikor a ded jó illatú, angyali arcocskája fölé hajoltam, ő a teljes fejével felnézett, és úgy lefejelt***, hogy most úgy nézek ki, mint aki elfelejtette megsózni a rakott krumplit, és ezért átesett a vak komondoron. Konkrétan Tarhonyakártevő tavalyi barackjával (fagyasztott) borogatom a lelkesen dagadó és liluló arcomat, miközben arról beszélgetünk, hogy vajon jó-e még az a barack, ha vákuumoztam (ki fog derülni), és mennyire triviális ötlet vajon QR-kódot kötni selyemfonálból (ő megtette), de legalább azt pontosan tudom már, hogy miben fogok holnap emberek előtt intelligensen és humorosan beszélni. Monokliban.

* Dell Latitude E4200, a műfordítók ezt választanák.

** Erről mindig az a kép jut eszembe, amikor Vin Diesel meglovagolja a nukleáris rakétát valamilyen folyóban, majd menet közben kikapcsolja.

*** Amikor ott álltam jajgatva, és a képemet fogtam, miközben nyugtatgattam, hogy semmi baj, ő gyorsan felmérte a helyzetet, és azt mondta, hogy “anya, én annyira szeretlek, hogy ha másik anyukához születtem volna, akkor biztosan megszöknék, és eljönnék ide hozzád, mert egy másik anyuka biztosan kiabálna velem, ha fejbe vágnám”. Több jóéjpuszit is kapott.

Az univerzum, mióta sokat emlegetem, totálisan vérszemet kapott. Mucinak ugye sokáig kerestem/tünk iskolát, egy éve frászban vagyok ettől (hosszú, de ahova be vagyunk jelentve, oda több okból sem akarom), erre elkezdte nyomni a transzparenseket az orrom alá egy olyan iskolával kapcsolatban, ahova a távolság miatt nem akartam, viszont (a) ha odaköltöznék, szép helyen lennénk, és aránylag közel az apjához, (b) szimpatikus hozzáállású iskolának tűnik, (c) nem fizetős, és be tudunk jelentkezni a környékre, (d) ez már tényleg túlzás, de erősen nyelvi iskola (nekem fontos) és mat-logos első is indul (Muci jó benne). Most mit tehetnék, de tényleg.

Közben kicsit régebben lefordítottam (többek között) Amanda Shrink: Skizoid lepkegyűjtők c. pszichológiás könyvét (a szerző nevét és a címet a titoktartás miatt megváltoztattam), és ezzel párhuzamosan sorban olvasom a Sophie Hannah-kat (lélektani krimisorozat, mindegyikben szerepel egy-egy valamilyen szempontból zakkant nő, megy ugyanannak a rendőrkapitányságnak a munkatársai, főszerepben Benedict Cumberbatch), és a soron következőben mindenkiről az jutott eszembe, hogy na ez is egy skizoid lepkegyűjtő, és röhögtem is magamon, hogy ennyire csőlátó tudok lenni egy fordítástól, majd elolvastam a SH köszönetnyilvánítását, amelyben többek között megjegyzi, hogy milyen sokat segített neki az írásban Amanda Shrink: Skizoid lepkegyűjtők c. könyve.

Utána nekiláttam a következőnek a vonatpótlón, és annak rögtön az elején van egy olyan rész, hogy a főszereplő egy fiatal lányt megpróbál rábeszélni, hogy ne chipset egyen, hanem szendvicset, és miközben olvastam, mögöttem a nagymama a kisunokáját próbálta rábeszélni, hogy ne chipset egyen, hanem szendvicset, itt le is raktam egy kicsit a könyvet, és gyanakodva körbenéztem, hogy figyelnek-e (a gyermek végül banánt evett, a könyvben nem volt banán, úgyhogy megnyugodva folytattam). (Amúgy én már azt sem értem, hogy a vonaton miért kötelező mindig enni, de a tíz perces VONATPÓTLÓN???)

Tegnap pedig elutaltam a járulékokat, majd felmentem a facebookra, ahol értesültem a halálhírről. Én nem számoltam meg, hogy hány korongvilágos könyvben szerepel a death and taxes szólás, de tippem szerint minden másodikban.

Szóval nem tudom, hogy másnak mennyire folyik össze a könyvekkel (filmekkel, sorozatokkal) az élete, de nekem néha elég nehéz meghúznom a határt.