A fiúm tegnap megkérdezte egyébként, hogy mit szeretnék a vészesen közelgő szülinapomra. Erre először azt mondtam, hogy bort, búzát, békességet, de amikor hallottam, hogy ott morog magában, hogy honnan szerezzen most nekem búzát, akkor felvilágosítottam egyrészt arról, hogy van egy csomó a terepjáróban, legalább hat-hét alig megcsócsált szár, amit a kiránduláson fosztottam magamnak, másrészt arról, hogy csak képletesen értettem. A következő ötletem az volt, hogy parfétortát, de erre azt felelte, hogy az alap, de mit még? Úgyhogy elkezdtem fennhangon gondolkozni azon, hogy esetleg idén megint megkérdezhetné, hogy össze akarok-e költözni vele, mert ez így nagyon jól bevált tavaly is. Ezen ő is elkezdett agyalni, hogy milyen újszerű motívumot lehetne a dologba vinni, majd megérdeklődte, hogy és ha valaki más kérdezné meg, annak örülnék-e? Hát, tökre örülnék, mondtam, bár természetesen nemet mondanék, de azért örülnék (I just wanted somebody to ask). Erre felcsillant a szeme, és láthatóan nagyon járni kezdett az agya, úgyhogy pár perc múlva én is kapcsoltam, és mondtam, hogy de azért inkább ne kérje meg az összes barátját, hogy ajánlják fel nekem az összeköltözést. Kár, nyúlt meg az arca, pedig már azon gondolkozott, hogy ki mindenkit hívhatna át e célból.

Az a helyzet, hogy valószínűleg disszociatív személyiségzavarban szenvedek. Van egy másik személyiségem ugyanis, aki mindig megment, nevezzük mondjuk Eufrozinának, vagy inkább Lujzának.

A tegnap reggelem ugyanis nagyon rettenetesen indult, mondtam is az L.-nek este, amikor azzal indított, hogy milyen szar napja volt, hogy én nem tudom, mit akar ezzel mondani, de nekem hajnalban négy óra alvás után másnaposan kellett bebicikliznem a munkahelyemre gyümölcsnapon, és utána NEM VOLT NET egész nap, na ezt überelje. A fiúm felajánlotta ugyan, hogy bevisz motorral, de van bennem tartás, Riddick se mondaná erre, hogy rendben, drágám, úgyis hánynom kell. Úgyhogy felültem a biciklire, és akkor belépett a képbe a Lujza, aki lazán végigtekert a dimbeken és a dombokon, a szintidőmön belül, fél kézzel integetve a szembejövő bringásoknak, mosolyogva, de persze amikor leszállt, én voltam képtelen felmenni a lépcsőn.

A másik ilyen az volt, amikor a Cora parkolójából felhívtam a fiúm, hogy most indulok haza, ő meg éppen akkor ért a kapuhoz, úgyhogy mondta, ha sietek, megvár. Ekkor kiderült, hogy aszinkronizálódott a riasztós pittyegőm, úgyhogy hatástalanítani kéne a berendezést, ami rögtön három problémát is felvetett számomra: nem tudom ugyanis kinyitni a motorháztetőt, fogalmam sincs, hol van a motorházban a riasztó kupakja (egy 3 cm átmérőjű jelöletlen kis basz), illetve nem tudom lezárni a motorháztetőt (szét van emésztődve kissé a zárja, a fiúm negyedórákat szokott benne preciziósan kotorászni, hogy sikerüljön). Na, a Lujza ezeket nagyjából két és fél perc alatt megoldotta, nem lehetett több, mert a művelet elején parkolt le tőlem nem messze egy egyedülálló férfiember, és mire odajött megkérdezni, hogy segíthet-e, már éppen csaptuk le a fedelet (mint kiderült, a fél méterről való leejtés elég precíziós módszer ahhoz, hogy úgy maradjon hazáig). Csak a Lujza lehetett, mert nekem azóta sincs lövésem se, hogy hol van a motorházban a riasztó.

Ja, és természetesen az is a Lujza volt, aki megette a fiúm utolsó Bounty csokiját.

Ma meg az volt, hogy elvittük a kocsimat a fiúm haverjához, akinek van aknája, hogy majd ott kicserélik benne a kuplungtárcsát (mármint az autót én vittem, a fiúm természetesen motorral jött). Öt körül hívom, hogy na mi a helyzet, amire azt felelte, hogy éppen a motorját nézegeti, nagyon szép motorja van. Rátereltem a témát az autómra, mire először megfeddett, hogy ne foglalkozzak már mindig a kocsimmal, majd azért elmondta, hogy szétszedték, erre kiderült, hogy mást is cserélni kell benne, úgyhogy majd szerdán folytköv. Úgy érzem, biciklis kalandokban gazdag hetem lesz.

Azt árulja már el valaki, hogy mi van az állatkertben, amiről nekem nem szabad tudomást szereznem.

Rájöttem ugyanis, hogy én a barátaim és egyéb ismerőseim, például a fiúm viszonylatában valami sötét összeesküvés áldozata vagyok. Nem csak az állatkertes dolog miatt, hanem időzítve kiabálnak is velem például. Ezt a fiúm kezdte pénteken, mert szerette volna felhívni magára a figyelmemet, mindegy, akkor sem esett jól, noha később abbahagyta, hanem sokkolva érkeztem a koncerteseményre fellelni a glóriát, gondolva, hogy ő megért. Elképzelhető, hogy meg is értett ott belül, viszont fél órával később ő üvöltötte az arcomba a Szabadság téren a bicikliknél, hogy (a csúnya szavakat kihagyom) nem igaz, hogy nem találja meg a jobb oldalt, hát hülye ez?, célozva ezzel A pasijára, aki végül is megtalálta a jobb oldalt, csak a másikat, ahhoz képest, ahol mi voltunk. Akkor én drámaian (egyben gyalog) eljöttem onnan, mert találkozóm volt az L.-lel, koncertjegyet vettünk, meg minden. Amikor az L. is felemelte velem a hangját, akkor elkezdtem gyanakodni, hogy most akkor mi van. Ezt a dolgot ő abból az apropóból tette, hogy azt válaszoltam elgondolkozva a kérdésére, hogy hát igen, valóban helyes fiú a Tibi. Mint kiderült, maga a kérdés az volt, hogy "és hol van a koncert", de ez szerintem nem ok arra, hogy hangosabban beszéljen hozzám az arcomba, legfeljebb a lényegi infó előtt még az összes többi helyes fiút is elmondom neki, bírja ki.

Ekkor átkötéssel szóba hoztam neki az állatkertet is, ami úgy kezdődött, hogy naivan megemlítettem a fiúmnak, kábé ötszázhatvanszor. Simán azt mondhatta volna az első alkalommal, hogy neki nincs kedve, és akkor már nem is emlékszem az egészre, ehelyett viszont azóta is halogatja, mintegy mézesmadzagként rángatva az orrom előtt, amitől komoly küldetéstudat fejlődött ki bennem. És ha már itt tartunk, az L. is simán azt mondhatta volna, hogy az állatkert hülyeség, ehelyett viszont visszakezdett elborzadva, hogy voltam-e én már az állatkertben. Nem, feleltem neki, kicsit csodálkozva, mivelhogy előtte perceken keresztül magyaráztam, hogy mennyi és milyen módon nem jutok el én az állatkertbe soha, és ennél azért gyorsabb felfogásúnak ismertem őt meg. De aztán kiderült, hogy rétori kérdés volt, és akkor az L. előadott nekem egy egészen komplex eszmefuttatást arról, hogy az állatkertben kicsi, kedves, selymes bundájú állatokat lehet simogatni, amitől az emberben feltámad a késztetés, hogy a kicsi, kedves, selymes bundájú egymást is simogatni kezdjék, ezért értsem meg, ő nem vihet engem az állatkertbe. Elintézhette volna az egészet azzal, hogy az állatkert büdös, vagy mittudomén, de nem.

És akkor visszagyalogoltunk a glóriához, útközben vettünk nekem egy angyalszárnyat igazi angyaltollakkal (manapság már minden eladó), aztán kerestünk egy kocsmát, ami nem volt könnyű, mert az L. egy olyan helyre emlékezett, ami már bezárt, a glória ragaszkodott hozzá, hogy emlékszik egy lepukkant huszonnégy órás kocsmára ott a korzón, ami végül is nem volt ott, én meg sosem emlékszem semmire, de azért megoldottuk. A glória álláspontja az állatkerttel szemben egyébként az volt, hogy az egy szar hely, kivéve a tigriseket, mert ott le van rajzolva, hogy a tigris háromhavonta 412 alkalommal párzik. Az állatkertben ugyan nem csinálják, valószínűleg azért, mert a tábla nekik háttal van kirakva, és ezért nem tudnak a dologról. Aztán hazamentünk (észre lehet venni a mintát, hogy egyáltalán nem az állatkertbe megint csak).

Lehet, hogy az állatkert egyszerűen csak az a Hely, ahova Egyedül Kell Elmennem, mint az ógermán mítoszokban, de azért még próbálkozom egy darabig.

A medvék közé eljutás végül bonyolultabb volt, mint gondoltam, mert a határról visszafordítottak, hogy mocskos az autó (érzed, nem engedtek be Romániába azért, mert túl piszkosak voltunk), és a legközelebbi kocsimosóhoz húsz kilométert kellett menni. Mondjuk valóban sárgöröngyök takarták a gépjármű nagy részét, és a külső visszapillantó olvashatatlan volt, de hát könyörgöm, hogy nézzen ki egy terepjáró?

Mindegy, aztán pár órával később megérkeztünk a táborozás helyszínére. Én a tavalyi tapasztalatokból kiindulva egy cseppet tartottam ettől a túrától, de bebizonyosodott, hogy nagyot dob a konfortérzetemen, ha nincs tüdőgyulladásom és nem esik folyamatosan az eső. Ráadásul tehenek se voltak (szerintem a cápákat leszámítva nincs félelmetesebb állat a tehénnél), csak lovak meg birkák. A nyájas birkák minden reggel félhét-hét között vonultak végig a helyszínen, az utolsó nap ki is vakartam magam még időben a hálózsákból, hogy megnézzem őket, lásd még csipás amatőr természetbúvárok. Megfigyeléseim alapján a birka egy olyan állat, ami önmaga paródiája (első reggel félálomban meg voltam róla győződve, hogy valami kifürkészhetetlen oknál fogva a fiúm utánozza mellettem a bégetést), egyébként pedig igen egyszerű algoritmusok szerint működik, mondhatni nem egy észlény. Azzal például, ha az útvonalába beleesik egy fenyőfa, semmit nem tud kezdeni, csak áll és hangokat ad ki magából, na ilyenkor jön a képbe a terelőkutya. Ami a birkák és a lovak hátteréül szolgáló hátteret illeti, nyilvánvalóan renderelt háttér volt, kicsit elnagyolva, mert ennyire egyenletesen smaragdzöld fű és ilyen ízlésesen elrendezett fenyőerdők a való világban nincsenek, nem beszélve a mindenütt ott csobogó, rendkívül részletesen kidolgozott patakokról (mohos kövek, nagy lapos sziklák, meg minden).

Maguk a barlangok is roppantul mutatósak voltak, bár belülről csak egyet láttam, a Csodavárat. Ezt a fiúm úgy magyarázta el nekem, hogy nagyon felhasználóbarát barlang egy kis patakkal és sóderes parttal; miután másfélszáz méteren keresztül ugrándoztam benne egyik csúszós kőről a másikra a zúgó áradat felett, meg is mutatta nekem a két négyzetméteres (felfelé kerekítettem) sóderes partot, szóval úgy alakult minden, mint általában a vele töltött kirándulások, leszámítva, hogy ezúttal nem kellett egy biciklit is magammal vonszolnom. Látványosnak viszont tényleg nagyon látványos volt. Megnéztük még a Focul Viu nevű jégbarlangot is, ami szintúgy mély benyomást tett rám. Még két további barlang bejáratát is megtekintettem, ahová a fiúk lementek, én meg kívül várakozva alakítottam az urbánus lányok extrémsportja c. sorozatom harmadik felvonását; a “körömcipőben az Atlasz-hegységben” és a “ridiküllel a Himalájában” névvel összefoglalható fejezetek után ezúttal könyvvel és kisszékkel felszerelkezve ücsörögtem az erdő közepén a semmiben (gondolkozom azon, hogy esetleg legközelebb magammal viszem Csernobilba a kötésemet, hadd legyen teljes a tetralógia).

A barlangászok felől úgy nyugtatott meg az út előtt a fiúm, hogy a barlangászok nem mensások, értve ez alatt, hogy józan gondolkodású, értelmes emberek, akik nem fognak engem elméleti fejtegetésekkel molesztálni órák hosszat (a fiúm eltökélt szándéka, hogy megmentsen engem azoktól, akik eddig rossz útra vittek, az SZDSZ-eseket például a “köpenyegforgató pedofil kaftános barátaim”-ként aposztrofálja, és nála több megvetéssel senki nem tudja kiejteni azt, hogy “na az is egy intellektuális típus”). A barlangászok tényleg csak egy tekintetben hasonlítottak a mensásokra, mégpedig abban, hogy ők sem azok a hirtelenkedő fajták; jelentős különbség viszont, hogy a barlangászok, miután kijelentik, hogy le kéne menni valami barlangba, nem fejtegetik két-három órán keresztül, hogy hogyan, ki kivel, mikor és mit fognak ott csinálni, hanem egyszerűen csak ücsörögnek még két-három órán keresztül, békésen maguk elé nézve. Csendben.

A társaság másik fele a gyermekekből állt, akik a maguk 10-12 fős létszámával önfenntartó csoporttá szerveződtek, és nem volt rájuk gond. Példaképet is találtam köztük a magam számára a cca 12 éves Réka személyében, akinek cselekedetei a lovas résznél csúcsosodtak ki. Egy darabig csak figyeltem, milyen bátran kergeti a helyi, ridegtartásban mászkáló lovakat, aztán amikor visszajött, elmesélte, hogy megkért valami idegen pasit, rakja már őt fel az egyikre, csak úgy a szőrin megülni. Amikor kérdeztem, hogy szállt le, akkor elmutogatta, hogy hát ott volt a ló a lába között (ugyanolyan vizuális típus, mint a fiúm, aki lerajzolja nekem a H betűt, ha egy H alakú dologról beszél), és akkor egyszerűen csak átdobta rajta az egyik lábát, és lecsúszott róla. Ez elgondolkoztatott engem afelől, hogy talán tényleg ideje, hogy esetleg ráüljek egy (békésebb természetű) robogóra, de ezt szerintem még megrágom magamban. Réka volt az is, aki, amikor a barlangban a fiúm egyszer csak felszaladt egy falra, megnyugtatott, hogy ne aggódjak, a férfiak már csak ilyenek.

Esténként tábortűz is volt, meg minden, bár az első alkalommal elrontottuk, mint a Wulff-Morgenthaler rajzon:

de másnap estére sikerült rendesen csinálni.

Hazajönni például egyáltalán nem volt kedvem, kicsit sem, örültem is, amikor a 45 perces szerpentinút alján kiderült, hogy vissza kell menni, mert valaki elakadt. Az út maradék része leginkább eseménytelen volt, leszámítva az utolsó 5 kilométeres szakaszt már Budán, ahol elhalt az autó fékje, úgyhogy nagyon lassan mentünk, és nagyon drukkoltunk az utat keresztező futóknak és gyalogosoknak, mert a fenének sincs kedve Pünkösd estéjén még tehénbe varrott hullákat dögkutakba dobálni. Fényképet nem hoztam, mert elemet ugyan vittem a gépbe, memóriakártyát viszont nem, de én megjegyeztem mindent, ti meg képzeljétek el.

Tegnap hajnali fél egykor aztán átjött ide a rendszergazda és kivitt engem és a sörömet az erdőbe sétálni, úgyhogy mire hazaértem, a fiúm már mélyen aludt, annak ellenére, hogy véletlenül folyamatosan kapcsolgattam a lámpákat és dolgokat csapkodtam más dolgokhoz. Ma reggel aztán beállt mögém, ahogy bambultam a képernyőmet, és – mivel még idejében mondtam neki, hogy ne szóljon hozzám – elkezdett böködni az ujjával. Felszólításomra, miszerint ne is érjen hozzám, egy kanállal folytatta a böködést, és ezen már muszáj volt elröhögnöm magam. Aztán vett a gyermekének motorosruházatot, megizélt, majd főzött vacsorát (sonkával és tormával töltött rántott csirkét), úgyhogy még szerencse, hogy tegnap a blogomban kidühöngtem magam, mert különben kárba veszett volna mindaz a verbális kreativitás, amit a helyzet kihozott belőlem.

"Hát bejött valaki, fogta a vasalót, agyonverte a fiúmat, majd kiment", fogalmazgattam itt magamban az alibimet. A fiúm ugyanis fél három magasságában megírta, hogy most elmegy egy kicsit motorozni, és amikor fél hatkor hazaérve felhívtam, nem vette fel. Motoron ül biztos, ne is vegye, gondoltam, de nyolc után azért már a tarkómat baszogatta az adrenalin, úgyhogy rácsörögtem még egyszer. Erre ott vihogott a barátaival, kérdezem, hol vannak, azt mondja, fogalma sincs, kérdezem, mikor jön, azt mondja, hát majd. Akkor én letettem, kidzsaltam gyalogolni négy kilométert, majdnem átharaptam egy szembejövő kutya torkát, majd hazajöttem elcsalni az ún. barátaimat kocsma végett, de rezisztenciájuk miatt bé tervet kellett gyártanom, miszerint jó, megvárom itthon a fiúmat, és agyonverem a vasalóval.

Időközben a glória is felkerült egyébként a listára, mert ő úgy volt rezisztens, hogy nem reagált rám azonnal az ímélcsetpostafiókunkban, meg amúgy is, a rendőrök sosem kötnék össze a XII. kerületi mészárlást a rejtélyes kőbányai háziasszony-gyilkossággal. Aztán szerencsére megfelelő taktikai érzékkel pár perc múlva rögtön bocsánatot kért, amiért nem vitte magával a notebookot a mosdóba, úgyhogy rendeződött a kapcsolatunk hamar. A következő személy, aki a negatív érdeklődésem homlokterébe került, az a Gábor volt, aki a glória alibije az estére, abban a kontextusban, hogy miért nem jön velem szórakozóhelyre. A Gáborról az is eszembe jutott, hogy tényleg létezik-e vajon, úgyhogy az L. rögtön felajánlotta, hogy felhívja a glóriát, és azt mondja, hogy ő a Béla, a Gáborral szeretne beszélni, és akkor mindenre fény derül. Kérdésemre, hogy mit mondana a Gábornak ezek után, azt felelte, hogy hát azt, hogy ő a Béla (ettől egy kicsit elszégyelltem magam, hogy egyedül nem tudtam kikövetkeztetni, de aztán eszembe jutott, hogy a férfiaknak átlagban azért nagyobb az agytérfogatuk, mint a nőknek, nincs mit restellnem, biológia). De aztán mondta a glória, hogy tényleg van Gábor, meg azt is mondta, hogy ne üssem meg vasalóval a fiúm, hanem inkább sírjak, dinnyényi könnyek a finom női arcon, némán. Válaszomra, miszerint nem tudok most sírni, azt felelte, hogy akkor is jeleznem kell valahogy, hogy ez így nem kóser, mire visszakérdeztem, hogy lóbáljam-e a vasalót balkezemben, fenyegetően. Hát, merengett el, azt biztos nem tudná elképzelni, hogy vasalni akarsz, úgyhogy ebben maradtunk.

Az L. ezután úgy próbált vigasztalni, hogy közölte, miszerint halat eszik. Ez nagyon rossz húzás volt tőle, rögtön eszembe jutott róla, hogy minden férfi disznó, és mivel nyílt, őszinte kapcsolatban vagyunk, amiben meg lehet beszélni a dolgokat, rá is kérdeztem, hogy akarja-e, hogy felhívjam és összefüggéstelenül hüppögjek a kurva haláról, vagy abbahagyja. Erre a konfliktushelyzetre az volt a megoldási képlete, hogy úgyis letagadná magát, Béla vagyok, kit keres, én meg mondtam, hogy nem lehetne engem ilyen könnyen átverni, azért valamennyire átlátok az embereken. Á, felelte, a Bélán nem lehet átlátni, az tök sötét. Úgyhogy pillanatnyilag három szereplős a listám, a fiúm (leszarja a fejem), a Béla (kihúzta a gyufát), és a körtés vodka maradéka (háború esetén túsz, de túszokat nem ejtünk).

A fiúm pajtása mellé beraktak még egy hasonló kvalitásokkal rendelkező motorost (tüdő- és agysérülések), aki sokkal nekiment egy betonfalnak (ami, ugye, pont olyan, mint ha valaki sokkal nekimenne egy betonfalnak), úgyhogy most olyanok, mint a Beszélj hozzában. A pajtást egyébként megint megműtötték agyödéma végett, a hosszabb távú tervek közé tartozik, hogy megvárják, amíg rendbejön a tüdeje, akkor felébresztik annyira, hogy ellenőrizni tudják a reflexeit, majd jó esetben egyre feljebb ébresztik. Ezen elgondolkoztam, hogy milyen lehet már, hogy elmész motorozni mondjuk május tizedikén, és a következő pillanatban már június közepe van, mire a fiúm kitalálta, hogy vagy eljátszhatnák, hogy a haverja átaludt tizenegy évet. Ebben az ötletben láttam perspektívát, rögtön mondtam is, hogy vegyenek majd fel ilyen űrhajós-szerű, futurisztikus ruhákat, a feleség meg átfesthetné a haját, vagy levágathatná, a fiúm meg hozzátette, hogy esetleg megnöveszthetné. Hogy fog majd nevetni a haverja a viccen, jegyezte meg még kedvesen.

Amúgy egyébként őt is megérinti egy kicsit érzelmileg a dolog, mondta is, hogy az oké, hogy a haverja bent fekszik a kórházban meg minden, legfeljebb másfelé indul hozzá, mint eddig, de az már nem oké, hogy este nem jön fel csetre, ettől nagyon hülyén érzi magát. És a hétvégén meglehetősen gyakran simogatta elérzékenyülve a homlokomat célzottan, kérdeztem is, hogy mi ez, új fétisünk van, vagy mi, mire azt felelte, hogy most jött rá, mennyire fontos neki, hogy a szeretteinek legyen agya. És akkor beszélgettünk arról, hogy az emberi agy milyen nagyszerű, ugyanakkor misztikus dolog, odabasz, fogalmazta meg a fiúm, majd elmondta, hogy az egyik agykutató ismerőse meg van róla győződve, hogy az emberi agy tulajdonképpen csak egy interfész valami egészen máshoz, annyira fura dolog. Ezzel témánál voltunk, mondtam is rögtön, hogy hát szerintem úgy van, hogy az emberi agyat mi a büdös életben nem fogjuk megérteni, mert úgy vagyunk vele, mint a mélytengeri halak, akik nem látnak, és akiknek soha nem fogod tudni elmagyarázni, hogy egyáltalán mi az, hogy látni, nemhogy az, hogy mi az, amit láthatnának. A természet nagyon költséghatékonyan dolgozik, magyaráztam, és senkiben nem fejlődik ki semmi olyan képesség, amire nincs szüksége a túléléshez. Csak azt értjük meg, amit evolúciósan szükséges megértenünk, lovaltam bele magam, mire a fiúm szeme felcsillant, és azt válaszolta, hogy ja, hát akkor ő ezért nem értette soha a táncszínházat. Egyébként is, azok mind buzik, tette még hozzá elgondolkozva.

Hát így filozofálunk mi ketten az üres óráinkban.

Aztán koncert után itthon valamiért úgy éreztem, ideje megkérdeznem a fiúmat, hogy elhagyna-e, ha tolószékbe kényszerülnék (szeretem ezeket a dolgokat időben tisztázni), amire ő azt felelte, hogy hát szó ami szó, igen. Akkor sorbavettem a többi eshetőséget is, és behatároltuk, hogy ha féllábú, tolószékes, szellemi fogyatékos lány lennék, akkor elhagyna, de ha süket, vak, félkarú, sebhelyes arcú lány lennék, akinek a testfelülete 30%-ban megégett, akkor nem. Belementem bonyolultabb élethelyzetekbe is, miszerint mit csinálna akkor, ha véletlenül ő vágná le a fél lábam lombfűrésszel, erre közölte, hogy hát akkor is elhagyna, és furán nézett rám, hogy hát gondoljak bele, akkor lenne lábam, vagy nem? Azt hiszem, ez a fajta pragmatikus gondolkodás kifejezetten frissítőleg hat rám, semmi vívódás meg kifürkészhetetlenség, az ember pontosan tudja, hogy hol a helye. Aztán szóba került a féllábú hegymászó is, ennek kapcsán a fiúm egy kicsit finomított a feltételeken, miszerint ha fél lábam lenne, de megoldanám, hogy tudjak szaladni, akkor nem hagyna el. Leszögezte viszont, hogy ha agysérülésből kifolyólag szellemi fogyatékos lennék, akkor elvenné tőlem a plüssállatokat, ezt igazán meg kell értenem, mondta, főleg a nyuszit. Erre azért már felhúztam egy kicsit az orrom, hogy mi az, hogy főleg a nyuszit, a zsiráfot nem szereti annyira? de megnyugtatott, hogy a zsiráfot is, persze. Úgyse fognám már fel akkor, simogatta meg a buksi fejem kedvesen.

Aztán elmentünk aludni, éjfél után nem sokkal viszont jött a telefon, hogy a fiúm legjobb pajtása motorral karambolozott (sose igyatok vezetés előtt, de öltözzetek fel motorhoz rendesen), úgyhogy a fiúm elhúzott a kórházba, ahová vitték, és reggel hétig ott dekkolt, mert akkor fejezték be az operációkat. Másnap emiatt (vagyis én magánszorgalomból is) leginkább aludtunk, aztán kiképeztük magunkat egészségügyivé, a fiúm a neurológus ismerőseivel is konzultált. Az általános konklúzió az, hogy a rengeteg csonttörés nagyjából mindegy, a fejsérülések már nem annyira, de ebből még bármi lehet, ha az agyödéma időben lemegy, úgyhogy most szorítani kell (nem mintha ez orvosilag bármit is segítene). A fiúm eddig hétvégenként átbiciklizett hozzá, ezzel a hagyománnyal ma sem szakított, csak most kicsit másfelé ment. Én meg itthon drukkolok.