Tegnap hajnali fél egykor aztán átjött ide a rendszergazda és kivitt engem és a sörömet az erdőbe sétálni, úgyhogy mire hazaértem, a fiúm már mélyen aludt, annak ellenére, hogy véletlenül folyamatosan kapcsolgattam a lámpákat és dolgokat csapkodtam más dolgokhoz. Ma reggel aztán beállt mögém, ahogy bambultam a képernyőmet, és – mivel még idejében mondtam neki, hogy ne szóljon hozzám – elkezdett böködni az ujjával. Felszólításomra, miszerint ne is érjen hozzám, egy kanállal folytatta a böködést, és ezen már muszáj volt elröhögnöm magam. Aztán vett a gyermekének motorosruházatot, megizélt, majd főzött vacsorát (sonkával és tormával töltött rántott csirkét), úgyhogy még szerencse, hogy tegnap a blogomban kidühöngtem magam, mert különben kárba veszett volna mindaz a verbális kreativitás, amit a helyzet kihozott belőlem.