majdnem szakítósblog

131 hozzászólás

Az van, hogy van nekem egy barátnőm. Jobban mondva barátnőnek azért lehet, hogy nem nevezhetném, inkább csak ilyen női ismerős, nem netről, máshonnan (amúgy sem netezik nagyon, a blogomhoz sincs semmi köze, IRL típusú személyiségnek nevezném). Most egy régebbi levél kapcsán jutott eszembe, felvettük a kapcsolatot, és hát hétvégén talán pont a viszonyunk lazasága miatt (közös ismerősök hiánya, relatív veszélytelenség) kijött belőle egy csomó minden. Az igazi barátainak értelemszerűen nem beszélhet ezekről, viszont nem igazán tudja, mit tegyen, úgyhogy felajánlottam, hogy majd én megkérdezem az én *barátaimat* (szóval aki halálosan gyűlöl engem, az légyszi most ne kommenteljen, de az se, aki nem halálosan, hanem szimplán csak utál). Igazából leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy tényleg arrafelé tart-e morális felfogások szempontjából a világ (engem is beleértve), amerre szerintem, vagy van még remény.

A helyzet a következő: Hófehérkéért pár éve eljött a herceg, minden szép és jó volt, összeházasodtak, boldogan éltek. Engem igazából mindig is az érdekelt a legjobban, hogy de azután mi történt, na hát ebben a történetben az történt, hogy született egy kislányuk, és továbbra  is minden szép és jó volt. Hófehérke otthon maradt a gyerekkel, de azért időnként el-elszabadult, illetve a herceget is könnyek és hiszti nélkül el-elengedte bulizni a barátaival. Egy időben kicsit gyanús lett neki, hogy egy gonosz mostohatestvér típusú csaj mintha állandóan a hercegen lógna a közös találkozásaik alkalmával, akkor ezt szóba hozta, de meg lett nyugtatva. Pár hete-hónapja viszont egy jóakarójától kapott egy pakkott egy csomó bulis képpel, amiken mind egymás mellett áll-ölelkezik a herceg és a gonosz mostohatestvér. Egy alkalom még elmenne, de azok a képek öt-hat különböző eseményen készültek az elmúlt félévben, ráadásul a herceg ezen időszak alatt mélyen hallgatott a gonosz mostohatestvérről, pedig a többi barátját-ismerősét szóba hozta, amikor a bulikról beszélt. Hófehérke nem konfrontálta a herceget, mert borítékolni tudta volna, hogy tagadni fog mindent, akárhogy is áll a helyzet (drágám, most nekem hiszel, vagy a szemednek), viszont nagyjából 90%-ra meg van azóta győződve a vádlott bűnösségéről. Azért nem akar szólni semmit, mert nem szeretné, hogy a válásig fajuljanak a dolgok (elsősorban nem az anyagiak miatt, hanem mert szereti a férjét, és nem akarja, hogy a gyerek apa nélkül nőjön fel), viszont az elfojtott feszültség nem tett jót a kedélyállapotának, és ez kezd a családi életükön is meglátszani.

Ez idáig elég egyszerű, de van folytatása is. Hófehérke ezidáig hírnevéhez méltóan viselkedett, az elő-előforduló udvarlókat tekintetének villámos sugarával verte vissza, még csak flörtölni se igazán flörtölt senkivel. Pedig volt, akin megakadt a szeme, de azzal az illetővel – nevezzük a legkisebb szegénylegénynek – minimalizált minden kapcsolatot, hogy kisebb legyen a kísértés. Most viszont váratlanul felbukkant a szegénylegény, hogy megkérje Hófehérke kezét-lábát-mindenét (a félreértések elkerülése végett, nem házasodni akar). Ebben a megváltozott helyzetben Hófehérke hajlana is rá, hogy igent mondjon, noha nem akarja elhagyni a családját, de úgy érzi, hogy a megtiport önbecsülésének jót tenne a rajongás, a szexről nem is beszélve, illetve, ahogy fogalmazott, ennyi neki jár. Már csak azért is, hogy egyensúlyba billenjenek a dolgok. Szigorúan csak egy kis nyári románc, nem több.

Na, és ha már így berobbantam az életébe, akkor, mivel szerinte én érdeklődöm az ilyen lelki dolgok iránt, megkérdezte, hogy szerintem mit tegyen, én meg (el nem ítélhető módon) a magam sajátos okai miatt azt javasoltam, hogy go for it (ugyanakkor engem nagyon elszomorít, hogy asszem, nem is ismerek olyan párt, ahol valamelyik fél ne lépett volna félre ilyen vagy olyan formában, néha tényleg reménytelennek tűnik ez az egész párkapcsolatosdi), de kíváncsi vagyok, hogy ki mit mondana, és miért. A válaszok összegzését és a jobb ötleteket majd továbbítom kivonatos formában.

megint könyv, sőt, Pratchett

71 hozzászólás

Ma került nyomdába az aktuális Pratchett, a Soul Music magyar fordítása (Gördülő kövek lett a címe).

Ez nekem eredetileg nem tartozott a kedvenc könyveim közé, mert a sztorija kevésbé ütős, mint a többinek, inkább arról szól, amit Sir Terry mindenképpen ki akart adni magából a rock'n'roll életformával kapcsolatban. Leginkább a Moving Pictureshez (Mozgó képek) tudnám hasonlítani, csak zenével. Ugyanakkor ez azzal járt, hogy oldalanként van vagy 2-3 komplexebb kulturális utalás benne, illetve még számtalan kisebb-nagyobb szójáték, amikkel így összességében nagyon megszenvedtem, de meg lett oldva az összes. Párra azt mondanám, ha nem fogna vissza az álszerénység, hogy zseniálisan, további pár nagyon jól, de mind elfogadhatóan.

És itt hálás köszönettel tartozom Yardainnak (ő fordítja a páratlan (vagy páros? minden másodikat, pl. a Fegyvertársakat)) Pratchetteket, és ezt is nagyon szigorúan átnyálazta, kivette az összes elütést, szóismétléseket és szóismétlés-gyanús dolgokat, lecserélte a voltokat és vanokat, ráadásul pótolhatatlan segítséget nyújtott egy-két név magyarítása terén, nem beszélve a további ötletekről, és ezen felül még azt is felajánlotta nagyvonalúan, hogy fogjam rá az összes esetlegesen benne maradt hibát, mert úgyis ő tehet róluk. Innentől viszont égne a képem, ha bármit a lektorálásra kennék, szóval a nyilakat errefelé lehet célozni (legfeljebb öngyi leszek, vagy valami).

A kulturális részek egyébként azért is trükkösek, mert nincs egy egységsugarú, átlagos Pratchett-olvasóm itt kéznél kontrollcsoportnak, aki megmondaná, hogy a magyar rajongók ismerik-e a homokembert, avagy Humpty Dumpty, alias TojásTóbiás történetét. Én a magam végtelen gőgjében benne hagytam volna ezeket azzal, hogy utánuk lehet nézni az interneten, de kompromisszumot kötöttünk, így egy álommanóért kaptam cserébe egy H. D. utalást. Most viszont már tényleg érdekelne, hogy melyikkel (homokember, H-D) hányan vannak tisztában, szóval aki veszi a fáradságot és bekommenteli, hogy igen-e, avagy nem, annak megköszönném (de légyszi az is, aki nem, tökre nem gáz, nekem például fogalmam sem volt, hogy mit mondanak a valkűrök magyarul).

És ha már valkűrök, köszönet mindazoknak is, akik Wagnerrel kapcsolatban brainstormingoltak itt, illetve mindenki másnak.

A könyv a Delta Vision kiadó gondozásában fog megjelenni egy-két héten belül, megrendelhető közvetlenül a kiadó webshopjából, illetve értesüléseim szerint a Libri és az Alexandra is terjeszteni fogja.

komment helyett

5 hozzászólás

Továbbra is keresem a hangom baracklekvár ügyben, amiben sokat segít, hogy az előző poszt kommentjeiből kezd összeállni a világszőttes leginformatívabb lekvárfőző tudásbázisa (de vicc nélkül, én nagyon örültem volna egy ilyen sokoldalú tutorialnak az elején, illetve most is örülök, mert napi négy-öt kiló barackkal kell azért még kezdenem valamit a héten).

Szóval most van lehetőségem minden irányzatot kipróbálni, és itt a legcélszerűbb dokumentálnom a folyamatot. A lekvárjaim pillanatnyilag egy evolúciósan jól lekövethető sort alkotnak, az első három stádium:

1. A hétfői adag darabokra tépkedve, héjastul készült, egy jó másfél kiló barackhoz tettem fél kiló cukrot, rögtön megfőztem, a nagyobb héjakat kihalásztam, szalicilt tettem a tetejére, pillanatra megfordítottam, és dunsztoltam.

2. A keddi (tegnapi) adagot héjastul lebotmixeltem, és elkezdtem főzni. Így szerintem sokkal jobban köpködött (de kontrollcsoportot nem csináltam, szóval csak az emlékeimre támaszkodhatok). Cukor nélkül indult, a kóstolásos módszerrel kapott menet közben olyan 1/10-1/5 (tehát kilónként 10-20 deka) kristálycukrot, amit rafináltam karamellizáltam is egy kicsit (olvasd: odaégett az alja, mível így, hogy homogén volt, kevésbé láttam rajta, hogy mikor jó). Raktam rá nátrium-benzoátot és kis vodkát, nem forgattam, dunsztoltam.

3. A mai szériához nagyjából lehámoztam a célbarackot (a forró vízbe mártásos módszer ezeknél nem oszt, nem szoroz, mert így is löttyedt-érett-lédús típusúak), vagyis inkább lebarackoztam a héjakat. Nem mixeltem, valahogy a rostosabb verzió jobban tetszik, csak bevágtam a hűtőbe (azt terveztem, hogy a tanácsok alapján megrottyantom előtte egy kicsit, de nem volt már energiám). Ma megy a tűzre, kap kóstolós cukrot, a tetejére vodkát és nátrium-benzoátot (és ha lesz rá erőm, még üvegestül vízbe mártva is megbugyogtatom egy kicsit előtte).

Mindenkinek köszönöm a segítséget (ami nem azt jelenti, hogy most már maradjon csendben mindenki).

a b. lekvárról

21 hozzászólás

Továbbra sem vagyok gasztroblogger, de a baracklek nem vár.

Az van, hogy a gondjaimra lett bízva egy sárgabarackfa, mert a tulajdonosa reméli, hogy kecskéje leszek én az ő káposztájának, és nem rohad szét a pázsit, mire megjön a nyaralásból. A feladatot aképpen vázolta előttem, hogy ami lehullott, szedjem össze, a csúnyája menjen a vödörbe, a többit meg etessem fel a gyerekkel, illetve főzzek belőle lekvárt igényem szerint. Ez eddig szép és jó, mert a sárgabarack a kedvenc gyümölcsöm a málna mellett, és úgy terveztem, hogy azt a napi pár szemet simán elpusztítjuk a kisebbikkel. Ehhez képest viszon, noha tegnap reggel letakarítva hagyták a terepet, mára virradóra összesen öt kilogramm sárgabarackot szedtem össze, és a második kiló elfogyasztása után már nem is szerettük annyira. Úgyhogy az azonos forrásból kapott recepttel (dobjam bele valami lábosba, rakjak hozzá cukrot és forraljam fel, majd tíz perc múlva vegyem le), és a fiúm féle kiegészítéssel (bedobás előtt magozzam, daraboljam, és ha kész, szórjak rá kis szalicilt, majd dunsztoljam), illetve a saját általános műveltségemmel (van valami dolog a nátrium-benzoáttal) felvértezve kaptam a gyereket, és leszaladtam a közértbe.

A lekvárosüvegekkel nem volt gond, azt felismertem, de a kamaszkori felvilágosítókönyvek igazán kitérhetnének a szalicil és a nátrium-benzoát különbségeire (amiket egyébként rejtélyes okokból nem a házi főzés szekcióban lehet megtalálni, hanem a fűszereknél). Van ugyan valami rövid kis szöveg mindkettőnek a hátán, de a n-b adagolásánál például szerepel a felöntőlé kifejezés, amit a lekvár kontextusában nem tudok értelmezni. Mindenesetre vettem az összesből.

Hazaérve azután szembesültem a problémával, hogy én nem tudom, mennyi az a cukor. Gyorsan felütöttem az internetet, ahol egyébként mindenki azt javasolja, hogy becukrozva (1 kg-hoz 60-70 deka) hagyjam állni egy éjjelre, de közelebbről megszemlélve a barackot arra a következtetésre jutottam, hogy ha hagyom állni egy éjjelre, akkor szörnyű dolgokat fog elkövetni. Feldarabolva, megcukrozva (óvatosan csak fél kilót tettem 120 deka barackhoz, mert ez nem az a közérti ízetlen izé) kicsit megmancsoltam, és már ettől is lekvárállagú lett, szóval igazolva éreztem a félelmeimet.

És azért arról is osztogathatnának szórólapokat, hogy le kell-e merni a habot a lekvár tetejéről (lemertem), meg egyáltalán, milyen állag az a lekvárállag (van ez a tányérpróba, ami ilyen bennfentes gasztroszleng, nagy nehezen találtam csak olyan oldalt, ahol megmagyarázzák, és bár ilyen űrtechnológiásan hangzik, összesen annyiról szól, hogy vegyünk ki egy darab lekvárt egy tányérra, és figyeljük meg, hogy lekvárállagú-e. Hát kösz, erre biztosan senki nem jön rá magától). Mindenesetre tíz perc helyett olyan másfél óráig főztem (ebben az is benne volt, hogy túl cukrosnak találtam kóstolás után, úgyhogy kapott még egy fél kiló barackot), akkor úgy döntöttem, most már biztosan jó, és beleszedtem a gyerek sterilizálójában csírátlanított üvegekbe, amelyeket behelyeztem a gyerek egyik régi takarójával kibélelt pelenkásdobozba, majd lefedtem a terhességi pulóveremmel (a lekvár abban hasonlít a gyerekre, hogy ugyanúgy sterilen és melegen kell tartani, és akkor lehet reménykedni, hogy nem lesz baja). Ja, és szalicilt használtam, mert nem sikerült eldöntenem, hogy akkor most a n-b-ot bele kell-e önteni, vagy a tetejére rakni, vagy bal váll felett átdobni titkos igéket mormolva, mondjuk ki, a nátrium-benzoát egy rejtély.

Én nem szeretem a baracklekvárt (vagyis nincs vele bajom, biztosan vannak rendes, tisztességes baracklekvárok is, de), a gyereknek ízlett, a legfőbb célszemély meg majd két hét múlva (addig nem merem megmozdítani, mármint a lekvárt) eldönti, hogy sikeres volt-e az akció. Mindenesetre ez a hetem a fa jóvoltából nagyjából a lekvár jegyében fog zajlani, stay tuned.

a brüno fordításáról is, de inkább a cipőmről

29 hozzászólás

Tegnap este volt a Brüno mozipremier előtti bemutatója (mehettem volna a reggeli sajtóvetítésre is, de mégsem mehettem, mert a gyereket még nem lehet egyedül hagyni, illetve a barátaim is az estire mentek. A barátok és gyerekek rengeteg lemondással és áldozattal járnak, amiket én rezzenéstelen arccal, mártírként tűrök), és izgulhattam volna azon is, hogy vacak lesz a fordításom, de ennél én sokkal fantáziadúsabb vagyok, úgyhogy izgultam inkább azon, hogy nem töröm-e ki a lábam.

A gyerekkel kapcsolatos áldozatok egyike ugyanis az, hogy amikor megszületett, megfogadtam, hogy ezentúl nem vásárolok olyan ruhát, amit soha nem veszek fel, olyan könyvet, amit soha nem olvasok el, ésatöbbi. Ebből egyenesen következik, hogy tegnap kénytelen voltam megsétáltatni A Cipőt (a mozi az mégsem maraton a mellrák ellen, ugyanakkor számomra a tegnapinak azért volt egy kis ünnepélyes jellege, ami magával vonzza, hogy kicsit kényelmetlenebbül kelljen felöltöznöm, mint a kocsmába). Akik nem szeretik a cliffhangereket, azoknak gyorsan elárulom, hogy végül nem tört ki a bokám, lassan jártam, tovább értem, de volt egy izgalmas rész, amikor kimentünk a több emelet magasságban elhelyezett teraszra, aminek a padlóját egy likakból álló teljes rács képezte, én meg az enyhe tériszonyommal és a tűsarkammal ott kapaszkodtam elfehéredve pár percig a korlátjába, de végül nem történt tragédia.

Ami a filmet illeti, azért is izgultam egy kicsit (miután leültem, és diszkréten lerúgtam a topánt), de csak három hiba volt benne, azok se súlyosak. Az egyik egy elgépelés (nem az enyém, azt a szakaszt papíron korrigáltam tollal a stúdióban, mint az állatok), amikor a "nagyon örülök, hogy megkapta a szerepet" sort kellett "örülök, hogy övé a szerep"-re javítanom, ott bent maradt a "szerepet" tárgyas raggal. A másiknál a vadászos részben kellett javítanom, ott van egy olyan, ami eredetiben "nem láttam semmit", és is erre fordítottam eredetileg, de rövidíteni kellett, és a videóból (vacak lejátszó, vacak tévé a stúdióban) úgy értelmeztem (hallani nem nagyon lehet), hogy "nem láttalak"-nak is jó lesz, de a moziban kiderült számomra, hogy mégsem arra gondolt a költő. Ez teljes mértékben az én hibám, akinek elrontja a filmélményét, attól elnézést (kicsit vigasztal, hogy az elgépeléssel ellentétben senki nem vette észre a fókuszcsoportból). Illetve volt még egy rész, ahol így filmmel egybenézve felkiáltójel jobb lett volna a pont helyett, de ez sajnos a papír+tévé módszerrel nem jött le.

A megkérdezettek egyébként részben azt nyilatkozták, hogy túl hosszúak voltak a feliratok, amiről tényleg nem tehetek, nekem karakterre pontosan (+/-2 karakter, mert az se jó, ha túl rövid egy felirat) megadták, mekkorák legyenek, és betűre akkorákat csináltam. Nekem nem volt vele gondom, de mondjuk nekem könnyű, és még azt se mondhatom nagyképűen, hogy a moziközönség tanuljon meg olvasni, mert az egyik hosszkritikus a mr.a volt, aki konkrétan mindent elolvas a világon, a leggagyibb női regényektől az ifjúsági könyveken át a szépirodalomig. Az viszont jó volt, hogy izgultam, átmennek-e a poénok, és az egyiknél például, ahol egy hosszú felirat utolsó szava a szójáték, ott elolvastam, eltelt 1 mp, 2 mp, és nevetés, na, az jól esett. És "utálom a motkányt" alie is hangosan visítozott mellettem a vicceken, pedig előre figyelmeztetett, hogy nem biztos, hogy nevetni fog, és egyébként se a film miatt jött (ebben nagyon átéreztem a helyzetét, ő minden díszbemutatóval kétszer annyi átruházott pelenkázást és etetést nyer, mint én).

Mindent egybevetve, én elégedett vagyok, bár a Pratchettekre mondjuk büszkébb, de a Brünóban sem volt könnyű például a világmegmentő dalos részt megcsinálni szótagszám és rím szempontjából jóra, úgy, hogy átjöjjön a stílus is, és karakterben is megfelelő legyen, ráadásul azon kívül még egy egész filmet le kellett fordítanom.

brékó, brékó

3 hozzászólás

Sürgős, sürgős: Inda nevű kommentelő jelentkezzen tiszteletjegyért. Ha nem jelentkezik szerda délig mondjuk, akkor SyP a következő jelölt (sokat kellett húzni a filmből, azért változtak a sorrendek), szóval a biztonság kedvéért ő is jelentkezzen.

a munkás hétköznapokról

4 hozzászólás

Na.

Az elmúlt két napot a Mafilm Audiónál töltöttem (jobban mondva csak pár órát, de a város túloldalán van a hely, illetve a gyereket is el kellett helyeznem az adott időtartamra a nagyanyjánál, amiből az első nap valahogy spontán családi bemutatósbuli sült ki) kemény munkával. Gyakorlatilag minden hibát elkövettem, amit csak egy kezdő feliratfordító elkövethet (na jó, nem mindet, és nem minden az én saram volt), viszont borzasztó gyorsan korrigáltam, és bár mindenki úgy osztotta be magát, hogy hétfő estig tuti ott leszünk, ma délután négykor vége lett a mulatságnak. És ebbe belefért az is, hogy kaptam egy rövidre fogott idegenvezetést a mozifilmek, tekercsek, vágóasztal és érdekes triviák világába (amikor kiderült, hogy az első korrektúrám már jó, akkor a kimértség hirtelen átcsapott kedvességbe, de tényleg nagyon aranyos lett velem mindenki a végére).

Maga a munka annyi volt, hogy ugye én csak azt tudtam, hány karakter lehet egy feliratsor, azt meg csak saccoltam, hogy mekkora férhet egy adott időtartamra. Mint kiderült, nem mindenhol jól saccoltam, és azt se számítottam bele, hogy vágás után már nem illik kinthagyni a feliratot, de most már álmomba felkeltve is tudom, hogy hány képkockára mekkora szöveg fér (bár először némi töprengésre adott okot, hogy a 3,15 láb az hogy lehet sokkal hosszabb a 3,8-nál, de hamar levetkőztem a klasszikus matematika keltette tévképzeteket). A film nagyobb felét úgy csináltam, hogy megkaptam a szöveget papíron, és ami nem passzolt, oda mellé volt írva, hogy ugyanazt inkább hány karakterbe próbálja elmondani a költő; ez különösen akkor stresszes feladat, amikor az ember orra alá dugnak hirtelen egy papírt, hogy ide mégiscsak négy láb kellene, nem öt és fél, mondjam gyorsan. De sikerült mindent hamar megoldanom, csak egy kicsit frusztrált, amikor hadarnak, és emiatt kimarad a poén, vagy ilyesmi, meg egyáltalán, az egész helyzet, hogy a szárnyaló művészi elmét a karakterek keretei közé szorítják, bah. Ráadásul az első este konkrétan kézzel kellett ott a papíron számolgatnom az eredetit, számolgatnom az ötleteimet, úgyhogy ma már vittem csúcstechnológiát, a notebookot a linuxos notepaddal, ami megszámolja helyettem.

A kisebbik felében ugyanezt csináltam csak élesben, vagyis ültem konkrétan a film előtt a feliratszerkesztővel, és ő mondta, hogy ide hosszabbat, oda rövidebbet, stb. Ez volt a kedvenc részem, egyrészt, mert az egy tök kedves csaj volt (három feliratszerkesztő csinálja a filmet, kézről-kézre jártam, de egyébként mind aranyos volt, csak ez különösen), másrészt olyan iszonyatos rendetlenség volt a szobájában, hogy teljesen megnyugodtam az itthoni állapotokat illetően (de tényleg, az asztala szó szerint kb. ötven rétegben fedve volt, két irat- és videokazettahalom között lehetett rálátni a tévére egy bizonyos szögből), másrészt meg így tudtam a finomságokat is javítani, mert láttam, hogy ott, abban a pillanatban a "természetesen" jobban hangzik, mint a "persze", a hanghordozás miatt (hiába néztem végig többször a filmet külön, feliratfájllal csekkolva, úgy nem jöttek ezek át). Harmadrészt rögtön meg tudtuk beszélni, hogy ne tegyük-e inkább kettőbe azt a feliratot, meg ilyenek.

Az elmeállapotomra jellemző, hogy a kocsitól még visszarohantam egyszer, hogy szóljak, hogy ott kábé egy óra tizenkét percnél van még szerintem egy szóismétlés, és az egyik "voltunk"-ot cseréljük másra.

Megdöbbenteni az döbbentett meg, hogy a körülmények olyanok voltak, mintha visszamentünk volna negyven évet az időben. Videokazetták, ócska régi tévék, a vágóasztal az egyik feliratszerkesztő szerint ott van, mióta ő, vagyis harminc éve, de ez már az újabb vágóasztalok, mert a régiek még nála is idősebbek. Dohányoznak a folyosókon, meg minden. Odaülnek az ember mellé a menzán. Egyébként viszont hozzáállásban elképesztően precízek, mondjuk muszáj is, de tényleg visszamennek ötször, hogy akkor az az egy képkocka belefér-e még a feliratba, meg ilyenek. Komolyan, én embereket még ennyire súlyosan dolgozni még nem láttam (bár én kis cégnél dolgoztam, de ott is kábé 3 órára saccolnám a tényleges munkával töltött időt, per fő).

Szóval igazából jó volt, szép volt, csak mintha kimosták volna az agyam (és soha többé nem akarom a filmet látni, pedig muszáj lesz).

a pesti autós közlekedésről (halál, halál)

13 hozzászólás

Nincsen énnekem igazából sok időm semmire, mert a munka, de azért a hétfőre átrakott kedden elmentem a kocsmába.

A kocsma ezúttal is Pest belvárosában volt, ahova születni kell. Későn szembesültem azzal, hogy a Kossuth Lajos utca le van zárva, a rakpart le van zárva, a Dunához száz méternél közelebb lévő közlekedési lámpák nem működnek, és természetesen a Szabadság híd (környékestül) is le van még mindig zárva (három éve? négy?), továbbá mindenhol kocsisorok, és logikátlan irányban egyirányú utcák. Nekem meg egészen a Deákig el kellett volna jutnom, ehelyett olyan egy órát keringtem a Ferenciek tere környékén (este nyolckor!) majd feladtam, letettem a kocsit, és felindultan elgyalogoltam a kocsmáig.

A kocsmában igazából nem emlékszem, hogy mi volt, azt leszámítva, hogy a zombi-e vajon az új vámpír (nem, mert a zombi nem szexis fajta, mint arra Anngel rávilágított), azután alie és agnus visszakísértek az autónkhoz, illetve egy láthatóan ittas fiatalember is hozzánk csapódott, aki egy szót sem szólt, de érdeklődéssel hallgatta, ahogy a nagymamáinkról és várható örökségeinkről beszélgetünk, mindezt a Kazinczy utcától majdnem az Astoriáig, majd agnus lerázta.

Hazafelé egyébként csak egy olyan tíz percet keringtünk a Nyugati tájékán, de azokat a köröket alie-vel már megtettük egyszer, úgyhogy nem volt bennünk félsz. A Bajcsyról gyakorlatilag a lehetetlenséggel határos elmenni a Margithíd felé, pedig én benszülött vagyok, de figyelmeztető táblák nincsenek, sávok jelezve nincsenek, balra kanyarodás nincsen, csak szigorú, egyirányú utcák vannak, és a zord éjszaka. Kénytelen leszek keresni valami igen vonzó budai kocsmát, és átcsábítani oda mindenkit (esetleg csinálhatnék egy kocsmát, vagy nem tudom).

a beengedős vámpírokról

21 hozzászólás

Vigyázat, errefelé középgyenge spoilerek laknak.

A Cornerfilm és a freeblog jóvoltából megnéztük szerdán alie-vel és exBright exbloggerrel (vö. tékozló fiú) az Engedj be (Let The Right One In / Låt den rätte komma in) c. svéd vámpíros paneldrámát. Nem bántuk meg. Ez az a fajta film volt, ami a fiúmnak nagyon tetszett volna, mert egyszerre paneldráma és vámpíros, továbbá többen meghalnak benne, nekem meg meglehetősen tetszett, mert skandináv havas táj felett távolbanézős, egyben vámpíros. Mi is elég finnek vagyunk otthon, mármint nem iszunk, mint a gödény, hanem a fakeretes ablakon nézünk kifelé a tájra, és kevés szóból is megértjük egymást (kivéve, ha motoralkatrészekről van szó).

Amúgy meg minden előképzettség nélkül ültem be a filmre (ez ritka nálam, általában minden kritikát elolvasok, mire megnézek valamit, minél spoileresebb, annál jobb, a csúcsteljesítményem az volt, amikor a Planet Terror teljes forgatókönyvét végig elolvastam megnézés előtt, na akkor döbbentem rá, hogy mennyit számít a rendezői munka, addig nem értettem, hogy miért a rendezőket éltetik leginkább egy-egy film kapcsán), csak annyit tudtam a plakátokból, hogy ez az az üveg mögötti ködös szellemlányos film, meg a "Hová tűnt a testvérem?" c. alapmű szerzője rémlett, de azután rájöttem, hogy az egyik Nordqvist, a másik Lindqvist (egyébként lehet valami számomra vonzóan beteges ezekben a svédekben, van ugye Astrid Lindgren az Oroszlánszívű testvérek c. gyerekeknek szóló művével, ami úgy kezdődik, hogy az egészséges nagytestvér kiugrik az égő házból a halálos beteg kistestvérével a hátán, és rövid időn belül mindketten meghalnak, meg van ez a Hová tűnt a testvérem, ami rajzos könyv kisgyerekeknek, de határozottan felkavaró dolgok történnek benne, illetve most ez a vámpíros Rómeó és Júlia). Bár brainoiz figyelmeztetett, hogy előképzettség nélkül nem biztos, hogy érthető a sztori, igazából nem volt nehéz követni az első öt perc után. Voltak ugyan részek, amikről azt hittem, hogy fordítói hiba, vagy a svédek még különösebbek, mint gondoltam, de ezekre a könyv azután választ adott (Eli: de én nem is vagyok lány, itt azt hittem, hogy van a svédben olyan szó, mint az oroszban, hogy gyereklány, meg a malacos-visítós momentum, Oskar apja, Eli fura kapcsolata az "apjával", stb), és menet közben ezek nem zavartak be túlságosan.

A rövid felütése a történetnek annyi, hogy a külvárosi panelházban anyjával élő kisfiú, Oskar szomszédságába beköltözik egy Eli nevű fura kislány, akivel összebarátkoznak, és az addig kiközösített és terrorizált Oskar élete megváltozik. Annyival tetszett jobban a szokványos vámpírfilmeknél (hadd ne írjam le a T betűs szót), hogy ilyen skandináv módon valószerűbb volt. Vámpírnak lenni igazából nem olyan kúl, amikor benne van az ember, folyamatosan titkolózni kell, éhség esetén nem elég leszaladni a közértbe, figyelni kell a napallergiára, meg ott van a szag is. Az Éjszakai őrség után ez volt az első olyan vámpíros film, amelyikben a vámpír szerepébe tudtam inkább beleélni magam, volt például az a bizonyos jelenet, ahol hangos helyeslés ment a fejemben, hogy igen, ez tényleg ilyen, az embernek, ha lány, akkor mindenféle titkai vannak, és nagyon fél, hogy aki fontos, az mit fog szólni, amikor kiderül, de mindig az van, hogy a fiúkat igazából csak az érdekli, hogy jár-e velük az ember, mindegy, hogy vámpír-e, vagy egyáltalán.

Azóta egyébként a könyv is megvolt (lucia is a fan), valószínűleg amúgy is elolvastam volna, de alie hatására rögtön, ő ugyanis azzal jött ki a moziból, hogy ez olyan volt, mintha végig kellett volna néznie, hogy lepisilik valamelyik szerette sírját, illetve a sok távolbanézés helyett igazán berakhatták volna a kedvenc pedofil zombiját, akinek csak a lebutított változata szerepelt a filmben. Hazaúton azután a kérésemre elmesélte a teljes rendezői változatot, és hát hű. Nem is értem egyébként, mert így is tizenhatos karika van a filmen, és szerintem például nincs az a kegyetlen véres jelenet, ami lélektanilag olyan durva, mint amikor kisgyerekek más kisgyerekeket terrorizálnak (a Legyek urát nem is voltam képes végigolvasni soha, a Légy jó mindhaláliggal kapcsolatban meg megegyeztünk ott a film után, hogy nem fogjuk engedélyezni, hogy a gyerekeink elolvassák, mert, mint alie megfogalmazta, lúzerségre tanít), és akkor már igazán berakhattak volna legalább egy egészen kicsike zombiságot. Két dolgot tudok elképzelni, hogy miért nem tették, az egyik az, hogy a könyv/forgatókönyv írója inkább a művészfilmeskedésre szavazott, és hát igen, egy seggel nem lehet két lovat megülni; a másik meg az, hogy esetleg készül(nek) majd prequel(ek), illetve sequel(ek), bár ez elég valószínűtlen.

Az egyetlen dolog, ami a könyvből hiányzott, a filmben meg megvolt, az valamiféle groteszk humor, olyasfajta, hogy igazából nem történik semmi vicces, egy kutya in flagranti kap egy gyilkost, vagy a végén a véres-gyerekszadizós medencés jelenet, de mindenki nevetett a teremben, pedig semmi tortadobálás-szerű helyzetkomikum nem volt benne. Összességében, a könyv ismeretében tényleg csak reklámanyag volt a film, a maga kategóriájában 10/10-es, de az a fajta, amit szeretnék ugyan a lakásban tudni, viszont benne marad az eredeti csomagolásban, amíg kölcsön nem adom valakinek, vagy meg nem nézem valaki mással, mert magamtól, egyedül tuti nem (nem azért, mert félelmetes, ugyanis nem félelmetes, csak nagyjából minden képkockájára emlékszem, szóval magam miatt nem rakom be a lejátszóba). De egyszer érdemes szerintem, mindenkinek (július 2-tól a mozikban, október-novembertől dvd-n).

szomszédok

18 hozzászólás

Egyébként meg már éppen dicsérni akartam volna a kerületet, hogy mennyire jó már, betömték itt a kis utcákban is a kátyúkat (mondjuk még mindig olyan a környék, hogy a főutakon sem mérnek gyorshajtást, mert nem lenne kifizetődő), illetve idén nem tették közzé a lomtalanítás időpontját, csak a lakosok kaptak levelet körzetenként más időponttal, és egy nap alatt eltakarították a cuccost, úgyhogy nem alakultak ki dél-olasz bandaháborúkhoz hasonló viszonyok, meg a múlt héten becsengetett a kukás, hogy elfelejtettük kirakni a kukánkat, és segített kivinni is. Meg a szomszédok is tök normálisak, nem úgy, mint a csövön kopogósok a panelban.

Na erre ma egyszer csak becsönget valami rendőrzászlós, aki a nevemen szólított, hogy beengedném-e (kicsit mondjuk csodálkoztam, honnan tud rólam, mert nem ide vagyok bejelentve, és sehol nincs névtábla, de mindegy). Kimegyek, erre kiderül, hogy a jobbfelé lakó idősebb hölgy hívta ki őket (ketten voltak) azzal, hogy ott áll a kerítése előtt két éve az az autó, amiről senki nem tudja, kié, és ne álljon ott. Az én autóm persze, és azért állok ott, mert a kocsiszínbe már nem férek, és így muszáj valamelyik szomszéd elé, mert a miénk nyeles telek. Három éve egyébként megkérdeztem a főbérlőt, hogy hova állhatok, azt mondta, álljak a néni elé, mert neki nincs kocsija, csak ne a kapuja elé, mert az bunkóság lenne. Mondjuk ha bekopog és megkér, akkor simán elállok a kerítése mellől, a néni viszont ehelyett rakott reggel egy levelet a szélvédőmre, majd délben látta, hogy nem olvastam el, akkor rakott még egyet, és egy órára annyira feldühödött, hogy kihívta a rendőröket.

Jeleztem egyébként a problémát a főbérlő felé (az ikerház másik felében lakik), aki nagyon sajnálta, hogy pont nem volt otthon, mert beszélt volna a rendőrökkel. Én is nagyon sajnáltam, mert ő nagyon határozott hangnemben tudja megvédeni az igazát ilyen esetekben (mint kiderült, az utcánk közterület, nem a telkekből alakították ki), továbbá arról is tájékoztatott, hogy őt a gyámügyön jelentette fel a néni. Beszéltem a másik telekszomszéddal is, aki mondta, hogy persze, álljak eléjük bárhova, és öt is feljelentette már a néni valamiért, meg mindenkit. Ez a dolog egyébként így kohéziós erőként szolgált szomszédságilag, nem lennék meglepve, ha a néni lófejet találna az ágyába, de végül is neki lehet a legrosszabb, mert nekünk javarészt normális szomszédaink vannak, neki viszont csupa bűnöző lakik az utcájában.

Na de hogy keretet adjak a történetnek, a panelban ilyen nincs. Ott senki nem hív rendőrt, ha a háza elé állok.

ezen a héten hétfőn volt a kedd

7 hozzászólás

Tegnap meg ilyen születésnapi hangulatú összejövetellé fajult a medúzáskodás, ugyanis az L.-nek, brainoiznek, mr.a-nak és nekem is mostanában van/volt a születésnapunk (meg még további kábé félmilliárd embernek is, csak őket nem ismerjük annyira), és alie tortát sütött. Az L. sajnos nem volt jelen, mert (brainoiz szavaival) szegény Las Vegasban senyved. Távol otthonától és barátaitól, merengtem el ezen, csak a város hideg fényei lopnak színt az arcára, folytatta a kép kibontását brainoiz, ott a messzeségben, ahol felszínesek a kapcsolatok, és nem vigasztalhatja más, csak a pénzért vásárolható szerelem, konkludáltam a dolgot. Később az este folyamán levelet is kaptunk az Las Vegasból az L.-től, aki férfiasan hallgatott az általunk feltételezett szenvedéseiről, viszont árulkodó jel volt, hogy kezd a spiritualitás felé fordulni, kápolnákat látogat. A linkjét követve kiderült, hogy a lelki megnyugvást pillanatnyilag egy olyanban reméli megtalálni, ahol akár egyszerre két Elvis, illetve igény esetén egy darab fűszoknyás lány társaságában teheti ezt.

Szóval az L. nem volt velünk, de egyértelműen az ő szelleme irányította a fényképezőgépemet. A nemi egyensúly el is tolódott egy kicsit, sokáig brainoiz volt az egyetlen fiú, majd Human, illetve mr.a is megérkezett, de ők is kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy ne placenták, narancsbőrök, illetve mellkisebbítő melltartók repkedjenek vewrbálisan az asztal felett. Az utóbbit egyébként Alie próbálta fel a Women's Secretben, de állítólag nem állt jól neki, úgyhogy utána elgondolkozott inkább egy mellnagyobbító műtéten (hogy ezt így hogy, azt nem igazán sikerült elmagyaráznia). De azért vontuk bele a társalgásba őt is, például javasoltuk, hogy ők, mint medúzafiúk is csinálhatnának ilyen ruhacserés akciót, mire b. elgondolkozott, hogy milyen szép is lenne, kiraknának öt tökegyforma farmert, meg tökegyforma fekete Levi's pólót, és olyanokat mondanának, hogy L., szerintem az a te fenekeden állna jól. Suematra meg megnyugtatta, hogy a párnacsata után természetesen meg is masszíroztuk egymást nála fehérneműben.

Aztán az este végére nagyon elfajult minden, rengeteget ettünk (a tortából morzsa sem maradt), és alie-vel némileg koherencia nélkül kiabáltunkát egymásnak dolgokat atomháborús, illetve asztrológiai témákban, minek kapcsán kiderült, hogy brainoiz napja az ikrekben van, az aszcendense meg egy fájlban valahol, mert elmentette. Szerintem ez elég geek képlet. Aztán befutott ex-bright is, körbeadogatta a Pukikönyvet (amit cselekményét tekintve A. C. Gyilkosság az Orient-expresszen c. művéhez hasonlított, miszerint sokáig kérdés, hogy ki is volt a tettes,de a végén kiderül, hogy mindenki), utána egyszer csak hazamentünk.

játék

5 hozzászólás

Na, az van, hogy a Brüno hazai forgalmazója felajánlott egy db tiszteletjegyet a premier előtti vetítésre egy szerencsés kommentelőmnek. Úgy döntöttem, nem sorsolni fogok, hanem pontozásos verseny lesz (még ez a legkevésbé igazságtalan). A szabályok a következők:

1. You don't talk about Akit személyesen is ismerek, az sajnos érthető okok miatt nem vehet részt a dologban.
2. Minden olyan ötlet, ami szerepelni fog a kész feliratban, és nem én találtam ki, két pontot kap.
3. Minden helyesírási/nyelvhelyességi hozzászólás, ami alapján javítok, egy pontot kap (akkor is, ha a végső korrektúránál magamtól is javítottam volna).
4. Azonos hozzászólásokért, ötletért az időben első hozzászóló kap pontot, akkor is, ha például egyszerre publikálom a két hozzászólást (vagyis biztosan nem egymásról lesik).
5. A komment hangvétele a pontozást nem befolyásolja.

És igen, így is némileg igazságtalan lesz, mert lehet, hogy valakinek tök jó ötletei vannak, csak a forgalmazó nem fogadja el, vagy túl hosszú feliratba, de az élethez szerencse is kell. A pontozás aktuális állása itt tekinthető meg, fejlécben az aktuális állás dátumával. Ha valaki úgy érzi, benne kellene lennie, vagy több pontot gyűjtött már, akkor jelezze levélben. Pontot veszíteni is lehet, ha egy ötlet mégis kigolyózódik valahogy. És én pontszámtól függetlenül nagyra értékelem mindenki ötletelését, és az előző postban felajánlott dolgokat tartom.

ez ugyan nem Wagner, de nem kérdezhetek mindig Wagnert

38 hozzászólás

Na, össze lett gyűjtve pár brünoizmus, hogy azokat fordítsam előre a reklámanyagok, stb. végett. A kérés az lenne, hogy ha valakinek van valami zseniális (vagy kevésbé zseniális, megfontolandó, stb.) javaslata a megoldásokkal kapcsolatban, az legyen szíves, kommentben vagy mailben jelezze, és akkor például az összes ismerősének megjegyezheti majd mintegy mellékesen, hogy az a szállóge bizony az ő fejéből pattant ki. Szélsőséges esetben (szélsőségesen jó ötletre gondolok) hajlandó vagyok dedikált köszönőfotót is küldeni az illetőnek bármelyik cipőmről/gyerekemről/generátorunkról. És akkor lássuk a medvét (dőlt betűvel az én megoldásaim):

  • Ach, Ja — Ach, Ja
  • Nicht, Nicht — Nicht, Nicht
  • Maximum santzgaut — ("nagyon menő" értelemben)
  • Minimum santzgaut — ("kicsit sem menő" értelemben)
  • No big deal, vassever — nem nagy ügy, hagyjuk
  • Vassever — Hagyjuk
  • Vassüp — Mizu
  • Get über it — (vagy erre kell vmi nagyon ütős catchphrase, vagy valami másra ehelyett)
  • Über Shite — Über Scheisse
  • Ich don't think so
  • In or Aus — Menő / nem menő (tribute to Bede Márton, feliratba sztem belefér)
  • Funkyzeit — Funkyzeit
  • Death by Carbicide — Szénhidrát általi halál (szénhidrátmérgezés? majd átnézem az össz kontextust)
  • Dick magnet — kukimágnes (a faszmágnes durvább lenne az eredetinél, a melegeskedés miatt meg ez belefér szerintem)
  • That's such a Samantha thing to say — Ez olyan Samanthás volt
  • How do you defend yourself against two dildos? — Hogyan kell két vibrátor ellen védekezni? (még átgondolós)
  • Gayby — (olyan gyerek, akinek egynemű, meleg szülei vannak)
  • Darfive — (még keresem a kontextust)
  • Küntmeister – Küntmester

 

cipős bejegyzés

17 hozzászólás

Tegnap olyan nap volt, hogy csupa jó hír, például kiderült, hogy már megcsináltam azt a munkát, amit délutánra-estére osztottam be magamnak, mert egy sztahanov vagyok, és a gyerek is aludt, úgyhogy tiszta békében olvasgathattam a szülinapi könyveimet. Utána a fiúm száján kicsúszott, hogy de szép vékony vagyok, pedig általában kerüli a súlyomra vonatkoztatható megjegyzéseket. Majd az APEH pont kétszer annyit utalt nekem, mint amennyibe az a papucs került, amit szülinapomra vettem magamnak (utálom, hogy az egész városban nem lehet normális papucsot kapni, vagy ilyen felfújt habból készült izék, vagy ujjközvágósak, vagy talpbarátak ugyan, de az mind széles az én lábfejemre (szerintem én vagyok az egyetlen nő a világon, akinek a terhesség alatt összement a lába), szóval amikor megláttam ezt, akkor egy napi gyötrődés után megvettem, pedig háromszor annyiba került, mint amennyit szerintem egy otthoni papucsra költeni érdemes), és ezt jelnek vettem, mármint olyan jelnek, hogy a cipővásárlásért jutalmaznak engem az égiek, és esetleg érdemes visszamennem azért a kis lila bálicsukáért.

Mert én általában itthon nem vagyok cipőmániás, mert itthon nem igazán lehet jó cipőket kapni, különösen 36-osban, de egy olyan cipőnek, aminek a talpán van strasszos virágminta, egyszerűen nem lehet ellenállni. És otthagytam, mert egy olyanban nem lehet járni, a tűsarok mindenbe beakad, és amúgy is nagyon vékony anyagból van a textilrésze, és nehéz tisztítani, és biztos nem is áll jól, vagy ha mégis, akkor is csak lila estélyihez tudom majd felvenni, amim egyébként nincsen, meg amúgy sem járok estélyekre. A pro oldalon csak annyi áll, hogy úgy néz ki, mint egy mesében, és minden lánynak kell egy cipő, ami úgy néz ki, mint a mesékben:

Egyébként, ha már mese, akkor leginkább a kis hableány című jut az ember eszébe, amikor felveszi. Szóval valóban nem lehet benne járni (pedig a lépőrésze, mármint az az öt négyzetcentiméter, direkt gumírozott, nyári mintázattal, ugyanakkor még így is hibridje hordhatóság szempontjából a fiúm bicikliscipőjének, aminek totálisan merev a talpa, illetve a mászócipőjének, amiből 3 számmal kisebbet kell venni, hogy eléggé feszítse a lábujjakat ahhoz, hogy mászni lehessen benne, de ezzel nagyon hülyén néznék ki akár biciklin, akár sziklán), viszont virágok vannak a talpán, és gyönyörű benne a lábfejem (nem mintha a lábfej szépsége bárki piaci értékét megnövelte volna valaha is, de akkor is), úgyhogy megvettem, most már csak valami ruhát kell szerezni hozzá valahol. Mondjuk érdekesen fogok kinézni lila estélyiben a kocsmában, ugyanis az az egyetlen cipőkompatibilis hely, vagyis olyan, ahol a kocsitól pár lépés az asztal, ami mellett ülve tölthetem az estét, vagy esetleg még moziba tudom majd hordani. Nem baj, akkor is megérte.

Meg izé, ha már ott voltam a boltban, akkor vettem egy bordó lakkbőr szandált is, de az le volt árazva kétezerötre, és egyébként sincsen nyári szandálom, meg különben is, az embernek soha nem lehet elég bordó (piros) cipője. És annak meg sárkányminta van a talpán, csak úgy mondom.

szex és nyolcker

3 hozzászólás

Szóval volt tegnap ez a bloggerlányos-ruhacserés izé suematránál, agnus, alie, isolde és jómagam közreműködésével, meg a végén blogtogon is becsatlakozott. Konkrétan olyan volt, mint egy női sorozat, hogy fehérneműben ugrálunk és vörösborozunk (kivéve engem, mert én vezettem), és gyantázásról (suematra: egy tartós kapcsolatban a férfi azért tolerálja a három hete gyantázott lábat, az még nem gáz), illetve az erkélyen a tudomány érdekében elkövetett női orgazmusokról is (isolde kollégájának (?) kutatási területe, de a gyakorlati kérdéseinkre nem kaptunk választ).

És most tök jó kedvem van, mert amit eddig havonta nem létszükséges (könyvek, ruhák, rúzsok) cuccokra költöttem, az most elmegy a gyerekre (nem panaszképpen, nekem megéri), tegnap viszont lett egy csomó farmerom, amit mintha rámöntöttek volna, illetve mindenféle felsőim, a vicces-mókástól a decensen elegánson át a, hogy is mondjam, nem sokat takarón. Kiderült egyébiránt, hogy ami zöld és kámzsagallér, vagy királynős, az suematra, ami bohókás-csíkos, az alie, ami lila, vagy testhezálló, az agnus (de neki minden jól áll mindig), és ami hippis vagy strasszos, az isolde (akinek szintén minden jól állt, mert biztos a szabadságtól, de úgy sugárzott, hogy ukrajnában nem engedték volna ki pripjatyból, még a sztárfodrász által megtépett haja is tök jó volt, meg minden). Ja, én meg az ún. fekete, átlátszó, belibbenős kategória vagyok.

És az is tök jó volt, hogy isoldénél szerető otthonra talált a goai gézblúzom, ami nagyon nagy volt rám, és nem állt jól, csak azért tartottam meg, mert eredeti goai gézblúz, alie meg örült a szintén indiában beszerzett elefántos nadrágnak, ami nagy volt, és nem állt jól, de lásd fent, illetve a kék alapon festett keleti virágmintás koktélruhám, amit a terhességem alatt vásároltam vigasztalódásképpen az AFP-vizsgálat után (de nagy lett, és nem állt jól, mert hátul buggyosodott), mindenkinek jól állt, mert az egy olyan, és most végül isolde fog megjelenni benne valami esküvőn, ami a debütálása lesz szegény méltatlanul elhanyagolt darabnak. A maradék meg megy az elmebetegeknek (PC megnevezésük az isolde páciensei, és biztos szépek lesznek majd a zsabós fehér blúzomban, suematra húgának strasszos papucsával).

Isolde meg a végén bemutatott valami négy hosszú fekete színházi ruhát (asszem, az lehet neki a hosszú fekete, mint nekem a piros pántos, hogy nem bírja otthagyni), amiből kettő nálam kötött ki, egy úgy állt agnuson, mintha fotómodell lenne, a negyedik meg asszem suematrára szállt. És akkor hazaállítottam két hosszú fekete estélyivel, meg a többivel, és némileg mentegetőztem is a fiúm előtt, hogy hát azt viszont nem tudom, mikor fogom hordani, mire a fiúm megnyugtatott, hogy hát hogyhogy mikor, majd őt várom itthon fekete estélyiben, meleg vacsorával.

a fiúmról, aki úgy gondolkozik, mint egy (praktikus) királyfi

7 hozzászólás

Ja, de egyébként szokás szerint mélyebb dolgok is foglalkoztatnak, nem csak divatmán melegek, a múltkor is eltöprengtem azon, hogy Hamupipőke. Ugye van benne a királyfi, akinek annyira, de annyira megtetszik a lány, hogy vele táncol meg beszélget egész éjszaka, illetve úgy érzi, hogy annyira megismerte, hogy hajlandó az egész életét eltölteni vele, de akkor miért van szükség erre az egész cipős kavarásra? Ha ilyen komoly kapcsolatba kerültek, csak felismerné arcról, nem?

Ezeket a kérdéseket feltettem a fiúmnak, aki persze rögtön megmagyarázta, hogy az nem ám úgy volt, hogy a királyfi járkált a cipővel, hanem outsourcingolta a feladatot. Tökegyszerű, magyarázta, a cipőt berakta a 3d lézerszkennerbe, a nyers modellt
kicsit megdolgozta pro/engineer-ben, aztan warezolt mastercammal
legyártotta a szerszámpalyakat (a királyfi szerint a pro/e cam
modulja 3 axis fölött egy kalap szar, nem embernek való), majd kiadta Kínába a manufacturingot 2000 darabra.

Aztan postafordultával az agentjei szétszaladtak az országában fölpróbálni.

Mondjuk 10M populációból 5M nő, ebből legyen a fele kb hasonló életkorú, így 1250 próbára kell méretezni egy cipőt. Nyilvánvaló méretkülönbségek miatt húzzuk ki a felét, 625 föl-le húzast
szinte bármilyen alumínium nyersanyag is kibír számottevő kopás nelkül,
nem szükséges acélból gyártani.

(Igazából egyébként úgy kezdődött az egész, hogy szeretett volna magának (nem a királyfi, a fiúm) egy működő barlangászlámpát, és az elmúlt két éve nagyjából ezzel telt (na jó, közben a motorját is feltuningolta, most már nem 250 km/óra a maximális sebessége, hanem 350 km/óra, vagy valami ilyesmi, viszont olyan húszpercenként kell vele tankolni, mindegy, én ezt nem érthetem), többször átdizájnolta az egészet kívül-belül, hogy még kompaktabb legyen, ugyanakkor hűljön is rendesen, mostanra ott tartunk, hogy a tenyeremben elfér a lámpa, kábé nappali világosságot csinál bármelyik szobánkban, és már vannak rá megrendelők is, úgyhogy sorra gyártatja őket a fiúm Kínában. Továbbá minden mesét meg tud magyarázni gépészeti kontextusban).

amikor az a munkám, hogy popkultúrát nézzek

7 hozzászólás

A Marie Claire elfogadta a Brünós cikk végleges változatát, remek, és nem ám csak névtelen fordító leszek benne, hanem ilyen fényképes-bemutatkozós fordító, állat. Egy a szerencsém, hogy nem a nőklapjáról van szó, mert akkor a medúzák nem állnának velem szóba (agnus és brainoiz jön mindig ilyen dolgokkal, hogy a családjuk birtokába véletlenül bekerült nőklapjába milyen felháborító dolgokat írnak felháborító személyek, de egyébként tényleg, a levelezési listánkon is időnként spontán szegőandrás-paródiaverseny tör ki, az nagyon fájdalmas szokott lenni).

Egyébként meg így a fordítás kapcsán kognitív ráhangolódásként végignéztem az összes, a neten fellelhető Brüno-spotot, hát durva. Egyrészt kiderült számomra (volt egy csomó rész, ahol ilyen ún. divattervezőkkel beszélgetett), hogy a Zoolander (amit szintén viccesnek találtam), az igazából nem paródia volt, hanem kőkemény valóság, beleértve például a Derelict-kollekciót, ami a való világban Whitetrash-kollekcióként manifesztálódott, illetve például azt a részt, amikor Brüno előre megmondja a műsora kapcsán a meghívott kritikusoknak, hogy miről mi legyen a véleményük, és egy szempillantás alatt azzá is válik.

Másrészt meg a világ egyik legbizarrabb dolga az ún. neonáci, ez volt a másik fő vonulat, SBC Brünóként újfasiszta rendezvényeken (Brüno: Vat is your message to the Austrian gay TV? Bőrfejű, dühösen: Fuck you all!, bár lehet, hogy ezt csak én találom viccesnek, igazából látni kell), és annyira, de annyira megnéznék egy Morvai Krisztina vs. Brüno beszélgetést.

a brünóról

12 hozzászólás

Az van, hogy megkeresett (a blogom alapján, mondtam már, hogy szeretem a blogomat?) a Brüno magyarországi forgalmazója, hogy nem lenne-e kedvem lefordítani a film feliratát üzleti alapon. Természetesen volt, van, illetve időközben a Marie Claire is megbízott egy Brünoval készült interjú lefordítására (amiről azt hittem, hogy ilyen kisujjból kirázós cucc lesz, erre rögtön azzal kezdődik, hogy Bruno's A-Z for fashion, A is for… stb, és oké, megoldom, de azóta azzal cseszekedem, hogy az ábécé betűit párosítgatom a magyar meghatározásokkal, próbálván egyidejűleg tranzitív, szimmetrikus és reflexív relációt létrehozni a két halmaz között, éljenek a szinonímák, de kihívás, na).

Szóval a lényeg az, hogy a feliratot még nem kaptam meg, ezért konkrét megoldandó problémával még nem találtam szemben magam, viszont ha bárkinek van bármilyen általános, ismétlődhető ötlete a németeschkedésre, homárkodásra vagy egyéb brilliáns/konstruktív hozzászólnivalója, az legyen szíves ne tartsa magában, mert utólagos reklamációt nem fogadok el.

keddi medúzáskodás

24 hozzászólás

Kedden azután, a hazajövetelünket követő napon volt medúzakocsma is. A fiúm folyamatosan azzal szokott cikizni, hogy túl intellektuálisak vagyunk, de kezd összeszokni mindenki, úgyhogy a szeánsz kezdete után nem sokkal már arról volt szó (ugye ez egy olyan csapat, hogy írók, műfordítók, újságírók, nyelvészek, pszichiáterek, bankárok, sztárbloggerek, illetve ezen halmazok különböző metszetei), hogy vajon a vodkába mártott tamponnak, illetve vécépapírnak van-e szignifikáns tudatmódosító hatása, majd valaki felvetette, hogy állítólag a fülbe dugott tamponnak is van, és rendezni kéne egy olyan bulit, hogy ki tud jobban lerészegedni anélkül, hogy alkoholt venne a szájába, hajnali négykor állapotfelmérés, no questions asked, és akkor brainoiz elmerengett, hogy milyen szép is lesz, ülünk egymással szemben, röhögünk, és tampon áll ki a fülünkből.

Ha már brainoiz, megint szóba került, hogy hozza el közénk az új barátnőjét, és ezúttal nem is tanúsított olyan szélsőségesen elutasító magatartást, mint a múltkor, amikor ugyanezen felvetés után végignézett isoldén, suematrán, alien és rajtam, és közölte velünk, hogy ő így nagyon szeret bennünket, de ha nem ismerne minket, akkor borzasztóan rettegne tőlünk. Ezúttal kompromisszumkészebb volt, azt mondta, hogy oké, de akkor előbb felkészítő helyzetgyakorlatokat tart majd, leülteti a barátnőjét egy spotlámpával szemben, dobálni kezdi valamivel, és közben olyanokat mond neki, hogy milyen szuperképességet szeretnél, meg szopóálarc. Nem sikerül elnyomnom azt a kósza gondolatot, hogy ennek lehet némi köze ahhoz, ahogy az előző barátnőjével viselkedtünk, aki véletlenül kimondta a társaságunkban a C betűs szót, mire Suematra, aki egy görcsoldó és több rövidital után volt, egy megabejegyzésnyi terjedelemben (bevezetés, sok alpontos tárgyalás, befejezés), ledorongoló stílusban kifejtette neki, hogy milyen kontextusban és hangnemben illene beszélnie egy kultúrembernek a cigányokról és a zsidókról, majd valamivel később elénekelte a szovjet himnuszt. Illetve ugyanezen este során velem és isoldével is ellentétes oldalra került a lány mindenféle viták során (ez a baj egyébként a bloggerekkel, hogy mindenről véleményük van, és azt hiszik, ha van valamiről véleményük, azt el is kell mondaniuk, nem tudnak csak hümmögni diplomatikusan). Nem sokkal később szakítottak, de nem hinném, hogy lenne összefüggés.

Volt még olyan, amit direkt megjegyeztem, hogy "nem is vagyok kocka" alie ajkait spontán elhagyta az a mondat (kérem, fordítsa le bantu nyelvre), hogy nem azzal stalkolsz, ha followolsz twitteren, mert azt látom, hanem azzal, ha felveszel az rss readeredbe. Az L. elbúcsúzott, mert megy amerikai körútra, ahol vagy sikerül feleségül vennie valakit Vegasban, vagy nem, mondtam, hozzon nekem jelly beant, a többiek meg Cape Canaveralból (vagy Houstonból?) kértek NASA-s szuvenírt, úgyhogy aztán hozzátettem, hogy hozzon űrkaja ízű jelly beant. Majd a fülembe dugom.

Ja, meg brainoiz a lelkemre kötötte, hogy el ne felejtsem megírni a blogomban, amiről beszélgettünk és még soha nem írtam meg, a Stephen Kinget (érdekes tudtaeön, hogy angolul mind a Stephen-t, mind a Steven-t Sztívönnek ejtik (jó, az "ö" vitatható, lényeg, hogy vével)). Merthogy a középiskola negyedik osztálya alatt én Maine államban laktam, ahol adta magát, hogy csupa Kinget olvassak (szinte az összes könyve ott játszódik, és mindenhol kapni antikvár/új példányokat). És egyik este Bangorban vacsoráztunk a fogadó családommal, és egyszer csak az apuka bemutatott valakinek, aki szintén ott vacsorázott, hogy ő Stephen King, a Stephen King, én meg cserediák vagyok from Hungary, majd megbeszélték, hogy mikor mennek legközelebb golfozni. Egy ilyen tök szimpla kockásterítős olasz étteremben. Amúgy nem tudom, hogy most SK menő-e vagy nem (esetleg írok Bede Mártonnak), mindenesetre brainoizzel megbeszéltük, hogy a régebbi könyveit bírjuk, amikben még drogok hatásai alatt írta ki az aktuális paráit, mert azok úgy betalálnak. Meg a novelláit.

Azután valamikor hazamentünk.