– Te, én olyan romantikusat álmodtam, mielőtt bejöttem.
– Figyelek.
– Az volt, hogy egy körfolyosós házban laktam, és Neil Gaiman velem egy emeletre költözött, és mielőtt felébredtem, már egészen odáig eljutottunk…
– Hogy letagadod?
– …hogy mindig köszönünk egymásnak, amikor összefutunk a gangon.
Ez van a kertemben:
(Vagyis ez múlt héten volt, de még mindig).
Ez van az asztalomon:
(Vagyis vasárnap kezdtük a rendszergazdával (akivel sok csodálatos dolgot műveltünk már gasztronómiailag), amikor átmentem hozzá* a hónom alatt két libamellel, amelyeket megfelelő pácban behegesztettünk vákuumfóliába, majd sous vide-oltunk röpke három-négy óra alatt (közben kiettem a hűtőjéből a korábbi próbálkozásai mementóit, meg megjártuk a daubnert is, nehogy éhen maradjak**), és végül a kötelező pár napos pihentetés után ma bontottam fel és pirítottam rá egy kicsit. Szóval nem mondom, hogy gyors recept (elkészítési idő: olyan 1-2 hét), de egyszerűen csodálatos megoldás ez a sous vide arra a mindnyájunkat kínzó problémára, hogy hogyan lehet félig nyersen, mégis puhán és ízesen enni vörös húsokat, kell nekem vákuumcsomagoló, kell nekem lassúfőző, kell nekem termosztátos konnektor).
És ez van a fürdőszobámban:
Igen, jókedv. (Meg végtelenül ronda csempe, de már gyűjtök az újra).
* A rendszergazda: mert te is csak akkor jössz át mostanában, ha rossz a géped.
Én: ezt kikérem magamnak, most is enni jöttem.
** Én csak csipegetek, mint egy kismadár. Naponta a súlyom kétszeresét.
Az L. még a múlt héten megkérdezte a telefonban, miközben szórakozottan valentin-napi képeket küldözgetett nekem, hogy nem akarom-e megnézni az új Ryan Goslingot (kék-e az ég? zöld-e a fű?), úgyhogy ma megnéztük, mert hát mit mondhattam volna erre.
Szóval, amikor megismerkedtünk, akkor még egyikünknek sem volt mobiltelefonja, leginkább csak ICQ-n kommunikáltunk, és úgy találkoztunk, hogy megbeszéltük, hogy valahol ott leszünk, és ott voltunk, de ez mára odáig fajult, hogy amikor egy órával a megbeszélt találkozó előtt nem sikerült elérnie telefonon, akkor küldött sms-t, levelet és g-chatet (facebook-üzenetet és blogkommentet csak azért nem, hátha azokat nem nézegetem), de hálistennek visszahívtam, mielőtt infarktust kapott volna, és megnyugtattam, hogy már a célobjektumban vagyok, de nem muszáj sietnie, elfoglalom magam (bíztosítottam, miközben besétáltam a Promodba). Efelől semmi kétségem, felelte az L., akkor megint eljátszhatjuk a pénztárnál, hogy már megint szexi fehérneműre szórod a pénzemet, te ribanc.
Aztán végül a pénztárnál nem volt semmi (csak a Subwaynél adtam elő egy gyenge “de én meg akarom nézni a reklámokat, drágám, olyan ritkán jutok el moziba [biggyeszt]”-et), mivel ott megjegyeztem, hogy az Anna Karenyina egyáltalán nem olyan lenyűgöző alkotás, hiába áll ez a plakátján, mire az L. nagy hévvel elmagyarázta, hogy de az, mert a csaj csak egy tereptárgy benne, és igazából az a lényeg, hogy a három pasi hogyan kezeli ugyanazt a feladványt (elméletben Levin nyert, aki újra és újra megtalálja a lelki békéjét, majd visszamegy, és megalázó helyzetbe keveri magát, de legalább őszinte, tudja mit akar, és ad a dolgoknak esélyt), majd közben kiértünk a teraszra (hát inkább a dohányzás, mint hogy fehérneműboltba menjek veled), ahol Viggo Mortensen minden átmenet nélkül azt mondta a szlávos arcú lánynak, hogy ez veled a baj, hogy túl hitelesen játszod el, hogy ez neked így jó. A szlávos arcú lány ezen gondolkozott egy kicsit, majd azt válaszolta, hogy hát jó is, de azért igazából az is tök jó lenne, ha valaki közölné velem, hogy mostantól nem így lesz. Azután persze azért bementünk a fehérneműboltba (mert én tudok olyat, hogy most megmondom, hogyan lesz veled és velem, bár sajnos csak azzal kapcsolatban, hogy melyik boltba megyünk be).
A mozgólépcsőn azért, amikor az L. azt kezdte taglalni, hogy az a baj ezzel az országgal, hogy a pénztáros lányok nem tudják azonnal, hogy miről van szó, ha az ember úgy kéri a jegyet, hogy “aggyá’ má’ egyet az új Rájengószlingra”, majd eltervezte, hogy vesz karamellás pattogatott kukoricát is, de csak akkor kezdi el enni, amikor Ryan megjelenik a vásznon, szóval akkor azért óvatosan megkérdeztem tőle, hogy ugye tisztában van azzal, hogy nem mindenkinek az életében játszik Ryan Gosling olyan nagy szerepet, mint az övében és az enyémben.
A film alatt aztán volt az a rész, ahol az L. nem annyira barátian, mint amennyire inkább testvériesen oldalba bökött (majdnem leestem a székről), pedig magamtól is észrevettem, hogy Ryan azt mondja, don’t go, mire a csaj azt feleli, hogy don’t let me, Ryan meg csak áll mozdulatlanul (mintegy eljátszva azt, amiről korábban beszéltünk, de hát ő ilyen). Amikor vége lett (mármint az egésznek), együttérzően ránéztem az L.-re, majd vigasztalóan megjegyeztem, hogy hát, végül is, benne volt Ryan Gosling (és ennél több jó nem is mondható el róla). Aztán a teraszon Viggo Mortensen és a szlávos arcú lány vitatkozott egy darabig arról, hogy a plot hiánya volt-e a baj (Viggo is a sucker for plots), vagy az, hogy lehetett volna adrenalinos, meg olyan, hogy izgul az ember a szereplőkért, ehelyett mindig csak már megint kellemetlen és gusztustalan dolgokat csináltak valakivel, majd elhallgattak, mélyen egymás szemébe néztek, és végül egyikük kimondta azt, ami mindkettejükben ott dolgozott már egy ideje, csak nem merték szavakba önteni, hátha a másik nem úgy gondolja, hogy hát Ryan Gosling az első fél órában úgy beszélt, mint egy nyávogós kislány.
Utána meg már tök fáradtak voltunk, úgyhogy hazamentünk, és most kitöröljük a fejünkből az egész filmet (kivéve az L.-t, aki megőrzi referenciának a don’t go – don’t let me részt).
Munkahely, álmos hétköznap.
Én: És ha így felcsapom a combomat a pultra?
Sabolc [egy helyiséggel odébbról, másodpercnyi gondolkodás nélkül]: Ha te felcsapod a combodat a pultra, akkor én ezreseket fogok tömködni a melltartódba.
De meg tudom magyarázni.
Az egész úgy kezdődött, hogy Tarhonyakártevő a konyhában megjegyezte, hogy látja, vettem egy nadrágot a rózsaszín csizmámhoz, mire a bennem méltatlanul eltemetett nőklapja-bloggerina azt felelte fahangon, hogy hát igen, úgy éreztem egy pillanatra, ideje vidám, fiatalos színekkel bővítenem a ruhatáramat, ezért beszereztem egy rózsaszín farmert (és különben is, akciós volt). Erre Tarhonyakártevő kijelentette, hogy de ez nem is rózsaszín, inkább valami nagyon híg kakaó, amit hosszabb egyeztetés követett arról, hogy de szerintem igen, majd a kérdést eldöntendő kijelentettem, hogy jó, akkor most megkérdezek valakit, aki nem ért ennyire a színekhez, és betrappoltam Sabolchoz, hogy mondja meg azonnal, milyen színű a nadrágom.
– Barack. Fuji. Sezlony – felelte ő rémülten, körülbelül olyan arccal, amilyet Szent Fructuosus vághatott, amikor meglátta a gyufát (csak kevésbé magabiztosan a pozitív végkifejletet illetően), de megnyugtattam, hogy ez nem felvételi teszt, hanem az őszinte véleményére lennék kíváncsi, mire sajnos elmondta, de azt is hozzátette, hogy ja, tényleg inkább rózsaszín, mint barna.
Ezek után már csak Tarhonyakártevőt kellett meggyőznöm, és mivel a megvilágítás szegényességére gyanakodtam, mint torzító tényezőre, ekkor következett a bejegyzés elején idézett felvetésem, amire Sabolc azonnal rávágta a megfelelő választ, majd utánunk sétált, és egy osztályelső büszkeségével tájékoztatott minket, hogy a mondat első fele alatt még két megoldás eszébe jutott ezen kívül, de ez volt a legszalonképesebb.
Mindennek az a tanulsága, hogy kérdezni kell tudni, nem válaszolni.
Na, a mai napom ilyen volt (emlékeztet arra a feledhetetlen, réges-régi alkalomra, amikor kijelentettem, hogy nem is ittam sokat, majd magassarkúban, tökéletes úttartással, határozottan és céltudatosan besétáltam az Instant szekrényébe, amelynek ajtaját a velem lévő pasi előzékenyen kinyitotta előttem, miközben diszkréten röhögött).
A kelet-európai, vidéki kocsma pultjánál a kigyúrt, napszemüveges pultos unottan törölgette a söröskrigliket. Korán volt még, kevesen voltak nála, az egyik asztalnál a toronydarus nője sustorgott valamit a barátnőjével, a másiknál az ismert művész ült valami magas, szőke külföldivel.
Azok ketten hosszan hallgattak, mindketten kifogytak már addigra az érvekből. Végül a szőke férfi törte meg a csöndet.
– Én csak annyit szerettem volna, ha meglátod bennem az embert, nem csak az Ikea-katalógust – mondta hangjában árnyalatnyi, de tisztán hallható lemondással.
– Ez…ez nem így megy, Ryan – felelte a szakállas férfi. - Nem benned van a hiba.
Ismét hosszan hallgattak, Ryan közben szórakozottan megetetett egy éhező árvát a jobb kezével. Ellenállhatatlan metszésű arcán elaléltak a napsugarak. Majd végül megint megszólalt.
– Mi lenne, ha adnál nekem egy helyet és egy időpontot – mondta határozott hangon -, te meg kapnál tőlem öt percet. Bármi is történjék azalatt az öt perc alatt, a tiéd vagyok. Fegyvert nem viszek.
A szakállas művész a szemébe nézett, mint férfi a férfinak. Ehhez meg kellett kerülnie az asztalt, mert Ryan csak vezetés közben nézett néha közvetlenül maga elé.
– Nem érted – magyarázta neki. - Én próbáltam, de nem megy. És nem benned van a hiba. Egyszer biztosan találkozol valakivel, aki lerajzol, de az nem én vagyok. Én uruk-hait tudok. Operettdíva-vonatot tudok. Kibelezett bálnát tudok. Te egyszerűen túl…
– Tökéletes? – kérdezte Ryan keserűen.
– Nem megy ez nekem, értsd meg. És kérlek, ne gyere el több dedikálásra. Mindkettőnknek jobb lesz úgy.
Ryan Gosling arca elkomorodott, de mindketten tudták, hogy ezek után már nincs mit mondaniuk egymásnak. Szóval az a sok edzés, az alacsony költségvetésű művészfilmek, a rengeteg rajongó, minden hiába volt, amit eddig tettem, gondolta.
Az ontológiai istenérv-féle érveléstípus egyszerűen nem működhet ebben a tranzitív relációban, gondolta Szultán.
Meggyőződésem, Ryan, hogy tele van veled a faszom, gondolta Grafitember.
Csak húszezrese lesz, és ne haragudjak, gondolta a pultos.
(Telefonbeszélgetés)
az L.: Én nem küldök semmit senkinek. Arra gondoltam, kirakok facebookra egy kitépett szívű plüssmackót, és aki a magáénak érzi, nyomhat rá egy lájkot.
én: Legalább nekem küldhetnél valamit.
az L.: …
én: Ha mást nem, egy félbetépett doboz bonbont, vagy akármi.
az L.: Na jó. Tessék, elment.
én: Izé.
az L. [büszkén]: Ugye?
én: Szóval én azt hittem, ilyen cuki, kitépett plüsszívű plüssmackóról van szó.
az L.: Hát nem.
én: De ennek zsigerei vannak.
az L.: Hát igen. Nem tetszik?
én: Kilátszanak a véres bordái.
az L.: Na jó, küldök egy másikat, de ezt most már oszd be magadnak Valentin-napig. Elment.
én: Awwww!
az L.: Tudtam, hogy tetszeni fog.
én: Hát ezen most tök meghatódtam.
az L.: Miért?
én: Mert ismerve téged, tudom, hogy mittomén, két és fél éve megláttad ezt a képet, a zsiráf miatt eszedbe jutottam róla, elmentetted, és azóta gombnyomásra kész ujjal várod a tökéletes pillanatot, amikor elküldheted.
az L.: Hát, fontos az időzítés.
én: Látod, ezért küldesz nekem valentin-napi képeket.
az L.: Igen. Mert te tudod értékelni.
Nyugalom, szó szerint.
Szóval a május elején vásárolt kertes házban a felújítási prioritás elején szerepelt a teljes villanyhálózat kicserélése, a parkettázás, a festés, a burkolás, de a fűtés pont nem, mivel május eleje volt. Ugyanakkor bizonyos jelek arra engedtek következtetni, hogy idén is lesz tél (esetleg havazni is fog, amin nagyon meglepődünk majd), úgyhogy szeptember felé optikailag megvizsgáltam a fűtésrendszeremet, ami áll egy radiátorhálózatból, amelyre rá van kötve egy gázkazán, és azzal párhuzamosan egy fatüzelésű kazán. A gáz nemfizetés miatt ki volt kötve, és mivel akkoriban én még úgy gondoltam, hogy nem értek a fatüzeléshez, felhívtam a gázműveket, hogy mi a teendő, mire kiderült, hogy semmi gond, megigénylem a gázt, megkötöm a szerződést, csináltatok egy nyomáspróbát, majd leszedik a plombát a gázóráról, és hadd szóljon.
Azzal kezdtem, hogy megkötöttem a szerződést (egy pillanatra azt hittem, hogy soha nem lesz nálam gázfűtés, mert tulajdoni lapot kellett ehhez szereznem a földhivataltól, de kiderült, hogy olyan szerencsés településre költöztem, hogy van külön kihelyezett irodája nálunk, és szinte előbb a kezembe nyomták, mint ahogy elkértem), mivel van tapasztalatom, ott voltam az iroda előtt nyitás előtt tíz perccel, majd jött az ötpontos szívcsakra-fogás, hogy hiába nem én tartoztam, amíg nincs kifizetve a tartozás, nem kapok én semmit.
Na jó, nem érdekel, kifizetem, én így mulatok (a behajtás esélytelen lett volna).
Ezután kivártam azt az egy óra tíz percet, amíg az ügyintéző hölgy egyesével kinyomtat nekem három évnyi számlát (az utolsó kettő és fél csak alapdíj), majd a kasszás hölgy kétszer összeadja, és behajtja rajtam, de legalább túl vagyok a legnehezebb részén (gondoltam én).
Ezután megpróbáltam szerezni olyan embert, aki hiteles nyomáspróbás gázszerelő. Akit hosszas válogatás (honlap, elhelyezkedés, életkor) után kiválasztottam, az hümmögött a telefonban, majd célratörő kérdéseimre azt felelte, hogy ez lesz vagy százötven (ezer, mármint) mindent összeadva (mondta ezt olyan hangon, amelyből éreztem, hogy plusz tíz kisnaccsád-százalék), de ha nem működik a kazánban a fluxuskondenzátor*, akkor a határ a csillagos ég.
Ekkor elkezdtem reménykedni, hogy hátha mégsem lesz tél.
Októberben, egy blogposztban feltett kérdés és az arra kapott válaszok jóvoltából** kiderült, hogy mégiscsak értek a fafűtéshez, sőt, fát venni is tudok (akác, légszáraz), időközben az ablakokat is leszigeteltettem, de mivel a fát folyamatosan rakni kell, különben kihűl a minden, felhívtam egy újabb gázszerelőt, Csabát (az előzőnek szerencsére elveszítettem a telefonszámát), akit azon az egyszerű alapon választottam ki, hogy a szomszéd utcában lakik.
A gázsszerelő (Csaba) átjött, kiderült közben, hogy kéményszerelő is (meg víz-, de ez egyelőre mellékes), úgyhogy gyorsan ellenőrizte a kéményemet grátisz, mert őt küldi helyszínelni a kéménytársaság hullákhoz, és nem szereti, megtanított jobb tüzet rakni, majd tájékoztatott, hogy a szerződéskötés mellett külön igényelnem kell a gázművektől a gázóra visszakötését (wtff??? Mert odáig azt hitték, hobbiból fizetek, kötök szolgáltatói szerződést, satöbbi?), de ő úgyis jár arra, hoz nekem papírt, vissza is viszi, utána bármelyik pillanatban hozhatják a gázórámat. Pénz idáig nem cserélt gazdát.
Novemberben vettem egy fejszét.
December elején Tarhonyakártevővel megbeszéltük a gangon (a város legnyomasztóbb gangján), hogy nem megy nekem annyira ez a favágás, a tőke a lényeg, mondta ő, én álmodozva megjegyeztem, hogy erről Marx is írt valamit, majd arra jutottunk, hogy a Grafit igazán megrajzolhatná nekem, ahogy Ryan Gosling Marx Tőkéjén vágja a fámat, de ettől nem lett melegebb (legfeljebb a szívem mélyén).
Decemberben kijött a gázművek embere, és a görög drámák váratlan, tragikus fordulataira emlékeztető módon elvitte a gázórámat. Ekkorra már kitapasztaltam, hogy fent két villanyos eszközzel 22°C fokot tudok csinálni mínuszban is, meg amúgy is bírjuk a hideget, nem érdekel, ne is kössék be, Kedves Gázművek, ez a vonat elment, ne hívj, majd én hívlak.
A gázszerelő (Csaba) végül január közepe felé nem bírta nézni a bánatos pofámat (mert azért ugye hiába tűntem a gázművek számára kívülről keménynek és megközelíthetetlennek, igazából picit megsajdult a szívem mélyén valami, ha rágondoltam), és közölte velem, hogy ő nem is tudja, hogy mondja ezt el nekem, és üljek le, ne boruljak ki, tudja, hogy én nem ilyen körökben forgok, de van egy ilyen dolog, hogy ha adok a gázművek emberének egy ötöst jattba, akkor kábé másnap kijön. Én felderülő arccal közöltem vele, hogy igazán szólhatott volna előbb is, sőt, ezt valahogy fel kéne csempészni a megfelelő gázművek weboldalára, nem igaz, hogy legalább a leveleik végén nem szerepel disclaimerként, mint közérdekű infó.
Szóval a véletlenek különös egybeesése folytán a múlt héten már nagyon felpörögtek az események, kétszer is telefonáltak a gázművektől, hogy másnap jönnek, én meg fifikás módon nem vettem ki szabit, hanem adtam a gázszerelőnek (Csaba) kulcsot, és így történt, hogy a harmadik értesítés után tegnap végre fent volt a gázóra.
Ekkor kicsit ismét kétségbeestem, mert a gázkazán az istennek nem kapcsolt be (biztos a fluxuskondenzátor, gondoltam), de ha valakinek ezredszer törik össze a szívét, akkor kezdi egy kicsit egykedvűen felfogni, szóval úgy voltam vele, mint Anyegin Tatjánával, nem érdekel. Gondoltam, ma majd felhívom a gázszerelőt (Csaba), hogy mennyi egy fluxuskondenzátor, de tévedtem, aztán amikor este hét körül hazaértem, MELEG VOLT!!!
Mint kiderült, a gázszerelő (Csaba) belopakodott, amíg nem voltam itt, megcsinálta a kazánt, bekötötte és felszerelte a termosztát megfelelő felét a falra, a másik felét lerakta alá a lépcsőre, rajta egy cetlivel, amelyen egy nagy vörös nyíl mutatott az üres elemtartóra, én pedig elértettem a célzást, és befejeztem a műveletet. Majd felhívtam a Csabát, aki közölte velem, hogy nagyon várta már, mikor lepődöm meg, mert mivel én lány vagyok, nem volt benne biztos, hogy észreveszem, és nem tartozom semmivel, ez benne van az árban (fizettem összesen 71 ezret, amiből 35-ről hozott elismervényt a gázművektől, 5 volt a jatt az órásnak, és kb 10-ről hozott bolti számlát), örülünk.
Szóval a faablak-szigetelők, -thermoüvegezők és -felújítók mellett van egy gázosom is, akit nagyon szívesen ajánlok, viszont kezdek félni az Univerzumtól, mert ha ilyen ütemben teljesíti az újévi kívánságaimat, biztos, hogy egyszer kérni fog tőlem valamit. De nem érdekel, viszlát, kabátban pisilés, szia, kádban olvasás!
* Összefoglaló megnevezése mindannak, ami autóban, villamos hálózatban vagy gázkazánban elromolhat, és amire a megfelelő szakember megfelelően gyászos, egyben némiképp szemrehányó (hát hogy hagyhatta ilyen állapotban pont a fluxuskondenzátort???) arckifejezéssel hivatkozva rengeteg sok pénzt igényelhet.
** Ehelyütt jegyezném meg az internet dicséretéül, hogy amikor a Bricóba (nyugodjék békében) jártam, és mittomén, laminált padlót, csempét, csempevágót, fugát, körfűrészt, csiszolólapot, mindenféle egyéb szerszámokat és változatos méretű fadarabokat vettem random, akkor nagyjából a harmadik alkalom után már az összes osztály összes alkalmazottja megértően, egyben a hülyéknek kijáró tisztelettel bólogatott, hogy ezt is megnézte a youtube-on, ugye?
Időközben megjelent a Tallián Miklós elrablása koprodukciós sorozat legújabb epizódja, és ennek kapcsán szeretném leszögezni, h az I’m Your Man albumról minden számot eléggé szeretek, a Jazz Police-t kivéve, amiről egyszerűen nem értem, hogyan kerülhetett rá.
Tisztában vagyok vele, hogy hétvégén mégsem írtam a cégvezetőről, de úrinő nem magyarázkodik.
Mindenesetre a bloggerinás verseny azon mondata, hogy “a nők szavának, legyen az kimondott vagy leírt gondolat, ereje van”, gondolkodásra késztetett afelől, hogy miért kell vajon ezt hangsúlyozni, amikor pedig egyértelmű, vegyük pl a munkahelyi viszonyaimat (bár a munkahelyem annyira nőpárti minden ellentétes feltételezés ellenére, hogy nővédő szervezeteknek is dolgozik, az ilyen helyzetekből születnek a nyomdában olyan levelek, mint például hogy “a 49. oldalról a bántalmazás vége lemaradt, légyszi pótoljátok” (true story)).
Szóval egy átlagos keddi nap volt éppen (esetleg szerdai), amikor a cégvezető a gépe előtt merengve egyszer csak megjegyezte Tarhonyakártevőnek, hogy “annyit azért megtanultam a Civilizationból, hogy ha egyszer véletlenül kettesben találnám magamat luciával egy lakatlan szigeten, akkor nagyon gyorsan agyon kell vernem egy bottal, vagy valami, mert ez [explicit content] képes arra, hogy egy hét alatt beidomítsa a cápákat, hogy megöljenek”, ami egyértelműen bizonyítja, mekkora ereje van az ún. nők kimondott szavának.
Ez a dialógus ugyanis évekkel korábban kezdődött, sokkal romantikusabban, amikor cégvezető elkövette azt az elhamarkodott kijelentést, hogy bármikor feleségül venne engem agnusszal egy csomagban. Erre én valamikor később azt reagáltam, hogy túlságosan kedvelem ahhoz, hogy a szaván fogjam, mivel én nem annyira mrs., mint inkább özv. szeretnék lenni (lehetőleg gazdag özv.), aminek kapcsán a kihívásokat kedvelő cégvezető egész cselekvési tervet épített arra*, hogy lehetne kijátszani ezt a dolgot, például mindig együtt autóznánk, együtt repülnénk, és ugyanazt ennénk-innánk.
Később felülkerekedett rajta az üzleti géniusz (a kettő között egyszer felvitt egy hűtőszekrényt a magasföldszintre a hátán, akkor majdnem hozzámentem), és felvetette, hogy bizonyos százalékért hajlandó lenne a shotgun weddingek mintájára házasságokat szervezni nekem (mi lennénk a tanúid is, vetette közbe Tarhonyakártevő, mire a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy mi mellett tanúskodnának, amellett, hogy nem én voltam?), fegyverrel kényszerítenénk a vőlegényt az oltár elé, magyarázta nekem a cégvezető (aki fegyverét, a bambuszkardot a raktárban tartja, de tudtommal még senkit nem bántalmazott vele) lelkesen, én meg álmodozva levontam a konzekvenciát, hogy és csak akkor húznátok meg a ravaszt, amikor már kimondta az igent.
* Mivel évek óta monogám párkapcsolatban él, ez természetesen csak elméleti kontempláció, mintegy gondolatjáték.
Na most az van, hogy itt lehet a bloggerinaságomra szavazni (vagy Isoldéére, meg persze másokéra is, csak másokra miért szavazna bárki): http://bloggerina.nlcafe.hu/termek/nesztelencsiga-blog.
Sajnos azt nem ígérhetem meg, hogy ha nyerek, lesz heti három blogposzt (mert azt már megígértem másért), de mindenesetre kétségbevonhatatlanul meglenne annak a maga ironikus jellege, ha a Nők Lapja bloggerinája lennék (remélem, tiara is jár hozzá), úgyhogy aki hozzám hasonló humorérzékkel rendelkezik, az esetleg szavazzon rám. Vagy valami.
Tél volt, kora reggel, a varjak tettetett lelkesedéssel köröztek a közelben.
A szlávos arcú lány, akit sok néven ismertek, a kávéjára pillantott. Ügyelt arra, hogy arcáról ne lehessen leolvasni semmit. Ebben nagy gyakorlata volt.
– Azért megnyugtató, hogy a kávédat is ugyanolyan gyűlölettel nézed, mint engem – jegyezte meg vidáman a férfi, akinek szintén sok neve volt.
Játsszon téged a Dolph Lundgren, de inkább a Danny Trejo, gondolta a lány, aki bármire szívesebben gondolt, mint az előttük álló küldetésre, noha már megszokhatta volna ezt az élethelyzetet. Nem szerette azokat az embereket, akik ilyen komoly pillanatokban is képesek viccelődni.
– Na, induljunk – javasolta a férfi, aki meg sem próbálta elrejteni lelkesedését. A lány agyán átfutott a kérdés, hogy ilyennek vajon születni kell, vagy a sok tapasztalat öli ki idővel az emberből a lelket és a természetes reakciókat. De azért úgy döntött, tesz még egy próbát.
– Muszáj? – kérdezte. – Úgy értem, nem lehetne…
– Megyünk – jelentette ki tenyérbemászó jóindulattal, ugyanakkor ellentmondást nem tűrően a férfi. – Te is tudod, hogy nem halogathatjuk tovább.
A lány vezetett. Vezetés közben mindig megnyugodott egy kicsit. Olyankor csak arra gondolt, amit éppen csinált, és mint mindenben, a vezetésben is versenyzett magával. Művészetre fejlesztette azt a játékot, hogy a fékhez lehetőleg hozzá sem érve, a gázt pedig nagyon óvatosan kezelve elérje, hogy a hibrid autó benzinomotorja minél később kapcsoljon be. Most is fél szemmel a megnyugtató kék és fehér folyamatláncokat villogtató kijelzőt figyelte. Az emberek és állatok általában még időben elugrottak előle. A lány szilárdan hitt mind a károsanyag-kibocsátás minimalizálásában, mind a szabad helyváltoztatás jogában. Úgy érezte, ha sikerül megdöntenie öt kilométeres egyéni rekordját, akkor talán mégis van remény arra, hogy jól alakul ez a nap.
Mindeközben teljesen megfeledkezett a mellette ülő férfiról, aki egyszer csak egy felirat nélküli lemezt húzott elő a zsebéből. – Hoztam neked meglepetést – magyarázta.
A lány nem nagyon figyelt rá. Ekkorra már annyi időt töltöttek együtt, hogy nagyrészt ismerte a férfi zenei ízlését, és amúgy is halkra volt állítva a lejátszó, az elektromotor meg zúgott, úgyhogy csak valami kattogást hallott. Eddig három és fél kilométert tettek meg pusztán árammal.
A férfi matatott egy kicsit a műszerfalon, minek során lenullázta a legutóbbi nullázás óta megtett utat, átállította a kilométerórát mérföldre, majd megtalálta a gombot, amelyet keresett.
– She’s closing her eyes, she’s starting to dream, SHE’S PULLING THE STRINGS! – hasított az elektromotor megnyugtató zümmögésébe a jellegzetes szintetizátorzene kíséretében.
A lány a sokktól a gázra taposott.
A folyamatvektorok narancssárgára váltottak.
A férfi a hatással láthatóan elégedetten vigyorgott. – AND SHE TAKES ME AWAY AND SHE’S PULLING THE STRINGS WHEN SHE’S PLAYING WITH LOVE! – harsogta együtt a lejátszóval alig leplezett kárörömmel. – Gondoltam, ettől felébredsz – tette hozzá magyarázólag, mit sem sejtve.
A lány a munkahelyétől szokás szerint valamivel távolabb parkolt le, és miközben megtette az utat a kapuig, amelyen csak a titkos kód ismeretében lehetett bejutni, szórakozottan azon gondolkodott, hogy a hipó vajon leszedné-e a csomagtartójában található fejszéről és ásóról a vérnyomok maradványait. Szilárdan hitt a védtelen, kiszolgáltatott nőkkel szemben elkövetett visszaélések helytelenségében is.
Amikor belépett az ajtón, már valamivel jobb kedve volt. Aznap is meghozta azt az áldozatot a hazájáért és a szűkebb környezetéért, amelyért köszönet ugyan nem járt, de amelybe egy kicsit mindig belehalt: felkelt, és bement a munkahelyére annak ellenére, hogy reggel volt. De most, hogy ezen sikeresen túlesett, és a kávé is hatni kezdett, kezdte úgy érezni, a világ talán mégsem olyan reménytelen és gyűlöletes hely, mint egy órával korábban gondolta.
– Szép jó reggelt – köszöntötte a főnöke.
A lány úgy érezte, ezt azért nem érdemelte a sorstól, de összeszedte minden erejét, kihúzta magát, és túllépett a dolgon. Ügyelt arra, hogy arcáról ne lehessen leolvasni semmit.
A felütés az volt, hogy egyik késő délután a cégvezető egyszer csak megszólalt, hogy pusztán azért nem csesz le, amiért munkaidőben a blogomat olvasgatom, mert ő is a blogomat olvasgatja. Ekkor felhívtam a figyelmét arra, hogy egy órája lejárt a munkaidőm, mire without skipping a beat rávágta, hogy akkor ez a másik oka, majd rövid gondolkodás után kedvesen megkérdezte, hogy ha lejárt a munkaidőm, miért a céges erőforrásokat pusztítom. Ekkor már ketten feleltük neki, hogy nem a blogom olvasgatása miatt van bekapcsolva a gépem, hanem mert azon van a számlázóprogram, és amint kikapcsoljuk, mindig jön egy vevő. Ezek után már csak a személyes hősugárzómra tudott hivatkozni, de egy olyan tekintet kíséretében, amelyre nincs mentség, tájékoztattam, hogy azt már a munkaidő vége előtt másfél órával kikapcsoltam.
Mindenesetre ezután csevegtünk még pár szót, aminek az lett a vége, hogy az ujjamat vádlón felé tartva közöltem vele, hogy most már tényleg meg fogom írni a blogomba, sőt, valamelyik hétvégén másról sem fogok írni, és állom is a szavam, úgyhogy most Sabolc-hétvége következik (az olyan, mint a Shark Weekend a Discoveryn, csak durvább).
Stay tuned.
A szerkesztőgárdában ugyan bizonyos ellentétek éleződtek ki a forgatókönyvírói nyomás és a növekvő hírnév és népszerűség hatására (amelyek anyagi gyarapodásban sajnos nem manifesztálódtak), és az e heti rész majdnem meghiúsult műélvezői allűrök miatt (hogy idézzem: “NEM LÁTTAD A STAGGER LEE VIDEÓJÁT, hát ide ne gyere holnap mindenféle TM-blogokról meg epizódokról egyeztetgetni meg iszogatni meg beszélgetni, ha ez még akkor is így van!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!444!!4!!! négy!!IV!44iv4!!!!!!NÉGYivNÉGYnégy4!!!!!!”), de végül asszertív, kompromisszumképes kommunkáció segítségével sikerült feloldani az ellentétet (“időközben nyitott kapukon döngetsz a négyeseiddel, tudd meg!!!”), úgyhogy megjelent a legújabb, 4. epizód, én nevettem.
én: utána mozi előtt nem bírtam tovább, gondoltam, úgyis mindenhol árleszállítás van, veszek egy papucsot, akármit, szóval bementem a humanicba, és vettem egy ugyanolyan magas sarkú, de 45-ről 5-re leárazott bőrcsizmát :)
nemén: azért ez a mondat annyira te vagy
nemén: mindenestül
nemén: a 45 helyett 5-ös belenyúlással
nemén: meg hogy a kényelmetlen cipő helyett veszel egy csizmát, ami leginkább csak extrém szexre alkalmas
nemén: hagyományos csizmafeladatokra (csúszós hóban közlekedés) nem :)
***
Szóval az úgy kezdődött, hogy péntek reggel arra gondoltam, nem érdekel a tél, úgyis kocsival vagyok, csakazértis nőnek fogok öltözni, ceruzaszoknya, körömcipő, blúz, csak azt hagytam ki a számításból, hogy a munkahelyem pár száz méterre van a legközelebbi ingyenes parkolóhelytől (a google maps szerint 800, de ez azért soknak tűnik).
A ház előtt mindenesetre őszinte elismerésüket fejezték ki a fodrászok („ez a cipő, ez bátor dolog volt, lucia”), ami csak részben kárpótolt a latyakban és tűsarkúban megtett útért. Utána a szomszéd néni, aki átjött hozzánk valami szívességet kérni, szintén elmondta, hogy látott reggel, és nagyon drukkolt, nehogy kitörjem a bokámat, a kutyás pasi meg megkérdezte, hogy fogadásból vettem-e fel ezt a cipőt (ami mind azt bizonyítja, hogy igenis érdemes és szükséges cipőket vásárolni, mert elidegenedett világunkban ez megszólaltatja az embereket, és kiváltja a kommunikáció és a visszajelzés megnyilvánulásait, amelyekre oly nagy szükségünk van lelki egészségünk szempontjából, legalábbis ezt magyarázgattam magamban, miközben egyre jobban idegesített, hogy nincs-e vajon jobb dolguk az embereknek, mint az én lábamat nézegetni, én soha nem nézem más cipőjét. Nem mintha nem lenne szép a cipőm).
Utána az OBI-ban vásároltam a cipőben tizenöt kiló pelletet gyújtósnak (miközben próbáltam úgy tenni, mintha nem a bevásárlókocsi fogója tartaná a teljes súlyomat, mert már kezdte nagyon törni a sós hólében ázó cipő a lábamat), ahol a pénztároslány szintén megnézte a cipőmet (ez valami kötelező protokolláris izé mostanában?), majd megosztotta velem azt a történetet, hogy ő tavaly konkrétan miniszoknyában és szandálban indult el kocsmába az egyik havas estén, mert annyira szép volt az a szandál (magyarázta álmodozva, én meg megértően bólogattam), de ugye szandálhoz harisnyát sem lehet venni, úgyhogy csupasz lábakkal ment, és eléggé fázott, de megérte. Itt egy pillanatra összekapcsolódott a lelkünk, de utána sajnos ki kellett tolnom zuhogó havasesőben és bokáig érő latyakban a pelletet az autóig.
És ekkor jött az a rész, hogy bementem mozizni az Arénába, azzal az elhatározással, hogy egyben mindegy mire, de lecserélem a cipőmet, és ebből lett az, hogy végül is egy ugyanolyan kényelmetlen, de tök szép csizmát vettem, de meg tudom magyarázni. It was a crime of passion, dear jury Az úgy volt, hogy a Deichmannban már semmi nem volt a méretemben, a Humanicban viszont megláttam ezt a Cate Grayt az utolsó darabos részen pofátlanul leárazva, és logikailag megindokoltam magamban, hogy egyrészt már csak hagyományőrzés miatt is muszáj megvennem (tavaly ilyentájt is vettem egy ugyanennyire leárazott, rózsaszín, térd fölé érő, tiszta bőr cate grayt, és ezennel hagyományt teremtettem abból, hogy minden januárban veszek egy az ismerőseim szerint legalábbis kétséges választásnak bizonyuló, de szerintem szép, nagyrészt hordhatatlan* csizmát leárazva), másrészt pedig a moziban úgyis levehetem.
Azzal mondjuk nem számoltam, hogy itthon ebben fogom éjjeli fél tizenegykor kiásni a kertkaput a hóból, de így legalább igazoltam a Fred Astaire-hez és Ginger Rogershez köthető mondást, miszerint egy nő bármire képes, amire egy hókotró, magassarkú csizmában, hátrafelé.
* Eddig egyszer volt rajtam, július közepén. Azt hiszem, elmondható, hogy engem nem korlátoz az időjárás az öltözködésben.
A forgatókönyvírói sztrájk hete után megjelent Tallián Miklós elrablásának legújabb epizódja.
Írtam tegnap a megfelelő szerveknek (fővárosi közterület-felügyelet, bkv, máv), hogy megnéztem a met.hu-t, és mára és holnapra havazást jeleztek, készüljenek fel a helyzetre, őszinte hívük. Válaszoltak vajon? Nem.
(On the brighter side: kaptam lófejet az ágyamba? Nem).
nemén: angolkrém!
nemén: igen
nemén: tehát foglaljuk össze az élet értelmét
nemén: 1) zsír
én: expressz?
nemén: 2) barátok
én: illúzió!
nemén: 3) hogy legyen kiket futni küldeni, míg mi esszük a zsírt
(Igen, úgy tűnik, a szőlős Bomba élettani hatásai közé tartozik 1. a posztolási kényszer, 2. a depresszió címszavakban végzett filozofálásgatásba fojtása).
A sztori azzal kezdődött, hogy ma délután-koraeste négy különböző ismerősöm is bejelentkezett hozni-vinni dolgokat, akik közül csak kettő ismerte egymást, három viszont pasi volt, nekem egyik sem közeli barátom, de kedvelem őket, úgyhogy úgy döntöttem, csinálok valami kaját, abból baj nem lehet. Van ugye Nigellának az az életelve, hogy ne parázzuk túl a főzést, üssünk össze valamit az otthon megtalálható dolgokból, és tökre méltónak éreztem magam hozzá, mert nálam is olyan minden háztartásban fellelhető alapanyagok voltak, mint az ő könnyű-gyors receptjeiben, például libamell, szarvasgombás balzsamecet és lilakrumpli*.
Szóval először gyorsan leválasztottam és felkockáztam a hájrétegeket a libamellről, lesütöttem belőlük a zsírt, és a Neve Elhallgatását Kérő Férfiismerősöm már itt gyanús kellett volna legyen, mert szinte egymás kezére taposva faltuk fel belőle a töpörtyűt csak úgy natúrba’ (a közben megérkező többieket is kínálgattuk a forma kedvéért, de ők még az udvariassági szakaszban voltak). Utána kisütöttem a megképzett zsírban a szójaszószos-sós-paprikás libamellet, amíg kanállal nem lehetett vágni, igény szerint kapott balzsamecetet is, lefőtt a krumpli is, minden gyors volt, nagyon finom lett, jóllakott a mindenki.
Ezután következett az a rész, amikor hirtelen senki nem akart hazamenni, hanem még dumáltunk egy csomó mindenről (mindenki ismerte a mindenkinek a valakijét, stb), én viszont Oscar Wilde-hoz (és valószínűleg Nigellához) hasonlóan bárminek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem, úgyhogy oldalazni kezdtem a pecsenyezsíros serpenyő felé, mintegy casually. A zsákmányt figyelő ragadozók kifinomult ösztönei segítségével hamarosan felfedeztem, hogy a NEKFI is arrafelé oldalazik a másik irányból, de összecsapásra végül nem került sor, hanem az lett a szavak nélküli konszenzus, hogy kétoldalról mártogatunk mintegy mellékesen kenyérdarabokat, mint két agrikulturálisan fejlett sakál, miközben ezzel párhuzamosan próbálunk úgy tenni, mintha maradt még volna belőlünk a kultúremberből, és igyekszünk intelligensen és szellemesen társalogni a többiekkel.
Ez idővel egyre nehezebbé vált, mert mindenféle aggályok és határkonfliktusok merültek fel a színzsír ígéretesebb területeinek megszerzéséért folytatott küzdelem során, és már nem lehettünk sokra attól, hogy tényleg egymás torkának essünk, amikor a társaság rajtam kívüli egyetlen hölgytagja (vagy mondjuk úgy, az egyetlen) ránk nézett, és enyhén megrovó, távolságtartó, egyben hitetlenkedő arckifejezéssel megkérdezte, hogy “és ti ezt csak így…?”.
Ettől elszégyelltem magamat egy kicsit, mert valóban vannak evőeszközeim is, úgyhogy gyorsan előkaptam két kanalat (a késhez még túl folyós volt az állag), és ezek után nem is használtunk már alibinek kenyeret, hanem hagytuk, hadd szóljon a színzsír magában, amelyet egy kis szőlős Bombával küldtünk meg (van nekem ez a hobbim, hogy mániákusan kipróbálok (egyszer) mindent, amiben minél több természetellenes adalék van, így került a szőlős Bomba a háztartásba).
Az említett hölgy erre szó szerint lesápadt, és látszott rajta, hogy nagyon rosszul van, úgyhogy feltettem néhány, a jobb megismerését célzó kérdést, minek következtében kiderült, hogy 1. szélsőséges vegetáriánus, 2. szélsőséges egészségeséletmód-rajongó (ő maga jellemezte magát így). Innentől nem nagyon volt kiút ebből a helyzetből, de végül azért szerencsére azt mondta, hogy a körülmények ellenére alapvetően jól érezte magát a libazsírgate-et leszámítva, előfordulhat, hogy máskor is jön, és a lilakrumpli tényleg nagyon finom.
Nekem most egy kicsit fáj a hasam, de biztosan csak lelki okokból.
* A libamell azért, mert karácsonyra ketten is megoldották számomra a bevásárlás logisztikáját, és mindketten olyan nyolc fős családra számolva az én terveim alapján, a gyerek viszont bejelentette, hogy ő csak lilaburgonyát hajlandó enni túrós tésztával, husinak legfeljebb rántott csirkét, én meg úgy vagyok, hogy az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat, nem az, hogy négy és fél évesen libamellet meg hízott kacsamájat kényszerítsek belé, csak mert karácsony van, úgyogy azóta is tele van vele a mélyhűtő.
A lilakrumpli meg az egyetlen zöldségköret, amit mostanában megeszik, úgyhogy mindig van itthon, de tényleg nagyon finom. A szarvasgombás balzsamecetnek pedig megtetszett az üvege pár hónapja, azóta is várom, hogy elfogyjon, mert én nem szeretem a szarvasgombát.
settenkedve lopakodó 