én: utána mozi előtt nem bírtam tovább, gondoltam, úgyis mindenhol árleszállítás van, veszek egy papucsot, akármit, szóval bementem a humanicba, és vettem egy ugyanolyan magas sarkú, de 45-ről 5-re leárazott bőrcsizmát :)
nemén: azért ez a mondat annyira te vagy
nemén: mindenestül
nemén: a 45 helyett 5-ös belenyúlással
nemén: meg hogy a kényelmetlen cipő helyett veszel egy csizmát, ami leginkább csak extrém szexre alkalmas
nemén: hagyományos csizmafeladatokra (csúszós hóban közlekedés) nem :)

***

Szóval az úgy kezdődött, hogy péntek reggel arra gondoltam, nem érdekel a tél, úgyis kocsival vagyok, csakazértis nőnek fogok öltözni, ceruzaszoknya, körömcipő, blúz, csak azt hagytam ki a számításból, hogy a munkahelyem pár száz méterre van a legközelebbi ingyenes parkolóhelytől (a google maps szerint 800, de ez azért soknak tűnik).

A ház előtt mindenesetre őszinte elismerésüket fejezték ki a fodrászok („ez a cipő, ez bátor dolog volt, lucia”), ami csak részben kárpótolt a latyakban és tűsarkúban megtett útért. Utána a szomszéd néni, aki átjött hozzánk valami szívességet kérni, szintén elmondta, hogy látott reggel, és nagyon drukkolt, nehogy kitörjem a bokámat, a kutyás pasi meg megkérdezte, hogy fogadásból vettem-e fel ezt a cipőt (ami mind azt bizonyítja, hogy igenis érdemes és szükséges cipőket vásárolni, mert elidegenedett világunkban ez megszólaltatja az embereket, és kiváltja a kommunikáció és a visszajelzés megnyilvánulásait, amelyekre oly nagy szükségünk van lelki egészségünk szempontjából, legalábbis ezt magyarázgattam magamban, miközben egyre jobban idegesített, hogy nincs-e vajon jobb dolguk az embereknek, mint az én lábamat nézegetni, én soha nem nézem más cipőjét. Nem mintha nem lenne szép a cipőm).

Utána az OBI-ban vásároltam a cipőben tizenöt kiló pelletet gyújtósnak (miközben próbáltam úgy tenni, mintha nem a bevásárlókocsi fogója tartaná a teljes súlyomat, mert már kezdte nagyon törni a sós hólében ázó cipő a lábamat), ahol a pénztároslány szintén megnézte a cipőmet (ez valami kötelező protokolláris izé mostanában?), majd megosztotta velem azt a történetet, hogy ő tavaly konkrétan miniszoknyában és szandálban indult el kocsmába az egyik havas estén, mert annyira szép volt az a szandál (magyarázta álmodozva, én meg megértően bólogattam), de ugye szandálhoz harisnyát sem lehet venni, úgyhogy csupasz lábakkal ment, és eléggé fázott, de megérte. Itt egy pillanatra összekapcsolódott a lelkünk, de utána sajnos ki kellett tolnom zuhogó havasesőben és bokáig érő latyakban a pelletet az autóig.

És ekkor jött az a rész, hogy bementem mozizni az Arénába, azzal az elhatározással, hogy egyben mindegy mire, de lecserélem a cipőmet, és ebből lett az, hogy végül is egy ugyanolyan kényelmetlen, de tök szép csizmát vettem, de meg tudom magyarázni. It was a crime of passion, dear jury Az úgy volt, hogy a Deichmannban már semmi nem volt a méretemben, a Humanicban viszont megláttam ezt a Cate Grayt az utolsó darabos részen pofátlanul leárazva, és logikailag megindokoltam magamban, hogy egyrészt már csak hagyományőrzés miatt is muszáj megvennem (tavaly ilyentájt is vettem egy ugyanennyire leárazott, rózsaszín, térd fölé érő, tiszta bőr cate grayt, és ezennel hagyományt teremtettem abból, hogy minden januárban veszek egy az ismerőseim szerint legalábbis kétséges választásnak bizonyuló, de szerintem szép, nagyrészt hordhatatlan* csizmát leárazva), másrészt pedig a moziban úgyis levehetem.

Azzal mondjuk nem számoltam, hogy itthon ebben fogom éjjeli fél tizenegykor kiásni a kertkaput a hóból, de így legalább igazoltam a Fred Astaire-hez és Ginger Rogershez köthető mondást, miszerint egy nő bármire képes, amire egy hókotró, magassarkú csizmában, hátrafelé.

* Eddig egyszer volt rajtam, július közepén. Azt hiszem, elmondható, hogy engem nem korlátoz az időjárás az öltözködésben.