lucia bejegyzései

a lakótársaimról

19 hozzászólás

És ha már így fosom a szót, arra is szeretnék rákérdezni, nem olvas-e engem valamilyen orchideaközeli személy, aki meg tudná mondani, mi is tulajdonképpen az enyém célja. Az esettanulmány: orchidea (a nevét nem tudom, az a kétszáras, ikeás típus) hazajött velem a boltból, pár hónapig vígan virágozgatott, majd abbahagyta. Ekkor visszametszettem (ennyi volt a cserepére írva, hogy elvirágzás után vissza kell metszeni), minek következtében az orchideából nem maradt semmi, ami szemnek látható lenne. Emiatt pár hétig egyáltalán nem locsoltam (nagyon hülyén éreztem volna magam, amint egy üres cserepet öntözök), az orchidea viszont egyszer csak orvul növesztett két levelet (nagy flash volt, az egyik pillanatban még üres cserép, a másikban két bazi nagy levél néz ki belőle, ráadásul ezt egy eredetileg levéltelen növény csinálta), azóta a levelek számát megduplázta, szóval most nagyon szeretném tudni, miért csinálta ezt, és mi lesz a következő lépése, hogy lélekben fel tudjak készülni arra is, ha esetleg hirtelen elkezd makkot teremni, vagy ilyesmi.

Ja, és ha már itt tartunk, azt is megmondhatná valaki, miért hal meg mindig a thai bazsalikomom? virágföldbe raktam mindegyiket, nagy cserépbe, öntöztem rendesen, mégis elfonnyadnak és hörögve kimúlnak, hideg van nekik, vagy mi? Beszélni kell hozzájuk? Szeretetteljes családi légkörben kell őket nevelni? Tudatni kell velük, hogy nem csak az élelmiszert látom bennük, hanem önálló, értékes individuumokat, vagy mi van?

htb

8 hozzászólás

A titkárnőnkkel odáig fajult a helyzet, hogy a főnököm megmondta neki, hogy nem igazán szeretné, ha letöltené a felmondási idejét, úgyhogy mától tragikus hirtelenséggel egyedül maradtam egészen péntekig.

Tegnap benéztem egyébként a Tescoba, mert hűtőgépet kell venni (az árát majd levonjuk a lakbérből), de nagyon nehezen jutottam el a fehéráru-osztályig, mert tökre olyan voltam, mint Isolde, amikor a tudatosság magasabb szintjére emelkedik, és rögtön leragadtam például a vágódeszkáknál, hogy jé, milyen szép vágódeszkák. Mentségemre szóljon, hogy tényleg nagyon szép vágódeszkák voltak, az egyik pl. lehetett olyan 3-4 cm vastag, tömör fa, komoly darab, nem játékszer. Sajnos nincs szükségem vágódeszkára, úgyhogy továbbmentem a kelesztőtálak és a fém keverőedények felé, és a világi hívságokon gondolkoztam, hogy én például teljesen profin kelesztek a vájdlingban is, mégis úgy érzem, nem teljes az életem egy dizájnos kelesztőtál nélkül, de szerencsére a gondolataim még időben visszakanyarodtak a hűtő felé, és én is a gondolataim nyomába eredtem. A porszívókat viszont valaki cselesen a keverőtálak és a hűtők közé helyezte, úgyhogy végignéztem az összeset, és szörnyű dilemmába kerültem, mert volt egy pontosan olyan porzsák nélküli – madzagbehúzós, amilyen a fiúnak van, és ami nagyon bejött nekem, Philips márkájú, viszont rettenetesen ronda színű, ugyanakkor mellette állt egy szintén porzsáknélküli noname gyönyörű, metál-meggyvörös színben, aminek olyan alakja volt, amit csak egy űrállomáshoz tudnék hasonlítani. Szerelmes lettem. Ugyanakkor a Philips azért mégiscsak egy márka, és nem akarok kéthavonta porszívót cserélni, úgyhogy teljesen elfelhősödött a homlokom, álltam ott elveszetten, hogy most akkor mi van, ki vagyok én, és mit akarok az élettől, melyik porszívót, ennek a kérdéskörnek a rabságában valahogy odakeveredtem a tesco sajátmárkás csináldmagad cuccosok közé, színesre festett madártollak meg minden, aztán észbe kapva új irányból próbáltam becserkészni a hűtőket. Ekkor a mikrosütők csodálatos világába keveredtem, inox legyen-e vagy fekete, kell-e külön grillsütő vagy vegyek egy olyat is tudó mikrót, szóval cseppet sem lett könnyebb az életem. A hűtőt ezzel szemben kb öt mp alatt kiválasztottam, takarékos áramfogyasztású önleolvasztós darab nagy mélyhűtő résszel, úgyhogy marad a porszívó-dillemma, meg a mikrós kérdés, illetve hogy vegyek-e professzionális vágódeszkát csak azért, mert a többivel például nem lehet embert ölni.

a hétfőről

11 hozzászólás

Naszóval hétfőn be kellett mennem a városba mindenképpen, úgyhogy — hétfő lévén, autista vagyok ugyanis — telefonáltam Isoldének, hogy esetleg a szokott időben szokott helyen (mivel autista vagyok, egy precedens után sincs túl sok választási lehetőségem). A szokott helyig szépen lassan jutottam el, mert időközben benéztem a Mangóba, ahol beleszerettem egy sötétpiros esőkabátba (nagyon szép volt, belül apró fekete-fehér pöttyös, méretezett, nem pedig one size fits no one), de mivel nekem pénzem, az esőkabátnak pedig kapucnija nem volt (pedig azt hiszem, ez reális elvárás egy esőkabát esetében), végül otthagytam. Ugyanezt tettem a Women's Secretben talált sötétpiros köntössel is (I'm starting to see a pattern here), pedig ők nagyon jókat csinálnak, két éve hordom például a mostanit, ami csokibarna, nagyon finom puha, például minden további nélkül el tudok például vegyülni benne a plüssállatok között, ugyanakkor military szabása van, tehát háborús körülmények között is hordható hitelesen.

Időközben eszembe jutott, hogy akkor szólok mr. a-nak is, hogy esemény van, és amikor megérkezett, éppen az őslélekről beszéltünk, ami lélekvándorlási szempontból olyan, mint a három vak bölcs elefántja. Mivel mr. a szereti az elefántokat, rögtön be tudott csatlakozni a témába, aztán áttértünk a japán regékre és mondákra (mint az utóbbi időben kiderült, gyakorlatilag bármilyen témától el tudok jutni két lépésben a japán regékig és mondákig), elmondtam például, hogy vannak ezek a regék és mondák, amiknek olyan furcsa a vége, például az, amiben éldegél a szerzetes az erdőben, este elmegy sétálni, találkozik egy másik szerzetessel, egy ideig együtt gyönyörködnek a holdban, majd a másik folytatja az útját a város felé. Az 1. sz. szerzetes szomorú lesz, hogy nincs kivel nézegetnie a holdat, a csonttemetőben összeszed csontokat, és csinál magának egy barátot, de sajnos az illetőnek "rossz volt a színe és nem volt szíve". Ekkor a szerzetes elmélkedik egy kicsit azon, hogy összetörje-e, de az mégiscsak olyan lenne, mintha megölné, úgyhogy végül csak otthagyja valahol, és elmegy egy híres mágushoz. A híres mágus elmagyarázza neki, hogy tejet és pézsmát kell égetni az ember mellett, stb, stb, és akkor váratlan fordulattal véget ér a történet azzal, hogy "Szaigjó azonban megelégelte az egész dolgot, és elhatározta, hogy nem megy tovább". Meg volt egy másik történet is, ami egy makrélaárusról szólt, aki igazából mágus, és a makrélái a Kegon szútra tekercseivé válnak, ez azzal a mondattal ér véget, hogy a botja, amiről korábban nem sok szó esett "nem indult növekedésnek, nem borult virágba, és semmi rendkívüli nem történt vele". Isolde erre rögtön rávágta, hogy ezen meditálni kell, mr. a meg azt mondta, szimbóleum. Az este során még nagyon sok dologról állapították meg ugyanezt, mint kiderült, az életben tulajdonképpen minden szimbolikus.

Aztán olyan is volt, hogy megkérdeztem mindenkit, milyen természetfeletti képességet vagy reális tehetséget választana magának, ha egy jó tündér megkérdezné, mr. a rögtön rávágta, hogy bármit az x-menből, de leginkább a wolverine, mert ő beszélhet csúnyán és cigizhet, majd rátért arra, hogy igazából annak is nagyon örülne, ha nem vágná el a kezét késsel kenyérvágás közben. Erre Isolde pszichoanalítikus módszerekkel levezette, hogy kislány akar maradni, esküszöm, volt  egy bizonyosfajta kitekert logika a gondolatmenetében, de már nem tudnám felidézni. Mindenesetre amikor a később megérkező L. azt mondta, nem tudja a választ, mert neki most csak a Heroesből jutna eszébe valami, az pedig lame dolog, mr. a rögtön letorkolta, hogy hát nem mindenkinek a Heroes jut eszébe, ez a médiavezérelt világunk átka, hogy az emberek már nem is tudnak filmes kliséken kívül gondolkozni.

Később szóba került, hogy pillanatnyi lelkiállapotomhoz az özvegység illene, mint társadalmi állapot, csak sajnos senki nem hajlandó feleségül venni, hogy végre megözvegyülhessek. Kaptam arra vonatkozó javaslatokat, hogy vetessem esetleg el magam egy Özvegy vezetéknevű pasival, akkor lehetnék Özvegyné, vagy vegyem fel a Fekete Ö. Lucia nevet, szóval vannak perspektíváim. Igazából azért fontos számomra ez a dolog, mert akkor bemutatkozhatnék, mint Özv. M. Umbulda, és amikor kérdezik, hogy hogy viselem, akkor elővehetném a zsiráf és a nyuszi fényképét, hogy én tartom magam, de a szegény kicsikék…

Az este vége felé már leginkább a részecskegyorsítóról, a lélekvándorlásról és a kifeszített időpillanatokról volt szó, konkrétan arról a nagyon nagy, recens hírekben szereplő részecskegyorsítóról, Isolde mutatta is, hogy nézd, ekkora, és ekkorák mellettük a házak, mire mr. a kijelentette, hogy az a combino, logikus, az is akkora, és az is felgyorsítja a részecskéket mondjuk az Oktogon és a Király utca között, az L. meg kifejtette, hogy ha Isolde mondjuk összetörné az ő telefonját, akkor szét lehetne válogatni az alkotóelemeit, rezet, műanyagot, és új telefont csinálni belőle, tehát a "lélek" nem vész el. Én leragadtam a képnél, ahogy Isolde összetöri az L. telefonját, mire az L. reflexből elkezdi szétválogatni az alkotóelemeit, de én például a Schrödinger macskájával is így voltam, nyolc évembe került, amíg felfogtam, hogy az csak egy hasonlat. Mindenesetre ennek a gondolatmenetnek a mentén felvetettem, hogy kérjünk egy doboz fogpiszkálót, és építsünk hajókat az asztalon összegyűlt kólásüvegekbe (vad buli volt), ha már kreativitás, de aztán inkább elmentünk haza.

a legújabb titkárnőről

16 hozzászólás

Egész délelőtt meghallgatások voltak, a végén professzionális döntést hoztunk: az 5. számú jelentkező eredeti végzettsége pszichológus és beszél angolul (+2 pont tőlem), tavaly volt a Caminón (+2 pont a bejától), nincsen nagy feneke (+2 pont a főnökömtől), szóval csak olyasvalaki nek lenne esélye ellene, aki ezeken felül leszbikus (vagyis valószínűleg nem lesz gyereke) és szociopata (vagyis nem kell a bejával végighallgatnunk az egész napos csivit-csivitet). A logisztikai vezetőnk sem hiába végezte el a HR-es kurzust, rögvest gratulált nekünk a döntésünkhöz, hogy a jóseggű fekete hajú csajt választottuk.

Mély benyomást gyakorolt még ránk a kettes számú versenyző, aki a kérdésre, hogy mit tesz, ha sürgősen el kell küldenie egy e-mailt, és kiderül, hogy nem működik az internet, hosszan gondolkozott némán, majd elsírta magát, erős késztetést éreztem, hogy megrázzam a vállánál fogva, és az arcába üvöltsem, hogy meg tudod csinálni! meg tudod csinálni!, de végül nem tettem, és a hármaska bejövetelre vonatkozó kérdésére sem azt feleltem, hogy a sebzett majomnál gyorsabbak a szálló darvak (igen, hétvégén a japán regéket és mondákat olvastam). Napról napra egyre jobb és jobb ember leszek.

az elmúlt napok krónikája

9 hozzászólás

Leginkább csak távirati stílusban (már hozzám képest):

1. Újból titkárnőt cserélünk. Próbálok erre nem úgy gondolni, hogy elveszítünk egy rossz titkárnőt, hanem úgy, hogy esetleg nyerünk egy jót (nem hagyom magam a tapasztalatok által befolyásoltatni). A dolog negatívuma, hogy hétfőn korán kell jönnöm interjúvoltatás végett, pozitívuma, hogy a fél szemöldök megemelésének frissen elsajátított képességét végre gátlástalanul gyakorolhatom a fent említett interjúvoltatás során (na jó, megpróbálok majd időnként erőt venni magamon, és arra is odafigyelni, amit mondanak).

2. A születésnapi könyvutalványaim maradékából (meglepő módon) könyveket vettem, most a Japán regék és mondákat, illetve Czeizeltől a Tudósok, gének, tanulságokat nyomom párhuzamosan. A Czeizel túl nehéz (fizikailag) a kádban olvasáshoz, úgyhogy ott a japános könyv megy, tegnap került például sorra az asszony, akinek laposférge volt c. történet, ami egy pasiról szól, aki igazából laposféreg, és amikor a végén diót itatnak vele, vízzé változik és elfolyik. Az utolsó mondata nagyon tetszett: "A férfi családja és barátai meglepődtek, de mindenki más nagyon nevetett". A többi történetben is sokat nevetnek, különösen, ha valakinek hasmenése van, vagy előveszi a fütyijét, hát hol találkozik az ember ilyesmivel magyar népmesékben?

A Czeizel is érdekes, már ha valaki szereti a hosszas családfaelemzéseket (én igen, de én például a DVD játékos képernyővédőjét is órákig el bírom nézegetni), de rögtön az első fejezetben annyira felháborodtam azon, ahogy Semmelweis meghalt, hogy most egy kicsit nem olvasom tovább.

3. Voltunk kocsmában Isoldével, ő mint zombi, én meg mint hivatásos depressziós, úgyhogy ő csendben ült derűs mosollyal ajkain, és én is csendben ültem derűs mosollyal ajkaimon (hiteltelen vagyok, tudom, de ha egyszer örültem, hogy találkozunk), azért a fontos dolgokat megbeszéltük, mint hogy például együtt vállalunk majd gyereket (mármint egyszerre). Szerencsére úgy tűnt, ezen a megpróbáltatáson is csont nélkül túljut a kapcsolatunk, legalábbis nem vettem észre, hogy Isolde azon kezdene vívódni, hogy érdemes-e nekünk közös terveket szőni, szóval szerencsére az élet nem követi a filmeket (bár a lelkem mélyén egy cseppet tartok attól, hogy esetleg küld egyszer egy sms-t, hogy megfontolta, és ez neki így túl sok, csak a kávé beszélt belőle, de azért reménykedjünk).

4. Megvívtam magával a sorssal is, ami nem akarta, hogy én lássam a Vaskabátok c. filmet mr. a-val. Akkor még nem is gyanakodtam, amikor három alkalommal is váratlanul más programot csinált nekem az élet, akkor sem, amikor hirtelen az összes vetítést vagy a munkaidőmre rakták, vagy este kilencre, de amikor végre az utolsó napon nekiindultunk, és egyszer csak egy csomó szirénázó autó, illetve rohanó, kapucnis ember jött velünk szemben, egy kicsit elkezdtem kételkedni a véletlen egybeesések valószínűségében. A Károly körúton felhívtam a fiút, hogy mi van már, ő pedig tájékoztatott, hogy a Deákon, amin át kellett kelnünk a mozihoz, könnygázaznak, de én tényleg kíváncsi voltam a filmre, úgyhogy végül hősiesen belevágtunk, sajnos senki nem akart bántalmazni minket, pedig addigra végiggondoltam, mi mindenre lennék képes az esernyőmmel. A film baromi jó volt, mellesleg.

5. Több ízben rádöbbentem, hogy csúnya vagyok, buta, és még írni sem tudok. Az utolsó reményem az maradt, hogy ezt mások nem veszik észre (mondjuk megjátszom, hogy szép vagyok, vagy valami ilyesmi).

Hozzászólás

Az egyedül töltött hétvégém meredeken indult, a péntek este a kocsmában talált, ahol először csak néztem, hogy izé, a lányok valami játékkártyával akarnak játszani, hát jó, ha babazsúr, legyen babazsúr, aztán éjfél felé már olyanok voltunk, hogy vágni lehetett körülöttünk a cigifüstöt, megállás nélkül csapkodtuk a lapokat az italmérésben, a szemek szikráztak, a lányok időnként telefonon nyugtatták a párjukat, hogy majd valamikor megyünk. Ha még egy kicsit tovább maradunk, akkor valószínűleg jöttek volna a durvább tétek, a kocsimat egy hányós babért, meg ilyesmi, de szerencsére inkább hazamentünk.

Szombaton és vasárnap nem tettem ki a lábam a házból, megnéztem viszont a Scrubs teljes első seasont (mindig csak még egy részt), nem volt rossz, bár ez a Zach Braff borzasztóan idegesít (a feje), de a Dr. Cox rokonszenves, olyan House light. Sütöttem bagelt is (az a titka, hogy sütés előtt kicsit meg kell főzni

az új életemről

37 hozzászólás

Ha már így szóba került a költözés, megtaláltam az ideális(t közelítő) albit a világ végén (mivel a munkahelyem a világnak ugyanezen végén van, mintegy három kilométerre, ez pozitívum). Családi ház alsó szintje, 80 nm, két éve felújítva, a fürdőszobában van kád, a lakórész két bazi nagy tér, nappali sarkában bárpult. A tulaj orosz, már abból is gyanút fogtam, hogy Igornak hívják, de amikor az ingatlanközvetítő zavartan megkért, hogy most inkább ne beszéljek vele személyesen, mert meghalt az egyik kutyája, és ilyenkor egy hétig iszik és sír, akkor megnyugodtam, hogy nem csak divat-orosz, hanem tényleg. Az oroszokkal jól kijövök általában, ebben sokat segít, hogy beszélem a nyelvüket, és nem vitatom a folyamatos vodkázás létjogosultságát.

És nincs más bútor a lakásban, csak nagy ruhásszekrények és könyvespolcok, ahol végre zsúfolás nélkül elhelyezhetem a nincs egy rongyaimat, meg a többezer könyvemet, nem beszélve a dvd-kről. Az előző bérlő, egy fiatal srác, még ott lakik, úgyhogy amikor megnéztem, kb öt darab számítógép is a lakásban tartózkodott, ettől rögtön otthon éreztem magam (mostanában merült fel bennem, hogy az asztali gépem és a notebook mellé kéne egy második notebook is esetleg, mert olyan macerás mindig lecipelni a földszintre az ágyból). És a konyhában is elférnek az edényeim, még ha meg is tudom venni azt a zsiráfos bögrét, amire most gyűjtök (nem derült még ki, hogy kell-e vásárolnom mosógépet és hűtőszekrényt, ha igen, akkor nem akarok százhuszonötödik bögrére költeni). A kapuval szemben meg lesz egy saját hegyem (oké, nem nagy hegy, olyan húsz-harminc méteres, de tücsökcirip, madárcsicser), amikor mondam a fiúnak a telefonba, akkor felvilágosított, hogy az a kálvária-domb, öregasszonyok szoktak ott sétálni végig a stációkon keresztül, úgyhogy ha nagyon unatkozom, akkor végigcsinálhatom esetleg én is a stációkat (gondosan több alkalommal is mondatba foglalta a "stációk" szót, amíg meg nem dicsértem a műveltségéért). Meg mondtam neki, hogy húú, bárpult, ez tök noir lesz majd, kár, hogy nem szeretek egyedül inni, de akkor is, esténként felülhetek a pult mellé a bárszékre, neccharisnyában, és…és zsiráfos bögréből teázhatsz, fejezte be a mondatot helyettem, mert ismer.

Ülős székeket viszont szerezni kéne, mert az nekem csak kettő van, azt meg mégsem mondhatom az esetleges csordákban érkező vendégeimnek, hogy üljenek a mosógépre. De meg fogom oldani, azt gyanítom, Riddick se ülne a padlóra sírva, hogy jaj, nincs székem, akkor pedig én sem tehetem, az embernek legyenek elvárásai magával szemben.

életjel

7 hozzászólás

Hát az van, hogy odáig süllyedtem, hogy nyitottam a világ felé. Amikor igazán padlóra kerültem, akkor megírtam például az L.-nek, hogy október harmadikán megjelenik a House, de nem válaszolt (reméltem, csak valami komoly baj érte, nem pedig arról van szó, hogy már nem szeret). Egy későbbi, introspektív jellegű párbeszédünk során közölte velem, hogy eszébe jutott ugyan, hogy visszakérdezzen, baj van-e, de aztán mégsem. Lelke viszont határozottan van, amikor mintegy mellékesen megemlítettem neki a telefonban, hogy költözöm, akkor rögtön áttette a szerdai talink időpontját hétfőre (történt ez pénteken), mert, mint mondta, szerdáig meghalna a kíváncsiságtól, és ezt én azért mégyem hagyhatom.

Voltam továbbá az állatkertben (köszönet mr. a-nak), ami azt bizonyítja, hogy ha az ember igazán akar valamit, akkor teljesülhet a vágya, még ha a parkolás nem is feltétlenül megoldható, továbbá a két főzős fiú is meginvitált egy szűkkörű összejövetelre (nem állt szándékomban párhuzamot vonni). Szimpatikusan viselkedtek, adtak nekem enni, én is szimpatikusan viselkedtem, vittem nekik sört. Bensőséges hangulatú összejövetel volt, igen hamar szóba került pl. dreamdancer alsónadrágja, úgy is, mint a jó bor allegóriája, amit hasonlóképpen szívesebben oszt meg másokkal, mint hogy egyedül hágjon a nyakára. Mi végül nem bizonyultunk érdemesnek arra, hogy velünk is megossza, de ha objektíven nézem a dolgot, ez nem is volt felróható neki. Jack viszont elmesélte az álmát, amiben Sztálin testőre volt, Sztálin ennek ellenére meghalt, amit egy gyengébb jellem kudarcélményként is felfoghatott volna, bennem viszont mély benyomást keltett, hogy utólag azért megálmodta előre Sztálin halálát. Ezen felbátorodva én is elmeséltem azt az álmomat, amiben Gyurcsánnyal jártam (álmomban nem is igazán értettem a helyzetet, tekintve, hogy ébren soha nem ábrándoztam róla, mint férfiről, ráadásul nős is, de úgy tűnt, nagyon akarja a dolgot, úgyhogy hagytam magam), Jack szerint én nyertem.

A következő társasági élményem az volt, hogy felhívtam őt valamelyik szomat este, és felszólítottam, hogy szedjen cévitamint (betegség okán, az immunrendszere végett), de ő nem hagyta, hogy belemerüljek az aszkorbinsav jótékony élettani hatásainak teljes mélységű kifejtésébe (valamiért úgy tűnt, nem izgatja fel a téma túlságosan), hanem kijelentette, hogy azt hitte, azért hívom, hogy mit csinál aznap este, és ha már ezt így megkérdezte a nevemben, akkor meg is válaszolja (ekkor mély lelki közösséget éreztem vele, én sem viselem jól, ha nem arról, és nem olyan stílusban beszélgetnek velem az emberek, amiről én úgy gondolom, hogy helyes volna, a cévitamin témája pedig valóban nem tartalmaz túl sok kiaknázható lehetőséget a szellemes, vállalható párbeszédek terén), és meginvitált egy újabb összejövetelre, ismeretlen, ugyanakkor irodalomközeli személyek társaságába, mire én időt kértem (úgy terveztem, egymagamban zsongbusongok majd a szürkületben otthon, mélyeket sóhajtva). Öt perc múlva visszahívtam, hogy jó, akkor felöltözöm, és nem is bántam meg, tekintve, hogy kiderült például, milyen sötét, veszélyes és kemény világ a kiadók-fordítók szubtársadalma, figyelmeztetve lettem, hogy készüljek fel mindenre, amennyiben tényleg kiadják az általam fordított könyveket, mert akkor jönnek még csak a lófejek, névtelen e-mailek, illetve a nagyhal megeszi a kishalat. Nem mondhatnám, hogy túlzottan megdöbbentem volna, mióta egyszer benéztem a kötés-horgolás topikba, azóta tudom, hogy a világot sokkal mélyebben áthatja az elmebaj, a paranoia és az agyatlan gyűlölködés, mint azt valaha is képzeltem volna, és akkor a kismamásról még nem is beszéltem. Ezt egyébként nem is csodálom, a megfeszített fordítás belőlem is kihozza az állatot, a moziünnep kapcsán például rákényszerítettem (=szépen megkértem) mr. a-t arra, hogy nézzen meg velem egy olyan filmet, aminek a hájlájtja a kövér nőnek öltözött Travolta makeover scene-je volt. Ezért azóta is szégyellem magam.

Szóval ilyenek vannak, lehetne rosszabb is.

Hozzászólás

Az elmúlt tíz napban a megfeszített munka mellett nyitottam az evés felé is, mert, mint megállapítottam, valahol az evés is része kéne legyen a boldog, kiegyensúlyozott életnek. Egy hete szombaton például a mr. a-val ettünk az állatkertben (tudta-e ön, hogy a hím zsiráf akár 1360 kilós súlyt is elérhet? Tudta-e ön, hogy az újszülött zsiráf 1,8 m magasból esik a földre?), ami hosszas rákészülés eredménye volt, kaptam ugyanis tőle sok hete jegyeket oda, hmm, hmm, gondolkoztam, kivel is mehetnék el, aztán egyszer csak tisztán láttam magam előtt a megoldást, mint a regényekben (na ezért nem ülök motorra, ott nem áll az ember rendelkezésére egy hónap, ha el kell döntenie, hogy előzzön-e vagy sem).

De nem bántam meg (mondtam már, hogy adott nekem enni? azt hiszem, kedvelem).

Aztán a tűzijátékos napon a két muskétás is meginvitált, mondván, hogy főznek ők. Emelkedett szellemiségű, filozófikus ebéd volt (vittem sört). Szóba kerültek Dream alsónadrágjai, melyeket a jó borhoz hasonlított, mondván, hogy ha egy igazán nemes példány kerül az ember birtokába, azt szeretné nem magányosan élvezni, hanem megosztani esetleg másokkal is (bennünket ugyan nem részeltetett ebben a szerencsében, de vannak dolgok, amiket egyszerűen ki kell érdemelni, mi pedig nem bizonyultunk méltónak). Jack megosztotta velünk, hogy álmában Sztálin testőre volt, de Sztálin ennek ellenére meghalt. Maga a hír nem hatott rám az elemi meglepetés erejével, de lenyűgözőnek találtam, hogy képes így, alig pár év késéssel megálmodni a jövőt, úgyhogy úgy éreztem, kinyílhatok, és beszámoltam arról, hogy én viszont álmomban Gyurcsánnyal jártam (te nyertél, mondta Jack), bár nem egészen értettem a dolgot, mert soha nem vonzódtam hozzá, ráadásul nős is, viszont nagyon hajtott rám, úgyhogy hagytam magam. Dream erre felajánlotta a kapcsolati hálóját az álmaim beteljesítése érdekében, ami igazán szép volt tőle (és állítólag tök jó alsógatyái is vannak, csak úgy mondom). Aztán valahogy áteveztünk a 

a munkaköri leírásról

20 hozzászólás

Ami a titkárnővel való kapcsolatunkat illeti, nevezzük őt Elizabethnek, az utóbbi időben már vagy olyanok voltunk, mint egy western, hogy csendben ülünk, lopva méregetjük egymást, kezek a markolaton, vagy – még gyakrabban – olyanok, mint egy nagyon búvalbaszott noir, hogy egyedül ülök itt a gép előtt sötét, kiábrándult tekintettel, valószínűleg eső dobol az ablakon, összerezzenek, amikor megszólal a telefon, a titkárnő pedig személyes kapcsolatait építi lent a raktáros fiúkkal. Ezt egy darabig bírtam, aztán úgy döntöttem, hogy ha már a munkámat haza kell vinnem ebből a helyzetből kifolyólag, itt az ideje, hogy az otthon feszültségeit behozzam az irodába, és akkor megszólaltam neki.

Szigorúan a pszichológiailag hatékonyabbnak tartott én-üzenetek segítségével kifejtettem, hogy szomorú vagyok, és szomorúságomat az ő távolléte okozza, melynek következtében nekem kell felvennem a telefonokat és eligazítanom a kollégákat korszerű technikai infrastruktúránk (fax, fénymásológép) rejtélyeit illetően, nem beszélve a vendégeknek lefőzendő kávékról. Ez láthatóan meghökkentette és felzaklatta, talán úgy gondolta, igazságtalan tőlem, hogy nem a helyzet személyiségépítő vonatkozásaira koncentrálok, és az apró sikerélmények lehetőségének széles tárházára, melyeket megnyitott előttem, hanem szűklátókörűen csak a fordításaim járnak a fejemben, melyekért fizetnek nekem ugyan, de mint tudjuk, a pénz nem kárpótol az egysíkú, monoton életért. Zaklatottsága azt eredményezte, hogy két napig nem is láttam, mert ezen időintervallum alatt nagyrészt barátai, a raktáros fiúk között vigasztalódott, akik őt megértik és érdek nélkül szeretik.

Ekkor úgy éreztem, ideje a fennsőbb erőkhöz fohászkodnom, és a vezetőség elé terítettem a kártyáimat. A főnököm meg is ígérte, hogy beszél Elizabeth-tel, de ezt a következő egy napban nem sikerült megvalósítania, mert problémáim jogosságát önkéntelenül is illusztrálandó, Elizabeth soha nem tartózkodott a helyén. Snitt. A következő jelenetek ilyen kézikamerás-rángatásosak voltak, a főnököm Mindenki Előtt megkéri Elizabeth-et, hogy Menjen Vissza A Helyére, Elizabeth felmond, de amikor sajnálattal bár, de elfogadják a felmondását, akkor inkább mégsem.

Másnap dögvész és békaeső, a pénzügyes elmebeteg ugyanis előrelátóan figyelmeztetett, hogy elfogyott a konyhából sárga tea (csak ő és én isszuk ezt), ha inni akarok, rakjak majd ki a kulcsos szekrényből. Ehhez tudni kell, hogy Elizabeth és a pénzügyes e. beteg között hónapok óta én közvetítek, mert a titkárnő a kolléga modorbeli hiányosságaira hivatkozva nem áll vele szóba. Szerintem viszont nincs különösebb baj a modorával, egyszerűen lényegretörően fogalmaz csupán, vagyis ha szeretne tőlem valamit, akkor azt mondja, lucia, rendelnétek nekem öt fehér mappát, és nem játssza végig azt a szigorú protokollt, mint a többiek, akik idejönnek, közlik velem, hogy lucia, egy nagyon nagy kérésem lenne, nem zavarlak?, majd miután percekig biztosítjuk egymást jóindulatunkról és együttműködési készségünkről, rendeltetnek velem egy pizzát, közben nekem meg teljesen kimegy a fejemből a megkezdett mondat második fele a fordításomban. Időnként még barátságosan el is csevegek vele, mármint a pénzügyessel, a múltkor is pont hallottam a konyhában, hogy szidja az összes kollégát, merthogy egész nap csak a seggüket meresztik szerinte, mire együttérzően megjegyeztem, hogy nehéz teher lehet számára a tudat, miszerint ő itt az egyetlen ember, aki rendesen végzi a munkáját. Erre empatikusan azt felelte, ez valószínűleg azért van így, mert ő az egyetlen, aki öt másodpercnél hosszabb ideig is észben tud tartani dolgokat. Utalt ezzel arra az alkalomra, amikor meglátott a folyosón, ahol elveszve ácsorogtam éppen a lét komolyabb filozófikus kérdéseire keresve a választ, arra, hogy ki vagyok, és mi is a célom nekem tulajdonképpen, ő pedig megállt, és érdeklődve rámbámult. Én visszabámultam. Egymásba fonódott a tekintetünk. A következő pillanatban reveláció ért, és a rádöbbenés örömével közöltem vele is, hogy ja, pisilni indultam.

Szóval közölte velem a pénzügyes a sárga teát, mire Elizabeth kikelt magából, hogy ő a titkárnő, és a sárga tea Titkárnői Feladat, neki mondja, és ne támadjuk itt hátba a szeme előtt. A továbbiakban is éreztette velem, hogy aljasságomnak következményei vannak, például amikor fél négykor megkérdezték tőle, mikor jöjjenek érte, villámló, ugyanakkor reménytelenül elkeseredett tekintetét rámvetve azt felelte, hát, úgy gondolja, most itt kell maradnia a munkaidő végéig. Csak hogy tudjam. A sokkot kiheverendő, azért másnap elkéredzkedett két órával korábban, erre a hétre meg szabadságot vett ki, hogy kipihenhesse a sok stresszt.

Szóval pillanatnyilag itt tartunk, és bár a külső szemlélő számára talán reménytelennek tűnhet a kölcsönös csalódottságnak és meg nem értésnek ez az áldatlan állapota, de én azért még bízom abban, hogy ha mindketten igazán akarjuk, egyszer még valóra válhat az az idilli álomkép, amiben megcsörren a telefon, én meg derűsen, vidáman tovább gépelek, miközben a titkárnő küldi el a fenébe a direct marketingeseket.

ígéret szép szó, mondta

30 hozzászólás

Hát, az van, hogy válságban vagyok magánéletileg, amiről részleteket nem fogok írni, egyrészt mert nem csak az én magánéletem, másrészt mert nem szeretném az önsajnálat nirvánáját azzal megszentségteleníteni, hogy a nyilvánosság elé tárom, de szeretném, ha senkinek nem maradna kétsége afelől, hogy Szenvedek. Magányosan sörözök a bejárati ajtó előtt. A külső oldalán. Közben sírásra görbül az a szép kis szám.

A dolog pozítív oldala, hogy időközben lefogytam 45-46 kilóra, úgyhogy már nem hányok, ha magamra nézek (minden egyéb dologtól hányok, idegi alapon, innen a fogyás, itt viszont bezárul a kör).

A munkámban keresek vigasztalást, például iszonyú hisztit csaptam a titkárnő végett a dolgozóban, de erről majd lesz egy külön bejegyzés, mert megérdemli. Ami a másik munkámat illeti, a könyvfordítást, tegnap sikeresen leadtam az elsőt, válaszul kaptam egy levelet, hogy ugyan nem az én dolgom lenne, de ha van ötletem könyvcímre, írjam már meg, úgyhogy kreatívkodtam egyet. Amúgy ehhez a fordításhoz kapcsolódik életem egyik leghosszabb lépcsőház-effektusa, ugyanis amikor 12 évvel ezelőtt odaát cserediákoskodtam az óceán túlpartján, az amerikai ismerőseim minden szerintük vitássá válható információt azzal vezettek fel kelet-európai nekem, hogy [lassan, hangosan, túlartikulálva] "in our culture…", és akkor jött, hogy kocsival menjek a boltba, ne gyalog, meg ilyesmi. Na, most baromira felgyűlt bennem a késztetés, hogy intonálva, megértően bár, de némileg leereszkedően közöljem az egész USÁ-val, hogy "in our culture, we don't use the same word twice in subsequent sentences". Ezt az indulatot igazából a párbeszédek váltották ki belőlem, he said, she said, he said, she said, tíz oldalban legfeljebb ha egyszer van egy mumbled, én meg találjam ki, hogy most sóhajtotta, kijelentette, közölte vagy leszögezte-e. Amikor ezt elpanaszoltam a fiúmnak, akkor rögtön konstruktívan állt a dologhoz, és azt mondta, nagy jövője lehetne egy olyan, fordítókra specializált vírusnak, ami a word dokumentumokba kicseréli az összes kérdeztét, állítottát, biztattát, suttogtát, stb., arra, hogy mondta. Ennek a vírusnak a wireless változatát már ki is fejlesztette, minden hozzám intézett mondata után hozzáteszi ugyanis, hogy mondta (és akkor még csodálkozik mindenki, hogy egész nap bőgök).

[Időközben felhívott az L., hogy lemondja a mai talinkat, és amikor mondtam neki, hogy blogot írok, felszólított azt mondta, ragaszkodik hozzá, hogy szóljak arról a bejegyzésben, milyen ügyesen ápolja a lelkemet, és felhív ööö havonta egyszer, mondta.]

A második kiborító része a fordításnak a vége felé keződött, amikor szerintem az iró rádöbbent, hogy még messze nincs meg a harmincezer szó, és az általam addig kedvelt szereplő hirtelen hosszú, nyűglődős eszmefuttatásokba kezdett arról a témáról, hogy akkor most ő-e vajon az a másik sorozatgyilkos is, vagy nem, vagy mégis, de az nem lehet, viszont minden más lehetőség kizárva, és így tovább. A harmadik ilyen rohamával annyira felbaszta az agyam, hogy lecsaptam a gépet, döntsd már el, te köcsög, morogtam mondtam, pedig alapvetően azért kedvelem az illetőt, és kirohantam egy cigire.

Szóval nem könnyű az élet, de hát ez van.

what I did on my holidays

114 hozzászólás

Amiről nem írtam az elmúlt tíz napban:

Voltam a budaörsi egészségkomplexumban agyrázkódással (ne kérdezd). Konkrétan soronkívül bejutottam a sebészetre, ott viszont az orvos helyén egy néger (afromagyar) pasas ült, mire kissé elkezdtem röhögni (félreértések elkerülése végett: gyermekkorom nagy részét multikulti diplomatablokkban húztam le, ott teljesen normális volt, hogy az összes bőrszínnel és nációval együtt gengelünk a játszótéren, de Budaörsön azért mégsem azt várja az ember, hogy belép a rendelőbe, és ott a Vészhelyzet), mindenesetre belementem a játékba, és úgy tettem, mintha ő tényleg igazi orvos lenne, én meg a páciens. Három órával később már kevésbé röhögtem, amikor két pszichiáter, az említett "sebész", és két asszisztens (az egyik konzekvensen két s-sel írta azt, hogy erőss, stb, kijavítottam, szerintem bosszút esküdött) közölték velem, hogy akár erővel is ott tartanak és beküldenek kórházba, mert beszámíthatatlan vagyok (jó, nem tudtam leírni a nevemet és röhögtem a négeren, de az ilyesmi előfordul szerintem), illetve többszöri bemutatkozásom ellenére "a kislány"-ként aposztrofáltak. A fiúm aztán megmentett, mint közeli hozzátartozó, közölte velük, hogy önálló felnőtt ember vagyok, aki el tudja dönteni, hogy haza akar-e menni a zsiráfhoz és a nyuszihoz. Az utolsó szavuk az volt hozzám, hogy "de akkor most le kell mondanunk a mentőt", hosszú, szemrehányó nézés, de megkeményítettem a lelkem. Azóta sincs térlátásom, de állítólag lesz majd, addig kicsit tovább tart felszedegetnem a hajszálakat a mosdókagylóról.

Voltam rendőrségen is. Konkrétan hallottam, ahogy az egyik rendőr mondja kollégájának a telefonba, hogy "ez forrónyomos ügy lesz, bent van a forrónyomos kolléga? kiment a mekibe? mikor lesz? másfél óra múlva?", és egyáltalán nem röhögött közben, ami sok mindent megmagyaráz a közállapotokat illetően. Találkoztam egy olyan képviselőjükkel is egyébként, aki profinak tűnt, ugyanis az épületen belül is tükrös napszemüveget viselt, illetve papírpoharas kávéja volt, a fánk hiányát elnéztem, biztos fogyózik, de rajta legalább látszott, hogy van valamennyi sejtése arról, milyennek kéne lennie egy rendőrnek.

Kéne nekem egyébként használatra egy rendőr, konkrétan egy laboros, csak pár órára. Az egyik könyvhöz, amit fordítok, kellene a segítsége szakkifejezések tekintetében. Ha valaki esetleg ismer ilyet, ne habozzon (fel lesz tüntetve a könyvben, mint szakértő, stb).

Hagytam magam aljasul lépre csalni, azóta nincs erkölcsi alapom legusztustalanozni a fiúmat, mert azonnal letromfolhat azzal, hogy "te beszélsz? aki kettéharap egy nyers szívet, majd a tálba köpi?". Ezt ő kezdte (pulykaszívet pucoltunk a májhoz), és amikor mondtam, hogy fúúúúj, akkor azt válaszolta, hogy ezt nem érthetem, ez fiús dolog, én úgyse merném megtenni. Most mit csinálhattam volna?

Aztán volt olyan is, hogy a glória meg én koncerten, és elment nekem egy pohár vízért, de a pultnál megismerkedett egy fél amerikai zenekarral, konkrétan a basszgitárossal és a dobossal. akik csatlakoztak hozzánk (igazából nem voltam meglepve). Erősen kapacitált egyébként, hogy ugorjak rá a dobosra, szerencsére a fiúk nem értették, sok mást se értettek egyébként, amikor mutattam az órámon, hogy 21:55, megkértek, hogy fordítsam le, mert ez nekik military time. Az első (egyetlen) tippjük az volt, hogy este 11 van.

Ja, és 48 kiló vagyok pillanatnyilag, jó a hajam, kedves velem a fiúm, és kaptam postán 2 jegyet a Fővárosi Állatkertbe, szóval akár még jóra is fordulhatnak a dolgok. Én drukkolok nekem.

nem, nem a hormonok

9 hozzászólás

A rendszergazda ma azzal búcsúzott, hogy most szerelmet vall nekem. Ezt úgy kezdte, hogy elmondta, soha nem volt belém szerelmes, de nagyra tart, fontos neki a véleményem, akkor is, ha fenntartja a jogot, hogy leszarja, és valamilyen szempontból a példaképei között tart számon. Ez egyrészt tőle számít nekem sokat, másrészt egy ő korabeli és egzisztenciájú pasitól is külön sokat számít nekem, nem beszélve a másik, üzleti típusú felajánlásáról. És akkor összeállt. Az L. azt mondta nekem a minap, hogy nagy játékosnak tűnök, bár ezt nem szándékosan csinálom. A megcsalós pasim azt mondta nekem, azért csalt meg, mert én mindig tökéletes voltam, a legkreatívabb és izgalmasabb értelemben, és jobb voltam nála, és akkor egyszer csak jött egy csaj, aki semmi mást nem csinált, csak rajongott és felnézett rá. A tarhonyakártevő (aki nem a blogomon keresztül ismert meg) pár hete azzal magyarázta nekem valaki viselkedését (aki szintén nem a blogomon keresztül ismert meg), hogy az emberekből én ki tudom váltani azt a reakciót, hogy úgy érzik magukat, mintha valami hírességgel ülnének le, akinek mindig muszáj valami bölcset vagy szellemeset vagy provokatívat mondani.

És ezek mind szép és jó dolgok, csak az nem látszik tőlük, hogy én csak egy Tuborgot olyan életet szeretnék, amit emiatt soha senkitől nem fogok megkapni, ha ezek maradnak előtérben. Én egy sokkal kevésbé csillivilli, viszont fontos dologért lemondanék sok mindenről, ami bár számít, és az is én vagyok, de harmadrangú (és az összes karácsonyi ajándékról is. Az összesről). És csinálni fogok magamnak ehhez utat, mert most nincsen, első lépésként például a mostanában összegyűlt biztatásoktól is bátorítva vállalkozni fogok, saját tervezésű ruhákkal. És locsolom a virágaimat, mert az is fontos, és bízom benne, egyszer összejön, amit szeretnék, közben meg szárazon tartom a puskaport (a ruhás dolog lesz a puskapor). A maradék kreatív energiáimat és izgalmat pedig talán egyszer kicsapom a könyvírásban, majd felmosás után, amikor a gyerekem már kiskamasz lesz (nem, nem vagyok terhes, és a közeljövőben nem is lehetek), és az apjával is kibeszéltük magunkat már aznapra.

Talán az elsőlépés a blogom bezárása kéne legyen. Talán nem.

a revelációk ideje

3 hozzászólás

Az egyik legmeredekebb, ugyanakkor a dolgok kimenetele szempontjából teljesen irreleváns rész az volt, amikor rádöbbentem, hogy valami, amiért eddig felnéztem (hülye szó) a fiúmra, benne igazából nincs meg, bennem meg megvan. Olyan, mintha hirtelen kiderült volna, hogy kettőnk közül én tudok biciklizni. És ettől nem lett kevésbé szimpibb, elvégre hegyet mászni meg barlangászni még mindig ő tud jobban (allegórikusan, persze igazából is, de itt most allegórikusan értem), mitöbb, furcsa módon szeretnivalóbb így, hogy tudom, ő is emberből van mégis (mielőtt nagyon elmennék nyál irányába, a kiegyensúlyozottság végett szeretném szóba hozni azt a momentumot is, amikor arra döbbentem rá, hogy abban a pillanatban legszívesebben addig csapkodnám egy baseball-ütővel, amíg valamelyikük el nem törik),  ezzel együtt durva reveláció volt.

És most megyek és pisilek, nem bírom már ezt a feszültséget.

a bagózásról

13 hozzászólás

Hát most az van, hogy az elmúlt másfél évben (napra pontosan, 2005. november 6. – 2007 május 6.) alapvetően istentelenül, túlzásba menően boldog voltam, olyan volt, mintha vattacukrot ehettem volna egész nap. Ugyanakkor olyan is volt, mintha vattacukrot kellett volna ennem egész nap, mondtam is az L.-nek tavasszal valamikor a lét elviselhetetlen könnyűségét. Most megint itt vagyok az életben, ahol van súlya a dolgoknak, meg kiterjedése, és szerintem jó ez így. Itt van például a fiúm is, akiről Kiderültek Dolgok (nem, nem becsajozásról van szó, bár a seggemet verném a földhöz örömömben, ha csak annyi lenne), és most majd elválik, hogy itt is kedvelhető-e számomra. Amíg biztosra ki nem derül, hogy igen-e, addig mindenesetre inkább kedvelem, kevesebb energia. És beköltöztem most ide élni is, ahol eddig csak laktam (az időzítés nagymestere vagyok), ez jó, és itt vagyok én is, olyannak, amilyennek szeretem magam, és nem olyannak, amilyennek mások (vö. blogolvasók & egyéb külsősök) látni szeretnek. És terem is van most hirtelen, csinálni dolgokat (nem, nem bepasizásról van szó, bár a seggemet verném a földhöz örömömben, ja nem, ez nem az a kontextus), hanem például kávézom (nem, nem akarok beszélni róla). Kidobáltam az összes szemetet is, a hajam végétől kezdve a már soha meg nem eszem édességeken át egészen a szép emlékekig, ezekre most nincs szükségem, itt arccal előre.

Ja, meg az is kiderült szép lassan, hogy most, ebben a pillanatban van igazi barátom, az L. személyében. Ez mondjuk élethelyzettől független, neki van átjárása a világokba (merkúri lelkialkat), de ez is jó. Hálám jeléül az egészségesen túlmenő sűrűséggel zaklatom a lelki válságaimmal, szerencsére egyelőre nem panaszkodik, csak néha szól, hogy enni szeretne közben. Amúgy amikor most először találkoztunk tavasszal, búcsúzáskor a lépcsőn megkérdeztem, hogy szóbaáll-e még velem vajon ezek után, és akkor azt mondta, hogy ne hülyéskedjek, és bármikor szükségem lenne valakire, aki meghallgat, hívjam nyugodtan, úgyhogy magára vessen (noha akkor ennek az ajánlatnak még nem volt tétje). És ez furcsa, sose szoktam a problémáimat komolyabb mélységekbe menően megtárgyalni olyanokkal, akikkel éppen nem járok, de most teljes természetességgel jön, pedig nem járunk, és tervben sincsen.

Hát, nagyjából ennyi.

tori vs. én

3 hozzászólás

Hát, Tori nem egy ülvegitározós típus. Folyamatosan énekelt, zongorázott, táncolt, előadott szimultán, először mint szőke femme fatale, utána meg mint rézvörös sellő, és leszarta a közönség reakcióit, a jó értelemben, magának csinálta. Magából. Vagy nagyon depressziós, vagy én is azt akarom szedni, amit ő.

Az esemény után megkérdeztem az L.-t, hogy unalmas lány vagyok-e (nem, nem ragaszkodom amúgy mindig minden társalgópartneremmel ahhoz, hogy folyamatosan rólam beszéljünk, csak szeretek tisztában lenni a dolgokkal, és ha unalmas vagyok, akkor legalább tudjam, hogy abból csinálhassak limonádét, nincs rútabb a szereptévesztésnél). Ez azért merült fel bennem, mert mostanában mindenki azzal gyanúsít, hogy szomorú vagyok, és ez a tapasztalataim szerint akkor szokott felmerülni az emberekben, ha valaki unalmasan viselkedik. Az L. azt válaszolta (esszészerűen kifejtve), hogy nem vagyok unalmas, csak más ritmusban működöm (erre rögtön beasszociáltam az Esőgyerekek c. autista gyerekekről szóló magazint, aminek grátisz fordítottam egy időben, annak volt az alcíme, hogy akik más ritmusra menetelnek, meg persze R. W. Emerson), megfigyelő típus vagyok, brutálisan empatikus, mondta, és általában nem csacsogok, csak azokkal, akik tudják, hogy a csacsogásból minek mennyi a súlya. Ebben maradtunk. Mivel a múlt alkalommal én is kiderítettem neki, miért Car Wash a Car Wash, és hogyan rakják bele a mécsest a papírzacskóba, úgy éreztem, ezzel most egálba kerültünk.

És voltam Tori koncerten.

az éjszakákról

31 hozzászólás

Tegnap éjjel megint arra ébredtem, hogy nem alszom (mostanában időnként pánikszerűen elalszom pár órára, aztán felébredek, és dolgokat csinálok), és muszáj volt kimennem megnézni, helytálló-e az elméletem, miszerint autóval egyszerűen nem lehet a környékünkön stílusosan öngyilkosnak lenni. Nincsenek ugyanis olyan betonfalak, amik előtt elég szabad tér van a nekifutáshoz (szarul gyorsul a kocsim), másik személyautóval frontálisan ütközni pedig bunkóság és nem is biztos megoldás (mi van, ha elrántja a kormányt, ilyenek). Mondjuk közel van az M0-ás a kamionokkal, de mióta biciklizek, megkedveltem a kamionosokat, utálnám, ha miattam kéne órákig az út szélén állniuk, jegyzőkönyvezniük, késniük. Régen gyógyszeres típusú lány voltam, már nem, a tablettákról mostanában a hányinger meg a kábaság jut eszembe, nem vonzó gondolat. Furcsa módon viszont teljesen el tudom magam képzelni, amint felvágom az ereimet a kádban, természetesen hosszában, melegvízben, borzongva.

Ja, és ez nem olyan cry for help típusú dolog, ha öngyilkos akarnék lenni, nem beszélnék róla előtte, csak jobb az ilyen dolgokkal tisztában lenni, milyen lehet már az, amikor ott van a momentum, és az embernek akkor kell azzal tökölődnie, hogy tulajdonképpen which kind of suicide defines me as a person.

blog rólam

5 hozzászólás

Levágtam egyébként a hajam kézzel. Ez már rég benne volt a fejemben, ahogy levágom majd egyszer a hajam, ollóm is volt hozzá, de az ilyesmihez ki kell várni a megfelelő alkalmat, különben nem ér pontot. Tegnap hajnalban tökéletes volt, a fülemben még a Leather ment a koncertről, a fejemben a Cloder utolsó jelenete (az utolsó, ahol beszélnek), kezemben az olló. Úgy képzeltem egyébként, hogy megfogom az egyik oldalon, és nyissz, majd a másik oldalon, és nyassz, ehhez képest nyissz-nyissz-nyissz és nyassz-nyaszz-nyassz volt, de valóban csak kétszer fogtam meg. Amúgy hátul is tökéletes lett, pedig nem néztem meg, ez pozitív visszajelzés from the powers that be, mintegy elfogadtatott az áldozat. A hajamat amúgy eltettem, jól jöhet még, ha valamikor hirtelen haragomban meg akarnám vuduzni magam.