Hát, Tori nem egy ülvegitározós típus. Folyamatosan énekelt, zongorázott, táncolt, előadott szimultán, először mint szőke femme fatale, utána meg mint rézvörös sellő, és leszarta a közönség reakcióit, a jó értelemben, magának csinálta. Magából. Vagy nagyon depressziós, vagy én is azt akarom szedni, amit ő.

Az esemény után megkérdeztem az L.-t, hogy unalmas lány vagyok-e (nem, nem ragaszkodom amúgy mindig minden társalgópartneremmel ahhoz, hogy folyamatosan rólam beszéljünk, csak szeretek tisztában lenni a dolgokkal, és ha unalmas vagyok, akkor legalább tudjam, hogy abból csinálhassak limonádét, nincs rútabb a szereptévesztésnél). Ez azért merült fel bennem, mert mostanában mindenki azzal gyanúsít, hogy szomorú vagyok, és ez a tapasztalataim szerint akkor szokott felmerülni az emberekben, ha valaki unalmasan viselkedik. Az L. azt válaszolta (esszészerűen kifejtve), hogy nem vagyok unalmas, csak más ritmusban működöm (erre rögtön beasszociáltam az Esőgyerekek c. autista gyerekekről szóló magazint, aminek grátisz fordítottam egy időben, annak volt az alcíme, hogy akik más ritmusra menetelnek, meg persze R. W. Emerson), megfigyelő típus vagyok, brutálisan empatikus, mondta, és általában nem csacsogok, csak azokkal, akik tudják, hogy a csacsogásból minek mennyi a súlya. Ebben maradtunk. Mivel a múlt alkalommal én is kiderítettem neki, miért Car Wash a Car Wash, és hogyan rakják bele a mécsest a papírzacskóba, úgy éreztem, ezzel most egálba kerültünk.

És voltam Tori koncerten.