az L.: úgy érzem, ez azért hatással lenne a barátságotokra
én: majd beszélek vele, ha valaha aktuális lesz
az L.: fer ináf
én: áthívom, leitatom, odakötözöm egy székhez, és addig nem oldozom el, amíg meg nem bocsát
az L.: …
én: azt még nem döntöttem el, hogy ütni is fogom-e közben
[a szerző megjegyzése: ez a poszt még szerdán született, csak azóta nem volt időm befejezni]
Tegnap reggel a Lam azzal keltett*, hogy ő jobb pasi, mint Ryan Gosling, mert mikor ébresztett engem Ryan Gosling kávéval. Beismertem, hogy soha, majd logikátlanul (és némiképp hálátlanul, de hát kora hajnal volt) hozzátettem, hogy Ryan Gosling hagyna engem aludni. Ezután tűnődni kezdtünk, mit is csinálhat RG vajon reggel egy nővel, majd egyszerre rávágtuk, hogy hát persze, nézne. Nézéssel nem is lehet felébreszteni senkit, vonta le a következtetést a kávés pasi, mire én bölcsen hozzátettem, hogy azért előbb-utóbb minden nő felébred. Ha nézik? – kérdezte Lam, de tisztáztam, hogy akkor is, ha nem. Ebből a párbeszédből finomodott ki később a Ryan Gosling egy napja c. művészfilm forgatókönyve Ryan Gosling két, majd Ryan Gosling másfél napjává (romantikus pszichothriller).
A nézést előző este figyeltük meg, amikor a határozott rábeszélőképességem hatására a Drive c. oktatóvideót néztük (nyomatékosan meg lettem kérve, hogy tegyem hozzá, hogy megittunk közben egy üveg vodkát, az elveszi az élét a dolognak), a szünetekben pedig azt elemeztük, melyikünk mit tenne az apokalipszis után, nekem például van benzines aggregátorom, úgyhogy tudnám használni a számítógépet, magyaráztam, majd eszembe jutott, hogy de hát az internet nélkül nem sokat ér. Dehogynem, biztatott Lam, nyilvántarthatnád a készleteidet Excelben, meg vezethetnénk a naplónkat Wordben. Aztán kidolgoztuk, hogy az elszigetelt sejtek valószínűleg mindenféle programokat írnának a zombik vándorlási algoritmusára ahelyett, hogy egyszerűen csak figyelnének, mikor bukkannak fel.
A reggel egyébként azzal folytatódott, hogy Lam felszólított, hogy segítsek a jobbiknak, és számoljam össze az általam ismert zsidókat (Szegedi Csanád az egy, feleltem félálomban, a többiben nem vagyok biztos), illetve továbbította az információt, hogy Müller Péter az origón tájékoztatta a népességet arról, hogy a népesség hol rontja el a párkapcsolatait. A kivonatolt tájékoztató azzal a konklúzióval zárult, hogy “lehet, hogy nem is csinált rosszul semmit, csak a másik nem szerette önt eléggé”, ami, mint megegyeztünk, az élet minden területén alkalmazható örök, felszabadító igazság, vö. “nem rossz étel a hal, csak nem szeretem eléggé”, “nem olyan rossz ez a szakdolgozat, csak nem szeretlek eléggé”, stb, majd azért végül bementem dolgozni, pedig eléggé nem szerettem volna.
* Nem, nem járunk, vagy ilyesmi, csak technikai okokból néha a kanapéján alszom.
…hogy a férfiak mégis intelligensek.
gyertek új napirajz-könyvet dedikáltatni, különben hiába vettem korcsolyát. Instant, valószínűleg éjfélig.
Megjelent végül az általam fordított sötétkék fókás könyv, Mark Owen: A Bin Laden akció, amelyet az egyik résztvevő fóka írt, akit egyébként nem irigylek, mert egyrészt az angol nyelvű nyomtatásba kerülés után valamelyik hárombetűs szervezet azonnal einstandolta és bezúzatta a papírkiadást, másrészt a társai eléggé gyűlölhetik, harmadrészt a ravaszul álnevet viselő szerző kilétét a ráutaló jelek alapján rögtön beazonosította az érdekelt terrorszervezet, és már tele van a fotójával az internet.
(A könyvből egyébként számomra az jött le, hogy a megírásának a motivációja az volt, hogy az amerikai elnök fogadta az akció után a résztvevő fókákat, és elejtett egy olyat, hogy majd elmehetnek a Fehér Házba sörözni, de azóta sem hívta meg őket konkrét időpontra, és emiatt a szerző berágott, és úgy gondolta, kitálal, nehogy a felső vezetés arassa le a babérokat, elvégre ők lövöldöztek ottan a kezükkel).
Mondjuk a könyv fordítását sem érzem veszélytelennek, azóta is mindenre felkészülten várom, mikor üt rajtam a Leiter Jakab blog meleg tekintetű, mosolygós arcú, ugyanakkor kőkemény lektorlelkű brigádja olyanokkal, hogy az nem gépfegyver, hanem szórlöveg, ésatöbbi. A fordító nevét ebben a blogban biztonsági okokból megváltoztattuk.
Szóval eredetileg a kapott tipp nyomán Boo-nak akartam öltözni a Szörny Rt.-ből, de szombat reggel koncepciót váltottam, mert miközben az Adonis2000 Kft (félrevezető név, pedig reménykedtem) képviselője szerelte az internetemet, elgondolkoztam azon, hány évig öltözhetek vajon még kislánynak, és erről eszembe jutott, hogy mindig is szerettem volna a Battle Royale-ból a győztes kiscsajnak öltözni, ugye az a posztapokaliptikus/szuperhősös tematikába is vág, fehér blúz van, fejsze van, rongybaba van, térdzokni van, nyakkendő, rakott szoknya meg vér nincs, de azt lehet szerezni.
A nyakkendő aránylag egyszerű volt, éppen egy hozzám közel álló férfiemberrel beszélgettem, akinek korábban elmeséltem, mennyire utálok mindenkit, majd az ötlet felmerültével hirtelen váltással megkérdeztem, hogy nincs-e egy erős anyagból készült, vékony, fekete nyakkendője. De csak olyat adj kölcsön, ami nem baj, ha egy kicsit véres lesz, tettem hozzá azon a casual hangon, ahogy az ilyet hozzátenni szokás, mire a HKÁF azt felelte, hogy no questions asked, de úgy érzi, nem fogja visszakérni.
A rakott szoknya komolyabb menet volt, tavaly még minden tele volt vele, de idén már nem divat, mint azt a d’Orsayban közölték velem (annak ellenére, hogy közeledik az apokalipszis). Végül zónába helyezkedtem, elgondolkoztam azon, honnan is vásárolnék, ha diáklány lennék, és noha a C&A gyermekruhaosztályán kiderült, hogy a diáklányok mostanában leginkább rózsaszín párducmintás miniben nyomják három éves kortól, azért találat is volt.
Viszont amikor nem találtam a helyén a Mammutban a partiboltot, majdnem fennhangon kezdtem szidni Matolcsy kétes erkölcsű édesanyját, amiért a közelmúltbéli gazdasági intézkedések miatt tönkremennek a kisvállalkozók, és a becsületes magyar háztartások már művért sem tudnak beszerezni idényben. Ekkor hívtam fel végső kétségbeesésemben az L.-t, mert utoljára nála láttam művért (igaz, hogy azt nálam hagyta, csak nem találom, és ez megkérdőjelezi egy kicsit ennek a lépésnek az ésszerűségét, elvégre az L. nem az a fajta, aki napi szinten kér húsz deka fokhagymás delco sonkát és egy deci művért a közértben, de akinél egyszer művér volt, az le nem mossa magáról onnantól). Az L. azt felelte, hogy legfeljebb igazit tud hozni, és 11 körül érkezik. Ekkor viszont szerencsére kiderült, hogy a partibolt csak átköltözött, és készletük is volt, úgyhogy az éjjeliszekrényemen megtekinthető A három művér c. kevésbé ismert kamaradráma (és van két szett vámpírfogam és egy sebem is, mert csak árukapcsolással forgalmaznak ilyesmit). A művérben amúgy csalódtam, egy flakon barbecue-szósszal sokkal hitelesebb eredményt lettem volna képes elérni, de ez van.
Egyébként ez volt az a Halloween-buli, amin mindenki önmagának öltözött (brainoiz szerint én is, és most már nem tudja anélkül megnézni a Battle Royale-t, hogy be ne ugrana a kép), a posztapokalipszis, úgy tűnik, valahogy kihozza a bloggerekből az igazi lényüket. Isoldében azonnal felismertem Wendy Watsont, brainoiz tök olyan volt, mint bármikor, csak két dobverőt tartott a kezében, de felvilágosított, és ő tényleg így néz ki a mindennapokban is (csak kicsit kevésbé életunt). A másik, aki az avatárjának öltözött, alie volt, mint Tank Girl. Ex-Brightot nem ismertem fel, de ez az én műveltségi hiányosságaimnak tudható be, mert így képek alapján nagyon hozta Snake Plisskent (a szája sarkában tartott fogpiszkálót is beleértve, amire felvetettem, hogy attól félek, mindjárt szaladgálni kezd, elesik és a fogpiszkáló átfúrja a torkát, mire azt felelte, hogy én fogpiszkálóval a számban mentettem meg az amerikai elnököt, bébi, majd játékosan belém eresztett egy sorozatot a bajonettel ellátott gépfegyverszórópisztolyából).
Agnus a munka hőseként nyomta megjelenésében átmenetet képezve a szocialista realizmus és a németalföldi romantikus festők munkássága között, Sulemia olyan generikus Morticia Addams volt, az L. húga konkrét Morticia Addams, Suematra macskanő, sajátos értelmezésben (fülekkel, macskás pólóban). Tizenegy felé az L. is beállított eredeti, boltban vásárolt munkásoverallban (iPhone-zsebbel), szerszámosládával, mint Bicycle Repair Man (és a továbbiakban igyekezett nagyrészt a mosógép mellett állni).
Az este egyik korai fénypontja az volt, amikor a youtube-ban bámultuk Lionel Richie-t és a Hellót ex-Bright alámondásával (sztalkollak, mert vak vagy, és nem tudsz hátranézni), apokalipszisbe pedig akkor hajlott, amikor az elsötétített szobában agnus és az L. előadták a Turn Aroundot fejszébe és kalapácsba énekelve, természetesen csak az I Will Survive után, majd a My Heart Will Go On következett hasonló stílusban, Leonardo DiCaprio szerepében az L. húga a matracon. A Gangnam Style alatt sajnos pont máshol tartózkodtam, de volt még valami női keringőzés a Dancing Queenre, mindeközben alie hol a konyhában kontemplálgatta, hogy ha vége a világnak, kit vesz be a csapatába a zombik ellen, és kit vet majd eléjük (alattam eléggé rezgett a léc az EQ-m állítólagos hiánya miatt, de utána bekerültem, mert, mint kifejtette, a lucia néha nem válaszol levelekre, de utána felbukkan, és akkor tök jó dolgok történnek, az apokalipszis után meg úgysem lesz levelezés), hol azt fejtegette, hogy a jelenlévőkből hány liter vér fér a kádjába vajon, mindezt csak azzal szakította meg, hogy időnként berohant a táncolókhoz, és rúdtáncot performált rúd nélkül, baltával.
Mindent összevetve, a baltámnak elég élménygazdag estéje volt, de én sem éreztem magam rosszul.
Na eldőlt, hogy mi leszek a holnap megrendezésre kerülő, annuális halloween-medúzabulin (amelyet idén szerencsére nem én rendezek). A tematika jelmezügyileg a posztapokaliptika / szuperhős vonal, nekem a mai napig semmilyen ötletem nem volt, de most kaptam egy tippet, úgyhogy már csak egy hosszú, rózsaszín pólót és egy plüssállatot kell beszereznem. Ja, meg hajlakkot.
Az úgy kezdődött, hogy tegnap este ülök itthon békében, nyugalomban, amikor egyszer csak csöngetnek, méghozzá a szomszéd.
(Rövid ismertető a szóban forgó szomszédságról: kétlakásos családi ház három generációval, a nagyszülőké, akik tök aranyosak, kölcsönösen kértünk már egymástól ezt-azt, nekik van egy lányuk három gyerekkel három apától, meg a fiuk, aki a feleségével és a fiaival most költözött vissza hozzájuk anyagi okok miatt, és első találkozásunk alkalmával elmondta, hogy ő akkora nagy ember, hogy a Balatonon (!!!) nyaralt és a pincér bevitte neki a sört a vízbe)
Szóval becsöngetett, azzal kezdte, hogy na figyelj, pici lány, majd azzal folytatta, hogy álljak már be a kertembe, mert nagyon nehéz kiállnia az autójával, amikor az én kocsim miatt nem látja be az utat (én a kapujuktól olyan hét méterre parkoltam éppen, a saját házam előtt). Mondtam, hogy oké, erre hozzátette, jelentőségteljes pillantással, hogy ez nem kérés volt. Ekkor már éppen ültem be a kocsiba, de ez azért szöget ütött a fejembe, úgyhogy utána átbandukoltam csőre töltött (felvételre állított) telefonnal, és egyrészt mondtam, hogy ha nem emlékszik a keresztnevemre, akkor szólíthat nyugodtan kisasszonynak, de pici lánynak nem (you can call her a slave, you can call her a slut, just remember to call her miss), másrészt megkérdeztem, hogy értette aztat, hogy ez nem kérés volt.
Erre jött egy tiráda, hogy hát ha nem állok el, akkor szól a cigányoknak, és azok szétszedik az autómat, vagy elintézi ő maga, és én nem fogom fel, hogy mi nem vagyunk egy súlycsoport, majd kijött a két fia (kopasz, tetovált, vállas legények, egyébként nagyon udvariasan, csókolommal köszönnek mindig), mire mutogatni kezdett rájuk, hogy nézzem csak meg, ő ilyen emberekkel van körülvéve, és majd meglátom. Erre az emberek, akik körülvették, megfogták a karját, és bevitték a házba, közben elnézést kértek tőlem és jó éjszakát kívántak.
Én eljuttattam a hangfelvételt a megfelelő helyekre, meg rendőrségi bejelentést tettem, aztán másnap átbattyogtam, és derűs mosollyal megkérdeztem, hogy kialudta-e magát, és hogy is volt ez a tegnapi beszélgetés. Erre azzal kezdte, hogy “hát kurvára idegesít mindig, amikor odaállsz a kocsiddal…”, mire sajnálatos módon eldurrant az agyam, és innentől előadtam egy egészen magával ragadó szónoklatot arról, hogy nem őriztünk együtt disznót, úgyhogy legyen szíves nem ilyen hangnemben beszélni velem, továbbá valóban nem vagyunk egy súlycsoport, mert én képes vagyok eltartani magam, nem a szüleimmel élek negyvenkét évesen, nem védtelennek hitt nőkkel fenyegetőzöm a kisebbségi komplexusaim kiélése végett, és képes vagyok kiállni a kapun akkor is, ha hét méterrel odébb parkol egy autó, majd tájékoztattam, hogy amit tegnap este előadott, az bűnszövetkezetben elkövetett vagyon és személy elleni erőszakos bűncselekménnyel való fenyegetés, aminek komoly következményei lehetnek, és azzal fejeztem be, hogy ahogy így megnézem magamnak, a fizikai állapotát tekintve akkor sem biztos, hogy ő nyerne, ha közelharcra kerülne a sor (ez mondjuk necces volt, mert én vagyok 45 kiló, ő lehet olyan 70, de mondom, hogy eldurrant az agyam).
Ekkor nagy meglepetésemre behúzta fülét-farkát (pedig tényleg idegesítő lehettem, de biztos nagy hatást gyakorolt rá a határozott, higgadt hozzáállásom a látható elmebajom), és azt felelte, hogy hát izé, biztos láttam rajta, hogy sokat ivott, és elnézést, és nem tudta, hogy ilyen érzékenyen pontom, hogy hogyan szólítanak, de figyelni fog, én meg mondtam, hogy a jószomszédi viszony jegyében nyugodtan kérjen meg bármikor bármire, de fenyegetőzés nélkül, mert ilyet nem akarok még egyszer hallani.
Snitt.
Pár óra múlva átjött az anyukája egy adag sütivel és egy bocsánatkéréssel, én meg mondtam, hogy velük természetesen semmi bajom.
Snitt.
Pár óra múlva kapok egy sms-t az egy faluval odébb lakó ismerőstől, hogy tényleg leütöttem-e a szomszédot.
Mint kiderült, valami másról beszélgettek a szomszéddal, aki megjegyezte neki, hogy és a luciának nehogy beszólj, mert leüt, bazmeg, majd azt az elméletét is kifejtette, hogy valószínűleg maffiózó körökkel állok kapcsolatban, mert este járnak hozzám férfiak, és nem szexelni (még mindig nincs függönyöm). A fent említett férfiak egyébként nagyrészt az L.-ből, a mr.a-ból és a rendszergazdából állnak.
Szóval megkérném leendő látogatóimat, hogy a reputációm fenntartása végett legyenek szívesek gyanúsan viselkedni.
Ha a személyiségi jogokra tekintettel vagyok.
A begyújtásos projekt sikeresnek mondható, végül a meow-féle kommentben megalapozott stratégia bizonyult tutinak a jóslatával együtt, mert mr.a átjött és csinálta a dolgot, mint egy programozónak álcázott prométeusz (majd inkább behozott egy polcot a garázsból, mint hogy egyen a főztömből, további vendégeket is szívesen fogadok). Mindenesetre átélhettem az ősember elégedett diadalát, amikor először eleven tüzet készített (gyufafejű gyújtóssal). Átélhettem továbbá az ősember döbbenetét is, amikor kiderült számára, hogy a tűzrakó egység tetején lévő kihúzható kis izé az egy olajszintmérő, ami az állapotából kiindulva létező olaj szintjét méri, de hát nem érhetünk fel mindent ésszel (ötletek?).
Papírom a begyújtáshoz onnan van, hogy a cégnél elmentették nekem a kalligráfiatanfolyam elhasznált gyakorlólapjait (az indexet nem lehet elégetni). Ugye a kalligráfiáknak van az a sajátságos szokásuk, hogy ha elégetik őket, akkor valóra válnak, úgyhogy a biztonság kedvéért megkérdeztem, milyen kandzsikat fognak ebben a félévben gyakorolni. Mint kiderült, olyanokat, hogy nappal virág, éjszaka eső, meg hogy az őszi harmat olyan, akár a gyöngyszem, ami teljesen rendben is van, viszont attól tartok, hogy a sárkány kilenc napig iszik a hegyen időszakában egy egész seregnyi sárkánynak fog kritikusan felborulni a só-víz háztartása. Olyan kandzsit sajnos nem ismer, hogy a gázművek képviselőjének látogatása gyorsabban bekövetkezik, mintsem tincseink őszbe csavarodnának.
Sebaj, mire a gázos megérkezik, már baltám is lesz a nyomaték (és a gyújtós) kedvéért.
A Mester és tanítványai némán végezték napi feladataikat. A Mester egyszer csak felnevetett.
— Min kacagsz, Mester? — kérdezte a marketingigazgató.
— A csajom azt kérdezi tőlem Skype-on, hogy láttam-e már itthon megvilágosodott embert, mert ő olyan szívesen megnézne egyet.
— Mondd meg a csajodnak, hogy nézzen meg téged — felelte a marketingigazgató*.
A Mester megvilágosodott.
Szóval az van, hogy otthon sincs fűtés, a munkahelyen sincs fűtés, és napi sok adag meleg tejeskávé, a sötét és a hideg hatására odáig fajultak a dolgok, hogy elkezdtük egymást megenni elkezdtünk zen-koanokban élni. A munkahelyen amúgy azért nincs fűtés, mert egy új lakó a lakás szétverése során gázszivárgást eszközölt, majd ahelyett, hogy megcsináltatta volna, kihívta a gázműveket, akik rögtön kijelentették, hogy az egész házban csőcsere (kiírhatjuk majd a kapura rózsaszín-lila tipográfiával), ami tényleges munkában egy hét volt, de két hónapja kapcsolták ki a gázt, és azóta sincs fűtés, mert nem jönnek a gázművektől visszaszerelni az órákat.
— Na, elkészítettem a jövő évi naptárakat — nyugtázta a Mester.
— De Mester, nem azt mondtad, hogy a tavalyi év nem létezik, a következő év nem létezik, csak a most van? — kérdezte a marketingigazgató**.
A Mester átnyújtotta neki a 2013-as naptárat.
A marketingigazgató megvilágosodott.
Nálam otthon azért nincs fűtés (a fűthető lepedőt és egy kis hősugárzót leszámítva), mert noha már egy ideje elintéztem a gáz visszakötését papíron, nyomáspróbával, mindennel, nem jön ki a gázművektől az ember, akinek a piros plombát kellene leszednie a gázóráról. I see a certain pattern here.
— Színes névjegyet tudnak nyomtatni? — kérdezte az ügyfél a Nyomdásztól.
— Az ég kék, a fű zöld — felelte a nyomdász.
Az ügyfél megvilágosodott.
Szerencsére van egy vegyestüzelésű kazánom is átvizsgált kéménnyel, fám is, gyújtósom is, füstjelzőm is és cuki kályhatisztító készletem is, csak know-how-m nincsen, ezért napról-napra tologatom a begyújtást (tapasztalatok?) abban reménykedve, hogy idén esetleg elmarad a tél.
— Te figyelj, tudunk mi kétoldalasat nyomtatni? — kérdezte a marketingigazgató a Nyomdásztól.
A Nyomdász ránézett. — Tudod, mi egy digitális nyomda és könyvkiadó vagyunk — felelte. — Ha nem tudnánk kétoldalasan nyomtatni, akkor sokkal többe kerülnének a könyveink, és senki nem venné meg őket — tette hozzá magyarázóan.
A marketingigazgató megvilágosodott.
* Elég pikírten felelte, mert nagyon fázott, éhes volt, és akkor ébredt rá, hogy a szombat munkanap, és ilyenkor idegesíteni szokták a kacagó, megvilágosodott emberek.
** Igen, ezt is pikírten kérdezte, a szombati munkanap nagyon fájt neki.
Az aktuális sikereim egyike, hogy a Sötétkék FÓKA könyvének fordítása során sikerült elkerülnöm az olyan leitereket, hogy a “no man will get left behind on my watch” mondatot “nem lesz férfi a karórám hátulján balra”-nak fordítsam.
A másik sikerem az, hogy a gyermeknek megtanítottam, hogy ha Edgár, az archenemy az oviban még egyszer lecsúnyázza, akkor a csúnya, aki mondja / nem, te vagy a csúnya jellegű nem túl konstruktív dialógusok helyett közölje vele, hogy neked meg nárcisztikus személyiségzavarod van. A hosszas gyakorlást sikeres bevetés követte.
Virágot kaptam, mire a cégvezető közölte velem, hogy ezt ő fogja megírni a blogjába.
Vasárnap egyik pillanatról a másikra kerregni kezdett a notebookom vinyója, majd meghalt, és a rendszergazda, aki eddig minden adatmentési problémámon segített, most az ezirányú érdeklődésemre gyanúsan arra terelte a szót, hogy jól nézek ki, ha akarom, akkor összebútorozhatok vele, egyébként meg szívesen csinálna nekem egy gyereket. Úgy érzem, az elmúlt fél év képeinek és naplóinak annyi, de legalább érdekes betekintésre nyújt lehetőséget a lelkivilágomba a random biztonsági mentéseim áttekintése (nagyon úgy tűnik, életem bizonyos szakaszaiban cicás képeket, statcounteres logokat, tévésorozatokat és külügyi elemzéseket tekintek olyasminek, aminek az elveszítése esetén nem tudnám teljes emberként folytatni).
Időközben egyik pillanatról a másikra kerregni kezdett a freeblog is, és még nem halt meg, de amikor ezt felvetettem a mr.a-nak, aki eddig minden freeblogos problémámon segített, most az ezirányú érdeklődésemre gyanúsan arra terelte a szót, hogy nem vagyok kövér, átbútorozhatnék pl. a blog.hu-ra, és az L. biztosan szívesen összedob nekem tíz perc alatt egy wordpresst. Úgy érzem, az elmúlt hét év blogos megszokásainak annyi, egyébként meg életemnek ebben a szakaszában a kommentjeim nélkül nem tudnék élni.
Ha lehet kérni, akkor csábítson már el egy blogmotor-üzemeltető (és keltse életre a vinyómat, továbbá csináljon nekem ikreket, mert háromgyerekesként egész pofás összeget kapnék családi pótléknak gyerekenként, meg persze az otthon melege, az őszinte, csilingelő gyermekhangok, a pénz ezek mellett természetesen semmi, de akkor is másfélszer annyi fejenként, na).
Mostanában a munkám részben abból áll, hogy próbálok imázst kigondolni és megfogalmazni a nyomdai és egyéb munkákkal foglalkozó cégünknek úgy, hogy egyrészt benne legyen, miszerint kotekészítést*, könyvkiadást és -nyomtatást**, japánkalligráfiát*** és gravírozott, fából készülő csodás ajándéktárgyak**** elkészítését is vállalja fiatalos, dinamikus csapatunk a szakfordítás és webhosting***** mellett, ugyanakkor ne úgy tűnjön, hogy mindenbe csak belekapunk (mert egyébként nem is, hanem átfogó szolgáltatásokat biztosítunk megfizethető áron, igényes minőségben, mostanában ilyen kifejezésekben gondolkozom álmomban is).
Egyébként így augusztusban a fiatalos, dinamikus csapatunk pillanatnyilag belőlem és egy nyomdai szakemberből áll, mert mindenki más egyéb helyeken tartózkodik, de így legalább elmondhatom, hogy itt a marketingigazgató főzi nekem a kávét. Ugyanakkor ez azt jelenti, hogy bizonyíthatom, miszerint rugalmasan reagálok a kíhívásokra, márpedig azok vannak. Tegnap például a szomszéd néni hívott ki, hogy a férje rosszul van, ő pedig, amikor lerohant volna a mentősöket fogadni, kizárta magát, úgyhogy kéne neki egy fiú, aki csinál valamit. A szomszédnéninek egyébként megvan a maga gender studies-elmélete, a múltkor például azzal jött át, hogy számítástechnikai problémája van, és velem szeretne beszélni, mert én szerintem jobban meg fogom érteni, mint a fiúk (neki 50 éves korig mindenki fiú vagy kislány nálunk, mellesleg a fiúknak velem ellentétben számítástechnikából vannak diplomáik, de a néni meggyőződéseivel nem lehet vitatkozni). A számítástechnikai problémája egyébként az volt, hogy ha elküld valakinek interneten egy képet (amelyet legyünk szívesek, szkenneljünk be), akkor a rokonai azt meg fogják-e találni, de ez részletkérdés.
Ezúttal viszont határozottan fiút akart, úgyhogy felajánlottam, hogy leszaladok a lakatosért, de azzal valamikor összeveszett, és inkább a halál, szóval megtekintettem a helyszíni tényállást, és titkosszolgálati módszerekkel benyúltam rugalmas, dinamikus, de legfőképpen megfelelő méretű kezemmel az ajtó ablakának rácsán, és a kilincs elmozdításával lehetővé tettem a behatolást az objektumba (időközben kiderült a dinamikus csapatunk többi tagjával való konzultáció során, hogy az ún. hullámcsattal való zárfeltöréshez is értünk, csak nem én, szóval van itt knowhow).
A cégvezető meg elutazása előtt elkövette azt a hibát, hogy a Japánban lévő cuccainak egy részét feladta csomagküldő szolgálattal, ami a világ többi részén egyébként bevett gyakorlat. Itt viszont a magyar vámhatósággal van dolgunk, ami egy rejtélyes, titokzatos szervezet (ahogy a Middlemanben mondják, its power is only exceeded by its mystery) minden szempontból, ki itt belépsz, satöbbi. A csomagban volt ugyanis pár doboz instant curry, hogy majd megehessük, és ez kiakasztotta a rendszert, mert egy hónapja az új szabályozás szerint minden élelmiszerről igazolást kell hozni a kinti hatóságoktól, hogy nem sugárzik (az részletkérdés, hogy sugárzik-e, de a papír kell). Viszont abban a magyar vámhatóság kétségkívül rendkívül vonzó, széles vállú, tüzes tekintetű magyar fiai sem biztosak, hogy pontosan milyen hatóságtól, milyen nyelven, milyen igazolás kell, és úgy tűnt, riadtak a lehetőségtől, hogy a csomag helyzete bármilyen irányban a szabályozással nem összhangban változhat, úgyhogy a felkínált megoldás az volt, hogy várunk. Itt most lépjünk hátra egy pillanatra, és képzeljük magunk elé a vámügyintézőt, aki azt mondja, hogy attól tart, ez a csomag sugárzik a papír hiánya miatt, úgyhogy nem adja oda, hanem magánál tartja.
Amikor még vicces kedvemben voltam, akkor felvetettem, nem lehetne-e egy Geiger-Müllerrel lecsipogni, azt jól van, de az nem szabályos, vagy valami ilyesmi.
Végül arra jutottunk, hogy keressünk valami állategészségügyi szakembert, aki igazolja, hogy oké a curry, és akkor elgondolkoznak azon, hogy átadják. Az állategészségügyi szakember el nem ítélhető módon tájékoztatott engem telefonos beszélgetésünk során arról, hogy a curry nem állat. Tisztáztuk, hogy ebben a kérdésben teljes köztünk az egyetértés, de nekem őt rendelte az élet és a magyar vámhatóság, vele kell beérnem. Az ezt követő beszélgetéseink során (csapatunk fiatalos, dinamikus, a kihívásokra rugalmasan reagáló tagjaként hívogattam rendszeresen, nehogy picit ne jussak eszébe) a gyerekeink nevét és az óvodai problémákat is tisztáztuk, és éppen áttértem volna a korral járó kellemetlenségekre ízületek terén, amikor eljutottunk odáig, hogy oké, küldjünk át egy adag curryt meg a papírokat, nyomnak rá egy pecsétet.
Ezután következett a szürreális beszélgetés a csomagunkat kezelő csomagszállító céggel, melynek során gondolatkísérlet jelleggel többször körbejártuk azt a dolgot, hogy addig nem adhatják át nekünk a csomagot, amíg be nincs vizsgáltatva belőle valami, viszont addig nem nyithatják ki bevizsgáltatás céljából, amíg át nem adták nekünk. Végül a Gödel-féle nemteljességi tétel volt a megoldás, kapcsoltak nekem egy felsőbb hatalmat, akit rá lehetett venni, hogy egy doboz kivétele erejéig kinyissa a pakkot, úgyhogy most nyílt némi remény arra, hogy karácsonyra megérkezik a csomag, meg a néni is átjött azzal, hogy jobban van a férje és segítsek neki megírni egy levelet, úgyhogy most a marketingigazgató dinamikusan főz nekem egy újabb kávét.
* A cégvezető kendózott, vagy mi, és jobban megéri, ha az ember maga készíti a kesztyűt, úgyhogy megtanulta.
** Ugye oldalra lebontva jobban megéri egy digitális nyomdagép a tintasugaras nyomtatónál, úgyhogy a cégvezető vett párat, majd vett hozzájuk egy nyomdászt is.
*** A cégvezető egyszer vett néhány japán ecsettolat, majd még párat, utána vett hozzájuk egy kalligráfust is, mert így jobban megéri, mintha csak állnak ott a polcon.
**** A gravírozógép asszem, csak olcsó volt, és a hülyének is megérte.
***** Ugye, a cégvezető honlapot akart csinálni a cégnek…
2012.08.08.
Kedves Naplóm,
ma kifestettem az előszobafalat.
2012.08.09.
Kedves Naplóm,
ma átfestettem az előszobafalat.
Az úgy volt, hogy rengeteg fehér fal után arra gondoltam, most már nyithatnék egy kicsit a színek világa felé, mondjuk olyan óvatos lépésekkel, hogy csak majdnem legyen fehér a többi. Azzal kezdődött, hogy Hérára azt írták, hogy tojáshéjszínű, és én inkább a betűknek hittem, mint a szememnek, sőt, egészen reggelig reménykedtem, hogy a naposcsibesárgát a falfestéktündér reggelre tényleg tojáshéjra változtatja, aztán inkább vettem új festéket (mondjuk nehezen tudtam választani a bengáli ösvény és a mézes halva között, de végül gyapjúszőttes lett, mert biztonsági játékos vagyok).
A Gyapjúszőttes tegnap még inkább a nyers betonra hajazott, de mára már inkább olyan, mint a vödörben (balra az ismeretlenfajta tojás héjának színe):
Most viszont vérszemet kaptam, és az eddig eperhab színű vécéfalat nem egyforma szélességű csíkok fogják díszíteni gyapjúszőttes és az általam csak depressziós ciklámenként emlegetett színekben.
Újabban a csempészeimet szeretem nagyon, ami jó, mert egyben a nem túl távoli szomszédjaim is. Ma kezdték az előtér-kamra-vécé padlózását, és biztosítottak arról, hogy este be fogok tudni jönni, és lám, meg is oldották:
Jobbra Szkülla az aljzatkiegyenlítő, balra Karübdisz a frissen felragasztott csempe.
Amúgy azt nem értem, hogy reggel nyolc körül jöttek, akkor fel kellett még szedniük az előtérből a linóleumot, a vécéből a vécét és a padlót, a kamrából a linóleumot és a polcokat, ezzel együtt ötre a fele padló (az egész összesen 18 nm) le volt rakva kötésben (sok vágás), plusz a konyhában 2 nm csempét feltettek a falra:
(Baloldalt a tűzhely meg a hasonló konyhaszekrény nincs ott a csempézés miatt, és igen, pár centivel lejjebb akasztom majd a faliszekrényeket).
Az idei év legjobb ajándéka címére elég jó eséllyel pályázhat ez itten, ami egyszerre elégíti ki az orális fixációmat és a delejjel működő matt fekete dolgok iránt táplált fixációmat (főleg, ha LED is van rajtuk). Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy az epres vagy a cseresznyés turbózás a jobb, de pont az hiányzik belőle, amit utálok az analóg cigarettában: a büdös meg a szédülés.
Természetesen még mindig nincs kész, de azért haladás (igen, még kell csőfestés, radiátorfestés, fali csempe, polcok fel, meg majd ablakcsere).
Ma egyébként történt egy rövid értekezlet (ún. meeting) a munkahelyen abban a témában, hogy mit mondjak a faáruosztályosnak ma ahelyett, hogy egy barátnőm kigérvágta azt, amit ő akart nálam (nem, ez nem ilyen képes beszéd, a mosogatótálca helyéről van szó). A célkitűzés az volt, hogy elejét vegyem a további hasonló ajánlatoknak anélkül, hogy ártanék a további kölcsönös együttműködés (én vásárolok, ő elad) zökkenőmentességének, továbbá hogy hatékonyabbá tegyem a közösnek mondható projekteket a jövőben (például direkt nem mondta, hogy a munkalaphoz külön kell venni a felfogatást, hanem felhívott két nappal később, hogy majd ő hazafelé beugrik vele. Ebben némi szándékosságot véltem felfedezni).
A beterjesztésterv végső változata az lett, hogy “ja, azt kivágta nekem a krav-maga edzőm [ábrándosan a távolba néz], és eddig nem is tudtam, hogy ilyen gyönyörű, izmos felsőteste van, de most olyan meleg volt hétvégén, hogy kénytelen volt levenni az ingét a munkához”, mivel ez sejteti a legtömörebb formában, miszerint (a) meg tudom védeni magam (ami egyébként igaz, csak nem úgy), (b) veszélyes férfiak járnak hozzám, (c) nehezen teljesíthető elvárásaim vannak a férfiakkal kapcsolatban, (d) felszínességem egy alsó tagozatos csillámpóniéval vetekszik.
Az információ átadásra került, és annyira beleéltem magam a szerepbe, hogy amikor hazajöttem, és átsétált a szomszéd csempész számolni, majd megkérdezte, hogy én raktam-e össze a konyhabútort, majdnem azt feleltem neki, hogy ja nem, a krav-maga edzőm segített, de még időben visszanyeltem.
settenkedve lopakodó 