a férfiak olyanok, mint a hagyma

6 hozzászólás

én: nem, vannak, akiket tényleg érdekel a másik, XY például hosszan, őszinte érdeklődéssel és megfelelő helyeken konstruktív hozzászólásokkal tud hallgatni nőket, hátsó szándék nélkül, például engem is.
Sabolc: mert le akarja őket fektetni.
én: jajmár, dehogy.

Snitt.

XY: itt van az önleírásom, ez jó ez így?
én: igen, csak kihagytad a nők számára legvonzóbb tulajdonságodat, miszerint hosszan és figyelmesen tudsz hallgatni valakit :)
XY: hogy aztán megdughassam. :) olcsóbb, de nehezebb, mint elvinni étterembe.

És basszus, így kellett megtudnom, hogy van, aki azért hallgatja meg nyolc-tíz éve az összes mániás-depressziós rantingomat, és visz el időnként étterembe, mert egy mindenférfidisznó!

a hajamról

6 hozzászólás

Én nem bírom – ugye – a változásokat, és most történt – ugye – egy csomó változás, például a freeblog felhagyott interaktív blogszolgáltatóként való működésével, vége lett a talliánmiklóselrablása első évadának, Ryan Gosling felhagy a filmezéssel, lett gázom, át lett íratva rám a villany, és még a cégvezetőnk is megint kiutazik Japánba.

Először azt hittem, mindennek ellenére nem lesz szükség drasztikus lépésekre a hajammal kapcsolatban (mindnyájan emlékszünk még – ugye – 2011 tragikus őszére, amikor a gyerek óvodás lett, nekem munkahelyem lett, és ebből kifolyólag jennifer greyre daueroltattam a hajam, amire mindenkinek az volt a reakciója, hogy a nyolcvanas évek óta nem láttak ilyet. Sajnálom, akkor jó ötletnek tűnt), és azt mondogattam magamban, hogy “fel tudom dolgozni, fel tudom dolgozni”, miközben az előszoba közepén (létratámasztásra alkalmatlan helyen) próbáltam elérni a 2,65 magasságban lévő villanykörtét, de amikor kiderült, hogy a legmagasabb eszközről is éppen csak hogy meg tudom érinteni ujjbeggyel, akkor valami megtört bennem, kimentem a fürdőszobába, és lenövesztettem a frufrumat*.

Utána most pénteken már rutinosan előre éreztem, hogy baj lesz (majdnem minden nap éjfélig dolgoztam, kivéve egyet, amikor hajnali háromig beszélgettem kocsmában a hajamról, és tudtam, hogy mindezek után szombat déltől vasárnap kora valameddig dedikálásszervezés, emellett meg még kell majd egy csomót fordítanom a hétvégén), úgyhogy egyenes háttal, határozott léptekkel bemasíroztam a legközelebbi nőidolog-bolt hajasdolog-alléjához, ahol például azzal is szembesülhettem, hogy a női “szórd a hajadra, ha azt szeretnéd, hogy olyan legyen, mintha két napig fetrengtél volna részegen a Sziget porában”-porhoz gyanúsan hasonlító kiszerelésben létezik férfiaknak ún. “mattító” por is, nehogy már csillogjon a hajuk, mint a mező vadjainak.

Mondjuk engem elsősorban a hajhabok és a hajlakkok érdekeltek (mert noha általában direkt olyanra kérem a hajvágást, hogy ne kelljen rá semmit kenni-fújni, de most ugye én konkrétan gyereket szültem a freeblognak, mielőtt cserben hagyott, és ezt nem lehet egy beszárítással elintézni) abból is azokat céloztam be, amelyeken a volume szó szerepel, elég drágák voltak ahhoz, hogy a placebohatásuk is meglegyen, nem ragadtak, és minél kevesebb csillámos rész volt a csomagolásukon, és sikerült is ugyanabból a márkából az összes feltételnek megfelelő (matt fekete fémflakon!) terméket találnom mindkettőből, ráadásul még azt is rájuk írták, hogy “a kísérletek során fodrászokkal is konzultáltunk” (bár ezt ismerem, amikor a saját kísérleteim során (otthoni hajfestés után) a fodrászommal konzultáltam, vagyis amikor beléptem, és ránézett a fejemre, mire közöltem vele, hogy tudom, hogy elcsesztem a festést (utalva a borzalmas színére), akkor megnyugtatott, hogy “dehogy cseszted el, a festés kurva jó lett, csak én nem ezt a színt választottam volna”).

Arra viszont nem figyeltem, hogy mind a hajhab, mind a hajlakk selymesít, csakúgy, mint az otthon már meglévő, két komponensű (a két komponens is komoly jelentőséggel bír a placebohatás tekintetében), “liquid silk” nevű spriccelős, keratinos izé, ezért aztán végül szombat délben azzal vágódtam be a kocsiba Tarhonyakártevő és Grafit mellé, hogy “kellemetlenül, már-már zavaróan selymes a hajam”, és egyébként tényleg, amikor az ember többet túlórázik, mint amennyit alszik, akkor nem a “selymes, könnyen kezelhető” dolgok azok, amelyekkel önkifejezni szeretné magát.

Mindenesetre úgy érzem, ezúttal sikerült maradandó nyomok nélkül megúsznom a krízist (az irritáló selymesség csak elmúlik idővel), de azért most egy darabig inkább ne történjen semmi (ja de, utaljanak a kiadók és egyéb munkaadóim).

* Na jó, ez igazából beletelt olyan tíz napba is, de az dramaturgiailag nem lenne annyira hatásos.

nehéz hetünk van mindannyiunknak

1 hozzászólás

Szóval először volt ez.

Utána (előtte is, de ez most lényegtelen) megpróbáltam grafit rábeszélni, hogy rajzoljon nekem Ryan Goslingot, amire először azt felelte, hogy ő úgy képzeli ezt a dolgot, hogy RG már harmadszor áll nála sorba dedikáltatni, hogy megismerkedhessen velem, de aztán abban maradtunk, hogy ő nem bírja elkapni ezt a karaktert.

Végül a szombati dedikáláson, miután baráti beszélgetésünk során vázoltam Ryannel való kapcsolatom legutóbbi fejleményeit, sikerült sarokba szorítanom (a helyi sherifftől kapott lőfegyverrel és jelvénnyel a táskámban), és hát muszáj volt tennie valamit.

grafit.ryan

A nesztelencsiga-blogszerkesztőség sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánja, hogy a fent említett eseményeknek bármi köze lenne ahhoz, hogy Ryan Gosling meghasonlott, és fel akar hagyni a színészkedéssel.

sikerült

6 hozzászólás

…végre megcsinálnom a Napirajz mentését, egyelőre a http://napirajz.wordpress.com/ címre, de nemsokára már a napirajz.hu cím is ide fog mutatni. Ezzel a művelettel kapcsolatban nem ígérhetem, hogy bármi másról fogok tudni mesélni, mint vérről, könnyekről és hajfestésről, ugyanakkor egyrészt jó dolog, ha az embernek az a fizetős munkája része, hogy napirajzokat böngésszen, másrészt most már nekiállhatok a saját blogomnak és a gyerekének is.

Az érdeklődőket megnyugtatnám, hogy a hajam tök jó lett.

próba, majd, dedikálás

8 hozzászólás

Na, pillanatnyilag van már blogom, írni meg képeket importálni viszont nincs időm, mert egyelőre a napirajz-blogot importálom, és abban egyes nézetek szerint mégiscsak nagyobb szerepet játszanak a képek, mint az enyémben.

De ami a legfontosabb, hogy holnap 16:00 – 24:00 között Pécsett szervezünk műsoros dedikálást az A Szoba nevű helyen, és tök jó lesz, aki dedikáltatni, pólót vagy könyvet venni, esetleg megvetően bámulni szeretne, az jöjjön el.

she never stopped talking to him in italics

7 hozzászólás

Munkahelyi életkép, a szokványos irodai asztal előtt, amelyet csak az ufós ragtapasszal leragasztott webcamobjektív és a szerető kezek által odahelyezett, művészien meggravírozott, motivációs “Ne dohányozz, geci!” szöveget tartalmazó hármas ikontábla színesít, ketten térdelnek lázasan suttogva*. Az egyik a térdeplőszéken, a másik a saját lábán. A szomszéd szobában dolgozik a nyomdász, aki ha végez egy adag kandzsikártyával, mindig a fejére húzza a nejlonzacskót.

– A salingeres posztodra három ösztönös reakcióm volt, az egyik, hogy nem, mert Szerb Antal a világ legjobb írója… – mondja a nő, aki kósza, rá nem jellemző öltözködési ötletektől hajtva mélyen dekoltálva ment az apácákhoz pénzt behajtani, és emiatt nagyon melege volt végig az állig gombolt kabátban.

– Én ezt nem értem – feleli a lány, aki aznap kósza, rá nem jellemző öltözködési ötletektől hajtva fekete bőrcsizmát és halálfejes pólót vett magára, de szerencsére nem ment az apácákhoz. – Egy csomó ember, akit őszintén kedvelek, szereti Szerb Antalt, de hát az Utas és holdvilág pont arról a sodródó, értetlen, felelősséget nem vállaló pasifajtáról szólt, akit én nem bírok.

– A második reakcióm az volt, hogy lehet, hogy el kellene olvasnom angolul, a harmadik pedig az, hogy lehet, hogy azért érzel így, mert Salinger a fejedben turkál, és milyen jó, hogy az én fejemben nem turkál.

– Egyébként tényleg így van, tényleg egy csomószor az van, hogy olvasok tőle valamit, és arra gondolok, hogy én ezt meg akartam írni, de így már meg van írva, de ne a zabhegyezőből indulj ki, az is jó, de nekem a Franny és Zoey volt az első nagy reveláció, amiben igazából nem történik semmi, a csaj idegösszeroppanást kap, mert mindenki hülye, és hazamegy az anyjához, a korban hozzá közel álló bátyja meg próbál beszélni vele, hogy azért nem olyan nagy baj, hogy mindenki hülye, utána az utcáról is felhívja emiatt, és igazából ennyi, de az is zseniális, ahogyan kábé az összes könyvben kiadott és folyóiratban megjelent novellája kapcsolódik egymáshoz, de teljesen váratlanul és más stílusban, és egyrészt olyan mondatokat tud írni, mint senki, de nem olyan sűrűségben, hogy modoros legyen, másrészt mindig kiderül, egy teljesen szokványos helyzet szokatlan nézőpontból való bemutatása során, hogy azért mégsem úgy lesz minden, ahogyan a szokványos helyzetektől elvárnánk, és visszatérve a Franny és Zoey-hoz, ott egyszerűen mindkét főszereplő én vagyok, én azokat a párbeszédeket már átéltem, csak csomószor nem volt hozzá meg a másik fele, és az egészet belengi a legnagyobb testvér szelleme, aki rég öngyilkos lett, de azért teljesen ott van, és…

– Én régóta gondolkozom azon, hogy neked biztosan volt egy imaginárius nagyobb testvéred, aki kamaszkorában öngyilkos lett. Ez sok mindent megmagyarázna veled kapcsolatban.

És tényleg. Mármint tényleg sok mindent megmagyarázna.

* Nem titkolózásból, hanem mert a harmadik jelenlévő éppen kedélyes beszélgetést folytatott Skype-on.

Tallián Miklós elrablása s01e01 (pilot): No Cure

(Hadd tisztázzam legelőször is, h társszerőmmel és -ötletelőmmel, Luciával természetesen semmilyen sértő célunk nincsen ezzel a sorozattal, mely tökéletes lenne Magyarország ‘nyugati’ imázsának felhúzására is, hisz bemutatná, h Magyarországon is pontosan olyanok a kedves, trendi fiatalok, mint bárhol máshol a művelt nyugati világban, valamint az is kiderülne belőle, h a démonizált internet egyáltalán nem a sátántól való, hisz a nicknevek mögött gondolkodó, örülő-szenvedő hús-vér emberek vannak, tehát mögöttük is érző szív dobog; mindösszesen annyiról van szó, h én 2012-ben realizáltam úgy igazán, h nem elég, h a magyar interneten szinte lehetetlen olyan blogot, oldalt, tumblr-t találni, ahol Tallián Miklós (akit, hadd szögezzek le, nem ismerek, sosem láttam, és nem adott nekem pénzt) nem kommentel, hanem gyakorlatilag minden ismerősöm is tudja, ki ő, többen ismerik is, tehát 2012-ben Tallián Miklós vhogy folyamatosan a világom margóján lebegett. Ebben a producereknek itt felajánlott sorozatötletben tehát az ő figuráján keresztül boncolgatjuk a fent már jelzett generációs jellegű kérdéseket, és mondanom se kell, h a szereplők valójában fiktívek, csupán a kiindulópont volt ez a konkrét személyhez kötött saját tapasztalat.)

Első képünk egy székhez szigszalagozott férfi sötét, víztől csöpögő alagsorban. Közeli a kezéről, ami mindhiába igyekszik kiszabadulni a vastag ragasztószalag-réteg alól; közeli a szája meg-megránduló sarkáról. Távolabbi kép, hátulról és alulról, a helyiségben hatalmas kondérokban fő vmi, a mennyezetről víz csöpög a nyomasztó némaságban, a férfi székével szemben bezárt ajtó, alatta fénycsík látszik. Közelítünk a fénycsíkra, ezzel párhuzamosan több női hang pontosabban kivehetetlenül, de hallhatóan vitatkozik. ‘Mi legyen vele?’ az első érthető mondat, ahogy a nézőpont átcsúszik a sötétből a fénybe.

A Bors gasztrobár raktárhelyiségében vagyunk, hét fiatal lány ül hozzávalós kartonokon, őket hallottuk vitatkozni. A kamera szép sorban közelikkel-távolikkal bemutatja mindannyiukat, van köztük kora huszonévestől kezdve alaposan harmincasig mindenféle (rövid-hosszú hajak, kis-nagy mellek, különböző stílusú öltözködések, táskák, kiegészítők). A folytatódó vitában időnként áttűnésekkel más-más helyszíneken látjuk az egyes lányokat ugyanazzal a férfival, majd a lányok számítógépek előtt ülnek, telefonokon írnak és beszélnek: bloggerek és tumbászok, fórumozók, fiatal magyar internet-felhasználók! Áttűnések közt el-elkapunk egy-két mondatot a vitából, ahol az egyik lány jól hallhatóan védi a férfit, míg a többiek a felháborodás és düh különböző fokozatait mutatják be. Egy-egy rövidebb képben látjuk azt is, ahogy vki vmit tesz egy Bors gasztrobáros levesespohárba, egy férfi keze átveszi azt, majd a lányok a Bors gasztrobár lépcsőjén viszik lefelé a tiltakozó férfit, végül a székhez szigszalagozás képeivel összeáll a történet.

Az ajtó mögötti sötét helyiségben közben már szemből is láthatjuk a székhez szigszalagozott Tallián Miklóst (Ben Affleck). Míg a zárt ajtón kiszűrődő beszélgetést hallgatja, és már kiszabadulni sem próbál, résnyire nyílik a helyiség másik, eddig láthatatlan ajtaja: kicsit kopaszodó, ősz hajú, szemüveges, öltönyt viselő öregúr néz be rajta, majd lassan beóvakodik: Dr. Del Medico Imre az (as himself)! Szó nélkül odabólint Tallián Miklósnak a tapasztalt olvasói levél- és komment-írók egyezményes, közös jelével, majd a szájához emeli mutatóujját, és gyorsan letépi Tallián Miklós szájáról a szigszalagot. Tallián Miklós suttogva előadott monológjában kéri Dr. Del Medico Imrét, h segítsen neki, hisz ő csak a szeretetet kereste. Dr. Del Medico Imre bölcsen bólint, szinte látjuk a fejében holnap a Népszabadságnak küldendő olvasói levelének formálódását; majd őrülten nekilát átkutatni a helyiséget. Benéz a ládák alá, a kondérokba, felhúzódzkodik a plafonon sorakozó vastag szellőzőcsövekre (Tallián Miklós tekintete követi mindenhová, időnként újabb helyeket javasol neki sürgős suttogással), de végül csak szomorúan megrázza a fejét. A szomszéd szobában ekkor a vita hangosabbá válik, ‘na de tényleg nincs más orvosság erre?’, ‘sztem még a Cure is feloszlott már’, ‘akkor gyerünk!’, halljuk tisztán érthetően végül az egyik lány harcias hangját; Dr. Del Medico Imre ekkor bocsánatkérő tekintettel kisurran az ajtón, ahol bejött.

Feltárul a másik ajtó, és besorjáznak rajta a lányok, meglátják, h Tallián Miklós (Ben Affleck) szájáról eltűnt a szigszalag, ill. a helyiségben elszórt, etimológiai fejtegetéseket tartalmazó cetliket: ketten rögtön a másik ajtóhoz ugranak, míg a többiek újra átkutatják az szoba minden zegét-zugát. Végül a másik ajtón visszatér a két lány, a többiek felhagynak a hiábavaló kutatással: felsorakoznak a székhez szigszalagozott Tallián Miklós (Ben Affleck) előtt, nyilván előadni ördögi tervüket. De Tallián Miklós megelőzi őket, és érzelemtől remegő, mégis határozott hangon előadja nekik, amit Dr. Del Medico Imrének mondott: h ő csak a szeretetet kereste, és bár biztosan követett el hibákat, ezeket nagyon sajnálja. A lányok tanácstalanul néznek egymásra, egyikükből kiszalad egy ‘ugye mondtam?’. A háttérben megszólal az ‘Ain’t No Cure for Love’ elejének szaxofonja. Fadeout. Stáblista.

that crazy part of my life is over

2 hozzászólás

“I don’t care if you’re not a success, or that you’re not handsome, or rich, or famous or suave. Once upon a time I would have cared. When I was in high school I was always in love with the Joe Glamor boys. Donald Nicolson, the boy who walked in the rain and knew all Shakespeare’s sonnets backwards. Bob Lacey, the handsome gink who could shoot a basket from the middle of the floor, with the score tied, and the chukker almost over. Harry Miller, who was so shy and had such nice, durable brown eyes.

But that crazy part of my life is over.

The people in your office who giggled when you gave them orders are on my black list. I hate them as I’ve never hated anybody”.

Mindig meglepetten, ugyanakkor valahol elégedetten nyugtázom, hogy még mindig Salinger a legjobb író a világon.

és nem is egy törékeny, absztinens virágszálhoz

9 hozzászólás

Péntek volt, egy hosszú hét után. A bűnös város levegőjét a tavasz ígérete és a csúcsidőben hazafelé tartó autósok frusztrációja töltötte be.

A szlávos arcú lánynak volt ideje gondolkozni két piros lámpa között. Munkájából kifolyólag üzletfeleivel mindig is ambivalens volt a viszonya, de hát nem is a kölcsönös szeretetre kellett épülnie.

Az események váratlan időbeli egybeesése először meglepte, de utána megtalálta rá a megoldást. Volt naptára. Naptárában ugyan – Kelet-Európában járunk, ahol komolyan veszik az ilyesmit – szerepelt a valódi neve is, de abban az ügyfelei soha nem lehetnek biztosak. Abban viszont igen, hogy nő. Biztosan az első dolguk volt DNS-mintát szerezni, gondolta szórakozottan. És ahhoz sem fért kétség, hogy nemzetközi nő.

A következő lámpánál végre sikerült megelőznie az előtte haladó furgont, majd rutinból cikázott párat, hogy az esetleges üldözőit is lerázza. Úgy ismerte a környező utakat, mint a tenyerét, de ebben az időintervallumban ezzel sem jutott volna sokra. A bevásárlóközpontnál, ahol gyakran szédelegtek gyalogosok az úttestre, kicsit lassított.

A virágfajták jelentését illetően kontinenseken és kultúrákon átívelő biztos tudása volt. Az sem hozta volna zavarba, ha egy levágott lófejet kap, vagy egy töltényt díszcsomagolásban. Ha egy kitömött kecskét hozott volna neki a posta, már készítette is volna elő a hímzett nemezkepesét a kazah-kirgiz kökbürümeccsre. De ezt a szimbolikát, bár bizonyos szempontból egyértelműnek tűnhetett, nem tudta hová tenni protokolláris szempontból. Egy dologban biztos volt: hogy az ajándékokkal, amelyeket különböző üzleti ügyfeleitől kapott, valószínűleg nem egy nyári naphoz akarják hasonlítani.

Végre kiért az autópályára, felgyorsított, majd engedékenyen jobbra húzódott, amikor a mögötte haladó autó idegesen reflektorozni kezdett háromszáz méterrel a fix traffipax előtt. A villanásnál kicsit elmosolyodott.

Végül is, gondolta, nem vagyok hajlandó zavartatni magam a szimbolikától, amennyiben minőségi belga (stílusú) sör és lengyel vodka által juttatják kifejezésre.

Mire hazaért, a tavasz ígérete szinte már beteljesítésre, megfellebezésre és új ígéretekre való váltásra is került a levegőben.

boldog tallián miklós-napot

Hozzászólás

Évadzáró. Mi többet is mondhatnék így a Pótkulcsban, egy székhez szigetelőszalagozva, hipszterek között.

(Na jó, csak még annyit, hogy emlékeztetőül: pilot, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész. valentin-napi különkiadás, 6. rész, 7. rész).

arról, hogy én nem tudom, hogyan képes engem elviselni a környezetem

4 hozzászólás

Mármint nem mindig vagyok ilyen, de most egyrészt február-március van (ilyenkor szokott régi jó ismerősünk, az Univerzum összeesküdni ellenem), másrészt meg fejben valahol egy másik dimenzióban vagyok, vagy valami, harmadrészt másfél napja fáj a torkom, amit úgy viselek, mint egy igazi férfi, vagyis rettenetesen szenvedek, és arra vágyom, hogy meleg ágyban fetrenghessek valahol, miközben valaki teát főz nekem, és langyos borogatást hord (láztalan) homlokomra. Amikor ezt fennhangon is előadtam, akkor kaptam is rá ajánlatot, de azt meg úgy viseltem, mint egy igazi nő, vagyis logikátlanul azt feleltem, hogy á, inkább hazamegyek sous vide-olni (mert közben megérkezett minden eszköz hozzá).

Otthon viszont nem találtam a termosztátos konnektort, és arra tippeltem, hogy a munkahelyemen hagyhattam, úgyhogy felhívtam a még munkahelyen tartózkodó Tarhonyakártevőt, és örömmel tájékoztattam, hogy a napelemes szöcske, amit mindketten vettünk, közvetlenül az égő alatt tényleg rezeg. Utána megbeszéltünk még pár dolgot, majd szerencsére eszembe jutott a hívásom célja, de ő sem találta a konnektort, na mindegy.

Ezt követően dolgozni kezdtem, ha már így alakult, és közben azon gondolkoztam, hogy fel kéne hívni a rendszergazdát, hogy holnap esetleg tudok menni a gépemért*, de valahogy úgy kéne fogalmazni, hogy ne vegye basztatásnak (még nem értesített róla, hogy kész lenne), majd erről mindenféle valós és képzelt dialógusok jutottak eszembe, Czeizel Endre, Tallián Miklós (fiktív), meg hogy hol vegyek vajon a gyereknek húsvétra duplo vonatos kiegészítőket, amikor is felhívott a rendszergazda, hogy kész a gépem, mehetek érte. Rögtön el is mondtam neki vidáman, hogy pont ezügyben akartam beszélni vele, csak nem tudtam, hogy fogalmazzak, mire azt felelte, hogy akkor fogalmazgassak nyugodtan tovább, nagyon kíváncsi lesz az eredményre, majd letette.

Azután úgy kilenc felé megírtam chaten Tarhonyakártevőnek, hogy nem tudom, észrevette-e, hogy ahogy az ő kriptonitja a gravitáció, úgy az enyém a rövidtávú memória. Ő azt válaszolta, hogy gyanított valamit**, mi van már megint. Erre örömmel tájékoztattam, hogy elkezdtem gondolkozni azon, hogy fogom majd tárolni a termosztátos konnektort, majd megtaláltam ott, ahol tárolni fogom, és ahova reggel rendrakás közben tettem. Úgyhogy most megyek szuvidolni tényleg (azért annyi időre még visszaszaladtam az emeletre, hogy megírjam neki, miszerint a haszn. ut. szerint a lassúfőző az “elektromos rotyogtató”).

Két órával később felhívtam a rendszergazdát, hogy ugye, ő nem azzal kezdte a sous vide-olást, hogy magára öntött öt liter vizet***, mire azt felelte, hogy nem, a börleszk az én műfajom, de például tök jó, hogy nem öt liter forró zsírt öntöttem magamra, úgyhogy gondolkozzak ebben. Nekem viszont addigra elment a kedvem az egészről, mert ugyan a rendszergazda több ízben előadta nekem korábban, hogy a lassúfőzőben meleg vizzel kell kezdeni, de éppen (ó, váratlan fordulat) máson gondolkoztam, a hideg víz meg a két óra alatt melegedett olyan tizenöt fokot.

Úgyhogy most nagyon remélem, hogy a március idusáig hátralévő egy hetet kibírom már nagyobb katasztrófák és emberi kapcsolataim teljes leamortizálása nélkül, és remélhetőleg a torokfájásba sem halok bele, bár ez mindig kétesélyes.

* Olyan másfél hete egy cold (és nagyon hard) reboot után nem indult a gép, hanem mindenféle kerneleket követelt rajtam, akkor még azt hittem, hogy csak pár fájl sérült meg, megjegyezném, a Márkó ennél jobban ismer, mert éppen akkor ugrott be a rendszergazdához ő is, amikor ott ezt előadtam, és azzal köszöntött kedves és barátságos hangnemben, hogy már gondolt rám mostanában, mert éppen letelt újabb fél év, és ilyenkor szoktam egy újabb merevlemezt tönkretenni. Egyébként tényleg tönkrement, de nem én tehetek róla, hogy a modern technológia nem bírja a műfordítással járó igénybevételt.

Mindenesetre muszáj megjegyeznem, hogy a rendszergazda a jellegzetes oh no oh no this world is doomed and we are all going to die-hangnemű hisztériámra, amelyet szokás szerint sikerült valahogy úgy megfogalmaznom, mintha ő viszont tehetne bármiről is, nem úgy reagált, mint egy normális ember, hanem úgy, hogy másnap kirakta a gépemet egy külső vinyóval az erkélyre (részben büntetésből, részben azért, hátha a hideg jót tesz neki), és heroikus küzdelmek árán alig pár óra alatt levadászta valahogy az adataim 70-80%-át. A hidegben.

** Ez igazán udvarias eufémizmus ahhoz képest, hogy két hete szombaton mondtam neki, h nagyon szédülök egész nap, mire rám parancsolt, hogy keressem meg a vérnyomásmérőmet, majd egy órával később válaszoltam, hogy bocs, de lementem a fürdőszobába megkeresni a vérnyomásmérőmet, és reflexből megfürödtem. Ő erre csak annyit mondott, hogy ez önmagában nem baj, viszont arra ügyeljek, nehogy egyszer véletlenül férjhez menjek reflexből, mert az sokkal komolyabb következményekkel is járhat, de megnyugtattam, hogy ezért figyelek arra nagyon, hogy soha ne utazzak Nevadába.

*** Interesting fact: öt liter kiöntött víz képes a konyha padlóján olyan 10-15-té duzzadni, biztos valami hőtágulás, vagy ilyesmi.

én rajtam jutsz a kínnal telt házba, én rajtam át oda, hol nincs vigasság

24 hozzászólás

A halállistámra csatlakozott a Tigáz és a Dél-Budai Földhivatal mellé az ELMÜ is, tegnap ugyanis önhibámon kívül valaki más helyett nálam kapcsolták le a delejt, a visszakapcsolás pedig abba az akadályba ütközött, hogy még nem írattam át a szerződést saját nevemre (viszont szorgosan fizettem az előző szerződő nevére érkező számlákat). Ha panaszt teszek a téves kikapcsolás miatt, vagy átíratom most, akkor 8 napon belül (megismételném nyolc az a nap) kapcsolják vissza, ha sürgősséggel kérem, akkor viszont közel 9e forintért, ami nem akkora tragédia, viszont ezt a pénzt csak a (külföldön tartózkodó, amúgy elérhetetlen) szerződő engedélyével fizethetem be.

Minderről a budai elitkerületi ügyfélszolgálaton tájékoztattak nem éppen megértő hangnemben, amúgy meg az ottani főnéni, akin keresztül sorszámhoz lehet jutni, eleve úgy állt hozzá az egészhez, hogy még kábé mielőtt megszólaltam volna, mondta, hogy itt ilyen nincs, nem is volt soha, nem is lesz, egyébként is, mit keresek ott, és különben is front van. A hangmagasságáról pedig annyit, hogy egy hátam mögött két méterre álló hölgy egyszer csak megszólalt, hogy fogja már vissza magát, elvégre én sokkal udvariasabban társalgok vele, mint amit megérdemelne a helyzetet tekintve, és egyébként is a személyiségi jogaim megsértése, hogy a váróban mindenki hallhatja a bizalmas információimat. A főnéni erre megkérdezte tőle, hogy mégis kicsoda ő, és mi köze ehhez az ügyhöz, mire a hölgy azt válaszolta, hogy “én csak egy európai állampolgár vagyok, for fuck’s sake” (szó szerinti idézet). Ez volt az ott töltött idő legvidámabb része.

Utána átmentem a saját falusi ELMÜ-ügyfélszolgálatomhoz (mert közben, gondoltam, szerzek egy friss tul. lapot is a falusi földhivatalban), ahol váratlan segítőkészségbe ütköztem némi kiskapuk megkerülése után, ill. további javaslatokat is tettek a jövőbeni kapcsolattartás kölcsönösen kielégítő mivolta végett (mikor lesznek megfelelőek a csillagok állásai az átíráshoz, és mit tegyek, hogy kikapcsolás nélkül is menjen), elvették a pénzemet anélkül, hogy leköptek volna mellé, teljesen meg voltam döbbenve.

Az utolsó próbatétel már csak az volt, hogy közben visszamentem a munkahelyre, de egyszer csak hívnak, hogy visszakötötték az áramot, viszont kéne ehhez az aláírásom. Egy kicsit alkudoztam, hogy hamisítsák már oda, de nem tették, úgyhogy visszaautókáztam vidéki rezidenciámhoz olyan 45 perc alatt, csúcsidőben, ahol is békésen várakozott a két szerelő a kocsijukban (akik csak kikötni tudnak szignó nélkül), én pedig aláírtam tulajdon véremmel, ahol alá kellett, és mindeközben nem említettem meg, hogy ugyebár én nem vagyok aláírásra jogosult.

Egyébként javaslom, hogy a közműhivatalokat pedig el kell pusztítani.

keep calm and keep painting

11 hozzászólás

Most vagy a helyes csempészfiúkkal kezdődött, vagy az ajtósokkal, de igazából a burkolás volt előbb.

Szóval a helyes csempészfiúk nagyon lelkiismeretesen burkoltak, lábazatot is csináltak, meg minden, előtte kiszedték a kamrából a passzentos polcokat, amivel csak az volt a baj, hogy az egyik polc felülről is passzentos volt (a gázóra miatt), és mivel a lábazat alul szűkített két oldalról 1,5 – 1,5 centit a kamrán, immár nem fért vissza. Szóval ott álltam egy nagyon ronda, sehova nem illő, leharcolt, de kamrába eredetileg pontosan beférő polccal, amely számára immár nem volt hely. Úgy döntöttem, mint Scarlett O’Hara, hogy ezen valamikor máskor gondolkozom majd, és eltettem szem elől.

Az ajtósok meg január közepén végre tényleg berakták a bejárati ajtómat (tisztán emlékszem még, amikor október elején a hat hétre azt mondtam, hogy “akkor karácsonyra talán meg is lesz, haha” (pedig addigra jobban beleláthattam volna az építőipari szorzókba), mire kötelességszerűen azt válaszolták, hogy “haha”), és akkor ott álltunk a gyerekkel előtte, és mondogattuk, hogy szép, majd a gyerek egyszer csak megkérdezte, hogy “de tudod, hogy mitől lenne még szebb?”, majd kifejtette, hogy attól, ha világoszöld lenne, rózsaszín virágokkal, és az ő ajtaja legyen olyan. Én rábeszéltem, hogy legyen valami férfiasabb, mondjuk kék, piros virágokkal, de a probléma ettől még probléma maradt (kék alapon piros virágos ajtó sem kapható kereskedelmi forgalomban).

Ugrás a most péntekre, amikor is a tervezett mozi előtt bementem a barkácsáruházba, hogy veszek folyékony fát, alapozófestéket és zománcfestéket egyelőre valamelyik lenti ajtón gyakorláshoz (igen, megnéztem youtube-on), mert ugye van összesen hat beltéri ajtóm (plusz egy ajtókeretem), amelyeket cserélni drága lenne, annyiért már érdemes próbálkozni. És akkor szinte közvetlenül a bejáratnál ki volt téve egy flex játszani (fával, szögekkel, meg minden), és játék közben összeraktam a fejemben a képet, hogy kamrapolc alja, flex, ó, igen.

Valószínűleg ennek köszönhető a módosult tudatállapot, amelyben a tervezett fehér helyett végül borvörös és frízkék zománcfestéket vettem azzal, hogy majd lesz valahogy, de nekem ezek tetszenek, majd otthon még inkább módosult a tudatállapotom, és lassan már semmi nem tűnt túl meredek ötletnek (ha az embernek flexe van, úgy kezdi érezni, hogy rengeteg dolgot le kell vágnia más dolgokról). És így utólag visszaolvasva, többen próbáltak velem intellektuális témákról intellektuálisan csevegni, vagy megosztani velem életük kisebb-nagyobb bánatait és örömeit, amikre én olyanokkal válaszoltam, hogy “hö, ezt is levágtam”, meg kifejtettem, hogy elmúlt az egyetlen aggályom a posztapokalipszissel kapcsolatban (érzésem szerint, ha így megy tovább, még két év, és az osztrák határ után ki lesz írva, hogy WASTELAND, és ilyen állatbőrbe öltözött férfiak ülnek majd gumiabroncsokon, nyakukban fogaskeréklánccal, szúrós tekintettel), mégpedig az, hogy képtelen lennék egy kecske torkát elmetszeni. Késsel valószínűleg képtelen is lennék, de egy megfelelően rögzített kecskéét flexszel simán (és mivel van benzines aggregátorom, és elég hosszú hosszabbítóm, aránylag nagy sugarú területen lennék képes rögzített kecskét / freerange zombit flexelni).

Szerencsére voltak, akik leereszkedtek a szintemre, és konstruktívan szóltak hozzám, pl azt, hogy van-e védőszemüvegem (igen, válaszoltam, hegesztős, tisztára flashdance light vagyok), meg hogy nagyon figyeljek, hogy a kamrapolc aljáról precíziósan vágjam le azt az öt centit, mert egy kamrapolcnál nem hátrány, ha nem billeg, különösen, ha alulról csak a csempelábazat tartja (ezt az ún. mérőszalag és ácsceruza nevű precíziós eszközök segítségével oldottam meg).

Aztán jött az a rész, hogy már lábavágtam, lecsiszoltam, és alapozófestettem a kamrapolcot, és ekkor jött a dilemma, hogy most borvörös vagy frízkék legyen. Először a borvörösre tippeltem, hogy azt fogom választani, de utána elkezdtem távlatokban gondolkodni. A kamrapolcok mögött ugyanis ott van távlatilag a kamra fala is, és amikor fellapoztam a Dulux-katalógust, hogy vajon milyen fal illik a borvörös polcokhoz, rá kellett ébrednem, hogy rám nem jellemző módon nem szeretném, ha a kamrám olyan benyomást keltene a véletlen betévedőben, mint egy középkategóriás bordély, a frízkékhez viszont tökre illik a derengő hajnal fantázianevű festék (ilyen nagyon halvány, hideg kékesfehér).

Az eredmény eggyel lejjebb látható, és sajnos kezdek attól tartani, hogy a lenti 4 db ajtó mindegyike más színű lesz, továbbá minden érintettől elnézést a hétvégéért.

raspberry swirl

7 hozzászólás

A gyerekmentes estére azt terveztem, hogy kirúgok a hámból, és beülök a moziba, ehelyett impulzusvásároltam egy bosch flexet, és most körbe-körbe járok a házban, és dolgokat vágok le dolgokról (laminált padló szegélye, kamraszekrény alja, gyűlölt fordítás puhafeledes kiadásának egyik fele a másikról), miközben a Buffy 4-5. évadjának részei mennek.

Best Spike moments (do you ever have any fun?).

rendezői változat

7 hozzászólás

Ehhez annyit szeretnék még hozzáfűzni, hogy

1. Azért dolgozni is szoktunk (de komolyan).

2. Valóban nyomaszt némiképpen, hogy majd vámpírconon kell vámpírfordításról előadnom, valaki fogja a kezem hozzon már fokhagymát adjon már ötletet a vér ötven árnyalatán kívül, különben érzem, hogy ki fog jönni belőlem egy hasonló eszmefuttatás a vámpírokkal folytatólagosan elkövetett párkapcsolatok egészségtelenségéről, és az sose jó (never go full feminist).

3. A nemcsiromcsi történet az volt, hogy valaki belinkelt az egyik levlistára egy Bors-válogatást ún. romantikus igaz történetekből, és az egyik arról szólt, hogy fiú megismerkedik lánnyal online, de a fiú pék és egyben nemzetőr (az eredeti textusban nagybetűvel), ezért nincs sok ideje, és a romantikus csúcspont az volt, hogy a lány kap valami komoly kórságot, majd “Valentin-nap előtt 1 nappal jöttek szólni, hogy egy férfi áll a kapunk előtt katona terepmintás ruhában, zöld sapkában, fehér kesztyűben, komoly arccal. Felhívtam az ismerősöm, kérdezze meg ki ő és mit szeretne. Kiderült, hogy ő volt az én lovagom, a hegy túloldaláról! Megtudta, hogy beteg vagyok, ezért eljött és őrzött, védett engem”.

Namármost én nem tudom, hogy ki hogy van vele, de ha beteg és kiszolgáltatott állapotomban még egy ismeretlen, terepruhás pasi is ácsorogni kezdene az ajtóm előtt külön értesítés nélkül, attól nem a szerelem törne ki, hanem a frász. Mivel akkoriban sem tudtam, ki hogy van ezzel, feltettem a kérdést a listán, hogy ki mit szólna, ha váratlanul egy Nemzetőr állna az ajtaja elé, amire alie lakonikus válasza az volt, hogy “sunáznám”.

4. A halálközeli élmény meg az, hogy nemrégiben megkerestek, mint a halálközeli élményekről szóló fordítások szakértőjét (valóban fordítottam egy ilyet, csak már olyan titoktartási szerződéseket kell aláírnom, hogy a fal adja a másikat abban sem vagyok biztos, hogy az önéletrajzomba belevehetem), és felajánlottak egy könyvet, amelyben valaki majdnem meghal (mármint nem lát alagutat meg fényt a végén, csak a nyílt tengeren hánykolódik (nem, nem a Pí)). És azt hittem, viccelnek. De nem.

nyomában balsors és pusztulás járt (meg égetett cukor)

24 hozzászólás

Amikor reggel ott ácsorogtam a durrdefekt után a szakadó hóban, az autópálya szélén, a semmi közepén, és enyhén remegő kézzel szívtam a cigarettámat (gondoltam, kell nekem ez a hét perc arra, hogy mentálisan felkészüljek a kerékcserére, mert szakadó hóban, munkába menős időben úgysem fog megállni senki, ehelyett viszont csak olyasmik jutottak eszembe, hogy ne felejtsem el kimosni a gyerek ovis ágyneműjét, szerencsére ennek ellenére olyan nyolc perc alatt sikerült a kerékcsere, és ebből három az volt, hogy ki-be transzportálom a csomagtartóból/ba a dögnehéz kerekeket), akkor meg sem fordult volna a fejemben, hogy nem ez lesz a nap legnagyobb izgalma, hanem amikor majd a munkahelyemről hívogatom öt percenként a mentőket (nem magamnak), akik nem jönnek, mert nincs kocsi (hazafelé kiderült számomra, hol vannak, ugyanis szerintem az összessel találkoztam), majd mindezt megkoronázandó, felfordul előttem egy furgon egy szűk kis utcában.

Azóta azért minden rendben, lett új kerekem, a beteg állapota stabil és panaszmentes, a furgon pedig nem az enyém, de azért, gondolom, jogos, ha most azt tervezem, hogy dobostortát fogok vacsorázni. Úgy értem, egy egészet.