lucia bejegyzései

a keleti tanokról

9 hozzászólás

Hát a ma reggel meg olyan volt, hogy hétkor bevettem egy Quarelint fél liter vízzel, és visszafeküdtem, aztán fél kilenckor felkeltem, letámolyogtam az alsó szintre, egészen a kanapéig, és elkezdtem gondolkozni azon, hogy mi az, ami annyira zavar. A fejfájást egészen hamar elvetettem, mert nem fájt, hányni csak olyan közepesen kellett, amit még vissza lehet tartani, a kontaktlencsém a helyén volt, szomjas nem voltam, úgyhogy kezdtem arra gyanakodni, hogy előző este biztos a fiúm mondott valamit, arra ugyanis emlékeztem, hogy ébren volt, amikor hazamentem. Ezen nagyon erősen töprengtem, hogy mégis mit mondhatott, de az utolsó, amire emlékeztem, az volt, hogy megígérte, megszámolja hány d betű van a blogomban, aztán snitt. A rejtély végül akkor oldódott meg, amikor az ölembe húztam a notebookot, és mondhatom, őszintén örültem, hogy nem a fiúmmal szakítottunk, hanem csak pisilnem kellett végig.

A jógik évekig meditálnak ahhoz, hogy megszabadítsák lelküket a test kötelmeitől, nekem meg még csak ommmoznom sem kell ahhoz, hogy tökéletesen kiürüljön a tudatom. Sajnos akár akarom, akár nem.

zenei témájú bejegyzés

5 hozzászólás

Tegnap este azután sikeresen lekéstük (-tem) a bakancsboltot, de úgyis a kocsma volt a lényeg, így legalább rögtön arra vehettük az irányt. Útközben találkoztunk egy mackófelső-árussal, meg is örültünk rögvest, aztán amikor közelebb értünk, mondtam a glóriának, hogy te figyelj, ezek nem jó mackók, mert címer van rajtuk, amire a glória azt válaszolta minden nemzeti öntudatával, hogy az még önmagában nem lenne baj, de sajnos magyar, aztán gyorsan elsétáltunk onnan, mert elég hangosan mondta. Aztán volt közben egy tolókocsi is, amit egy jólöltözött hölgy fogott, a glória mondta is, hogy nézd már, ez csal, kiszállt egy kicsit kinyújtóztatni a lábait, én röhögtem, szóval esélyesnek látom, hogy ha még sokat sétálunk együtt csevegve, a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb valahol nagyon megvernek majd minket.

Aztán a kocsmában lírikusra vettük a figurát, mondta is a glória úgy f9 tájban, hogy te jó ég, ma még egy csaj kinézetére sem tettünk megjegyzést, pedig ez amúgy mindig olyan jokertéma kettőnk között. Ezúttal viszont filozófikusan beszélgettünk, mondtam például, hogy megfejtettem végre azt a dolgot, hogy mi a különbség közte, és a kettőnk beszélgetéseiben sztálin néven elhíresült volt pasim között, akivel egy napon születtek, és van ezen kívül még pár huzam. Kettőjük között egy Kispál idézet a különbség, konkrétan hogy abban a tájban él egy festő, aki olyan ügyesen festi azt a tájat hogy annak a tájnak aztán olyanná kell lenni, na és sztálin esetében az a táj baszott olyanná lenni, pedig ő is meg volt áldva művészi hajlamokkal, nem így glória esetében. A glória ezt azzal magyarázta, hogy ő úgy ír, ahogy beszél, amit nagyon nehéz, mert azt nem úgy kell, hogy szó szerint leírod, amit mondasz, mert akkor nem olyan lesz (ki lehet próbálni, tényleg nem), és akkor komolyan bólogattunk a sörök felett.

Kábé ennél a pontnál érkezett meg a kedves, aranyos R., aki úgy jellemezte előzetesen magát, hogy állig érő barna hajú, erre megjelent szőkén (és a látható tárgyi bizonyíték ellenére is ragaszkodott ehhez még egy darabig, ez olyasmi lehet nála, mint nálam az, hogy szerintem én egy lobogó hajú, vak csaj vagyok). Tőle előtte nagyon féltem, mint általában mindenkitől, mondtam is a glóriának, rettegéssel az arcomon, hogy ide fog jönni egy nő, és könyvet ad nekem kölcsön, most mi lesz, a glória erre azt felelte, hogy az én életem sem könnyű bizony. Aztán amikor megjött, akkor cseréltünk, és én már egyáltalán nem féltem, hanem a glória ült megszeppenve, egyre távolabb, mert ő valós időben retteg az ismeretlen emberektől, amíg én előre lerendezem, hogy aztán ne legyen rá gond (vö. atomcsapásos gondolkodásmód). A kedves, aranyos R. tényleg hozott nekem könyvet, meg popsikenőcsöt is hozott, de azt visszatette a táskájába, aztán folytattuk, amit online elkezdtünk, hogy a közös problémáink, mint például hogy én nem mertem Prágából plüssállatot hozni, mert az nem lenne tisztességes a zsiráffal és a nyuszival szemben, és ő hasonló megfontolásokból nem (sem) visz haza gyerekeket a játszótérről, csak nézegeti őket, hogy ez kéne, az viszont nem. Meg szó esett később a sziklamászó fiúk hátáról, ami rajongásunk közös tárgya, mert hogy azokon ott is izom van, ahol más fiúknak háta sincsen, majd áteveztünk zenei témákra, mert ez egy olyan este volt, hogy az foglalta keretbe a történéseket.

Aztán R. hazament, hozzánk meg átült a szerencsétlen, ártatlan nyehi, akitől megkérdeztük, hogy mivel mosakszik, és a glória hiába böködte oldalba, hogy szappannal (még a lábát is rugdosta, úgy láttam), a nyehi mégis azt felelte, hogy tusfürdővel, és ehhez úgy ragaszkodott, mintha nem csak beszélgetnénk, hanem konkrétan meg kellene fürdenie előttünk, meg is beszéltük rögtön, hogy lehet ugyan, hogy szép fiú, de a felfogása nem a leggyorsabb. Ez már az a rész volt, ahol nagyon sok sört ittunk, úgyhogy a glória ezt a sugdolózós dolgot (hogy odahajol hozzám, és halkan a fülembe súg valamit a nyehiröl) el is rontotta, mert véletlen hozzá hajolt oda, és kérdezte meg, hogy tusfürdő? buuuzi-e?, úgyhogy ezt még gyakorolnunk kell. Ennek ellenére a nyehi nagyon derekasan állta a sarat ott velünk, két óra alatt csak egyszer emelte fel a hangját, amikor is azt mondta, hogy ha egy pillanatra befognánk, de aztán nem derült ki, hogy akkor mi történne (és szerintem egyébként is léha dolog imaginárius helyzetek lehetséges kimeneteivel foglalkozni, sokkal praktikusabb a pillanatnak élni, és ahhoz igazodni), ezek után már csak olyanokat szúrt be, ha véletlen egyszerre vettünk levegőt, hogy te sem vagy normális, meg te is defektes vagy. A párhuzamos eszmefuttatásunk egyébként azzal a tanulsággal érte el klimaxát, amit a glória verbalizált, hogy a nyelvészet komoly dolog, de azért muszáj rajta röhögni (ezt egyébként, mondjuk a nyelvészetet lélektannal helyettesítve, akár ars poeticámnak is tekinthetjük). Ezek után már csak olyanok voltak, hogy a nyehi azt mondta, prűdek vagyunk, pedig ő provokált minket, olyanokat mondott, hogy bemászik, meg túró rudi (de doktor úr, maga mutogat folyamatosan pinákat), mondjuk végső soron ez megbocsátható, mert mint hosszas kutatásainkkal kiderítettük, magyarul egyszerűen nem lehet normálisan beszélni, állandóan magyarázkodnunk kell egymásnak, mint például amikor a glória azt mondja, hogy "látta, hogy fiú van a taximban", vagy én megkérdezem, hogy megvigasztalták-e, nem beszélve arról, hogy az olyan, elsőre ártatlannak tűnő kifejezésekről is, mint a békeszerződés, rögtön az ugrik be az embernek, hogy a csatabárd le van téve, amitől már csak egy lépés az, hogy de neki mégis, satöbbi, csak hogy visszatérjek a magyar zenei élethez, már csak a keret végett is.

az evésről

4 hozzászólás

Tegnap voltunk a Gináéknál, és tovább konzultáltunk a Varázsos Indiáról (négyből hárman diétázunk, viszont amit vendégségben eszünk, az közmegegyezés szerint nem hizlal). Tanulságos volt, például amikor mondtam, hogy talán az nem lesz túl praktikus, hogy nekem naptár szerint pont a hegymászós rész alatt fog megjönni, akkor a fiúm empatikusan felajánlotta, hogy rábeszélhetem őt arra (ezt a részt olyan önfeláldozó hangsúllyal mondta), hogy menjünk a tervezettnél magasabbra, mert tapasztalatai szerint amikor a szervezet az életbenmaradásért küzd, akkor nem fordít felesleges energiákat olyasmire, mint a menstruáció. Aztán megbeszéltük azt is, hogy ki mit visz, mondtam, hogy viszek egy meleg szett ruhát, meg egy hideget (a Ginának ezt úgy fogalmaztam, hogy voltak benne olyan kifejezések, mint "homokszínű, vagy bézs vékony vászon csípőnadrág"), a többit megveszem ott apránként, mert nem akarok cipelni, a Gina pasija meg kijelentette, hogy ő is csak a legszükségesebbekre gondolt, hozza például a DVD lejátszóját, szóval úgy tűnik, nem azonosak a prioritásaink. A bakancson még gondolkozom, mert beszéltünk arról is, hogy ma kéne menni a legendás Ráday utcai boltba, és elmélázva hozzátettem, hogy pirosat szeretnék (na jó, előtte mondtam, hogy B vagy C), a Gina meg megkérdezte, hogy akkor hány literes hátizsákot is mondtak a fiúk, 8-ast? És ennél a pontnál a fiúm nagyon csúnyán röhögött, és azt mondta, hogy ez egy komoly, sportorientált bolt, és ha mi oda beállítunk ketten, aranyosan azzal, hogy az egyikünk piros bakancsot szeretne, a másikunk meg nyolcliteres hátizsákot, akkor onnan minket nagyon ki fognak dobni további kérdések nélkül (úgyhogy feltétlenül szólnom kell még a glóriának, aki jön, hogy ne hozza ott szóba a "szexies bakancsokat" se, amiket tegnap, mint vágyának tárgyait megemlített).

Hát ilyenek vannak.

az introspekcióról

6 hozzászólás

Persze önismeretileg tévedtem, mert találtam otthon még niveás kézkrémet, meg két jojobás arclemosót, meg fogmosás utáni szájvizet, illetve van három szett sminkkészletem (rúzs-szempillaspirál-szemkíhúzó ceruza), meg egy lactacyd feminám, egy DKNY almás testápolóm és egy szintén almás hajbalzsamom, meg a göndörítő hab, illetve egy hajlakk is, amit nem használok, csak adták valamikor az intim betéthez, hadd ne soroljam tovább. Szóval lehet, hogy mégis függő vagyok. Egy ideig mondjuk vigasztalt, hogy a fiúmnak is van (a borotvahabján felül!) két samponja, meg összesen négy darab szappanja (három bontatlan), de aztán eszembe jutott, hogy a második sampont, illetve mind a négy (egyébként dizájner) szappant is én vettem neki.

a női írókról

5 hozzászólás

Egyébként meg, bár kettőnk közül alapvetően én vagyok a szavak embere, előfordul, hogy csodálat önt el a fiúm frappáns megfogalmazásait hallván. Általában ugyan csak annyit mond, hogy a mikrohullámú rendszerek így meg úgy, vagy megmutat valami csomókötési technikát, esetleg csak hümmög, de időnként, teljesen váratlanul ihletet kap, és kimondottan költőien adja elő a mondanivalóját. Ez történt a múltkor is, amikor megkérdezte, hogy min röhögünk hangosan a glóriával (mármint ő csak engem hallott), én pedig, úgy érezvén, hogy ezt saját szavaimmal képtelen lennék megfogalmazni, felolvastam azt a publikációt, aminek éppen az elemzésével foglalkoztunk. Fiúmat, a rétort annyira megkapta az írás, hogy – mielőtt visszamerült volna a kirakózásba – szépen, artikuláltan, egy darab bővített mondatban kifejtette nekem, vegyítve a lélektani elemzést a kortárs alkotásokból vett példákkal, hogy az ilyenektől mindig felébred benne a vágy, hogy odamenjen az illetőhöz, megkérdezze tőle, hogy azt, hogy "szívének kiskertje" valóban úgy értette-e, hogy a "szívének kiskertje", majd a választ semmiképpen meg nem várva pofánbassza az illetőt egy fagyasztott hallal, olyan monty pythonosan.

Magam sem mondhattam volna szebben.

a hálószobánkról

10 hozzászólás

Jobbra a nagy placcon lesz valahol az ágyunk, a kád mögötti fal másik oldalán a mosdókagylók, azzal szemben a zuhanytér (így, amilyennek most látszik, csak még két minimalista zuhanyfej ki fog lógni a falból). Leghátul a könyvtár/gardrób, a képnézet szerinti hátunk mögött pedig a nappali, kb 1 méterrel lejjebb, mint a háló. A burkolat a tudomány jelenlegi állása szerint valami trópusi fa lesz, a hálónak a nappali felé eső végére, illetve a háló és a lépcső közé ilyen fehér kavicsot tervezünk valami jelképes vájúban.

a szépségápolásról

6 hozzászólás

Amióta a glóriával ismerkedem (leginkább füstös kocsmákban), azóta az élethelyzetek és a drámaiság egy új spektruma nyílt meg előttem, és most nem az Indiára célzok (aminek egyébként különben örülök, csak az én alaptermészetemmel nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a jövőképet sem, amikor kolerásan (tífuszosan) zuhanunk le az Aeroflot Delhi-Moszkva járatával), hanem például a tegnap esténkre.

A glóriával ugyanis nagyon sok mindenben kereslet és kínálat vagyunk egymásnak, illetve fordítva, mert olyanok történnek, hogy ő hoz nekem húslevest, én viszek neki ruhát, ő hoz nekem könyveket (!), én eljuttatom hozzá a színházjegyét. És akkor tegnap kiderült, hogy ő csak egy bizonyos fantázianevű, rózsaillatú avon termékkel hajlandó habtestét mosni és hidratálni, ami most tragikus hirtelenséggel kifogyott, az én útvonalamban viszont van egy avon pult, úgyhogy mondtam, szállítok neki ilyet is. Ezt követően hosszasan magyarázta nekem, hogy majd éles helyzetben mi alapján súlyozzam a body soufflé illetve a replenishing body lotion mellett vagy ellen szóló érveket, illetve komoly taktikai egyeztetést folytattunk a super silk body oillal kapcsolatban (pro: amiben a "body" és a "silk" szavak szerepelnek, az rossz nem lehet (glória), kontra: karcinogén-e vajon a "fázis", ami ebben van (én)), ennek köszönhetően a konkrét avon pultnál nagyon képben voltam, nem lehetett hülyét kérdezni tőlem. Még egy katalógust is fosztottam, gondoltam, átadom majd a glóriának, de aztán sajnos hazaérkezésem után belenéztem, és akkor bekövetkezett bennem egy gyökeres szemléletváltás a tekintetben, hogy mit is adok én oda a glóriának, meg mit nem. Mert oké, hogy az avon katalógus ilyen klasszikus hülyének nézős dolog egyfelől, hogy komponens helyett fázist írnak, meg frissítő és ionizáló arckrémet hirdetnek (erről a fiúmmal is konzultáltam, aki azt mondta, hogy az ionizálásba konkrétan bele szokás halni), illetve 3D-sként reklámozzák a szempillaspirált, de ugyanakkor ilyen nagyon szép fotosoppolt képeik vannak a krémekről, ahogy fodrozódnak, meg ilyen dekadens, porrá tört szemfesték-halmok, és a rúzsoknak olyan fantázianeveik vannak, hogy perfect petal, meg vintage pink, nem beszélve a fiery redről, úgyhogy megbűvölten ültem a kanapén, még a glória aktuális drámájára is csak elvétve reagáltam a postafiókomban (pedig az történt vele, hogy két órával hamarabb jött haza a pasija, mint szokott, és ez egy kifejtős téma), és olyanokat motyogtam magam elé, hogy beyond colour lifting alapozó, azta, meg twinkling pink körömlakk, a fiúm eközben kicsit katatón módon rakta előttem az 1500 darabos kirakót, és ezekre gerincvelőből mindig rávágta, hogy ceyond bolour, meg pwinkling tink, mert ilyen tekintetben kényszeres, szóval olyanok voltunk, mint a klasszikus autista családmodell.

És én egyébként egyáltalán nem vagyok ilyen tekintetben függő, még fürdőszobapolcunk sincs, elfér minden (hajbaszokkal, borotvákkal együtt) egy 120 x 10 cm-es párkányon, egyedül talán a gyümölcsillatú cuccok vannak rám a kelleténél nagyobb hatással, de abból sincs többre szükségem, mint a szőlőszagú 24 órás arckrémemre, meg az ananászos fogpasztára, illetve van még barackillatom a cellulitisz ellen, meg almás parfümöm (DKNY) és samponom, két tusfürdőm meg egy zselés deo stiftem de aztán tényleg ennyi, nem is lenne időm másra, erre viszont tegnap kb 20 alkalommal emlékeztetnem kellett magam (konkrétan arra, hogy nem veszek sem a megkapóan hibás nyelvtaniságú Advance Techniques hajápolási termékek közül semmit, noha az oldal háttérképe egy nagyon profi fodrászszalon, sem pedig Távol-keleti Varázslatot a Bőrömnek), viszont arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nagyon ingerszegény a környezetem, esetleg majd javaslom a fiúmnak, hogy mégiscsak kössük be a tévét.

a rejtélyes múltról

26 hozzászólás

Azt viszont mondja meg már valaki, hogy ugye volt a két nagy klán az én általános iskolás koromban, az egyik volt a depeche-esek, a másik meg mi? Hogy nézett ki a dualista világkép akkoriban, "depeche-esek vs. cure-osok" (a Gináék szerint), "depeche-esek vs. duranosok" (a fiúm szerint), vagy "depeche-sek vs. metálosok" (a glória szerint és szerintem)?

És mi volt a címe annak a gyermekperiodikumnak, aminek a hátsó oldalán a kék kerítéses képregény volt?

a hipochondriáról

10 hozzászólás

Kicsit sem lehet rámfogni, hogy lélekben gyenge lennék, vagy ne bírnék szembenézni a sorsommal. Amikor tegnap észrevettem magamon a kolera és a tífusz kezdeti tüneteit egyszerre, akkor nem is pánikoltam be nagyon, és tagadásba sem menekültem, noha ha elég erősen figyelek a tükörbe, akkor némi elsárgulást is detektálok, ami a fertőző májgyulladás biztos jele. Ezeket a kórokat valószínűleg az internetről kaptam el, amikor azt kerestem, milyen oltásokat javasolnak ha a mesés Indiába, a rubintgyűrűk, a jógik és a vérhas hazájába akarunk utazni. Mert oda akarunk, februárban, a Gináékkal, akikkel erről a témáról szombaton konzultáltunk is, némi tatárbifsztek és rakottkrumpli felett. Az útvonalterv pillanatnyilag úgy néz ki, hogy Delhi – Agra – Jaipur – Kalkutta – Darjeeling – keleti part – nyugati part – Delhi, hátizsákkal, egyébként ezzel kapcsolatban az volt a benyomásom, hogy a Gina, bármilyen régen is ismerik egymást, még soha nem utazott a fiúmmal sehova, mert egyrészt lelkes volt, másrészt beleegyezett abba, hogy megkukkantsuk a hegyeket is északon. Én viszont rögtön észrevettem a gyanús jeleket, például a fiúm valamelyik este, mintegy mellékesen megkérdezte, hogy milyen magasban vagyok képes még életben maradni, másrészt most írta, hogy kapott kölcsön egy "Trekking in the Indian Himalaya" c. könyvet, már látom magunkat, ahogy megyünk felfelé a világ legmagasabb hegységében, és ott is mindig olyanokat mond nekem, hogy nézd, innen már nem is emelkedik, meg mindjárt ott vagyunk a tetején, most már ne álljunk meg. Mondjuk ennek jó oldala is van, például a hegyekben állítólag ritka a kolera, meg a vérhas, ott inkább a fertőző agyhártyagyulladás dívik, mindenesetre viszek lázcsillapítót, teát viszont úgy gondolom, nem lesz muszáj cipelni.

az eheti kocsmázásról

1 hozzászólás

Ma arról volt szó, hogy meglátogatjuk a kocsmát a glória nevű ismerősömmel, akivel szoktam kocsmába járni, de betaknyosodott, pedig ez fontos lett volna, mert már nem bírom tovább, hogy a fiúm egy önmaga farkába harapó kígyó. Az van ugyanis (tömören), hogy neki nincs éhségtudata soha, viszont kivetít, sajnos változó formában, ezért nem mindig könnyű rájönni. Volt egy időszak például, amikor ha azt mondta, hogy nem kap levegőt, akkor rögtön tudtam, hogy szomjas, ez a vidám éra azóta viszont elmúlt, most az van, hogy amikor éhes, akkor ilyen mániás takarításba kezd. Ráadásul mivel élete fontos szereplőjének tart, engem is bele akar vonni ezekbe a tevékenységekbe, pedig sose nem a háziasszonyi kvalitásaimra voltam büszke, ennek ellenére a minap például ott találtam magam a konyhakövön térdelve (a glóriának pl elég lenne ennyit írnom, és már együtt vihognánk, de erről majd később), és liszteket válogatva lejárati dátum szerint, noha nem akartam, de ha egyszer ez okozott neki örömet. Tegnap viszont egészen odáig fajultak a dolgok, hogy megkért, hozzak a boltból felmosószert, na itt majdnem betelt a pohár, de aztán arra gondoltam, hogy ezen is túlleszünk valahogy, majd azt mondom a barátnőimnek, hogy közben azért meccset nézett és sört ivott, esetleg atlétában, viszont végignézni nem akartam volna, az én empátiámnak is van határa, és ekkor jelentette be a glória a taknyát.

Szerencsére aztán hirtelen problémamegoldó típusok lettünk, úgyhogy amint hazajöttem, bejelentettem a fiúmnak, hogy én most elmegyek kocsmába, ide a kanapéra. Ő először hülyén nézett, aztán bontott nekem egy sört, majd magamra hagyott a notebookkal, úgyhogy a glóriával elmerülhettünk a kedvenc témáinkban, úgy mint nyelvészet (olyanokat szoktam mondani neki, hogy ez a "szaxizni" is milyen szó már, ő erre olyanokat válaszol, hogy a béterv megmutatta neki a fuvoláját, mire én, hogy az még szaxibb, satöbbi), filozófia (különös tekintettel arra, hogy hol kezdődnek a buzik és hol végződnek a gigolók), kortárs vizuális művészet (mit akart kifejezni azzal a forgatókönyvíró, hogy Ewan McGregor megkefél mindenkit), illetve kortárs irodalom (ma a blogtér egyik vezérblogját tárgyaltuk ki, ami ugyanis gondolatokat ébresztett bennünk, konkrétan egyszerre jöttünk rá, hogy mi valószínűleg buta celeblányok vagyunk, úm. önfeledtek, vígak, illetve szoktunk csacsogni, öltözködni, fogyókúrázni is, időnként kombinálva. Kis együttgondolkodás után ezzel kapcsolatban egyébként arra lyukadtunk ki, hogy így még valószínűleg mindig jobb, mind számunkra, mind a környezetünk számára, mintha meztelen, kövér, hallgatag lányok lennénk, akik ráadásul szomorúak és aggódóak, illetve én (defenzíven) megosztottam a glóriával az etiópokkal kapcsolatos gondolataimat is (amik igenis vannak), miszerint hosszú, izmos combjuk van. A glória ezek után mondott valamit az írástechnikai hibákról, mint például a közhelyek rendszeres használata, de szerencsére ezt követően konkrétan azt öntötte szavakba, hogy "a Led Zeppelin erotikus", amivel sikeresen áthidalta a már képződni készülő kommunikációs szakadékot).

Időközben a fiúm egyáltalán nem takarított, és nem is próbált megérteni engem, okulva a tegnapiakból, amikor megírtam neki, hogy nincs az a bíróság, mi engem elítélne. Tegnapelőtt ugyanis az történt, hogy egy órán keresztül rimánkodtam neki, hogy vacsorázza meg végre, amit főztem (reggel óta nem evett, ilyenkor már közveszélyes, vö. folytatólagos csempesúrolásra való kényszerítés), végül kijelentette, hogy addig nem hajlandó, amíg nem tisztítjuk le az ablakpárkányt (asszem, ennél a coming outnál mindenki képet tud alkotni arról, hogy mit kell nekem elviselnem), erre én lepakoltam onnan a koporsófogantyúkat, ő meg lepucolta, és viszont visszaült ezek után kirakózni, mint ha mi sem történt volna. Kénytelen voltam felmenni az emeletre ötszázig számolni, hogy ne omoljon össze alapjaiban a kapcsolatunk, és akkor még nem is sejtettem, hogy mi fog rám várni. Ezt követően ugyanis másnap (ami tegnap volt), olyat írt nekem levélben konkrétan, hogy "ma lepucoltam egyedül a többi ablakpárkányt, mert úgy vettem észre, neked valami fóbiád van ezzel kapcsolatban", na ekkor volt nagyon szerencséje, hogy nincs a közvetlen közelemben. Az soha nem vezet jóra, amikor fiúk lélektanilag próbálnak megközelíteni (vö. Ewan McGregor, mint ellenpélda).

kortárs filmekről (párhuzamok és ellentétek a maják és a skótok mindennapjaiban)

9 hozzászólás

Tegnap mozi után a fiúm otthon lelökött egy székre hanyatt (dulván), majd fogott egy banánt, és hörögve ledöfött vele többször, majd ezt követően kitépte mellkasomból a még mindig dobogó, citrom alakú műanyag konyhai órát. Később ezt, meg a párducos részt a nyuszival, a zsiráffal, és a patkányokkal is eljátszatta, azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy az ősjelenet rekonstrukciójának vágya. Én először fáztam egyébként egy kicsit ettől a filmtől, mert mindenki úgy harangozta be, hogy literszámra ömlik a vér, meg szakadnak cafatokra emberek benne, ezzel szemben viszont egyáltalán nem volt durvább, mint bármelyik hasonló bosszúállós darab, az erőszakos jelenetek nagy része jelzésértékű volt, egyedül a szülős résznél buktam ki egy kicsit (I have this condition, you know), nem igaz, hogy mostanában miért muszáj beletenni minden filmbe egy állapotos nőt.

És ha már terhesség, a napokban megnéztem a Young Adamot is, amit a glóriától kaptam én. Ez a film arról szól, hogy Ewan McGregor szabályos időközökben nőkkel kopulál, egyébként meg néz maga elé töprengve, lehetőleg esőben, a háttérben meg ezalatt lélektani krimi feszül. Az Apocalyptóval ellentétben ez az a fajta film, ami Kérdéseket Vet Fel az emberben, például hogy tudunk-e bármilyen befolyást gyakorolni a sorsunkra, összeegyeztethető-e a művészi hivatástudat a mindennapi élettel, illetve hogy ki a fene az a Young Adam, mert a filmben senkit nem hívnak így. Ez utóbbi rejtély annyira kínzott, hogy még az így készültet is megnéztem, de ennek során csak egy másik probléma oldódott meg, kiderült ugyanis, hogy Alexander Trocchi (a film alapjául szolgáló regény szerzője) első kéziratát a kiadó visszautasította azzal, hogy írjon bele hat oldalanként egy szexjelenetet, és akkor kiadják, szóval azért ilyen a történet, hogy így a raszkolnyikovi mélységű elmélkedések közben azért mellékesen állandóan valami bokorban henteregnek, legyen az ágy vagy kihalt rakpart. Az Ádámos dologra viszont nem derült fény, a bibliai névrokonával egyszerűen nem találtam párhuzamot, noha a glória (aki a huszadik kérdésem után már mintha egy kis ingerültséggel a sorai között mondta volna, hogy ez nem matematika, találjam ki a saját értelmezésemet) azt mondta, hogy ez az az Ádám, aki az almáért nyúlkál, szerintem viszont nem a bűnhöz való viszonya, hanem az önbeteljesítés kudarca körül forgott a főszereplő élete, nem beszélve arról a rengeteg Éváról, akik ott nyüzsögtek folyvást.

Az Apocalypto főszereplőjének élete ezzel szemben viszont leginkább a mérgezett tüskék és egyéb kiemelten veszélyes fegyverek, lásd még élő jaguár körül forgott, ezt én kifejezetten üdítőnek találtam, hogy nem kell a motivációkon töprengeni, mivel azokat a Maslow piramis alján található szükségletek indukálták, amikkel ugye mindenki tud azonosulni, semmi ilyen elfogadásra irányuló vágy, meg az önmegvalósítás kérdése. Ja, és a maja város a piramissal nagyon ott volt.

Hozzászólás

Randevúztunk tegnap a belsőéppel, hozott kb 300 megányi katalógust. Beszéltünk a burkolatról (hálószoba+fürdőszoba+gardróbköyvtárszoba trópusi fa, a többi valami betonszínű lap, némi kavics hosszúkás vályúkban). Szóba került az ágy is, hogy akkor legyen csak egy matrac ilyen betonemelvényen, ennél a pontnál a bép olyan hangsúllyal jelentette ki, hogy de akkor el kell igazítani az ágyneműt minden nap, hogy nem tudtam ellenállni a késztetésnek, és megígértem neki, hogy el fogjuk igazítani.

arról, hogy miért utáljuk a kínaiakat

32 hozzászólás

Akartam írni ilyen évértékelő bejegyzést (oké, ez már önmagában gáz, de ez van), meg arról, hogy a szilveszter legadrenalinosabb pillanata az volt, amikor a glória megírta, hogy adják az Észak-északnyugatot valamelyik csatornán, de aztán eszembe jutott, hogy nincs hozzánk bekötve a tévé (a földrengést átaludtam, illetve felébredtem arra, hogy rázkódik az ágy, de azt hittem, csak a fiúm ugrál megint, hogy felébresszen), illetve azt is akartam mondani, hogy ezen kívül még három olyan levelet is kaptam mostanában, aminek örültem, az egyikben a vörös grabancomról volt szó, a másikban a toptizenvalahányról, a harmadikban flancos körmökről, de most egyszerűen annyira frusztrál ez a játék, hogy még a soft bondage oldalakra is képtelen vagyok koncentrálni, amiket a glória alternatívául javasolt nekem, merthogy ő most azokat nézeget (és nem, a látszat ellenére nem a glóriáról szól az életem (na jó, a munkaidőm nagy része igen)).

Update:
14:55 – megcsináltam a szemét zöld titkosírásosat.
15:03 – kész van a nem teljes körös is. gonosz. maradt 2.
15:42 – végső kétségbeesésemben kértem a raktárból egy minihifit, hogy legyen hangja a gépnek. kész van a hangos is. már csak a hülye fekete téglalap nincs meg.
15:45 – glória azt mondja, én nem figyelek eléggé a problémáira szerinte, ami a mágnes, a férfi selyeming és a bondage. még mindig fogalmam sincs, mit csinál a hülye fekete téglalap.
16:12 – na megvan, elrepültem. durva volt.

Updatebb: a megoldás.
 

a szalmaözvegyekről

2 hozzászólás

A fiúm meg kihasználta a távollétemet, és ahogy eltávoztam, letekerte a fűtést, kibontott egy sört, és kitakarította a lakást. Valami nőügyre is gyanakszom, mivel kizártnak tartom, hogy a ő magától csaptelepet súroljon bármilyen körülmények között, de legyen, ha idegen nőket csal a fűtetlen házába takarítani, tegye, úgy érzem, hogy szigorúan a felmosási aspektusát tekintve nem tragédia, ha nyitott a viszonyunk. Amikor hazaértem, rend volt és tisztaság, illetve 16 fok, amit kicsit nehezményeztem, erre becsukott még egy spalettát, hogy dobjon egyet a szigetelésen (látom már magunkat, ahogy fejlámpával, bundában kirakózunk a nappaliban, mint az orosz viccben, aminek az a poénja, hogy "ja, kint? ott lehet.")

Ami a kapcsolatunk alakulását illeti, úgy általában, tegnap megkérdezte, hogy szólíthat-e Angelinának (nem Jolie, Crow után), merthogy nagyon hasonlítok rá. Kérdésemre, hogy mégis miben, azt felelte, hogy két centi híján egymagasak vagyunk vele. Azért valahol örülök, hogy ilyen kifinomult lélek, és nem például a mellbőség alapján különbözteti meg a nőket.

turistákról bárhol

11 hozzászólás

Megjöttünk egyébként Prágából szerencsésen. Van velem ez a dolog, hogy meg vagyok róla győződve, hogy senki nem szeretheti szívből a klasszikus zenét, aki sok ilyet hallgat, annál reflexből mindig mindenféle mögöttes indokokat keresek, a sznobságtól a szeparációs szorongáson keresztül a szociopátiáig (ne próbáljatok meggyőzni, hat éven keresztül heti három alkalommal jártam zongorára és szolfézsra, rengeteg klasszikus darabot el tudok dúdolni, de soha nem jött át, hogy mire megy ki ez az egész), na és a klasszikus típusú, templomnézős-turistaéttermes utazásokkal is így voltam eddig, hogy azt hittem, olyanra csak az ilyen nagyon felnőtt, unalmas emberek mennek, meg olyan párok, akik egyforma dzsekit viselnek. Prága nekem olyan volt eddig, hogy jó-jó, szép a Staromestské Námesti, meg a Karlovy Most, de ezekből az ember éppen eleget lát útban valami valóban érdekes helyre, amikor viszont a rendszergazda ugyanabban a 24 órában másodszor akart felmenni a várba, akkor felmerült bennem, hogy esetleg nem mindenki ugyanúgy gondolkozik, mint én. Prága nekem eddig mindig ilyen laza, szórakoztató, meglepetésekkel teli hely volt, ahol rengeteg érdekes külföldivel meg lehet ismerkedni, és tele van ilyen angol nyelvű könyvesboltba illesztett kávézókkal, ahol sajttortát kapni, meg spontán Saudek kiállításokkal, és ilyen árkádok alatt átmenős útlerövidítésekkel, ehhez képest most leginkább ilyen prágaiképeslap-túrán voltunk, avagy útikönyv abridged.

A társaság viszont jó volt, leszámítva azt a másfél órát, amikor minden óvintézkedés ellenére szóba került valahogy a hűség/hűtlenség témaköre, és a rendszergazda ismét kifejtette, hogy neki mennyire beválik az az életstílus, ami a hűtlenségen alapul, és a megcsalás tapasztalatai szerint csak jót tud tenni egy kapcsolatnak (természetesen ezúttal is visszautasította azt a feltételezést, hogy az, ha a párja akaratától függetlenül ő mással is él nemi életet párhuzamosan, megcsalás lenne), és mindenki hülye, illetve hazudik önmagának, aki nem így gondolja, de ennél a résznél kicsit arrébb mentem a kávézóban, és elszámoltam ötszázig (már komoly tapasztalataim vannak ezzel az élethelyzettel kapcsolatban, mármint azzal, amikor a rendszergazda a hűség témakörében nyilatkozik, ez az, amikor a resistance is futile találkozik a hagyd magad, könnyebben szabadulsszal, és akkor nemesb a lélek ha tűri). Mindenki más példamutatóan viselkedett.

Ami újdonság volt, és pozítív, az az, hogy a Václavské Námestin található, a matrjoskáról elnevezett orosz étterem nagyon ott volt, kiderült például, hogy ugyanazokat az orosz kajákat, amiket a menzán annyira utáltam, jól is el lehet készíteni, egyedül a kiszolgálás volt egy kicsit életszerűtlen, a pincérlány például mindig kihozta, amit kértünk, illetve soha nem tett úgy, mintha nem értené, amit mondunk, és nem is érdekelné különösebben, szóval ilyen dekadens, vendégközpontú, ál-orosz hangulatú hely volt. Futott még a Náprstkován található Krasny Ztraty irodalmi kávézó, ahol megismerkedtem a rakvička nevű süteménnyel (olyan, mint a piskóta, csak édesebb és ropogósabb, tejszínhabbal kell enni), ez utóbbiból időközben majdnem két doboznyi elfogyott. A kedvenc Globe könyvesbolt és kávézómban viszont előző nap vették meg az utolsó nájtvoccsot, úgyhogy miután rövid ideig szemeztem egy Chomskyval, úgy döntöttem, én most duzzogok és nem veszek semmit.

Az út tanulságán még gondolkozom, de valami olyasmi lesz szerintem, hogy néha ki kell lépni a sör és a könyvek, illetve a központi fűtés bűvköréből ahhoz, hogy az ember egy turistákkal terhes híd közepén mínusz öt fokban újabb megerősítését nyerje annak, hogy milyen jó dolgok is a sör és a könyvek, nem beszélve a központi fűtésről.

a linkekről

2 hozzászólás

Erre reflektálva*:

1. Gimnázium után, egyetem előtt egy évig dolgoztam a Vegyépszer vezérigazgatójának titkárnőjeként.
2. Allergiás vagyok a csapvízre. Ha arcot mosok és nem törlöm meg rögtön, csípni kezd a szemem, és viszket az összes szájon/orron belül található nyálkahártyám. Több különböző helyen tesztelve, tehát biztos, hogy a csapvíz.
3. Első osztályos koromban hangosolvasás versenyre küldtek. Nagyon unatkoztam, ezért a cipőfűzőmmel odakötöttem magam a pad lábához. Csomóval. Amikor sorrakerültem, nem tudtam kikötni magam, de a két tanítónő sem, akik a segítségemre siettek. Mindenki nagyon nevetett. Én is.
4. Nem tudok sokáig haragudni senkire.
5. Nem szeretek titkokat megtudni emberekről (meggyőződésem, hogy mindenki nagyon szimpatikus bír lenni, ha elég keveset tud róla az ember), ezért olyanoknak adnám tovább a lehetőséget, akik vagy nem fogják észrevenni, vagy nem írnak mostanában: wellesley, ekcéma, tozoku imports, oh boys, fisher99.

* Egyébként nem igazán szeretem az ilyen játékokat, de bunkóságnak érezném, ha nem reagálnék a meghívásra.

a tanulságokról

2 hozzászólás

Nemrégiben kaptam a fiúmtól ilyen hétköznapi szeretetcsomagot ("életminőség" jeligére), hogy jégoldó szpré, meg jégkaparó, illetve kakukktojásként Plussz Extractive, mert tudja, hogy azt mindig elfelejtek venni. A jégoldót be is vágtam a jobb első ülésre, hogy kéznél legyen, és többször nevetgéltünk azon, hogy milyen vicces lesz, amikor reggelre befagy az ajtózár, a jégoldó meg az autóban. Ma reggel kiderült, hogy élesben azért ez annyira mégsem humoros élethelyzet, illetve az is inkább csak a filmekben vicces, amikor valaki, miközben próbálgatja, hogy működik az eszköz, pofánnyomja magát a flakonból. Ezzel együtt, soha csúnyább reggelt, mint a mai.

a szentestéről

5 hozzászólás

Ma a fiúmmal felváltva aludtunk be délután, utána viszont megjött a karácsony egyszercsak. Velem az van, hogy a fiúm elől nem igazán tudok titkot tartani (ezért is nem lenne praktikus, ha például megcsalnám, mert akkor hazaérkezésem után valószínűleg az első dolgom az lenne, hogy belátás nélkül elkezdeném mesélni neki, hogy képzelje már, mi történt velem), ennek ellenére most sikerült végig nem elárulnom neki, mit kap karácsonyra. Volt ugyan ma egy pont, amikor majdnem feladtam, de aztán inkább csak megkérdeztem először azt, hogy hol megy bele a papír a nyomtatóba, utána azt, hogy hol van papír, majd végül azt, hogy hogyan kell az eszközt bekapcsolni. Viszont megérte, a pólót, amihez nyomtattam a rávasalandó mintát, azóta le se vette, nagyon állat lett, majd illesztek be képet. Kapott még tőlem sima pólókat is a szivárvány minden színében, meg alsógatyákat, illetve zoknicsipesz nélkül is működő (diszkréten mintás) zoknikat. Én megkaptam tőle a Battle Royale-t könyvben, ilyen szép könyvem talán még nem is volt soha, illetve Bailey's-t, meg ami a legfontosabb, vett nekem dátummegjegyző elemet a fényképezőgépbe (kicsit elgondolkoztam azért ezen, hogy az én szívem vágya a gombelem, meg a jégoldó szpré, az övé meg a tartós alsónemű és a zoknicsipesz, de így legalább könnyen örömez tudunk szerezni a másiknak), a zsiráf és a nyuszi meg 1500 darabos világtérképes puzzle-t kaptak puzzlekirakó szőnyeggel, hát nem lehetetett velük bírni, éjfélig kirakózni kellett.

Ilyen volt leginkább, kettesben, még csináltunk olyat is, hogy kimentünk megnézni a motort, meg a fiúm megmutatta, milyen a fényképezőgépem belülről, és segítettem neki forrasztani, illetve Iron Maident hallgattunk, hát soha rosszabbat.

leginkább a néhai kacsáról

3 hozzászólás

Tegnap feltrancsíroztuk a szomorú sorsú állatot, most van itthon kacsahájban sült kacsamáj, kacsatöpörtyű, pecsenyezsír, cseresznyés kacsa és tárkonyos kacsaraguleves, nekem fogalmam nem volt, hogy ennyi mindent tudok főzni, bár igazából nem volt annyira bonyolult, a cseresznyés kacsa közben például elmentem a Decathlonba is (a recept azt írta, vörösborban pároljuk vajpuhára egy óra alatt, én a harmadik után meguntam nézni, végül összesen öt órát kapott, de mi győztünk), meg a Baumaxba a rendszergazdával. A parkolóban megtetszett neki egy krisnás leány, ezt kihasználva vetettem magamnak egy fél vegetáriánus szakácskönyvet, meg koncepciót alkottunk, hogy akkor menjünk Prágába holnap este, 27-én vissza, négyen egy kocsival. Aztán visszahozott a kacsához meg a steakburgonyához (ezzel már régebb óta kísérletezünk, tegnapra sikerült végül megalkotni a tutit, úgy, hogy a krumplikat először megfőztük, majd nagyobb darabokra vágva csak utána sütöttük meg tepsiben, kis olajjal, befűszerezve).

A főzős rész előtt motorosboltban voltunk nekem ruhát nézni, ettől mindig zavarbajövök, mert olyanokat szoktak ilyenkor kérdezni, mint például hogy tetszik-e, amit én honnan tudjak, nem értek hozzá. Főzés után Kalapács koncertre mentünk, ehhez szintén nem értek, bár a fiúm mindent megtett, egész héten ők voltak a zenei repertoár a predikcionista dalszövegeikkel, amiknél ha egy sor "félsz"-re végződik, akkor rá a rím tuti, hogy "érsz" lesz, van egy szövegük, amiben kifejezetten a "hálát senkitől ne vár" sort pároztatták össze azzal, hogy semmit ne várj, már-már eddai mélységekig süllyedve. Közben vizes volt a sör és senkit nem ismertem, szóval ilyenre sikerült, de ma a májjal indult a nap, és én könnyen vigasztalódom. Lehet, hogy kezdek öregedni.

a vicces fiúkról

16 hozzászólás

A tegnap este kétségkívül legdrámaibb pillanata az volt, amikor phnb szemrehányó hangon közölte velem, hogy az én fiúmnak ráadásul humora is van, tök jó humora van, baszki, mondta megbántódott hangon, és közben vádlóan nézett. Ez pontosan az a szituáció, amiről nem írnak az illemtankönyvek, hogy ilyenkor mit kell tenni, természetesen gyanítottam, hogy valahogy bocsánatot kéne kérnem, csak a pontos frazeológia nem volt számomra nyilvánvaló (vö. "ne haragudj, nem fog többet előfordulni"?), aztán mintegy mellékesen kijött a száján a hét kifejezése, miszerint nimfamániás. Ezt megelőzően a gével hosszan űztük a kedvenc elfoglaltságunkat, vagyis ültünk, a sörről és motorosruházatról beszélgettünk (érzed, mondaná glória), illetve megjegyzéseket tettünk, a klimaxot követően pedig olyanok voltak, hogy ketten magyaráztuk a megrettent nyehinek, hogy nem ám a jegygyűrű a gáz, hanem a közös könyvespolc, mi például mindketten pontosan tudjuk, hogy ha holnap szétköltözés, akkor melyik polc ill. sor könyvet vihetjük magunkkal. Mivel megbeszéltük, hogy ezúttal korán hazamegyünk, természetesen hajnali kettőig maradtunk, reggel nagyon beteg voltam, elmúlt.