lucia bejegyzései

india 01

3 hozzászólás

Szoval megerkeztunk epsegben, es az elmult napok legnagyobb reszet (jobb esetben) repulozessel toltottuk.

Delhibe Moszkvan keresztul utaztunk (otthagytam a repteri konyvesboltban ket Lukjanyenkot, azota is rajuk gondolok mindig, meg-megallva, itt egyszeruen nem ismerik sehol), es Indiaba erve volt meg vagy nyolc orank az atszallasig, ugyhogy kerestunk egy hotelt. Eloszor az Airport Hotelbe vitek el minket, ahol 4-5000 penzt kertek egy ejszakaert (4,5-tel kell szorozni), gondolom, azt hittek, ciki lesz nekunk azt mondani, hogy ez draga, de hat mi kozep-kelet europabol jottunk, ugyhogy az ordogi tervuk nem valt be. Aztan a taxisok szerveztek inkabb nekunk a Star Hotelben ketagyas alagsori szobat 1000 penzert, megaludni jo volt, majd indultunk tovabb Bagdograba (ott volt repuloter), onnan meg Dardzsilingbe.

Bagdograban elmentunk egyebkent pisilni a repteri vecebe, kicsit megkonnyebbultem, hogy volt vecepapir, meg minden, csodalkoztam is, amikor a Gina az orrat huzva jott ki, hogy ez pont olyan leppukkant volt, mint Egyiptomban, de aztan inkabb hallgattam, gondolvan, hogy naluk otthon biztos dizajnos vecepapirtarto van, meg tropusi illatositasu legfrissito, de aztan beszelgettunk egy kicsit, es kiderult, hogy o konkretan ket itemmel talalta szemben magat a mosdoban, egy lyukkal a foldon es egy kancsoval, de kilogikazta, hogy melyik mire valo.

Dardzsilingbe menni olyan, hogy mondom a fiumnak, nezd mar, mennyi magas hegy, es mindegyik mogott van egy masik hegy is, mire a fium azt valaszolta (azon a hangjan), hogy igen dragam, ez itt a Himalaja. Egyebkent arrafele olyan tiz fok volt, de ehhez zavarbaejtoen tropusi a kornyezet, dus vegetacioval (bananfak meg pafranyok meg minden), es majmokkal meg szamarakkal az ut szelen, tovabba rengeteg kedves arcu kutya, ehhez kodpaszmak mindenutt, mint a buddhas filmekben.

A taxis talalt aztan nekunk egy egesz jo hotelt, (ilyenkor low season van arrafele), a Red Rose nevut, ahol ragaszkodtak ahhoz, hogy felpenzt fizessunk, pedig a teljes ar is csak 1200 rupia volt a jobbik fajta szobaert, ket fore. Berendezkedtunk, es ekkor ert minket az a kulturalis sokk, hogy ott nincs futes, konkretan az egesz faluban, mert arra a ket honapra minek, ugyhogy vegul is feloltozve aludtunk a halozsakjainkban az 5-10 fokban, de akkor meg azt gondoltuk, hogy ez kaland. A szalloda hazikosztja viszont nagyon jo volt, kb. mi voltunk az egyetlen vendegek, ezert ha kertunk valamit, akkor atszaladtak a szomszed zoldsegeshez (mint a legtobb helyi vendeglo, ez is vegetarianus volt, nekik az a biztos), es megvettek az alapanyagokat, raadasul kinaiul is tudtak fozni. Az etlapot ugyan nem tudtak elmagyarazni, de elso nap berendeltunk mindent (az kajaarak kozul a legdragabb olyan 45 rupia volt, ez kb 200 ft), es akkor nagyjabol kiderult, hogy milyen sztring alapjan mire szamithatunk, de altalaban minden finom volt, esetleg csipos. Az est vegeztevel aztan halozsakba ajultunk, snitt.

darjeeling01

a szelekciós evolúcióról

9 hozzászólás

Azzal a hibajelenséggel pedig találkozott-e már valaki, hogy pdf szerkesztésénél a "Save as" parancs után az Acrobat az összes ö, c, ú, U, I, B betűt szóközzel helyettesíti? Nagyon frusztráló kaland.

a visszaszámlálásról

20 hozzászólás

Igazából úgy tűnik, hogy elkiabáltam ezt a depresszió dolgot, valószínűleg csak éhes voltam, vagy valami, és közben rengeteg dolgom van, a munkahelyen például mindenkinek tegnap jutott eszébe, hogy még mit is kéne megcsinálnom ebben a három napban, a titkárnő meg elegánsan most intézi magánügyeit munkaidőben, amíg még itt vagyok, úgyhogy az ő feladatai is a nyakamba szakadtak (ez de igazságtalan már, hogy neki például nem kell előre ötszáz telefont felvennie, ha szabira megy), ráadásul egy lehetséges maszekmeló ígérete is a láthatáron, de ehhez minőségi próbamunkát kéne nyújtanom.

A holnapután induló ázsiai turnéhoz nagyjából minden egyben, zsákot kaptam kölcsön élettársi kapcsolatom révén, napszemüveget előre vettem (muszáj a hegyek miatt, egyébként nem bírja a szemem, de a Gina például nagy igazságot mondott, amikor felhívta arra a figyelmemet, hogy hajpántként is nagyon jól hasznosítható), lonelyplanetünk van, <1 kg hálózsákot szintén vettem, három kilót leadtam, úgyhogy minden a tervek szerint. A rendszergazda egyébként a következő három hétre (plusz mára) tervezett volna izgalmasabb közös programokat (maffia, művészlátogatás), mondta is, hogy igazán abbahagyhatnám már ezt az indiahülyeséget, legyen inkább új hobbim, ráadásul a glóriával sem mentünk már másfél(!!) hete kocsmába, pedig az mindig tanulságos, nem beszélve arról, hogy most értünk a kapcsolatunk azon izgalmas szakaszába, amikor ő könyveket hoz nekem, és ruhákat tervezünk varrni neki (magamnak egyedül is szoktam tervezni, de az úgy nem annyira érdekes), szóval most hold gomb, aztán mire visszajövünk, tavasz legyen ám.

a februárról

1 hozzászólás

Régebben, amikor még a budai oldal laposabb területein laktam, én is mindig csodálkoztam, hogy mit kell hisztizni a kétcentis havakon, de most szombaton nálunk is tragikusak voltak a körülmények a kis, meredek utcákban, ahol a kereszteződéseket nem lehet belátni, és az allék általában kerítésben (közvetlenül a keresztutca mögött) végződnek. Még szerencse, hogy az idei tél hétvégére esett.

(Amúgy most az van, hogy depresszió, nagyrészt endogén, kisrészt szituációs, a nyilvános önsajnálatnál viszont büdösebb nem sok van, ráadásul kevés benne a vicces elem, úgyhogy majd inkább utána írok, addig egyéb csatornák, reméljük, Delhi napsütése rosszkedvünk telét satöbbi).

a gyermeknevelési elveinkről

5 hozzászólás

Mivel végül is a fiúm gyermekének anyja fogja ma beadni nekünk a hepatitis oltásokat, bármilyen fontosnak is tartom a családon belüli őszinteséget, azért valahol remélem, hogy a gyermek nem mesélte el otthon, hogy vasárnap olyat játszottunk, hogy ki tud hangosabban sikoltozni, ha lekapcsoljuk az összes villanyt, és a fiúm zseblámpát dugva a koponyákba rohangál körülöttünk hörögve (a gyerek nyert, egyébként).

Azt valószínűleg – szerencsére – észre se vette, hogy mennyire másnapos vagyok, mert amikor délben jött a telefon, hogy húsz perc múlva ott vannak, akkor éppen elértem azt az állapotot, hogy ha teljesen mozdulatlanul feküdtem egy bizonyos pózban, akkor már nem kellett hánynom, és ennek örömére sikerült valahogy összevakarnom magam és elhúznom, aztán mikor hazaértem, már jobban voltam, pedig ez a prezentáció akár edukációs célokat is szolgálhatott volna, látod, így jár, aki egész éjszaka kocsmákba' züllik, mondhatta volna oktatólag a fiúm, mutatóujját rám meresztve.

És remélem, arról sem esik szó, hogy nálunk csak akkor ehet, ha előtte felmondja a Pi x db tizedesjegyét (az "x" az idő függvényében növekvő változó, jelenlegi értéke 5).

arról, hogy most már okom is lenne sírni

10 hozzászólás

Most, hogy majd' két napig nem volt net a munkahelyemen (a matáv megkeresésünkre először műszaki hibára hivatkozott, pár órával később azt mondta, hogy mi tavaly márciusban lemondtuk az előfizetést (ez ugyan nem akadályozta meg őket, hogy azóta is küldték a számlákat, amiket mi ki is fizettünk), ma reggel tisztáztuk, hogy nem mi mondtuk le, hanem a szomszéd iroda, akiknek 1-gyel eltért a telefonszáma, de délutánig nem tudták visszakapcsolni, mert, idézném, adminisztrálni kell a dolgot), alkalmunk nyílt a titkárnővel arra, hogy jobban megismerjük egymást, mint embert és mint kollégát. Mivel engem valahol őszintén érdekelnek a másik lelkében, fejében lezajló gondolatok, a motivációk, megkérdeztem tőle például, hogy miért szokta azt mondani az ügyfeleknek, hogy nem tudunk e-mailen használati utasítást küldeni, mert nem tároljuk azokat digitálisan, tekintetbe véve, hogy nap mint nap látja, ahogy én itt fordítom a gépen (méghozzá digitálisan) a szóban forgó dokumentumokat. Erre azt felelte, hogy de ő azt hitte, hogy nyomtatás után törlöm őket, hogy ne foglalják a helyet a gépen (amin, ugye, van 100 GB helyem erre a célra, plusz még 300 GB különböző belső szervereken, de nem sikerült az arányokat érzékeltetnem vele, talán valami olyas vizuális trükkel kellett volna próbálkoznom, ahogy nekem ötévesen elmagyarázták a naprendszert, a naranccsal meg a gombostűfejjel, satöbbi).

A következő problémakör, amiben eltért a véleményünk, az a belső hálózat és az internet disztingvációjának kérdése volt. A vonatkozó párbeszédünk körülbelül úgy hangzott, hogy szóltam neki, hogy ne mondja a barátainak, rokonainak és az üzletfeleinek, hogy ma a céges címére küldjék a leveleket, mert nincs internet, ezért csak azon fogja megkapni, mert azon is csak a belső levelek jönnek meg, erre ő – sértettségét nagyvonalúan titkolni próbálva – odahívott a képernyőjéhez, hogy de nézzem meg, a pénzügytől is most kapott levelet.

Utoljára a nap vége felé próbáltam a barátja lenni, amikor is nem tudtam visszafojtani az információt, hogy bár valóban nagyon szép adminisztrációs célzatú naptárat készített az elmúlt pár esztendőre, de – bár a hónapok napjainak száma a való életben is látszólag rendszertelen módon változik – 2005 nem egy olyan év volt, amikor április-május-júniusban 30 nap volt, a többiben meg 31, illetve 2004 decembere nem 2005-re esett, és ezek – noha apróságnak tűnnek – de egy szabadságösszesítő táblázatnál nem elhanyagolható tényezők.

Ekkor egy kicsit kiborult, amitől én egy kicsit megsajnáltam, de aztán a pinkrózsaszínűre festett körmeinek látványa (a hegyére csillámpor segítségével applikált mintával) megkeményítette lelkemet, és egyébként is nekem kell miatta egész nap Danubius hallgatnom, és mégsem borulok ki, csak néha sírok folyton.

(Egyébként meg a másik kolléga közben véletlenül feldöntötte a jaffámat az asztalomon, de azóta szerencsére hozott egy nagy doboz drága bonbont vigasztalásul, illetve tisztáztuk, hogy amikor azt mondtam, hogy á, hagyjad, semmi baj, azt mindketten úgy értettük, hogy most már örök életére az adósom, szóval valahol talán mégis pluszban vagyok).

a pms-ről

9 hozzászólás

Ma délelőtt tízig elintéztem mindent, ami nagyon határidős volt, majd
megnyitottam a “HSC-200 Hair Straightener with Ion” c. használati utasítást,
és elbőgtem magam rajta. Azóta nagyjából folyamatosan sírok.

Ahogy az egyik középiskolai irodalomtanárnőm mondta, nem a műfaj a lényeg,
hanem a katarzis.

arról, amikor másnapos akarok lenni (idézet)

10 hozzászólás

Szóval visszatérve a kocsmába, tegnap, mire a glória megérkezett, én már elég lírai hangulatban voltam, tekintve, hogy akkor már két és fél órája kezdtük az alapozást a titkosügynök ismerősömmel, akit most így közzé is tennék (mint a rendszergazda mondta a múltkor, aki velem tart kapcsolatot, az már csak ügynök általában), és valószínűleg mély benyomást is tett rám, túl a wasabis mogyorón meg a kurkumán meg a karamelles Dove csokin is, amiket a fejlett nyugati világból hozott nekem, merthogy a glória egyszercsak türelmesen rámszólt, hogy most, hogy már ötödször mondom el, hogy milyen jó fej csaj a nemisbéka, most már elhiszi nekem, csak hagyjam abba.

Aztán mesélem a glóriának ezt az aerob biciklizés dolgot, meg hogy azért nem vettem fel a telefonját, hanem visszahívtam, mert akkor pont az a rész ment, hogy "a falnak dőlve hányok a fűre / piára gondolok, nőre és fűre", és a glória ezt pont nem ismerte, úgyhogy meghallgattuk a játékosomon, meg utána meghallgattuk a mindig pénteket is, mert azt szeretjük. És akkor beszélgettünk a lírai vonatkozásokról is, a glória mondta például, hogy mind a presszó, mind az utca túloldala ilyen visszatérő toposz a kortárs magyar zenei művészetben, én meg felhívtam a figyelmét a már-már görögösen szigorú rímeltetésre (vö. fűre – fűre), aztán újra meghallgattuk a presszós-túloldalas számot ("a falnak dőlve…"), meg a mindig pénteket is, mert azt szeretjük. Ez egyébként ilyen repetitív tevékenységgé vált idővel, mondtam is a glóriának, hogy olyan a mi életünk, mint agy musical, mert egyszercsak mindig felvesszük a fülhallgatót, és headbangelünk a mindig péntekre, bár közben néha azért szélesítettük is a zenei ízlésünket, mert meghallgattuk azt is, amiben nem divatmajom, meg a punkosat, hogy baj van, illetve a glória is akart mutatni egy számot, de addigra már nem voltunk szomjasak, ezért véletlenül mindig valami Ossiant hallgattunk az ő lejátszójáról, amit pedig eredetileg nem akartunk.

És egyébként szombaton a két szimpatikus pultosfiú volt ott, az egyik, aki megdicsérte a kiejtésemet, hogy Löff, de tényleg, nagyon szépen megköszönte, mélyen a szemembe nézve, a másik meg a rasztás, akinek nem muszáj artikulálni, hanem akármit mutogatunk, empatikusan hoz még két sört, ahogy ígértem a glóriának, amikor hálóingben állva az erkélyen (ezt ő csinálta) beszéltem rá telefonon, hogy jöjjön, de erre nem kellett pár másodpercnél többet áldoznom. A glória viszont fifikásan kiárusított engem, mert valaki megkérte, hogy szóljon a barátnőjének, hogy jöjjön oda, mire a glória közölte, hogy egy sörért megteszi, ami azt mutatja, hogy tisztában van azzal még (enyhén) ittas állapotban is, hogy mi mennyit ér (v. ö. azt a szép áttűnést, hogy először a "szesz meg elbutít, de nekem mégis kéne még", de a dal vége realistább hangnemet vesz, hogy "a szesz meg elfogy így, de nekem…", hát valahogy így voltunk).

Az est közepe táján megérkeztek egyébként a bloggerin és hű fegyverhordozója, és ők ráadásul különböző okokra hivatkozva ellenálltak szíves invitálásunknak, miszerint hallgassák meg a mindig pénteket, viszont már ők sem voltak szomjasak, úgyhogy ilyen időigényes, de szórakoztató beszélgetéseket folytattunk, amikben három mondatnál (tőmondatokban gondolkozz) régebbenre egyikünk sem tudott visszaemlékezni, volt például egy olyan rész is, ahol hosszasan bámultunk a dreammel egy helyes csajt, és akkor odajött az illető, mi viszont addigra elfelejtettük mindketten, hogy miért is bámuljuk tulajdonképpen (volt valami konkrét téma, nem csak a seggét néztük), úgyhogy kénytelenek voltunk valami szellemes történetet kitalálni, ami nem könnyű, ha nem feltétlenül jut eszedbe, hogy mi volt a mondat eleje. A bloggerinnel meg megbeszéltünk nagyjából mindent, a biciklizéstől kezdve a szexuális életünkön át, egészen a potenciális szoknyájáig és a nagyúr tabujáig, aztán úgy három felé valami hirtelen ötlettől vezérelve taxit hívtam nekem és a glóriának, remélem, elköszöntünk mindenkitől, fizetni biztos fizettünk, arra figyeltem.

arról, hogy a fiúmnak mindig igaza van

Hozzászólás

Az úgy volt szombaton, hogy reggel bicajra kaptam, és leszáguldottam a Törökbálintiig, majd azon végig, folytatólagosan a Hegyalján egészen az Erzsébet hídig, ahol is a nagycsarnok felé vettem az irányt, és ez még egyáltalán nem az a rész volt, ahol kiderült az aerob kapacitásom, hanem az a rész, ahol suhh-suhh, kanyarban belső pedál fölemel. Aztán a csarnokban a kacsamell után rácsörögtem a fiúmra, hogy lassan indulhat a motorral, mert akkor egyszerre érünk a Rádayba, és valóban össze is hoztuk. A legendás hírű bolt meg nagyon pozitív csalódás volt, már onnan kezdve, hogy egyáltalán beengedtek, és azzal folytatva, hogy nem olyanokat mondtak nekem, hogy minek ennek bakancs, amikor még aszfaltom sem tud rendesen járni, hanem olyanokat, hogy jaj, bocs, ma nem lehet kártyával fizetni, de cserébe adunk 7000 forint árengedményt (nem ám, mint a patikákban például, hogy mit képzelek én a kártyámmal, menjek ki a sarokra pénzért, aztán álljak sorba újra). És vettünk a fiúmnak is szép neonsárga, márkás cipőfűzőt, amire rögtön mondta is a glória, amikor meglátta a kép sarkában, hogy de szép, és hogy ezt biztos látja a fiúm, és valóban.

Aztán a fiúmat hazaküldtem, illetve nekem is muszáj volt hazatekerni, mert amikor az előző nap bátortalanul megemlítettem, hogy ugye a kora délután engem már kocsmában fog találni, a titkosügynök ismerősömmel, és aztán úgy tervezem, hogy odajön a glória, és vele az éjszakába nyúlóan fogunk a kocsmában konzultálni, és akkor viszont már minek is a bakancsosboltból hazamennem, amikor egy-két órát egyedül is kibírok a kocsmában várakozva, szóval ennél a résznél a fiúm azt mondta, hogy nagyon rossz vagyok, és a kezemre csapott, úgyhogy a családi béke érdekében inkább hazaugrottam még a biciklivel, mielőtt elmentem volna viháncolni. Na és akkor felfelé derült ki, hogy a fiúmnak volt mégiscsak igaza, és létezik olyan, hogy aerob kapacitás, illetve nekem is van olyanom (régebben azt hittem, hogy ez csak olyan belső vicc, amivel a rookiekat etetik magukban röhögve a profik), úgyhogy megállás nélkül suhh, végigtekertem öttel a Hegyalján felfelé. Az a titka igazából, hogy nagyon lassan kell hajtani, és az se baj, hogy ha az ember fülében ordít valami üvöltős muzsika, mert morálisan sokat segít, ha nem hallod a saját lihegésed.

A kocsmáról meg elöljáróban annyit, hogy tegnap például csak hányni járt belém a lélek, úgyhogy talán nem is baj, hogy nem délben kezdtem, további részletek meg coming soon.

arról, hogy boldogok a szelídek

5 hozzászólás

Egyébként meg belőlem nagyon profi öregasszony lesz, amikor már ilyen agyalágyult, süket vénséggé válok, mindig mindenkire ráfogom majd szerintem, hogy ostoba és össze-vissza beszél, fronthatáskor még a görbe végű botommal is megcsapkodom őket. Már most eljátszom ugyanis ezt néha (valószínűleg a biciklizés okozta fiatalkori demencia), tegnap például kétszer is megvádoltam a glóriát azzal, hogy hagymázas, mert olyanokat csinált például, hogy beszélgetünk Jelcinről, és egyszercsak szóbahozza Emily Dickinsont. Egyébként így magamban meg is bocsátottam volna neki, mondván, hogy ő ilyen kreatív típus, nem logikus, afféle művészlélek, sír a Kareninán, ilyenek, de aztán szép lassan, türelmesen, tagoltan elmagyarázta nekem, hogy nem Emily, hanem Bruce Dickinson, és azért említette csak, mert ő az Iron Maiden énekese, és előtte arról beszélgettünk, hogy az oroszoknak olyan szimpatikus favágóarca van, így került például szóba Jelcin, és aztán én azt mondtam, hogy az Iron Maidenes csákónak is olyan kellemesen egyszerű jómunkásember feje van, és erre közölte ő velem, hogy a Dickinson, igen. Gyengébbek kedvéért még azt is hozzátette, hogy Emily és Bruce Dickinson nem állnak egymással rokonságban.

Asszem, ha nem lennénk mindketten ilyen megértő, gyengéd lelkű teremtések, már rég nem állnánk szóba egymással a glóriával, merthogy a másik mindig hülyeségeket beszél.

az előkészületekről

16 hozzászólás

Budapest nem egy felhasználóbarát város. Van ugye London, vagy bármelyik amerikai kis falu, ahol (közel) bármit szeretnél ügyintézni a napnak (közel) bármelyik szakában, a megfelelő jogosultságok birtokában fél óra leforgása alatt sikerülni fog, meg van például Moszkva, ahol ha tudod, hol lakik az a Sztyopa, aki egy üveg vodkáért elintézi neked, akkor nyert ügyed van, és akkor van Budapest, ahol kelet és nyugat tanai nem hullanak ám termékeny talajra, ahol a bürokrácia szent zarándokhelyeinek papnői lakoznak. Budapest az egyetlen európai város szerintem, ahol a tömegközlekedés szabályaival kapcsolatos információkat tartalmazó táblák lektoráltatására sajnálták a pénzt, emiatt azokról az embernek a másfeledik mondat után ezek az oldszkúl szkifik jutnak eszébe, amikben a gépi intelligencia, vagy majmok öntudatra ébredtek, és az emberiség ellen fordultak, és csak itt dönthet a kéttanús alájegyzés (értsd: két – akár fiktív – ember neve, lakcíme, szigszáma) élet és halál felől, illetve például az állami nyelvvizsga rendszerhez való szoros, illogikus kötődés is csak itt dívik. A felsőoktatási rendszerünk kitárgyalásába most nem akarnék belemenni.

És akkor az volt, hogy a vízumhoz (varázslatos India) ugye kell a bankomtól ilyen igazolás, miszerint van a folyószámlámon napi 30 USD pénz, úgyhogy elmentem a Közép-Európáról elnevezett bankba, ahol nekem eddig mindent pikk-pakk, most viszont nem számlát akartam nyitni, hanem csak egy pecsétes papír kellett, ez pedig 40 percembe tellett (én voltam az első ügyfél), ami alatt befejeztem a háztetős jelenetet a nájtvoccsban (első könyv vége), és eközben olyanok voltak, hogy hosszan gondolkoztak, beleírják-e a hitelkeretemet is a számlámon szereplő egyenlegbe (a gép ugye azt dobja ki), meg nem találták a megfelelő elmentett dokumentumot, és én akkor mondtam, hogy lediktálom, de a marika derűsen mosolygott rám, hogy nem kell, mert Rózsikának a másik fiókban megvan, és akkor ő most beszkenneli és átküldi ímélen, úgyhogy nincs probléma (ez a nyelvvizsgás Marika volt). És akkor valahogy összedobták nekem az okiratot, és akkor én visszaküldtem még egyszer a labdát, hogy nem his vagyok, hanem her, aztán felszámoltak nekem ezért egyezer magyar forintot, úgyhogy gondolkozom azon, hogy én is küldök a banknak egy számlát a lektorálási díjról.

Budapest második kerülete egyes részeinek a júzer interfésze különösen használhatatlanra van összegányolva, az utcanévtábláknak csak a negyede-ötöde van kinn, a jobbkezesek nem beláthatóak, az utcák nem párhuzamosak, még önmagukkal sem, ennek ellenére záróra előtt odaértem valahogy az indiai konzulátusra (szomszédos utcák: Ali és Baba), méghozzá úgy felszerelkezve, mint a viccben, panasz nem lehetett rám. A fiúm egyébként korábban figyelmeztetett, hogy ott füstölők égnek, és mindenki le van szedálva, és valóban, tiszta zombis volt a hangulat, kezdve a görbe alakú nyilaktól, egészen a néni válaszáig a végén, amikor megkérdeztem, hogy a hét eleje azt jelenti-e, hogy esetleg már hétfőre kész lesz az okmány, mert akkor a fiúm elhozhatná az övével együtt. A néni erre konkrétan azt felelte, hogy hát ha addigra kész lesz, akkor valóban el tudja hozni (Konfucius say).

A konzulátuson egyébként sikerült elkezdenem a nájtvaccs második könyvét, Maximmal, aki elégedett azzal, hogy pont csak egy kicsit jobb másoknál mindenben, a soron következő okmányirodában viszont egészen a zuhanyzós jelenetig eljutottam, noha időre mentem, bejelentkezve. Aztán az ottani néni azt mondta nekem, hogy amíg az ő kezéhez el nem jut a tértivevényes papír, miszerint átvettem a határozatot, addig ő nem tud eljárni az ügyemben akkor sem, ha megesküszöm rá, hogy átvettem a határozatot (amit egyébként technikailag átvett már valaki, én meg tudom, mi van benne), úgyhogy kénytelen voltam a Women's Secretben megvigasztalni magam egy táskával, amit azoknak a biszbaszoknak vettem (ilyen mini utazósampon meg tusfürdő meg egyéb anyámkínja), amikkel már kora reggel, előre vigasztaltam magam a DM-ben, az utazásra való tekintettel. Az Etamban erősen elgondolkoztam azon is, hogy vajon átmenne-e az igazságpróbán azon meggyőződésem, hogy Indiában feltétlenül szükségem lesz egy (valószínűleg vak kínai árvák által) kézzel hímzett, a meggy érése különböző fázisainak színeiben játszó bugyira, meg a hozzátartozó fűzőre, de aztán józan önmérsékletet tanúsítottam (megyek én még az ő utcájukba), a Promodban utánam sikoltozó fekete, csipkés, áttetsző muszlinblúznak viszont már nem tudtam ellenállni. A lélek már kész, de a test még erőtlen, na, viszont legalább megvigasztalódtam.

az első benyomásokról

6 hozzászólás

– Szerinted a pasiknak a nők kiértékelésénél az az elsődleges szempont, hogy mennyire "buja" az illető?
– Nem mondanám…
– Akkor érted, mire gondolok.
– …szerintem sokkal előrébb van az, hogy jól nézzen ki a csaj. Mert milyen gáz már, ha eleve csúnya, és akkor még üldöz is a testével.
– De te már akkor udvaroltál nekem, amikor még azt sem tudtad, hogy nézek ki, csak hogy kicsi vagyok.
– Hát, az már félsiker, nem?

Fiúm, az igényes.

a lámpáról, egy nagy kiflis bekezdéssel (a fogyókúra, az ilyen)

2 hozzászólás

Tegnap a Sors biciklislámpát tartogatott nekem, igaz, el kellett menni érte a Decathlonba, de én hajlandó vagyok kompromisszumokat kötni, és ráérezni, mit akar tőlem a Sors. Ma viszont elektronikus lábmasszírozógéppel lepett meg munka gyanánt, gondolkoztam is azon, hogy szóljak-e, hogy nekem méltóságomon aluli olyanokat fordítanom, mint például hogy "a készülék tisztántartása céljából javasolt használat előtt lábat mosni", de aztán eszembe jutott, hogy most engedtek el három hétre egyben, úgyhogy inkább csöndben maradok (azért ezt a dolgot nem írtam bele, aki nem mos, vessen magára). Aztán valamikor az elektronikus személymérleg és a kávéfőző között lebandukoltam a raktárba, hogy felszereljem a lámpákat. Először ugyan úgy volt, hogy a fiúm bejön, és majd ő, de féltem, ez csak ürügy neki, hogy megint beszélgethessen velem.

Mostanában ugyanis néha furcsa, és ilyen lelki dolgokról akar beszélgetni, meg arról, hogy ki mit miért mondott, ez eddig nem volt rá jellemző, eddig inkább a részecskegyorsítókról és a benzinfőzőkről mesélt. Én akkoriban egyébként azt hittem, azok unalmas dolgok, de tegnap bebizonyosodott, hogy van a benzinfőzőnél rosszabb, pedig egész ártatlanul indult az egész, azzal, hogy elsóhajtotta magát, hogy mégiscsak kellett volna neki is vennünk sajtos kiflit. Erre én azt mondtam, hogy egyen nyugodtan, annyit vettem, hogy neki is jusson, mire ő rákérdezett, hogy miért mondtam a boltban, hogy ez a lány* sajtoskiflije, ha akar ő is, akkor ott szóljon. Mivel én akkor be akartam fejezni azt a hatsoros szakaszt, amit a beszélgetésünk eleje óta próbáltam elolvasni, azt feleltem, hogy biztos azért, hogy fájjon neki, hátha erre csöndben marad. De ő tovább kötötte az ebet a karóhoz, hogy magyarázzam meg, hogy akkor miért vettem neki is sajtos kiflit, én meg megpróbálkoztam azzal, hogy azért, mert tudtam, hogy ő is fog kérni, de sejthettem volna előre, hogy ezt az indoklást nem fogja érteni, mert eddig őszinte, nyílt embernek ismert, aki ha azt mondja, nem vesz neki sajtos kiflit, akkor tényleg nem is vesz. És akkor ez a társalgás már nagyon fájt nekem, mert fogyókúrában vagyok a haskivillantós klímájú India előtt, és mivel kettő után nem ehetek, hatra az állapotom már kétségbeejtő, ahogy a glória megfogalmzta, ilyenkor már a túró rudiról is a kaja jut az ember eszébe, úgyhogy végső kétségbeesésemben azt mondtam a fiúmnak, most menjen és egyen szépen csendben, majd vacsora után beszélgetünk nagy, vasból készült dolgokról, és akkor így elsóhajtotta magát a távolba nézve, hogy vas, azt szeretem, úgyhogy megúsztam.

Lényeg az, hogy nekiálltam ma egyedül lámpázni, azaz kértem a fiúktól a raktárban csillagcsavarhúzót, mire közölték velem, hogy én nem tudom felrakni a lámpát egyedül (a művelet komplikáltságát érzékeltetendő, két csavart kell kicsavarni, majd becsavarni, illetve bele kell rakni a lámpákba az elemet). Én mondtam, hogy azért megpróbálkoznék vele, ők viszont nem tágítottak, hanem körbeálltak, és a biciklizés technikai részletei felől érdeklődtek, mint hogy például ha esik az eső, nem-e csap fel nagyon a víz (de), meg ma reggel nem-e volt nagyon hideg (de), illetve a kedvencem, hogy ha a jég esik, akkor nem kopog-e nagyon a sisakon. Mire ezeket megbeszéltük, már fenn is voltak a lámpák (na jó, az egyikbe megengedtem, hogy ők tegyék bele az elemet, és utánam még utánahúztak a csavarnak is), úgyhogy mostantól én is creature of the night, infrastruktúrával.


* A lány az én vagyok, rólam valamiért így elszemélytelenítve, harmadik személyben szoktunk beszélni, én is, talán azért, mert ez segít a fiúmnak abban, hogy tárgyként kezelhessen. Az élőlényeket nem szereti annyira.

a renomémról

10 hozzászólás

Ja, és még azt szeretném tudni, hogy sokan fognak rajtam nagyon röhögni, ha legközelebb bicajjal megyek a Tandembe csütörtökön, viszont taxival vitetem magam és a kerékpárt haza? A védelem érvei:

  1. Nincs lámpám. Addig még lehet, a Sors számtalanszor bizonyította már nekem, hogy tud meglepetéssel szolgálni, de úgy érzem,a status quo-ból kell kiindulnom.
  2. Hazafelé az út végig hegynek fel visz, a Farkasréti temetőig, és még azon is túl.
  3. Nem szeretek inni és vezetni, bár bicajjal még nem próbáltam.

Na?

az időjárásról

7 hozzászólás

Ma reggel úgy döntöttem, hogy feladom, nem teszek továbbra is úgy, mint ha tél lenne, és bejöttem biciklivel. Dimbre fel, dombról le, a reptérrel szemben már zsendül a vetés (tavaly ott búzát rágcsáltam mindig), és eheti revelációm, hogy sokkal jobb 11°C fokban bicajozni, mint 36°C-ban.

Ja, és szombaton megnéztem azt is, hogy hol van hozzánk a legközelebbi szelektív szemétgyűjtő csomópont, úgyhogy most úgy érzem, eleget tettem a globális felmelegedés ellen ahhoz, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül élvezhessem a januári tavaszt.

Hozzászólás

Az előző bejegyzésből ugye kiderülhetett, hogy noha időnként meglehetősen lassan forognak a fejemben a fogaskerekek, a végén szinte mindig eljutok pusztán logikai úton a helyes következtetéshez. További adalék még a jellemrajzomhoz, hogy akárcsak Blanche DuBois, én is bízom az idegenek jóságában, illetve az őszinteségében is, ha már itt tartunk, valószínűleg ezért is fordulhatott elő, hogy amikor Dd még tavaly a kérdésemre, miszerint miért csak nekem nem ad puszit, leprás-e vagyok (nem mintha odalennék a pusziszkodásért, csak feltűnt, és én szeretem azonnal megbeszélni a dolgokat, nem évekig hordozni a sérelmeket) azt felelte, hogy ő mindig nagyon óvatos az olyan csajokkal, akiknek van pasija, akkor habozás nélkül hittem neki. Aztán a három hét alatt, amíg nem találkoztunk, meghánytam-vetettem magamban ezt a dolgot, ahogy glória mondaná, bizonyítékokat kerestem pro és kontra, párhuzamos esettanulmányokat idéztem fel magamban, és végül óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, hogy akkor a glóriának, akinek kettő pasija is van, miért adott