lucia bejegyzései

arról, hogy hirtelen lett egy húgom nővérem

40 hozzászólás

Amúgy két napja pánikolok a gondolattól (mindig magam mögé nézek, ismeretlen helyen úgy ülök le, hogy védve legyen a hátam, ilyenek), hogy a magyar Pratchett-rajongók meg fognak lincselni a nevek miatt, különös tekintettel arra, amit Rincewindnek találtunk ki a huszonnegyedik órában, és amire most igazság szerint nem is emlékszem, mert a frusztráció miatt valószínűleg tudatalattim legmélyére száműztem.

A helyzet a következő: a sorozat előző fordítója nem járult hozzá az általa kitalált magyar nevek használatához, és bár ilyet szerintem ne csináljon az ember a műfaj rajongóival (szerintem kismacskákat ölni is zsenánt például, vagy katonagatyához körömcipőt viselni, de ez mellékszál), végül is vitathatatlanul az ő legsajátabb szellemi termékeiről van szó. Én szívem szerint hagytam volna az eredetieket, de ez az elképzelésem mondhatni távol állt a kiadó elképzeléseitől, ők ugyanis azokra az olvasókra is tekintettel kívánnak lenni, akik például nem beszélnek tökéletesen angolul, beleértve az archaikus nyelvezetet is (és el kell ismerjem, ennek a hozzáállásnak egy magyar nyelvű kiadás esetében van némi létjogosultsága). Szóval rengeteget gondolkoztunk, mind külön, mind együtt (a csoportos változat elősegítése érdekében egyszer konkrétan nyolcvan percet autóztam az osztyapenkótól a Petőfi-hídig, és eközben is olyanokon merengtem, hogy tánti vagy nagyi, salotta vagy póré, arzenálmérgezés), és bár az egyeztetések dühöngően lelkes, elhivatott, kölcsönös nagyrabecsüléssel terhes légkörben zajlottak, egyszerűen mégsem találtunk olyan neveket, amikkel száz százalékra elégedett lennék, pedig én elfogult és engedékeny vagyok magammal szemben (mivel már rájöttem, hogy a szigorral semmire nem mennék, kár belém). Az olvasók viszont valószínűleg nem, szóval meg fognak ölni, akkor is, ha ők sem tudnak jobbat.

Úgyhogy kezdem gyakorolni a "ja, te nem engem keresel, az a gonosz ikertestvérem volt" világnézet autentikus tolmácsolását bosszúálló ismeretlenek esetére.

balettcipő

4 hozzászólás

Aztán volt olyan, hogy az L.-lel ülünk a Balettcipőben, ahol csupa
szexésnewyorkos női társaság, illetve egy-két nyilvánvalóan,
demonstratívan meleg pasi volt rajtunk kívül, gay anthemek szólnak, rengeteget eszünk, és
arról beszélgetünk, hogy látom már, amint öregkorunkban is ott fogunk
egymásnak kárálni és szidni az embereket, majd egymás mellé temetnek
minket, és az lesz a sírkövünkön, hogy senki nem volt elég jó hozzánk. Ő meg
kielemzett még engem, hogy azért kellek társaságba, mert bár nem
beszélek, de olyan vagyok, mint a kisfiú a Tesco halaspultja mellett,
aki nem szól a halakhoz, csak nézi őket, és időnként megkocogtatja az
akváriumot, vagy bedob nekik valamit. Ez jól esett, mert ebből az derül ki, hogy amit én öregasszonyosan zsörtölődős, és indokolatlanul kritikus viselkedésnek hiszek, az igazából egy teljesen funkcionális magatartásforma. Rá fogom tetováltatni a homlokomra, hogy értetek vagyok ilyen.

Aztán azt is mondta az L., hogy menjünk már el moziba, mert ő nem tud egyedül, neki a mozi az egy társasági esemény. Erre mondtam, hogy haha, pont a mozi, amikor ott úgysem lehet egymáshoz szólni, mire rávágta, hogy igen, ez benne a legjobb. Talk about ars poetica.

(Ja, és ha valaki tudja, hol lehet olyan citromszelet-kifacsaró eszköz venni, mint amilyet a Balettcipőben adnak a teához, haladéktalanul értesítsen kéremszépen.)

pratchett és svájc

7 hozzászólás

Értesüléseim szerit tegnap megjelet a Pratchett, amit én fordítottam, Hölgyek és urak címmel. Ezzel kettőre emelkedett azon komolyabb, bolti forgalomban kapható könyvek száma, amiben benne van a nevem, szóval a dolog kezdi a személyi kultusz határait súrolni, szerencsére van napszemüvegem. A könyvet egyébként érdemes elolvasni, nekem azelőtt is az egyik kedvencem volt, hogy szóbajött volna a fordítása, és egyébként is négyszázvalahány oldal alig kétezer forintért, Alexandra holapról rendelve valszeg még olcsóbb, úgyhogy a gyújtós kategóriában is teljesen jó ár/érték arányt képvisel azok számára, akik igényesek az életük minden területén (de meg ne tudjam).

Amúgy nem igazán történik semmi, a mukahelyemen bonbont számolok reprezentációsan, otthon könyveket fordítok, ahogy a csillag megy az égen, ebből csak a Svájc lendített ki, meg időnként elrángat valahova az L. is fortélyosan. Svájcba ugye jött a fiú is, ami előrevetítette annak lehetőségét, hogy a kedélyes kiruccanás túlélőtáborba fog torkollni, mint minden, amiben ő is részt vesz (amikor például javaslatomra elvitt engem s gyermekét a kisállatkiállításra, konkrétan hóviharban kellett elverekednünk magunkat a kocsitól a PeCsáig, van tehetsége az ilyesmihez). Mivel türelmesen kibekkelte az összes alkalmat, amikor a rendszergazdával hossza fényképeztünk romantikus beállítottságú fatönköket, illetve hegyvonulatokat, botor módon felajánlottam, hogy szívesen elmegyek vele kirándulni valahova a helyszínen, minek következtében órákig caplattunk zuhogó esőben a kihalt gesztenyeerdőben a legközelebbi hegyen. Útközben viszont megtudtam a felrobbantott tehenekről (a természetes okok miatt elpusztult szarvasmarhákat ugye nehéz eltávolítani a magasan fekvő rétekről) mindent, amire kíváncsi voltam, de soha nem mertem megkérdezni, meg láttam szalamandrát is. A szalamandra egy kognitívan disszonanciás állat, egyrészt olyan színe és feje van, mint egy kígyónak, másrészt olyan alakja, mint egy gyíknak, úgyhogy a bennem feltoluló ellentétes érzelmeket heveny rángatózással és mutogatással próbáltam kifejezni, amikor megláttam, miközben szavakba is öntöttem, ügyelve a koherencia teljes hiányára. A fiú utólag azt mondta, hogy miközben megpróbálta megfejteni a viselkedésemet (ő nem vette rögtön észre az állatot), elhatalmasodott rajta a meggyőződés, hogy egy láthatatlan kutya kapott el engem, aki megpróbál a szakadék felé cibálni (esett az eső, és ilyenkor ő mindig delirál, nem bírja a vizet). Aztán, amikor tisztáztuk a helyzetet, elmesélte, hogy a magyar túrázók szerint ha valaki három szalamandrát lát életében, az meglehetősen jó arány, úgyhogy a biztonság kedvéért később találtam még kettőt, hogy erre se legyen gondom később. A második konkrétan meg akart támadni, legalábbis felém száguldott, szerencsére másfél méterről indult, úgyhogy volt időm elővenni a fényképezőgépet, egy sorozatot készíteni róla, kifújni az orrom, és eltenni a gépet, mielőtt odaért volna (hidegben igen megfontolt sebességgel támad a fajtája).

Szóval ez volt Svájc, meg az olcsó Lindt csoki.

és most mennem kell répát abálni

13 hozzászólás

Itt ülünk egy faházban a Svájcban, a fiú éppen zuhanyozik (odaadtam neki a szőlő + kivi illatú tudfürdőmet, csak egy kicsit húzta a száját), a rendszergazda a konyhában zokog, mert állítólag mindig igaztalanul vádaskodom, pedig tényleg ő nem figyelt oda, amikor reggel tájékoztattam a sóhelyzetről, szerintem meg szabadalmaztatni kéne a sülő hagymás szalonna illatú légfrissítőt.

És Svájcban tapasztalataim szerint mindig esik az eső.

a rendszergazdáról

5 hozzászólás

Rájöttem egyébként, hogy a rendszergazdával való kapcsolatom pszichodinamikailag arra épül, hogy ő az én szememben tekintélyszemélyiség, ún. apafigura, vagyis olyasvalaki, akinek definíció szerint Soha Nem Lehet Igaza. Ezt ő úgy szokta megfogalmazni, hogy az a jó bennem, hogy szinte mindig különbözik a véleményünk mindenről, és mégis jól elbeszélgetünk. Ma is bejött például teázni a munkahelyemre, ami részben az ő munkájának helye is egyébként, és tökéletesen ellentétes álláspontokat képviselve megvitattuk, hogy vegyek-e majd olyan telefont, amit fogok, jó-e annak a fényképezőgépe, fogok-e pdf-eket olvasni rajta, milyen netcsomagot kérjek hozzá, használható-e a gps gyalog, az új pénzügyes kolléga szőrszálhasogató majom-e avagy lelkiismeretes munkaerő, szép-e a benti konyhában található vízforraló, és végül a lépcső tetejéről illetve aljáról kiabálva egymásnak kitértünk arra is, hogy egy amerikai bíró mekkora eséllyel ítél közös felelősséget, amennyiben elsőbbségem van, mégis belémhajt valaki, viszont műszaki hibás a fékem (erre a témára sajnos csupán olyan negyedórácskát tudtunk szánni, mivel lecsapta azzal, hogy szerinte az amerikai jogrendszerbe most inkább mégse menjünk bele elméleti alapon). A hosszasabb összezártság ugyanakkor időnként indokolatlan defenzivitást vált ki belőle, például amikor két hete elvitt Prágába, három órán belül eljutott odáig, hogy amikor némi társalgási szünet után megkérdeztem, hány kilométer van még hátra, felcsattant, hogy kötözködni akarok-e.

Ezzel együtt teljesen élvezem a vele való társalgást, az egyetlen félelmem az, hogy elfelejtem, az előző alkalommal melyik vitánkban melyik álláspontot képviseltem, és az ellentétes oldal felé kezdek érvelni, de hálistennek az ő memóriája még az enyémnél is rosszabb, úgyhogy valószínűleg akkor sem kellene a csoportdinamikánk felborulása miatt aggódnom.

azokról a napokról, avagy most már tényleg másoltatok pótkulcsot

25 hozzászólás

Én általában tényleg tök normális vagyok, de ma hazaérkeztemkor a szomszédok a következő magánszámnak lehettek tanúi:

1. Megérkezem a ház elé az autóval.
2. Rükvercben elütöm a kocsifeljáróra helyezett rejtőszínű kukát.
3. Kiszállok, ellenőrzöm az áldozat létfunkcióit, visszaszállok.
4. Kikerülve a kukát, elgázolom a kocsibejáró sarkánál élő bukszust.
5. Kiszállok, tanácstalanul kotorászom a táskámban.
6. Elkeseredett arccal fél lábon ugrálok egy kicsit*.
7. Bemászom a kocsikapun.
8. Csúnyán (ugyanakkor választékosan, szóismétlések nélkül) beszélek.
9. Kimászom a kocsikapun.
10. Megjelenik szemből Szveta (Budaörs Közép-Európa Moszkvája), és tájékoztat, hogy kutyaetetés közben megtalálta a kulcsom a kapuban, és a bejárati ajtómra akasztotta.
11. Bemászom a kocsikapun (kuss, én így szoktam közlekedni).
12. Kijövök kulccsal, beülök az autóba.
13. Megint elütöm az immár fekvő kukát.
14. Beviszem a kukát, majd beállok kocsival.
15. Kijövök a gyalogoskapun, megnézem a bukszust, kicsit rendbeszedem.
16. Megállok az időközben becsapódott kapu előtt, fél lábon táncolva vonyítok egy kicsit.
17. Bemászom a kocsikapun, függöny.

Igény esetén jutányos óradíjért házhoz megyek.

* Nagyon kellett pisilni.

Hozzászólás

Tegnap rendkívül produktív napom volt, megjelentem például a munkahelyemen, csináltattam zöldkártyát az autóhoz, írtam postot is, válaszoltam, visszahívtam, engedélyeztem, kifizettem, este pedig én és a zöldkártya nyolcvan meghitt percet töltöttünk az osztyapenkótól a petőfi hídig az autóban, de legalább volt időm elmélkedni az élet dolgairól (élet, halál, mi végre vagyunk mi ezen a földön, 

a matteoról

22 hozzászólás

Most döbbentem rá, hogy az elmúlt három napban, három különböző kontextusban ugyan, de mindenkivel a holttestek eltüntetésének hatékony módozatairól beszélgettem leginkább, úgyhogy nagyon remélem, hogy az ismerőseim mostanában vigyáznak magukra, és megfontolatlan halálukkal nem terelnek rám gyanúkat. Bár végül is a munkámra foghatom a dolgot, ha minden kötél szakad, most fordítom a harmadik Dextert, úgyhogy a téma úgyszólván adja magát.

Ha már a kontextusokról van szó, tegnap találkoztam egy erőszakos halált halt kacsával, aki nagyon mély benyomást tett rám. A fiú ugyanis hirtelen felindulásból elvitt puccos étterembe, az expozíció tapas (tapastapastapas) volt, a libamájtatárról hosszan ábrándoztam később elalvás előtt is, illetve a borjúcarpaccio is csavart egyet a világnézetemen, bár eddig is gyaníthattam volna, hogy nyershús-fan vagyok, a fiú – állítása szerint – legalábbis ráutaló jelnek tekintette, hogy bármikor képes vagyok egyben fél kiló darált marhát lenyomni, mintegy mellékesen, de ő alapból jó megfigyelő. A víziállatokat tartalmazó tapasféléket nagyvonalúan figyelmen kívül hagytam, egyáltalán nem szóltam be nekik, elvégre kultúrhelyen voltunk.

A májával sült kacsával (plusz kardamomszósz) viszont első pillantásra legjobb barátok lettünk, egy gyorskezű szobrász ott helyben leszkeccselhette volna rólunk a kereslet és kínálat szobrát. Volt egy pont, ahol konkrétan átfutott a fejemen, hogy nem vagyok erre érdemes, valamikor akkortájt, amikor új értelmet nyert számomra az "elolvad a szájban" eddig általam elcsépeltnek tartott kifejezés. Központozás gyanánt (gondolatjelben, pontosvesszőben kéretik gondolkozni) burgonyafánk (pont tökéletes állagú) szolgált, és életemben először raktak elém olyan lilakáposztát, amit meg lehetett enni.

A desszert környékén már egyáltalán nem voltam éhes, de a csokoládétorta nem hagyott kétséget afelől, hogy ezt végig kell csinálnom, különben sírva-zokogva fogom átkozni kihagyott lehetőségekkel terhes életemet viharos téli éjszakákon. A csokoládétorta ugyanis azt csinálta, hogy kívül langyos brownie-szerű tészta csonka kúp alakban, belül forró csokoládékrém valahonnan a mennyországból, mellette jelzésértékűen, ugyanakkor határozott kontrasztot szolgáltatva Bailey's-likőrhab. Esküszöm, könnybelábadt tőle a szemem, és elhatároztam, hogy jobb ember leszek életem hátralévő részében.

A kiszolgálás is remek volt, csak akkor tűnt fel a könyökömnél a felszolgáló avatárja, amikor szükség volt rá, de akkor mindig. Az egyedüli gyenge láncszemként talán csak a meggylét tudnám említeni, ami sokkal inkább flancos volt (üveges cappy), mint finom, a maga 27%-os gyümölcstartalmával, továbbá én ahhoz sem ragaszkodom, hogy borospohárból ihassam az üdítőmet minden körülmények között, de úgy tűnik, a puccos éttermek nem ismernek tréfát, vagy betartja az ember a szabályokat (taxi, bor), vagy viselje a következményeket.

Más említésre méltó dolog nem történt az elmúlt 29 évemben a hétvégén.

eseménydús napjainkról

20 hozzászólás

Az előszobaablak párkányán tárolt dekoratívan döglött légy mellé odahelyeztem egy szintén jóképű döglött darazsat is, hogy legyen társasága. Később agyonütöttem a konyharuhával egy százlábút, de az csúnya lett, úgyhogy egyszerűen csak kidobtam, úgyis csak kiközösítették volna.

a szombatról – második felvonás

7 hozzászólás

Szombat délután viszont nálam volt csapatépítés, palacsintasütés kereteibe ágyazva. Az egész úgy kezdődött, hogy mr. a hajlandóságot mutatott arra, hogy palacsintát süssön nálam, jöhet Isolde is, mi meg ezt átbeszéltük Isoldével, és végül olyan tizenhat főt jelöltünk meg, mint kritikus tömeget. Én már amúgy is benne voltam a delegálásban, vendégeim meg gyanútlan, ártatlan, jóhiszemű hozzáállással érkeztek, úgyhogy mr. a nagyon hamar azon kapta magát, hogy az udvaromon söpörget, L. salátát kevert serényen (a diétázóknak, Bright és Isolde meg is kapta, hogy ők lehetnének az új Norbi és Réka, de szerintem már megoldották a kooperatív karriert másképpen), agnus pedig a túrókeveréstől kezdve a mosogatásig mindent csinált, énekelve, a fiú ki is értékelte személyiségileg, hogy ő a tökéletes nő, és mindig meg kell hívni. És akkor a "jé, neked csak polgári neved van" tarhonyakártevőről, aki süt és mosogat szimultán, még nem is beszéltem, egyébként benne felismertem a saját segítési technikámat, amikor hosszan állt mr. a válla mögött a palacsintasütési módszerét elítélő kisugárzással figyelve.

Egyébként mindenki úgy jött, mint a háromkirályok tizenhatan, hoztak széket, jegesmedvét, földvirágot, több tonna kaját, még hónapokig belőlük fogok élni szerintem, hiába mondtam, hogy nekem már nem kell semmi (kérnék recepteket fél kiló túróra fél kiló nutellával, egy kiló kakaóporral). Több nemdohányzó és egy kiskorú érdekeit szem elől tartva az udvart jelöltem ki, mint dohányzásra alkalmas területet, aminek az lett a következménye, hogy a dohányzók a nemdohányzókkal együtt az ajtó előtt vacogtak az idő java részében, többek között s. jóvoltából egy különösen megragadó japán nyelvészeti szeminárium is megtartatott az én udvaromon, tisztára büszke voltam a helyzetre, hogy nemcsak buziviccek, meg ilyesmi. A fiú is megjelent, és teljesen kivetkőzött magából, mert általában a bulikon a notebookját nyomogatja, most viszont a notebookját nyomogatta, és beszélt emberekhez, negyedóránként legalább egyszer beszólt valakinek, tisztára partiállat mostanában. A celebspotting elmaradt, mert a nyuszi és a zsiráf éppen láthatáson voltak a fiúnál, de majd legközelebb. Nekem egyébként az volt a kedvenc részem a japános után, amikor körben ültünk, és a könyvkiadás és -terjesztés módjáról és buktatóiról beszélgettünk, erre még a fiú is csak annyit mondott, hogy azért hiányolta lábmagasságból a táblát, hogy a reklám után folytatjuk a magyar királyi tévé Litera c. műsorát. Ezt követően a rendszergazda valahogy átnyergelt arra a témára, hogy a nők ugyanolyan agresszívek, mint a férfiak, ebben egyébként abszolút nem értek vele egyet, de addig erőltette a dolgot, amíg majdnem megütöttem, szerencsére a párkapcsolatokról ezúttal nem kezdett fejtegetésekbe.

Egyébként meg teljes megelégedésemre sikerült az összejövetel, az emberek például beszéltek egymáshoz, maguktól, és délután háromtól hajnali egyig ott maradtak, nem pedig olyanokat mondtak, hogy égve hagyták a vasalót, bár az L. megemlített valami koncertet, amire mindenképpen el kell mennie, de aztán maradt mégis. Jó volt, na, csinálunk még ilyet.

a szombatról – első felvonás

3 hozzászólás

Szombaton csapatot építettünk a munkahelyemen, ez úgy kezdődött, hogy – gyanúm szerint – a főnököm rendet akart rakni a szobájában, és akkor másnak se legyen jó. Szóval kijelölte a munkaszombatot, hogy aznap mindenki rakjon rendet, és fessünk. Falakat. Súlyosbította a helyzetet, hogy minden iroda más színt jelölt meg, mint kreativitás szempontjából serkentőt, mi például a titkárnővel egyöntetűen a sötét málnapirosban láttuk meg problémáink megoldását. Mivel ő kiment még lastminute beszerzéseket végezni, én magamhoz vettem a teljes salest, és delegáltam a feladatot. Kis csapatunk épülése önismeret szempontjából rendkívül hatékonynak bizonyult, már az első fél órában sikerült rádöbbentenem a fiúkat, hogy ők – velem ellentétben – nem értenek a dologhoz, két órával később pedig, amint megjelentem a helyiségben, pánikszerűen megkérdezték, hogy most mit csinálnak rosszul. Mivel nem szeretem a konfliktushelyzeteket, a leghelyesebbiket már a kezdet kezdetén magam mellé vettem consiglierinek, tájékoztattam, hogy a tréningnadrágjáról a bolyhokat boholyborotvával el lehet távolítani, majd miután ily módon felállítottuk a harapási sorrendet, folyamatosan böködtem, és mutogattam, hogy "az úgy nem lesz jó, mondd meg neki, hogy menjen ki egészen a széléig".

A Zandival szerencsére szintén nem kellett elsődleges kommunikációval közölnöm a világnézetemet vele kapcsolatban, ugyanis amikor a felgyűlt szemetet hordtam éppen hűvös halomba, illetve mindenki más is sürgött-forgott, megláttam őt a titkárságon kávéval a kezében merengeni. Udvariasan felajánlottam, hogy adok neki munkát, ha nincs mit csinálnia, mire udvariasan azt válaszolta, hogy ő inkább kávézik délig (az előzmények közé tartozik, hogy a három kép közül, amit akart, csak kettőt hagytam jóvá, mert a harmadik ronda volt, és egyébként is). Ekkor udvariasan ránéztem, hosszan kitartva, mire úgy döntött, hogy inkább a saját irodájában folytatja a merengést.

A titkárnőnk viszont újabb tehetségéről adott tanúbizonyságot, teljesen egyedül működtette a képkereteket és a képeket, egységet alkotva belőlük. Szerintem túlképzett erre az állásra.

a kégliről

13 hozzászólás

Szóval kiköltöztem a világ végére végleg, Igorhoz. Igor lakik felül, én alul, külön kertünk van (bár felajánlotta, hogy nyugodtan használjam a medencéjét, szép idő van), nem sok vizet zavarunk. Mikor kérdeztem, mivel foglalkozik, lakonikusan annyit mondott, biznyiszem. Felajánlotta egyébként a medencehasználat mellett az akkor még két, mostanra három kutyája használatát is, játék céljából, de mivel négyünk közül egyedül én nem tudnék viccből leharapni egy végtagot izmos állkapcsommal, eddig ezzel sem éltem. Tájékoztatott továbbá, hogy körbe van kamerázva a ház kívülről, ne féljek. Ennek kapcsán egyébként kiderült, hogy valami rejtélyes elektromos kisugárzásom van, mert mióta ott lakom, valami zavarja a vételt akkor is, ha kikapcsolom a mobilt, a számítógépeket és a riasztót, de megnyugtatott, hogy ne aggódjak emiatt, ilyen vagyok, azt kész. Az internetet is sikerült megosztanunk, bár először ebben akadályozott bennünket, hogy egyikünknek sincs informatikai szókincse oroszul, de aztán megállapodtunk abban, hogy a wifi az internet v vozduhe, és onnantól ment (némi külső segítséggel).

A költözés kapcsán kiélhettem vásárlási szenvedélyemet is, egy ártatlan edényszárítóval kezdődött, amiből kiválasztottam egy helyre babakék darabot, ekkor viszont elkapott valamiféle megszállott szenvedély, és vettem színben hozzállő vödröt, szennyestartót, lavórt, kosarat, evőeszköztartót, kisbigyót, nagyizét, úgyhogy most a konyhám és a fürdőszobám a hooray, it's a boy hangulatát árasztja. Ijesztő.

A könyvektől pánikoltam egy kicsit, elértem azt a mennyiséget, amikor már nem tudja az ember, hogy ő uralja-e a könyveket, vagy a könyvek uralják őt, ahogy ott álltak dobozokban halomban mindenfelé, amerre jártam, megértettem, mit akart Pratchett kifejezni a K-térrel (L-space). Olyan könyvek bukkantak fel, amiket már láttam valahol, amik biztos nem az enyémek, és amik egyszerre két helyen is tudnak lenni. Hálistennek mr. a szigorú utasításaimat követve (méret szerint, kiadó szerint, szín szerint, a Pratchetteket kronológiai sorrendben, stb) segített a megzabolázásukban (mi több, hozott fagyit és főzött nekem ebédet, azt hiszem, ilyenek képzelték a régiek az angyalokat), bár a nap végére rajta is kitört az őrület, amit két dolog jelzett leginkább. Az egyik, hogy az A/5-ös méretű fehér könyveket nem szigorúan monoton csökkenő sorrendben helyezte el a polcon, a másik, hogy egyszer csak megjelent előttem kétségbeesett, esdeklő tekintettel, kijelentve, hogy sürgősen szüksége van negyven centiméternyi ilyen magas könyvre (mutatta). Ennek örültem, moment of bonding volt, engem például senki nem értett meg, amikor egyszer csak hazavittem fél méter Shakespeare-t oroszul. Ja, és a dvd-imet is sorba rakta szín szerint, csak mert azt mondtam. Amíg ő így elfoglalta magát ügyesen, én kipakoltam a ruháimat az öt kétajtós akasztós szekrénybe, így van például egy olyan, amibe a denevérbolerómat, az angyalszárnyamat, az indiai szárimat, és egyéb, bár ritkán hordott, de nélkülözhetetlen darabjaimat helyezhettem el.

A lakhelyet belülről egyébként a rengeteg szintkülönbség, a bárpult és a sok nagy, szabad tér dobja fel. A sok szabad tér például ott van, ahol a székeknek és a kanapénak kellene lennie, nem baj, az állófogadás úgyis menő dolog manapság. A kádamban is sok, nagy szabad tér van, akkor is, amikor fürdöm (igyekeznem kell, hogy ne fulladjak bele hosszában, egyelőre sikerült). Azon egyébként a jelen pillanatig nem sikerült magam túltennem, hogy a kád csapja rossz irányban van (balra), tisztára végigfut a hátamon a hideg, amikor eszembe jut.

Asszem, egészébe véve tök jó helyen lakom, legalábbis erre utaló jel, hogy amikor kimegyek söprögetni és benézek az ablakon, mindig sóhajtozom, hogy ó, ha nekem olyan életem lehetne, mint ott bent. Konklúzió nincs.

arról, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz

4 hozzászólás

És közben át is költöztem egyébként a világ végére, a perspektivikusan megtévesztő hegy mellé. Tök olyan, mint egy rendes hegy, ilyen égbe törő sziklabérc és hasonló kifejezések jutnak róla az ember eszébe, de amikor hétvégén felmennek oda az emberek, akkorák a tetején is, mintha az út túloldalán állnának, nagyon flash.

Szóval a költözésem azzal érte el a csúcspontját, hogy elkértem a Peugeot Boxert a cégtől, hogy majd azzal megteszem azt a hét kilométert A pontból B pontba. A srácok egész nap mondogatták nekem, hogy háhá, te fogod vezetni kérdőjel háhá, én meg hülyén néztem, hogy oké, lány vagyok, de azért a Peugeot is csak egy autó, miért ne tudnám elvezetgetni. Aztán amikor megláttam magát a gépjárművet, azt mondtam, hű, izé. Szerencsére már mindenki elment a cégtől.

Az első kihívást a slusszkulcs jelentette, ördöglakat típusú eszköz volt ugyanis, egy fekete, műanyag téglatest. Hiába közelítettem vele a kulcslyuk felé, nem történt semmi, de röpke tíz perc alatt rájöttem az engem tisztes magánéletben akadályozó intelligenciám segítségével, hogy a pillangókésekhez hasonló elven működik. Ekkor kissé megnyugodtam, hawaii, gondoltam, és nyúltam kioldani a kéziféket. Ami nem volt ott. Még egyszer lenyúltam, csak a megbizonyosodás végett, szép lassan, nehogy elijesszem, de akkor sem volt ott. Ekkor a szokásos problémamegoldó taktikámat alkalmazva kiszálltam az autóból, és rágyújtottam, hátha ettől megnyugszom, és a lelki békémmel együtt a világ rendje is helyreáll, de nem. Visszaszálltam, és megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy ezt az autót használatra tervezték, tehát a kéziféknek valahol lennie kell, különös tekintettel arra, hogy a műszerfal szerint be van húzva. Úgyhogy sírás helyett inkább megkerestem baloldalt.

A harmadik megmérettetésen viszont elbuktam, az autót Nem Lehetett Rükvercbe Tenni. Empatikus képességeimet is bevetettem pedig, mit tennék, ha hivatásos sofőr lennék, kérdeztem magamtól, mondjuk a Kozsi tőlünk, aki egyébként szabadidejében egy rockzenekarban gitározik. Arra jutottam, hogy mindenképpen headbangelnék a helyében, és kibontott hajjal, ugrálva gitároznék, mert az ülve gitározás nem cool. Ez viszont, bár szerintem helyénvaló meglátás, az aktuális problémámon nem segített, a másik, maszkulinitását tekintve kevésbé disztraktáló típusú sofőrönkről meg csak annyi jutott eszembe, hogy kevesebb szénhidrátot ennék a túlsúlyom csökkentése végett, úgyhogy ráébredtem, új megközelítésre van szükségem. Ha sofőr lennék, gondoltam, akkor biztos elmondanám mindenkinek, hogy is van az a rükverc, hogy az egész emberiség profitálhasson a tudásomból, és innen már csak egy lépés volt, hogy csatornát nyissak ennek lehetővé tétele végett a célszemély felé (felhívtam telefonon). Lucia, kedves, mondta a Kozsi, finoman, de határozottan szorítsd meg a rudat, és húzd fel a gyűrűt. Asszociatív lelki alkat lévén elismeréssel kellett adóznom azelőtt, hogy ezzel a holisztikus jellegű javaslattal nem csak az általános magánéleti problémáimat válaszolja meg, de a hülye autót illetően is sikerül útmutatással szolgálnia, úgyhogy további problémák nélkül kiálltam, és elindultam.

Az út eseménytelenül, vagy a látóteremen kívül eső események közepette telt (a tükrökkel már nem vacakoltam, a Kozsi pedig két méter magas). A fiú ugyan mondta nekem, amikor hazaértem, hogy hallott egy gyanús hírt, miszerint valami furgon leszorított egy kisautót, majd otthagyta, de hát istenem, tanuljon meg már az emberiség magáért felelősséget vállalni, nem vigyázhatok mindenkire én. Mindenesetre estére kelve már határozottan tudtam, nekem kell egy ilyen autó, és meg is érdemlem, mert engem nem korlátoznak értelmetlenül a hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos gátlások. Hát így történt, hogy a költözés során átléptem a határaimat, és ezzel a rite of passage-dzsel érettebb, céltudatosabb emberré váltam. Mi jöhet még.

a változásokról

2 hozzászólás

Visszacsináltam a pirosat, nem mintha nem lennék szomorú, magányos lány a világ végén, de a fekete változat egyszerűen ronda volt.

És most van először olyan titkárnőnk, aki képes magától és jól artikuláltan kiejteni a száján azt a mondatot, hogy "hagyjad, majd én megcsinálom".

sok szeretettel isolde férjének

9 hozzászólás

Befejeztem végre a második Dextert is, úgyhogy a tegnapi estém a társasági élet jegyében telt.

A szülői értekezletek például új ízt kaptak, mióta anyám rádöbbent, hogy intelligens vagyok (biztos szemet szúrtak neki valami ráutaló jelek, vagy ilyesmi). Ezzel kapcsolatban megkérdezte, okoz-e ez a dolog nekem hátrányt a magánéletben (szinte hallottam, ahogy fogalmazgatja magában a szomszédok felé, hogy szegény, még mindig nincsen neki egy rendes pasija, de csak azért, mert túl intelligens hozzá a szerencsétlen, mit is várhatnánk így tőle, olyan hangsúllyal, ahogy például a százötven kilós nőkről szokott beszélni a rokonságuk). Mivel így introspekcióra késztetett, komolyan elgondolkoztam magamban a dolgon, milyen is vagyok én a párkapcsolataimban, és olyan képek ugrottak be, mint például hogy rajzfilm-állatka hangokat adok ki magamból a konyhában, meg hogy sikítozok a fogastól, úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy nem, valószínűleg nem okoz nekem problémát a túlzott intelligenciám a magánéletben.

A kocsmában, ahol Isoldéékkel találkoztam, sem voltam oda nem illően intelligens, például rögtön megláttam Jacket, és nem tudtam, mi van. Most nem ilyen viktoriánus romantikus jelenetre kell gondolni, hogy összeakadt a tekintetük a zsúfolt teremben, és megszűnt körülöttük a világ, hanem olyanok jártak a fejemben, hogy anyám, kijavítottam-e az összes őrnagyot a Dexterben vajon, jé, itt van Jack, akkor lehet, hogy mára mégsem Isoldéékkel beszéltem meg, majd konkrétan arra, hogy anyám, mármint hogy anyámnak találnia kéne valami hobbit szerintem. Ekkorra Jack már rádöbbent valamiből, hogy keresem az utam, és verbális, illetve nonverbális eszközeit felhasználva a tudomásomra hozta, hogy mr. a-ék ott vannak a sarokban. Azért öt perccel később visszamentem köszönni neki, mondtam, hogy szia, mert jobb későn, mint soha.

Az összejövetelen Isoldén, mr. a-n, L.-en és agnusdb-n kívül megjelent még az az ismerősünk is, aki korábban saját jogon volt celebritás, de most már csak úgy emlékeznek rá, mint az Isolde Férjére, szomorú történet, mindenesetre nem tűnt úgy, mintha ettől túlzottan bekeseredett volna, erős jellem. A blog nélküli ember, mint Isolde frappánsan jellemezte, bár ő állítólag nem szólhat semmit, mert soha nem játszott még az aknakeresővel, ezt ex-Bright elő is adta Frei Tamás autentikus stílusában ("Itt élnek köztünk. Ők is magyarok. […]"). Isolde lelke szerinte olyan, mint a radioaktív brüsszeli csipke betonszarkofágban, ennek ellenére kedvelni tűnik őt ott valahol mélyen belül. Szeretném hinni, hogy engem is kedvel, és amikor szívélyes érdeklődésemre, miszerint hogy halad a könyvével, azt válaszolja, hogy szerinte én ne legyek jelen a szombaton nálam tartott palacsintázáson, egyszerűen csak hagyjam ott valahol a kulcsot, különben ő nem jön, akkor a sorok között igazából őszinte szimpátia búvik meg. A fiúk nem nyelvészek, elvégre, kifejezési eszközeik időnként furcsák és logikátlanok.

Természetesen szokás szerint szó esett a Human Insectről is, mint ízlésformáló erőről, és a Knocked Up kritikáját sújtó általános értetlenkedés közben bátortalanul meg is jegyeztem, hogy szeretném azt hinni, hogy joga van saját véleményt alkotni neki, de leszavaztak. A filmeken kívül a sorozatokat és a vicces rövidfilmeket is végigtárgyaltuk, fejben neteztünk, illetve a netfüggőségről beszélgettünk kívülállókként, gondoltam is rá, hogy majd ha hazamegyünk, ezt hogy meg fogom írni a blogomba. Aztán valamikor végül három csoportra oszolva hazamentünk, folytatása következik szombat délután.

amikor az otthonomnak tekintem a munkahelyemet

12 hozzászólás

Az új titkárnővel egyelőre minden rendben van, csak olyat hibázik, ami az első két munkanapon el is várható (ha nem hibázna semmit, már halott lenne, kicsit felfokozott érzelmi állapotban vagyok mostanában, és nem bírom, ha valaki a tökéletességével akar kitűnni). Ugyanakkor remélem, nem hoztam rá a frászt, pénteken koponyás pólóban és bőrszoknyában fogadtam (a miheztartás végett), majd bemutattam neki a mániás oldalamat, amikor egyszerre huszonöt dolgot csinálok, és mindenki mást is ellentmondást nem tűrő hangsúllyal erre biztatok magam körül. A beja meg is kérdezte, költözködöm-e mostanában, majd kifejtette, hogy ahogy máskor a munkát viszem haza, most az otthoni életemet hozom be az irodába, pedig nem tettem mást, mint hogy mindenkivel összepakoltattam a saját részlegét, ikeás netről berendeztem a félig kész tárgyalót, delegáltam a falak lemosásának feladatát a takarítónőnek, és sorbarendeztem a közös fiókban a tollakat (igazság szerint nem bírtam magammal, és a falakat is elkezdtem sk lemosni, de csak titokban). Utasítottam emellett a főnökömet (na jó, megkértem rá szépen, neki viszont van annyi tapasztalata a nőkkel, hogy nem ellenkezett igazán), hogy hívjon össze egy mítinget és közölje mindenkivel, hogy 1. ne töröljék a céges maileket, 2. az előző titkárnőnk rossz fej volt. A míting után megkérdezte tőlem, ügyes volt-e.

Azt hiszem, kiegészítem az önéletrajzomat azzal, hogy "fordítói munkám során ügyesen kamatoztattam lakberendezői, háziasszonyi és cégvezetői képességeimet". Tehetségemet a titkárnők elüldözésére szerintem inkább nem említem meg, egyébként is, erre a mostanira vigyázni szándékozom, bár nevet még nem adtam neki, hogy ne kezdjek el túl korán kötődni.

a hétvégéről (+/-)

8 hozzászólás

A hétvégén két sikerélményem is volt, az egyik, hogy megjelent az egyik könyv, amit fordítottam (Jeff Lindsay: Dexter dühödt démonjai, aki ismeri a sorozatot, az tudja, miről van szó, aki nem, annak annyival tudnám jellemezni, hogy vicces-sorozatgyilkosos), bár ó, jaj, beleolvastam a honlapon, és csak az első pár oldalon egy általam fontosnak tartott félmondatot kihúztak belőle, meg volt egy másik baki is, de azért mégiscsak élmény. Most ott van a könyvesboltokban egy könyv, amiben benne van a nevem, és vérfolt van a borítóján, kívánni sem lehetne többet.

A másik az volt, hogy sikerült egyedül bevágnom egy Dupla Sajtos McRoyalt, pedig a kiszolgáló személyzet végigmérte a 46 kilómat, és megkérdezte, hogy nem akarok-e inkább valami mást, mert ez sok lesz, innentől kezdve viszont becsületbeliüggyé vált a dolog, és teljesítettem az magam által kitűzött célt. A sültkrumpli egy részét viszont otthagytam, mert azt senki nem vonta kétségbe, hogy meg tudom enni.

A hétvége maradék része őrült pakolással telt, sokkal több dolgom van, mint amennyit egy élet alatt fel lehet halmozni, pedig eddig úgy gondoltam, a könyveket és a ruhákat kivéve spártaian élek. Hát nem. Van például 35+ bögrém és poharam, pedig csak egy szám. Így jártam.

magasabbra a tetőt, ácsok

12 hozzászólás

Hát az van, hogy megint ijesztő vagyok, a délelőttöt pld. takarítással töltöttem a munkahelyemen, mert erőt vett rajtam a takarítónőfogadás-szindróma, vagyis nem akarom, hogy az új titkárnő rendetlen irodával szembesüljön rögtön. Mániás viselkedésemnek a cég nagy része áldozatul esett, a pénzüggyel kiválogattattam az archiválandó aktáikat (éppen pénzügyi vezetőt keresünk, fel is merült bennem, hogy jelentkezem a pozícióra, mert nagyon jól el tudom irányítani az állományt, valamiért még az elmebeteg is előre köszön), sikerült ügyes marketinggel elpasszolnom egy használaton kívüli nagy, rézszínű, nehéz és indusztriális jellegű valamit, ami három éve itt hányódott a sarokban (úgyhogy amennyiben profilváltáson gondolkoznék, szerintem a salesesek között is lenne esélyem), és stílszerűen mindent a logisztika munkatársaival vitettem le az irattárba illetve a kukába. Dél körül feltűnt, hogy valahogy eltűntek körülőlem az emberek, ha véletlen meglátok egyet, az sem teremt velem szemkontaktust, illetve mintha a keresztnevüket is megváltoztatták volna. A takarítónő ezt azzal magyarázta, hogy "parancsolós" vagyok ma, majd elgondolkozva hozzátette, hogy soha nem látott még ilyen boldognak, és ennek nagyon örül.

És most megírom a titkárnő munkaköri leírását, remélem, ő is örül majd.