Rájöttem egyébként, hogy a rendszergazdával való kapcsolatom pszichodinamikailag arra épül, hogy ő az én szememben tekintélyszemélyiség, ún. apafigura, vagyis olyasvalaki, akinek definíció szerint Soha Nem Lehet Igaza. Ezt ő úgy szokta megfogalmazni, hogy az a jó bennem, hogy szinte mindig különbözik a véleményünk mindenről, és mégis jól elbeszélgetünk. Ma is bejött például teázni a munkahelyemre, ami részben az ő munkájának helye is egyébként, és tökéletesen ellentétes álláspontokat képviselve megvitattuk, hogy vegyek-e majd olyan telefont, amit fogok, jó-e annak a fényképezőgépe, fogok-e pdf-eket olvasni rajta, milyen netcsomagot kérjek hozzá, használható-e a gps gyalog, az új pénzügyes kolléga szőrszálhasogató majom-e avagy lelkiismeretes munkaerő, szép-e a benti konyhában található vízforraló, és végül a lépcső tetejéről illetve aljáról kiabálva egymásnak kitértünk arra is, hogy egy amerikai bíró mekkora eséllyel ítél közös felelősséget, amennyiben elsőbbségem van, mégis belémhajt valaki, viszont műszaki hibás a fékem (erre a témára sajnos csupán olyan negyedórácskát tudtunk szánni, mivel lecsapta azzal, hogy szerinte az amerikai jogrendszerbe most inkább mégse menjünk bele elméleti alapon). A hosszasabb összezártság ugyanakkor időnként indokolatlan defenzivitást vált ki belőle, például amikor két hete elvitt Prágába, három órán belül eljutott odáig, hogy amikor némi társalgási szünet után megkérdeztem, hány kilométer van még hátra, felcsattant, hogy kötözködni akarok-e.

Ezzel együtt teljesen élvezem a vele való társalgást, az egyetlen félelmem az, hogy elfelejtem, az előző alkalommal melyik vitánkban melyik álláspontot képviseltem, és az ellentétes oldal felé kezdek érvelni, de hálistennek az ő memóriája még az enyémnél is rosszabb, úgyhogy valószínűleg akkor sem kellene a csoportdinamikánk felborulása miatt aggódnom.