lucia bejegyzései

csillaghullás meg tokenek

5 hozzászólás

Tegnap trutyi volt a minden, szürke és nyákos, határidőktől nyüzsgő nap, amikor az embernek bokáig sáros lesz a nadrágja, ha kimegy. Ráadásul a gyerek se nálam aludt, és ettől én mindig furcsán elanyátlanodom, pedig ilyenkor hallgathatok zenét, meg mehetek moziba, de annyi dolgom volt, hogy mégsem írtam mr.a-nak, hogy menjünk moziba, és késő estére már a dolgom sem érdekelt.

Aztán rámpingetett az L., mint utóbb kifejtette, azért, mert ultramegagáz napja volt, és szeretett volna egy emberi hangot hallani, mondjuk ehhez képest amint megszólított, közöltem vele köszönés vagy ilyesmi nélkül, hogy gyűlölöm az informatikusokat és minden számítástechnikából élő embert, de azután tisztáztuk, hogy csak annyi bajom van, hogy az authenticationt autentikációnak, az authorizationt autorizációnak, a tokent meg tokennek kell fordítanom, és az ilyesmi ellenkezik a fordítói hitvallásommal. Azért arra rákérdezett, hogy miért, minek akarnád fordítani a tokent, bzmg, az token, mire közöltem vele, hogy két napja az aktuális könyvemben "szerelmi zálog"-nak fordítottam, és az sokkal jobban bejön nekem. Azért, amikor áttértünk a telefonos csatornára (autorizáltam a betárcsázós elérési protokollt), mégis közölte velem a végén egy nagy sóhaj kíséretében, hogy nem is tudom, milyen jó végre egy normális emberrel beszélgetni, mondjuk addigra végigmentünk az emberi játszmák megtárgyalásán, a fogamzásgátlás mindenféle aspektusain, a volt és a pillanatnyi magánéletünkön, illetve a vége felé vett egy egészen bizarr kanyart is a beszélgetésünk, mert idézett valamit Oscar Wilde-tól, és kiderült, hogy azt a könyvet olvassa (és tartja tök jónak), amit az évtized elején játszódó kapcsolatunk vége felé dicsértem neki, és amit magammal vittem Tunéziába, amikor közvetlenül a kapcsolatunk lezárulta után odautaztam egy másik pasival, és az L.-nek csakazértis küldött képeslapon abból idéztem valamit. Ez eddig oké, de most kiderült, hogy azt a könyvet többek között brainoiz fordította, szóval megint az van, hogy csak néhány valóságos ember él a világon, a többi csak szkript.

Utána meg úgy döntöttem, hogy most már inkább alszom, de akkor kaptam egy másik telefont másvalakitől, hogy a másvalaki mégis át tud jönni megnézni velem a Leonidákat, amikről megállapodtunk, hogy azok igazából a Perszeidák, mert persze, hogy megnézzük őket (some inside jokes should stay inside), aztán kiderült, hogy köd van, de felmentünk a János-hegyi kilátóhoz, ahol sokkal tisztább volt a minden, és láttunk is hullócsillagot. A Magyar Csillagászati Egyesület a számlálásos módszert ajánlja megfigyelés közben, ezzel szemben én a kívánásos módszert alkalmaztam, mert ez az az ősz, amikor minden adandó alkalommal emlékeztetem az Univerzumot, mennyivel az adósom, remélem, figyel is néha. De, mindent összevetve, azért sokkal rosszabb is lehetne.

a vámpírakadémiáról

9 hozzászólás

Azért, hogy jó is legyen, megjelent a Vámpírakadéma, amit augusztusban fordítottam (a felét pretraumatikusan, a másik felét poszttraumatkusan, de a lektor megdicsért, különösen azért, hogy nagyon sikerült elkapnom azt a stílust, ahogy a kamaszok beszélnek — nem világosítottam fel, hogy így mi beszélünk, az én korosztályom, a harmincaligok, a mai kamaszok sokkal borzalmasabbak). Itt írtam róla bővebben, és azóta is tök jó könyvnek tartom (mi több, nem bírtam kivárni azt a másfél hónapot, amíg megkapom nyomtatásban a következő két részét, és inkább elolvastam képernyőről).

A borítója külön tetszik, mert az eredeti — megjelenésében hasonló stílusú — sorozat fedelén olyan csajok vannak, akik vámpírjellegűek ugyan, de egyik szereplőre sem hasonlítanak, a magyar kiadásé viszont olyan, mint a könyv. Ráadásul senki sem húzta le az Agave blogjának kommentjeiben sem, aki olvasta eredetiben, sőt, a nálam idősebb, válogatós férfilektornak is tetszett (a Burokra együtt fanyalogtunk), szóval felmerült bennem, hogy esetleg mégsem a pillanatnyi sérülékeny állapotom és az átmeneti elmezavarom miatt jött be nekem annyira. Mondjuk attól tartok egy kicsit, hogy elveszik most a nagy vámpíroskönyv-dömpingben, kár lenne érte, de majd terjesztem az igét.

Kjúban egyébként meg van nálam pillanatnyilag egy darab vámpíros, egy darab vérfarkasos és egy darab emancipált nős könyv, kezdem úgy érezni, hogy beskatulyáztak. Nem mintha bánnám, szeretek emancipált nő lenni, aki a titokzatos, tükörbenézés és fokhagymafogyasztás terén kihívásokkal küszködő férfiakra bukik.

már megint répa

22 hozzászólás

Na a mai napból, meg mindenből most van teljesen elegem.

Van egy adott társaság, ahova eredetileg szívesen jártam, viszont egy idő óta egyre többször van valami miatt rossz szájízem (szeretném jóelőre tisztázni, hogy nem a medúzákról van szó). Először csak attól, hogy szembe jópofiznak, egymás háta mögött viszont kevéssé kulturáltan beszélik ki a másikat (tisztelet a kivételnek). Utána elkezdtem magamról is visszahallani a dolgokat, először apróságokat, majd volt ez a bizarr ügy, meg hogy valaki, de nem mondják meg, hogy ki, azt gondolja rólam, hogy [nem kedves dolog], utána most jött az, hogy meghívnának valami akármilyen eseményre, de xy utál engem, aztán pár telefonnal (amit nem én intéztem) később kiderült, hogy elképzelhető, hogy mégsem utál, de akkor meg csak akkor hívnak meg, ha biztos, hogy elmegyek, mert az nagyon rosszul esik, amikor meghívnak, és nem megyek el, és egyébként meg tilos szóba hoznom azt, hogy wz igen aljas szakmai hitelrontást követett el ellenem (konkrétan írt egy magyarul nem beszélő külföld szerzőnek meg a magyarul nem beszélő külföldi ügynökének, hogy szarul fordítok, de ez egy másik sztori), mert wz nem tartozik ugyan az adott társaságba, de ott lesz xy, aki a barátja, és akinek ez sértené az érzelmeit. És itt most nálam átlagban egy tízessel idősebb emberekről van szó.

És én se vagyok egy matyóhímzés, de ha valakivel van valami bajom, arról vagy tájékoztatom az illetőt is, vagy nem mondok semmit, nem szoktam megszabni semmilyen körülmények között, hogy ki kit hívhat meg akárhova, és nem szoktam másoknak megmondani, hogy miről beszélhet és mről nem (ráadásul bármennyire nem látszik ez rajtam esetleg, képes vagyok disztingválni). És nem vagyok hajlandó úgy kezelni egy sokszereplős "találkozunk egy étteremben" programot, mint egy királynői fogadást, nem vagyok elalélva az ilyesmitől, hanem smán csak örülök, és ha tudok, elmegyek, ha nem tudok, nem megyek el. Ugyanígy én se csesztem le még senkit, és nem büntettem vagy akármi azért, mert bármikor nem jött el bármelyik meghívásomra, vagy esetleg késett pár órát. Szóval most nagyon ott tartok, hogy nekem ez nem kell, mert általában ugyan jól szórakozom, meg egyeseket kimondottan kedvelek, de így egybe, árukapcsolással ez nekem egyszerűen nem éri meg.

making a list, checking it twice

16 hozzászólás

Általában nem nagyon szeretem az ilyen blogos játékokat, de most szinte csupa olyasmit szeretnék karácsonyra, amit nem lehet becsomagolni és betenni a fa alá, azok a dolgok meg be szoktak jönni, amiket a blogban kérek az univerzumtól, szóval akkor most erre válaszul leírom (nyugodtan másolja be oda az illetékes, de ide is leírom, mert a szerződésem az univerzummal erre a blogra szól).

Szóval a háttérsztori annyi (ez még nem a lista), hogy gyerekkoromban nagyrészt az összes karácsony a veszekedésekről szólt, ennek ellenére nekem volt egy kialakult képem az igazi, tök jó karácsonyokról, amik majd felnőttkoromban lesznek, és amiket a gyerekeinknek rendezünk, hogy anyuka, apuka, együtt viháncolunk, a gyerekek csupa jó ajándékot kapnak, karácsonyfa, fenyőillat, narancsillat, és mindenkinek a kedvencét fogom főzni. Tavaly ennek szellemében már októbertől pezsegtem, hogy jól van a gyerek, és első igazi közös karácsonyunk lesz, és gyűjtögettem egyesével a legszebb fadíszeket, meg dekorációkat, meg recepteket, meg ajándékok tömkelegét mindenkinek fülig érő vigyorral, mézeskalácsot sütöttem, tisztára olyan voltam, mint aki be van lőve, de nagyon jó volt. Mondjuk utólag sajnos nem tudok úgy visszagondolni az egészre, hogy legalább egy igazi karácsonyom volt, mert az egy kicsit belerondít a képbe, hogy a gyerek apja, mint kiderült, az ünnepek folyamán is elment kurvázni, de hát istenem, másoknak meg levágja a lábát a villamos, az se jó.

A család hiányán kívül még az is beárnyékolja az idei karácsonyt, hogy januárban lehet, hogy önhibámon kívül költöznünk kell, ami egy egyévessel tél közepén nem öröm, illetve szórnivaló pénzem sem igazán lesz, de az mindegy, műfa van, díszek vannak, pár játékot meg majd kigazdálkodok a Mucifülűnek. Azt hiszem, erre mondják, hogy innen szép nyerni.

Szóval akkor a kívánságlista a következő:

  1. A szokásos pakk, ne legyen semmi baja a gyereknek idén-jövőre, meg nekem se legyen munkaképtelenséget okozó bajom, ha ez megvan, akkor nyafogni már nem fogok.
  2. Mégse kelljen költözni.
  3. Találjak a gyermeknek valami beltéri műanyag csúszdát, amit ki tudok fizetni, és amiről ne essen le (imád csúszdázni, de most kint mindig vizes az összes).
  4. Nyerjem meg a lottót, mert a szomszéd utcában árulják a kedvenc házamat, és az most nagyon jól jönne. És ha ez teljesül, akkor a 2-est lehet is sztornózni (mondta nagylelkűen lucia).
  5. Valaki rakja be a máshol már részletesebben leírt pasit nekem a fa alá masnival.
  6. (Innentől azok a dolgok, amik nélkül azért tudok élni, ez inkább bevásárlólista a jobb időkre) Piros bőrcsizma.
  7. Démonos nyaklánc.
  8. Egy hét valami tengerparton.
  9. Jelly Bean és/vagy koktélcseresznye és/vagy nyers bélszínhalmok.
  10. Rengeteg könyv. Mondjuk az igényelt pasi lehetne könyvkiadó, vagy könyvesboltos (esetleg jellybean-forgalmazó).

Az a nagyon vicces, hogy most nem jut eszembe több, a második felét így is úgy kellett kiizzadnom magamból. Elképzelhető, hogy a látszat ellenére mégis mindenem megvan, ami kell, és én lettem a fogyasztói társadalom kudarca (vagy csak nem járok eleget boltokba ahhoz, hogy tudjam, mi hiányzik).

Akkor izé, küldöm tovább agnusnak, alie-nek, suematrának, isoldének, kardigánnak, brainoiznek és AnnGelnek, de csak ha van kedvük ilyesmihez.

a hímsovinizmusról

112 hozzászólás

Na jó, Velvet cikkekkel kapcsolatban nem szoktam reagálni, de ezt most nem bírom ki (és nem azért, mintha felháborodtam volna, mert egyáltalán nem). Szóval Terabithia írt a férfira nevelésről a szokásos, átlagvagányságnál egy csipetnyivel szélsőségesebb stílusában, ami engem általában tökre szórakoztat, nem is maguk a cikkek, hanem utána a felháborodott, tollborzolós kotkodácsolás a kommentekben. Mert Terabithia provokatív, de nem hülye, ebben az írásában is végig vigyáz arra, hogy énüzenetekben beszéljen, nem minősít senkit, azt írja le, hogy ő hogy neveli a fiát, amire egy egészséges önértékelésű ember legfeljebb vállat von, hogy oké, így neveled, te tudod, virágozzék ezer virág, egy kevésbé ép önértékelésű ember viszont tudat alatt meginog a saját nevelési elveit illetően, mert oda van írva a képernyőre, hogy ő hogy neveli, én pedig nem úgy, akkor biztos baj van velem, rossz anya vagyok, de nem akarok rossz anya lenni, szóval akkor inkább süssük rá gyorsan, hogy vele van baj.

A provokatív sallangokat leszámítva nagyrészt egyetértek Terabithiával, és ha lányom lenne, nála észrevehetően másképp reagálnék bizonyos dolgokra, annak ellenére, hogy nagyjából egyforma embert szeretnék nevelni a lányomból és a fiamból, vagy éppen azért. Mert az elméleti lányom életében lesz egy csomó olyan dolog, amin nem segít a kényeztetés, vagy a puszi a homlokára, mert kamaszkorában és fiatal felnőtt korában át fogják majd vágni fiúk, csak hogy lefeküdjön velük (lehet azt mondani, hogy a szerelmi csalódás a fiúk életében is megvan, de a lányok kiszolgáltatottabbak egy kapcsolatban, mert a fiúk inkább a szexuális oldaláról közelítik meg a párkapcsolatot, a lányok meg inkább szerelmet szeretnének (nem azt mondom, hogy ez fekete-fehér, csak tendenciák), és szexet egyszerűen nem lehet hazudni, szerelmet igen), remélhetőleg legalább egy gyereket szül majd, ami borzalmas, és nem lehet megkönnyíteni, ha úgy jár, mint én, akkor havonta megtapasztalja alig enyhébb formában, hogy milyenek a szülési görcsök, (remélhetőleg) gondoskodnia kell majd legalább egy emberről maga körül folyamatosan, akkor is, ha fáradt, és úgy érzi, hogy nem bírja, valószínűleg neki is át kell majd még élnie, hogy ki nem mondva ugyan, de a közfelfogás szerint másodrendű állampolgár és munkavállaló, akinek többet kell bizonyítania, és kevesebbet kap érte cserébe, és eközben megtanul erősnek lenni, megtanulja, mi a fontos, és mi nem, tanul empátiát, önfeláldozást, kitartást, akkor is, ha mindig megpuszilgatom, amikor elesik.

A fiamnak sajnos vagy szerencsére nem kell ilyesfajta felnőtté váláson átesnie (ajánlott zenei aláfestés), mert manapság már nem kell önfeláldozni a hazért (hálistennek), megvédeni a családot az ellenségtől, elejteni a mamutot (vagy ha igen, a nők ugyanúgy elejtik a mamutot). A fiam gyerekét a felesége/barátnője fogja kihordani, megszülni és szoptatni egy olyan társadalomban, amelyik a nőtől elvárja, hogy akkor is tegyen valamit a családi kasszába, amikor a gyerekkel van otthon (vagy ne legyen vele otthon), de a férfitól nem várja el, hogy tisztába tegye a gyereket, vagy akár csak fogadja a védőnőt. És a férfiak kitalálnak ugyan maguknak mindenféle férfias játékokat, mint például a sportok, a hegymászás és a barlangászat, de ezek pont azért alkalmatlanok felnőtté válási rítusnak, mert nincsen semmi tétjük. Ha valaki versenyfutás közben kifullad és hánynia kell, akkor megáll és kilihegi magát, de ha szülés közben kell hányni, attól még egyúttal folytatni kell a szülést is, akkor is, ha nem bírja az ember, meg akkor is, ha elájul. Hegymászás közben meg lehet halni, ami tényleg tragikus, és nem kívánom senkinek, de hősiesség szempontjából az én szememben az ilyesminek éppen olyan súlya van, mintha valaki hullámvasutazás közben esik ki és hal meg, mert aki szórakozásból csinál valamit, az vállalja a következményeit (ezzel együtt mindenféleképpen támogatni fogom, hogy a fiam/lányom sportoljon valamit, mert attól is erősödik és boldogabb lesz, jobban megismeri a saját testét és korlátait, meg mittudomén).

Szóval a fiamat nekem kell majd megtanítanom igazi férfinak (felnőtt embernek) lenni, hogy nem kell amiatt sírni, ha kicsit beüti a térdét az ember (a lányom felnőttkorára sajnos nélkülem is megtanulja, hogy milyen az, ha tényleg fáj valami), hogy egy igazi férfi akkor sem ereszkedik le a nyafogásig, ha nyafogással elérné, hogy vegyek neki csokit (a lányom legkésőbb felnőttkorában nélkülem is megtanulja, hogy nyafogással a számára fontos dolgokat (egészséges gyerek, stb) nem tudja elérni, csak ha tesz is értük valamit), hogy a gyengébbekkel szemben önként háttérbe szorítjuk a saját érdekeinket, és átadjuk a helyünket az idősebbeknek, akkor is, ha ellenszenvesek (a lányomnak felnőttkorában valószínűleg a családja összes tagjával szemben háttérbe kell szorítania magát időnként nélkülem is), és hogy a gyengébbeket és az első pillantásra lúzereket nem bántjuk és nem csúfoljuk (a lányom nélkülem is át fogja élni, milyen az, amikor nem vesznek valakit annyira komolyan, csak mert nő, és ebből tanul majd empátiát nélkülem is).

És ezért van az, hogy a lányomat kicsit jobban kényeztetem/kényeztetném majd, amíg még megvédhetem a dolgoktól, a fiamat viszont keményebben fogom, és igenis elvárom, hogy ne nyafogjon minden hülyeség miatt, tanuljon önuralmat, legyen majd képes kicserélni a kereket az autón, adja át a helyét a nőknek és az idősebbeknek (villamoson belüli állóképességben versenyezzen, ne abban, hogy ki tud messzebbre ugrani, az ebből a szempontból csak majomkodás), hogy ne éljen vissza a kiszolgáltatottabbak kiszolgáltatottságával (amibe az is beletartozik, hogy ne hazudjon olyasmit nőknek, amit nem tart majd be), lehetőleg csináljon valami olyat, ami számít, valami maradandót, építsen házat, írjon könyvet, ültessen fát, és ehelyett ne pepecseljen mosogatással meg balettal meg cukrászattal, mert az egy férfitól a könnyebb út választása lenne, de tartsa tiszteletben azokat, akik ezeket elvégzik helyette (na jó, a balett-táncosokat nem muszáj), ne rombolja a munkájukat, ne nézze le őket, és ha a csaja nagyon fáradt, akkor igenis mosogasson el helyette, mert az igazi férfi, az olyan. Mert ezekre nekem muszáj megtanítanom, és ebbe az is beletartozik, hogy nem ugrok majd pátyolgatni, ha elesik a bicajjal, és elvárom, hogy bizonyos szintig intézze el maga a vitás ügyeit a kortársaival, és ne kezdeményezzen verekedést, de legyen képes megvédeni magát, és ne futamodjon meg a kihívások elől, legyen szó köpőversenyről, vagy a kisebb megvédéséről (azt azért majd igyekszem időben tisztázni vele, hogy a néptánc nem kihívás). Mert rajtam múlik, hogy igazi férfi legyen majd belőle.

jól van

12 hozzászólás

Időközben megijedtem, hogy én végül is nem voltam szexi, ellentétben a gót jellegű többi lányok tömkelegével, de azután feldühödtem, és az L. rendszergazda-tanfolyamának anyagára támaszkodva (google it) megtanultam, hogy kell rarnyitót telepíteni parancssorból, utána meg megtanultam, hogy kell belépni rendszergazdának parancssorból, majd telepítettem rarnyitót, úgyhogy meg tudtam nézni az agnus által küldött képeket, amikből kiderült, hogy vaku segítségével azért látszik, hogy a ruhám alatt szexi vagyok (ez ilyen ars poetica is lehetne). Krumplival.

bál lett

5 hozzászólás

Na lezajlott a buli, és rácáfolt az összes félelmemre, sőt, az adott szempontokból az összes várakozásomat felülmúlta.

Egyrészt attól tartottam, hogy senki nem fog beöltözni, de mint kiderült, igazából szinte mindenki csak az alkalomra várt, hogy valami félelmetesen szexinek öltözhessen, és a fődíjat egyértelműen ex-Bright vitte el, aki nem csak hogy mellszőrzetet villantott a flitteres (tíz centis) dollárjel-medálja alatt, de a dekoltázsát libazöld bársonyöltöny keretezte zebramintás hajtókákkal, és lélektanilag is végig szerepben maradt, tisztára olyan volt, mintha rátalált volna a hangjára. Brainoiz és AnnGel a britesen visszafogott boszorkány-vámpír párost hozták, az utolsó gyűrűig és mesterségesen őszülő halántékig, borzasztó autentikusak voltak. Isolde vörös démon volt, asszem, pókokkal, de igazából a fekete, rövid paróka állt neki a legjobban szerintem. A fekete, rövid parókát az L. hozta a fején, aki Edward Norton Commandernek öltözött, egy Edward + Norton Commanderes pólóban, kapitányi sapkával. Kimondottan csinos volt, bizarrul vonzó dolog egy kapitányi sapka.

A legpratchettesebb jelmezt Sabolc viselte, aki a patkányok halálának öltözött, fekete rúzzsal, meg minden, Tarhonyakártevő pedig környezeti ártalmaknak, az elemről működő fényszennyezéstől kezdve a kihaló állatok pusztulásán át egészen a vizuális szennyezésig. Alie goth könnyűvérű lány volt feketére festett hajjal, nagyon csinos kombinéban, miniszoknyában és tüllekben, Sulemia pillangó (szerintem éjszakai, mert már sötét volt, amikor jött), harisnyatartóban meg minden, Cippo megvalósitotta a csillagfejű csavarhúzót (meglett az anya egyébként), Kardigán Alex a Mechanikus narancsból, Agnus végtelenül autentikus Lady Gaga, szőke parókában, rovarszemüvegben, nyafka hanggal, de neki valahogy még ez is jól állt, Suematra szexin vonaglott luxusprostiként, kimondottan csinos volt, én meg gonosz boszorkánynak öltöztem (bár az L. szerint a blogomnak). Így pucol krumplit egy gonosz boszorkány slash blog:

A másik félelmem az volt, hogy éhen fognak halni a vendégek, de ehelyett maradt kábé két heti kajám. Én csináltam baconbe tekert, tojásos gombával töltött csirkét, meg egy tepsis-krumplis karajt (ilyesmit bármikor tökéletesre, de egy linzert elkészíteni már nem tudok), Tarhonyakártevő megkereste a malackarajos hentes, és olyan marhát vett tőle hamburgernek, hogy én még nyersen is elcsipegettem ma egy részét, plusz készített sült zöldséget, mr.a egyenesen pácolt kacsamellet és wellington-bélszínt hozott, ami állati jó lett, meg voltak még mindenféle kóbor rétesek és brownie-k. És a kikevert palacsintatésztát meg se sütöttük. A véres agy klassz lett, most már bármikor, bal kézzel, csukott szemmel, fél lábon, hat másodperc alatt (hátulról sliccből szárazon, ahogy ex-Bright mondaná).

Meg attól is féltem, hogy unatkozni fognak, hát nem unatkoztak, a társaság fele konkrétan végigtáncolta az éjszakát koreografáltan, a másik fele elegyedett, én voltam a legnyomibb, de én is csak azért, mert egyrészt az alkohol előhozza belőlem a magánéleti válságot, másrészt aznap délelőtt derült ki, hogy lehet, hogy januárban költöznöm kell, ami a tél közepén, gyerekkel nem fun, harmadrészt az este közepén eszembe jutott, hogy én azért szoktam házibulikra járni, mert azokon gyakran találni a sarokban ülő, cinikusan néző, csendes, kicsit sznob, ugyanakkor megkapóan intelligens és szellemes fiúkat, de sajnos most én voltam a házigazda, és nem hívtam ilyet, mert nem ismerek mostanában ilyeneket, akit meg igen, az bonyolult. De legalább nem az volt, hogy mindenki unatkozva udvariaskodik egymással (nagyon nem, konkrétan a buli hivatalos megnyitója előtt két órával már míves falloszokat csempésztek a fekete kartonból kivágott denevérek, szívecskék és boszorkányok közé, mondjuk az előbbieket le is szedettem, mielőtt hazajött a gyerek, az utóbbiaknak viszont nagyon örült, különösen, amikor megmutattam neki, hogy csinál a denevér), illetve beszélgethettem egy csomó rég nem látott emberrel, továbbá amikor leribancoztam Suematrát, akkor mintha átszakadt volna valami gát, vele is sikerült elmélyülnünk mindkettőnket foglalkoztató kérdésekben, és az jó volt.

És mérhetetlen hálával tartozom Agnusnak, Tarhonyakártevőnek, az L.-nek és alie-nek, akik mosogattak, összepakoltak, felsöpörtek és felmostak a buli végén, továbbá special thanks to mr.a is, aki kicserélte az égőt és hozott mindenféle praktikus eszközt (amiktől egy idő után drogos festőművészek bulijának hangulatát idézte néhány mikrohelyszín, de az a jó).

bál lesz 2.

8 hozzászólás

Először is szeretném leszögezni, hogy bölcs önismeretről tanúskodik a részemről az, hogy fordítónak mentem, nem pedig cukrásznak. És azok a tréfás-mókás receptek, hogy hogyan süssön egy anyuka (verd fel a tojáshabot, vedd ki a füstölgő macit a sütőből, kezdjél vajjal kikenni egy tepsit, magyarázd el a gyereknek, hogy nem mászhat fel az asztalra, folytasd a kenegetést, stb), egyáltalán nem viccesek, mert tényleg így van. Ma háromféle cuccot akartam előre megcsinálni, plusz palacsintát, mert mi az nekem, ilyen kis sütiket bárki összedob, de úgy komolyabban csak fektetés után kezdhettem bele.

Este nyolc felé aztán kidőltem, kétségbeesetten ágyba bújtam, hogy akkor én most alvásba menekülök, csak még megírtam a mr.a-nak (akivel nem járunk, vagy ilyesmi), hogy a szemgolyó szétfolyik, és nem megy, a linzer szétfolyt laposra, a tojásfehérje felverésének meg neki sem állok, mert tuti szétfolyik az is, és utálom az egészet. Erre ő visszaírt, hogy ha akarom, átjön, és segít, úgyhogy megittam egy kávét.

Először is hozott füstölt libamájat nassolni, utána megdicsérte az ujjakat ízre, meg is ette a felét, mondjuk tényleg finomak lettek, csak a magasságuk nem haladta meg a három millimétert sehol, pedig én 3D-sre terveztem őket, de ezek olyanok lettek, hogy Dr. Al Robbins a CSI-ból rögtön azzal jött volna, hogy obvious signs of blunt force trauma, autopsy also recovered defense wounds, és akkor most illusztrálnám is:

A tojásfehérje viszont nem esett össze (ja, az a hozta a mixerét is mintegy mellesleg), bár az első adagba nem került elég cukor, és az állaga a szakértői vélemény szerint korai purhab jellegű lett, de így legalább megehettük lelkifurdalás nélkül.

A második adag viszont már egész jóra sikerült (alig két óra alatt, ez nem egy gyors vendégváró cucc), illusztráció:

Viszont mr.a hamar elunta az ujjcsontot, mint toposzt, és először engem próbált rávenni, hogy ötletekkel segítsem, de én a mellkasi borda után kifújtam, úgyhogy csinált még halloweenes alient, halloweenes pókot, halloweenes almát (?) és halloweenes karácsonyfát (??), továbbá kidekorálta habbal a laposujjak körmét, amikor elfogyott a tepsi, illetve melléjük nyomott csak úgy l’art pour l’art egy szomorú elefántot, egyszerűen félelmetes volt a nyomózsákkal a kezében, az tükröződött az arcáról, hogy ha tojáshab van az ember kezében, akkor minden sütőpapír.

Közben én csináltam egy újabb adag ujjat, egyetlen reményem az, hogy ha rendesen lehűl bennük a vaj, és holnap majd nem nyitogatom rájuk a sütőajtót, akkor jobbak lesznek (ma a szikkadó tojásfehérje foglalta le a sütőt). Utána elég provokatívan bénáztam a mr.a előtt ahhoz, hogy inkább ő vágja meg és pácolja be a karajt (amikor még csak hülye kérdéseket tettem fel a pácolásról, akko rezisztensnek mutatkozott, de tudtam, hogy elég lesz a kedvenc késemmel nyúlni a húshoz, azt egy pasi sem tudja huzamosabban nézni), majd végül kikísérleteztük az optimális véres agyat (ja, meg közben kevertünk házi ír krémlikőrt, de az Bailey’s-nek nem megy el, kávés röviditalnak viszont jó).

Az áttörést konkrétan a szívószál alkalmazása hozta meg, szóval a tuti recept pillanatnyilag az, hogy alulra menjen a feketeribizli-szirup, rá óvatosan csorgatva a baracklikőr, majd szívószállal a két réteg közé juttatva a krémlikőr. A végeredmény így néz ki (az előző fotón nem hitelesek a színek):

Holnapra az á még megpróbál szerezni fecskendőt (a lelkére kötöttem, hogy ne úgy mondja a patikában, hogy olyan spriccelős izét), hogy még profibbak legyünk, ez az ujjal vákuumot képzünk a szívószálban nem elég hatákony módszer, csak két fokozata van, ami esztétikai romláshoz vezethet.

Ja, és erről jut eszembe, reggel megköszönték a fordításomat, és még olyat sem írtak mellé, hogy “apróbb dolgokat javítottunk csak”, szóval lehet, hogy tényleg Hemingwaynek volt igaza.

bál lesz

14 hozzászólás

Máskor is fogok ilyen bulikat kitalálni, mint a szombati, mert ez előre is nagyon vidámra strukturálja az időmet. Ma például már nem halaszgathattam tovább, hogy betanuljam a véres agyvelőről elnevezett shot típusú koktél elkészítését (baracklikőrbe óvatosan ír krémlikőrt enged az ember, majd határozottan beleereszt némi Poirot-kedvence syrop de cassist, amitől az véres agyra emlékeztető benyomást kezd kelteni). Erről láttam videót is a neten, ott az ügyes fiú koktélcseresznyéről csorgatta a stuffot az agyvízbe, na nekem a második kupicámhoz érvén már valahogy elfogyott az üveg koktélcseresznyém, de sebaj. Közben a listán is repkednek a neccharisnyák meg a műszempilla-használattal kapcsolatos kérdések, én meg két próba (mindenfajta sorrendben gyakorlom a rétegezgetést, és italt nem öntünk ki) informatikai témájú cikkeket fordítok angolra, szóval holnap vagy nagyon vidámak lesznek a fiúk is, vagy kiderül, hogy én vagyok a fordítás Hemingwaye (valószínűleg az utóbbi, mert nőket is utálok, bár messze nem az összeset).

Mindenesetre remeknek ígérkezik a rendezvény, a lányok olyanban jönnek, ami alá nem lehet melltartót venni, mert kilátszana, meg kombinéban, ráadásul pozitívat rsvp-zett vissza a balrog-házaspár is, továbbá Sabolc, aki az összes bulimra el szokott jönni (=a két évvel ezelőttin is megjelent) remek taktikai érzékkel pont most utazott haza Japánból, és ő is eljön a tarhonyakártevővel. Aki segít főzni. Mr.a meg hoz kétoldalú ragasztószalagot, a hűtőben van behűtve birkavér (bár szerintem már megromlott, de úgyis csak stíluselemnek kell), a lakást nem kell különösebben alkalomra szabnom, mert rájöttem, hogy a koponyákkal és a koporsófogantyúkkal, a hatalmas nagy igazi pókjaimmal, akiket sajnálok megölni, meg a darkos dísztárgyaimmal nálam igazából mindig Halloween van, bár amikor megtudtam, hogy az interneten kapni koporsót zombival, egy kicsit meginogtam. Továbbá előrelátóan megígértettem a gy.a.-val (az elmúlt három hétben minden találkozásunk alkalmával), hogy vigyáz aznap a gyerekre, különösen akkor, amikor már anyagi befektetést is megléptem a bulival kapcsolatban (vettem fekete körömlakkot), szóval remélem, átment számára az üzenet, hogy ez nekem fontos.

Holnap, ha szerencsésen alakulnak a dolgok, akkor extrémsütis-bejegyzés lesz, ha nem, akkor esetleg mégis rendelek inkább zombit az internetről.

heged

8 hozzászólás

Nem akarom elkiabálni, de augusztus óta ez volt az első olyan hét, hogy egyik reggel sem úgy ébredtem, hogy előtte azt álmodtam, minden rendben van, mert még régen van, hogy utána fejbevágjon a most, és úgy érezzem, megfulladok, és le vagyok bénulva, és mozdulni sem tudok, de azért persze megmozdulok, mert enni kell adni a gyereknek, meg küldeni kell a munkákat.

(És ez egyébként jó terápia, mármint a megmozdulás, meg az is, hogy csinálok társasági eseményeket, akkor is, ha önhibámból végigszenvedem az egészet. Volt az a kísérlet, amiben pasikkal mindenféle nők képeit osztályoztatták vonzóság szempontjából nyugalmi állapotban, és edzés közepén, és azokra a képekre, amiket mindkét alkalommal mutattak nekik, szignifikánsan több (tízes skálán 2-3-mal) pontot adtak, ha magasabb volt a pulzusuk. Ez a lihegek és endorfinrohamom van, akkor biztos tetszik jellegű introspekció rám is érvényes, csak én úgy érzem, hogy ha ellátom a gyereket, meg tudok dolgozni, akkor biztosan nem is vagyok annyira letörve).

csődeljárások, zöldségek, vaddisznók

12 hozzászólás

Mostanában az történt például, hogy felszámolás alá került a hivatalos munkahelyem. Ez anyagilag nagyjából mindegy nekem, inkább érzelmileg ragaszkodtam hozzá, mert jó volt oda bejárni (10-re), eperszínű volt a szobám, szerettem az embereket (azért volt egy "ne szólj hozzám, dolgozom" táblám), havonta kaptam előre tudott mennyiségű pénzt, és az egész hely olyan cyberpunk indusztriál volt. Én leszek egyébként a Kft. utolsó munkatársa, mert amíg gyeden-gyesen-mittudomén min vagyok, addig nem bocsáthatnak el, viszont az államilag garantált szabadságom és végkielégítésem gyűlik, szóval még egy kicsit maradok. Az sajnos későn jutott eszembe, hogy a főnökömmel az utolsó percekben kineveztessem magam fordítási igazgatóvá, pedig jól mutatott volna az önéletrajzomban. Tök fura egyébként, hogy tavaly június 3-án eszembe sem jutott, hogy esetleg az lesz ott az utolsó napom (ugye sztahanovista stílusban, a munkaidő lejárta után szültem), pedig aztán de.

Ha már változások, amikor beütött a krach, akkor csomót jártam a zöldségeshez a kurvasorra (ahonnan már eltávolították a kurvákat, egyébként meg egy sima erdőszél a reptér mellett), mert felvettek egy új srácot, aki mindig akart velem beszélgetni könyvekről meg az autómról (ezek ilyen krumpli és paradicsom közti beszélgetések voltak, nem kell mély, intenzív, mindent felforgató kapcsolatban gondolkozni, de akkoriban ő volt nagyjából az egyetlen, aki nem súlyos betegként kezelt engem, és ez jól esett, illetve azt is megjegyezte, hogy mindig othello szőlőt veszek, meg ilyenek). Az L. és alie csodálkoztak is, hogy mindig van nálam csöves kukorica meg mittudomén, mindegy, lényeg, hogy ma egy lány volt ott, és kérdeztem, meddig lesznek még, mire azt mondta, hogy ma vannak utoljára, és a srác meg elment irodába dolgozni, mert különben mérnök, csak depressziós volt.

Aztán mostanában (vasárnap) volt még olyan, hogy elvittek motorral a balcsira, csak egy kicsit fagytam meg, viszont nagyon nevetős nap lett belőle, még a jaj, megint három munkával vagyok késésben énemet is sikerült kikapcsolnom egy picit, utána meg konkrétan fél óra alatt sütöttem nagyon állat házi pizzát itthon, miközben a gyerek, akit lefárasztott a szitter, békésen hortyogott. Tök úgy tűnt, mintha ilyen tökéletes háziasszony lennék, akinek amúgy van egy born to be wild oldala is, pedig ez csak a körülmények szerencsés összejátszása (azért este nyomtam egy hajnali kettőig tartó work sessiont, de én így vagyok boldog).

Most meg nagyban készülök az általam rendezett Halloween-partira, ami november 7-én lesz (temetjük a kommunizmust is egyben). A kajától egy kicsit pánikolok, mert nagydarab, húsevő férfiak lesznek itt, de van koncepcióm. A jelmez része letudva, abban állapodtunk meg ugyanis, hogy ijesztő avagy okkult dolognak kell öltözni, meg valaki azt is megírta a listára, hogy a dicső amerikai hagyományok szerint a lányok akármilyen kurvásban nyomhatják ilyenkor, mert ez az egy olyan nap van az évben, amikor a többi lány nem szólhat be érte, és mint kiderült, az ünneplős ruhám tökéletesen megfelel egy erkölcstelen benyomást keltő boszorkány öltözékének. Boszorkánykalapot rendeltem netről, még egy fekete macskát kéne kölcsönkérnem valahonnan. Meg valami programot igyekszem majd csinálni, mert eddig csak olyan tervek születtek, hogy kimegyünk az erdőbe, és fogunk egy vaddisznót/Edwardot, amit nyársra húzva megsüthetünk, de a vér szerintem tök nehezen jön ki a parkettából. Viszont a tökfaragáson kívül pillanatnyilag nincs ötletem, legalábbis viaszbábut nem tudom, hol lehet kapni.

a szótárazásról

16 hozzászólás

Egy bejegyzéssel lejjebb (főleg a kommentekben) volt szó az online szótárak használhatatlanságáról. Igazából az van, hogy nem szólásokkal vagyok gondban, meg nem az ismeretlen angol szavakkal, mert ezeket megnézem egy angol-angol értelmező szótárban, és akkor át tudom ültetni magyarra, hanem azzal, amikor tudom, mit jelent egy bizonyos angol szó, és tudom, hogy van erre magyar kifejezés is, csak az istennek nem találom (illetve azzal is, amikor a szóismétlések elkerülése végett rokon értelmű szavakat vagy kifejezéseket keresek időhiánnyal küszködve). Általában valahogy rájövök (van már papír-toll az éjjeliszekrényemen, mert általában félálomban jövök rá), de mire legközelebb kéne, elfelejtem, és kezdhetem újra az egész kutatómunkát.

Most a legutóbbi a fly shaft volt, de az egész Maskerade tele van ilyenekkel (tubaalkatrészek, meg minden, hardcore), és tudtam, hogy van erre valami magyar szó, de még a nagy Országh is csődött mondott, pedig elég nehéz volt felcipelni, aztán valahogy eszembe jutott, hogy zsinórpadlás. Kiírni excelbe viszont nincs kedvem ilyeneket, erre lenne jó a Sztaki, aminek a bővítési funkciója viszont elég régen nem működik (email által sem).

Akkor mr.a javasolta, hogy Wikiszótár, be is lelkesültem tökre, és átolvastam az összes tájékoztató anyagukat, ami arra elég volt, hogy be tudjam írni a zsinórpadlást (már érdemes volt létrhoznia engem az evolúciónak), de olyan kérdéseimre nem kaptam választ, mint például hogy hogyan kell ragozást kereshetően kódolva feltüntetni (tudom, nézzem meg már bevitt entryk kódját*), meg kifejezés is lehet-e címszó (tudom, keressek rá kifejezésekre*), ilyen-olyan dolgokban a szótári protokollt kövessem, vagy van rá a Wikinek saját protokollja (tudom, ld. mint fent*), és illik-e pár kedves szót küldenem annak, akinek új jelentést teszek hozzá a bevitt címszavához. Ésatöbbi, ésatöbbi. Szóval ha van valaki, aki ezeket keni-vágja, és szívesen elcseveg ilyesmiről, mert rengeteg a szabadideje, az pingessen már meg, mert így tök béna vagyok. Cserébe tudok adni kinőtt babaruhákat, vagy mittudomén, szoptatási tanácsokat. Fogyókúrás recepteket. Megmondom, mi az a fly shaft, ilyenek.

A Maskerade egyébként tök jó, imádom, a legkevésbé kedvenc Pratchettem után (Soul Music) most a legkendvencebb Pratchettemmel folytathatom, ennek van története, és a humora is valahogy kifinomultabb, vagy nem tudom. Ami ugyanakkor azzal jár, hogy van benne egy csomó lefordíthatatlan cuccos, az egyik kedvencem Nanny Ogg szájából, hogy I'm always prepared to go that extra meal. Érdekes módon eddig ez van a legkevésbé kijegyzetelve az Annotated Pratchett File-ban, lehet, hogy elküldöm nekik, ami kimaradt, ha már ilyen contributor üzemmódban vagyok.

* Ezekkel az a baj, hogy mi van, ha aki a referenciának tekintett bejegyzést írta, ugyanolyan béna volt, mint én, és rosszul csinálta.

hiba: siker

12 hozzászólás

Eddig bejön nekem ez a Linuxos életmód, legalábbis amire én használom a gépet, azt mindent sikerül megoldani (oké, mondjuk a GIB-et nem lehet telepíteni, a SZTAKI angol szótárában pedig konkrétan egy szó vagy jelentés sincs azok közül, amikre az elmúlt hónapban kíváncsi voltam, de szerencsére van papír alapú cuccom, csak keresni nehezebb benne, meg egy kicsit nagyobb súllyal nyomja a hasam, mint a gép). De igazából a kedvenc hibaüzenetem megosztása végett kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe:

Nem állítanám, hogy pontosan értem, mi a konkrét üzenet, de nagyon zenes (egyébként akkor szoktam ezt kapni régebben, ha a firefox downloads ablakából akartam megnyitni egy letöltött fájlt, de már nem csinálja).

Az OpenOffice-szal is csak pár problémám volt, az egyik, hogy nyomtatás nézetben nem lehet (vagy nem tudom, hogy lehet) eltüntetni a white space-et (tehát levágni a lapok "nem írható" részét alul-felül), a másik, hogy nem írja ki, hányadik betűnél tartok az adott sorban (ez feliratfordításnál lett volna lényeges, tudom, használjak text editort, de ha abból másolok odt-be, akkor eltűnhetnek a hosszú ők és űk), a harmadik, hogy amikor egy régebbi word formátumba mentettem alapból, akkor eltűntek a speckó karakterek (csak pár száz gondolatjelet kellett pótolnom), de azóta odt-be mentek, és csak a végén konvertálok, a negyedik pedig, hogy valamiért nem jegyzi meg az autocorrect beállításokat. Mármint konkrétan az lenne számomra lényeges, hogy ne csináljon automatikusan számozott listákat, de hiába állítom be, és hiába marad úgy a beállításokban, ha becsukom, majd újból elindítom a programot, akkor be kell mennem az autocorrect beállításokba, ahol nem kell csinálnom semmit, csak nyomnom egy ok-t, mert különben az arcomba listáz. Ez felettébb idegesítő.

az élet nagy kérdései

32 hozzászólás

És akkor közbevetnék még itt halkan egy rejtélyt és titokzatosságot, mert olyan öt-hat éve figyelem a dolgot, és egyszerűen nem értem, hogy miért van az, hogy az ötvenes csomagolású filteres Lipton Yellow label (jóval) több mint kétszer annyiba kerül mindenhol, mint két huszonötös? És a százas még két ötvenesnél is több?

sargatea

még az Inglorious Basterdsről 1.

6 hozzászólás

Az egy kicsit meglepett, hogy Tarantino helyesírása mennyire csapnivaló (bár az is felmerült bennem, hogy mással gépeltette le a cuccot, de akkor feltételezésem szerint olyat választott volna, aki tud írni), tele volt ilyen there/their keverésekkel, should've helyett should of, meg a többi szokásos amerikai elütés, illetve Churchillt konzekvensen Churchellnek írta. Olvastam valahol egy interjút is, amiben azt mondta, hogy nem hajlandó megmagyarázni, miért Basterds, és arra gyanakszom, hogy azt is csak elgépelte, aztán megtetszett neki, és úgy maradt.

I. SZÍN

Fatönk – nem nagy ügy, de nekem piszkálta az agyamat, hogy miért egy fatönköt csapkod láthatóan eredménytelenül LaPadite, arra tűzifát szoktak rakni, és azt szétvágni, vagy ilyesmi, de a szkriptből az derül ki, hogy ez ilyen szimbólikus dolog, hogy megpróbálja eltüntetni a birtokáról (nem lehet tudni, mióta küzd vele).

Feleség – az is érdekel, mi lett a feleségével, hát a szkripten még benne van, ő is ott terelgeti a lányokat.

Cenzúra – amikor Landa előadja a monológját, hogy melyik emberfajta melyik állatra hasonlít, abból érthető módon kihagyták azt a részt, hogy a négerek gorillák. Az agyuk, a szájuk, a szaguk, a fizikai erejük, a péniszük mérete.

Shoshanna – Landa a kocsiban megmagyarázza az egyik tisztjének, hogy azért hagyta elszökni, mert egy 15 éves lánynak minden nélkül semmi esélye a túlélésre, senki nem fogja bújtatni merni, felvázol számára különböző lehetséges halálnemeket, majd azzal zárja a mondanivalóját, hogy vagy kijut Amerikába, és ott megválasztják elnöknek.

II. SZÍN

Aldo – a szkriptben szó nincs arról, hogy indián lenne, csak hogy egy hillbilly a hegyekből, és hogy van a nyakán egy forradás, ami valószínűsíti, hogy túlélt egy lincselést, de ez a filmben nem lesz megmagyarázva. Apachenek meg a skalpolás miatt hívják, nem pedig az indiánsága miatt skalpol.

Modus operandi – a megmenekült német katona részletesen elmagyarázza (közben képileg is mutatják), hogy basterdék a skalpoláson kívül elveszik a halottak papírjait, kiveszik az aranyfogaikat, a cipőjüket meg a megalázás végett veszik le, vagyis, idézem, elveszik az életüket, a hajukat, az értékeiket, a személyazonosságukat, és a méltóságukat is a halálban. Ez számomra erősíti azt az elméletemet, hogy igazából ez egy kifacsart történet, ahol a basterdék a nácik.

Werner – a kedvenc szereplőmről (a német katona, aki PJ szerint se nem náci, se nem tiszt igazából) kimaradt egy hosszú monológ, aminek az a lényege, hogy a háborús élményei során megfogadta, miszerint ő nem fog megtörni, zokogni, meg ilyesmi, ha a vesztes oldalra kerül, hanem bátran tűr, másrészt viszont a kedvenc rövid párbeszédem (for bravery) nem volt még benne a szövegkönyvben. Ezt a változtatást csak éljenezni tudom.

Donowitz – a Bear Jewról van egy visszaemlékezés, amelyben először az apja borbélyüzletében (ott dolgozik) magyarázza, hogy ha behívják, akkor ő bizony nem meg Japánba harcolni, mert ő németeket akar ölni. Snitt, egy családi barát üzletében vásárol egy baseball-ütőt, nem mondja meg, minek, közben arról beszélgetnek, hogy behívták. Megint snitt, bekopogtat teázni egy ismerős idős hölgyhöz, és megkéri, hogy ha vannakEurópában zsidó ismerősei, akikért aggódik, akkor írja fel a nevüket az ütőre. A végén a nő megkérdezi, hogy you must be a real basterd, Donny, Donny azt válaszolja, hogy you bet your sweet ass I am, mire a nő közli vele, hogy good, a basterd's job is never done, especially in Germany.

III. SZÍN

Shoshanna – itt van egy egész hosszú rész a lányról, azzal kezdődik, hogy két héttel a családja legyilkolása után ápolónőnek öltözve ül egy moziban (igen, abban a moziban). A film a felirat szerint a Madcap in Mexico, Bridget von Hammersmarkkal. A lány a film vége után is a helyén marad, Madame Mimieux odamegy hozzá, és szóba elegyednek. Shoshanna megkéri, hogy hadd aludjon ott aznap, és kiderül, hogy amikor elszaladt, azonnal Párizsba szökött, és háztetőkön aludt. Utána azt kéri, hogy Mme Mimieux tanítsa meg a vetítőgép használatára, és akkor ott dolgozhatna szállásért és ellátásért. A nő először vonakodik, utána beleegyezik, és jön egy montázs, ahogy Shoshanna a napi teendőit végzi a moziban.

Zoller – apróság, de engem mindkétszer zavart, hogy miért köszöni meg neki S a mozi előtt játszódó jelenet végén a segítséget, amikor nem is segített (gúnyosnak meg nem volt elég gúnyos), hát a szkriptben segít, adogatja a betűket.

Cigaretta – megint egy visszaemlékezés, amiben Mme Mimieux letolja Shoshannát, amiért a moziban dohányzik, merthogy ott minden gyúlékony, utána ugrás a jelenbe, és Shoshanna azt magyarázza Marcelnek, hogy csak azért dohányzik, mert akkor a fejében újra hallja Mme Mimieux hangját, és nagyon hiányzik neki a nő.

Zoller – a vendéglőben kiderül róla, hogy az ő családjának is mozija van otthon, meg lánytestvérei vannak, és Shoshanna már majdnem megkedveli, de azután mégsem.

Réteses-tejszínhabos jelenet – pár apró viccelődés kimaradt, illetve a szkriptben S nem kiborul a végén, hanem bepisil.

Mozi – kimaradt a "Lucky Kids" próbavetítése, utána egy montázs, ahogy áthordják a dekorációt a Louvre-ból, illetve Versailles-ból, utána meg Shoshanna egy hosszú, erotikusnak felfogható jelenet keretében győzi meg Marcelt, hogy gyújtsák a nácikra az épületet.

IV. SZÍN

Shoshanna felvétele – kimaradt egy hosszabb jelenet, melynek során Marcellel megkínozzák azt az öreg filmest, akivel előhívatják a filmjüket.

a karmáról is, meg mittudomén

10 hozzászólás

Én tényleg nagyon próbáltam jó lenni, és tényleg nem vettem mostanában semmi hülyeséget (nagyrészt főzök meg párizsin élek, meg ilyesmi), hogyha végleg beüt a krach, akkor legyenek tartalékaim, de én hiába vagyok önmegtartóztató, ha egy tavasz óta nekem pénzekkel lógó cég azt mondja, hogy ők csak ruhában tudnak most kifizetni (don't ask, bonyolult). És ráadásul tegnap délelőtt felkavaró dolgok történtek, szóval bár azt terveztem, megkímélem a mr.a-t a legsátánibb oldalamtól, és csak a felnőtt játékboltba viszem el, ahol aranyosan elnézelődhet, muszáj volt kompenzálnom, minek következtében szegény mr.a-nak olyan kérdésekre kellett késedelem nélkül válaszolnia ok nélkül szemrehányó tekintetem kereszttüzében, a bolt közepén, hogy nem néz-e ki hülyén a rüsztöm abban a fekete csizmában. Azt állította, hogy nem (miután tisztáztuk, hogy melyik a rüsztöm), úgyhogy most van fekete csizmám. Megvettem továbbá életem első Levi's farmerját motivációs méretben, 26-osban (hálistennek ez most nem a fogyásra kell motiváljon, csak a nemhízásra), illetve egy farmerkék pólót is (két termék vásárlása esetén 25% kedvezményt adnak). Vettem továbbá egy sárkányt ábrázoló, "I disagree" feliratú barna pólót is, mr.a pedig meglepő módon vásárolt magának egy kockás inget valamelyik helyen (ilyet én még soha nem láttam, hogy pasi magának ruhát vásároljon, de tényleg).

Ekkorra kellőképpen lenyugodtam, de akkor beültünk a filmre, aminek az első fele alatt felmerült bennem a kérdés, hogy miért kell énnekem kirekesztő rasszistákat, illetve gyermekbántalmazást néznem, a második fele alatt meg jó volt, mert lövöldözés, robotok, semi-happyend (nagyon remélem, hogy elég virág a nyelvem ahhoz, hogy ez csak annak legyen spoiler, aki már látta), de utána azért továbbra is felkavarva otthagytam az a-t (mondjuk ő nem tűnt annyira felkavartnak), otthon bicikliztem még az alkonyatban egy sort, felhívtam nagyjából az összes számot a telefonomban, mindenkivel megbeszéltem mindent, majd megittam a banános sört, és aludtam, hát így telt a Nap, Amikor Nem Dolgoztam Kicsit Sem.

hiánypótló bejegyzés, igyekeztem mindent beleírni

6 hozzászólás

Most megszámoltam, az elmúlt bő egy hónapban olyan 35 epizódot fordítottam 3 különböző realityből (részben 20+, részben 40+ percesek), minek következtében egyrészt telik októberben is pelenkára, másrészt viszont nem tudom úgy a saját sorozataimat nézni, hogy ne szinkronfordítsam fejben, a szöveghosszúságot is tekintetbe véve, illetve amikor társaságban beszélgetünk, akkor összevonom a szemöldökömet, ha valaki azelőtt szólal meg, hogy a másik elhallgatott volna, mert az ilyen részeket legalább háromszor vissza kell tekerni, hogy meglegyen az időzítés is, meg a fordítás is. De mindenkinek megvan a saját bogara.

Érdekes új információ még, hogy az amerikaiak szeretik azzal szivatni egymást, hogy foie gras-t kínálgatnak nyelveket kevésbé ismerő társaiknak, majd röhögve közlik velük, hogy az libamáj. Ami ugye az amerikaiak szerint gusztustalan, mivel belsőség. Ez két sorozatban is előfordult.

A lelki mélypontot akkor értem el, amikor szerda este volt még az utolsó sorozat utolsó részéből 30 percem (az sok), és belobbant a csuklóm, de akkor a nehéz sorsú közép-afrikai anyákra gondoltam, akik a dzsungelben élnek, hat gyerek lóg rajtuk, nincs mit enniük, és úgy fordítanak sorozatokat notebook és tévé nélkül maláriásan (jóvanna, valamivel motiválnom kellett magam), és ha ők meg tudják csinálni, akkor én is. Mondjuk enni nekem sem volt mit, mert nem volt időm kimenni a boltba, de ez már becsületbeli ügy volt, úgyhogy kiharaptam a karomból a golyót merevre fásliztam a jobb kezem, kitámasztottam egy párnával, és pusztán az ujjaim mozgatásával leírtam, amit mondtak a képernyőn. Meg azt is, hogy mikor.

Mondjuk a fiúk nem könnyítették meg a dolgomat, ezek ugyanis ilyen gettóból származó srácok, akik versenyszerűen úriemberré akarnak válni, és amikor mindenki leborult az egyik előtt, aki hosszú lelki tusakodás után hajlandó volt levágatni a haját, mert ez mekkora elhivatottságot és önuralmat tükröz, akkor egy kicsit nyüszítettem, hogy kapja már be, én aznap elláttam a gyereket, zsibbadtra dolgoztam a karom, és ha önmegvalósítani akarok, akkor megtehetem kábé hajnali fél négy és fél öt között, de akkor meg nincs nyitva a fodrász, bármilyen elhivatott is vagyok.

Aztán valamikor éjfél után megállt itt a rendszergazda (creatures of the night unite!), mert hozott valamit, amiért már napok óta nem tudtam elugrani hozzá, és akkor beszélgettünk majd' egy órát a kapuban, mert fontos megtárgyalnivalóink voltak, mint például hogy a következő terhességemet hogy fogom kihordani, és vannak-e a méhben érzőidegek (nem mintha lenne apajelölt, vagy beleférne most az életembe egy gyerek, de nem én hoztam fel a témát, és egyébként is jó dolog időben megválaszolni ezeket a kérdéseket, hogy ne maradjon kínzó kétség a barátaimban). Meg azt is mondta, hogy jó a seggem újabban, mentségére szóljon, hogy sötét volt. Utána visszamentem nyüszíteni a gengszterek közé (közben eszembe jutott, hogy be is invitálhattam volna, de szerintem szólt volna, ha fázik vagy valami).

Mondjuk a munkatúltengés ellenére a magánéletem változatos és kielégítő, úgy hallom, legalábbis három különböző elmélet jutott vissza hozzám mostanába azzal kapcsolatban, hogy kivel mit csinálok. Ennek igazából örülök, mert ez azt jelenti, hogy legkevésbé izéletlen hogyishívjáknak tűnök.

Azután volt még mostanában a mr.a húsprojektje, ami vasárnap csúcsosodott ki a medúzák és co. vendégül látásában, de előtte csütörtökön tartottunk egy főpróbát. Az egy nagyon kellemes este volt, megjelent nálam mr.a 10 giga sorozattal, egy kiló bélszínnel és egy fél konyhával (hozott fűszereket, kést, húslapátot, meg mindent, szóval asszem, nem úgy élek az ismerőseim fejében, hogy lucia, a házitündér, bár azért normális késem meg húslapátom nekem is van, mondjuk húshőmérőm tényleg nincs), és semmi perc alatt rittyentett háromféle húsételt (tisztára olyan volt, mint egy freeblog-reklám, mi többet adunk, vagy nem tudom). Szerencsére mindhárom olyan volt, hogy csak annyira sütötte meg, hogy ne legyen ciki, de lényegét tekintve nyers maradt a bélszín, ami nálam nagy jópont, mert gyerekkorom óta a tatárbifsztek a kedvencem.

Illetve hozott ilyen fekete sót is, ami nem ugyanaz a só, amit Indiában szereztem (annak is fekete só a neve, de kénszagú, direkt), hanem asszem tibeti* (ezek a himalájás országok nagyon sótudatosak), koromfekete, szénállagú, enyhén sóízű. Remek találmány, el lehet rágni, és tök jól néz ki. Aztán már nem tudom, miről beszélgettünk, terhességről szerintem nem, de csak arra emlékszem, hogy megkérdeztem tőle, nem kap-e szerelmesleveleket a nemműködikre, mire egy kicsit elgondolkozott, majd azt válaszolta, hogy igazából tényleg szoktak néha olyat írni oda, hogy nincs semmi baj a freebloggal, tök jó, vagy ilyesmi. Meg megkínáltam az egyik borral, amit ő hozott korábban, egy borszakértő szerintem már elismerően vonná fel a fél szemöldökét a gyűjteményem láttán, de mit csináljak, ha egyszer nem iszom bort, viszont kifinomult ízlésű, és a vendégségbejárás etikettjét jól ismerő barátaim vannak.

Aztán meg tegnap is vendégem volt, ráadásul nővendégem, aki meg banános sört hozott, és tök jó fej volt, bár húst nem eszik, de sajnos hamar elment, mert ő is hasonló időbeosztásban, hasonló körülmények között dolgozik. Szóval igazából tisztára szociális vagyok, meg minden, csak a gengsztereket nem szeretem mostanában annyira.

* kémeim időközben jelentették, hogy hawaii (egyszerűbb, ha megírják, mint ha le kell mennem a konyhába megnézni), ami természetesen azért nem von le a himalájai népek érdemeiből.

az ezermondatos lányról

21 hozzászólás

Igazából arról akartam írni, milyen volt agnussal először találkozni, de már fogalmam sincs, valószínűleg csendben volt és mosolygott, ezek a csendben levős-mosolygós alkalmak úgy egybefolynak bennem. És bár kifejezetten szeretem azokat az embereket, akik inkább csendben vannak (esetleg mosolyognak), ez így nem lenne túl katartikus megismerkedős történet.

Aztán volt az, hogy a megismerkedésünk után pár héttel elmosogatott a konyhámban egy buli után, és közben halkan énekelt.

Arra meg pontosan emlékszem, amikor a gyerek találkozott vele először, mert az éppen korrigáltan mínusz két napos, három kilós malac különösebb tartózkodás nélkül befúrta magát agnus nyakába-keblébe, és ott aludta végig a látogatást, és ez a hozzáállás a további kapcsolatukra is jellemző, csak persze most már több az akció. Ha agnus megjelenik, a gyermek kitárja a karját, hogy vegye őt fel, majd utána végeláthatatlan puszilkodás, hempergés és röhincsélés kezdődik. Lelkük mélyén a nagyobb fiúk is így reagálnak agnusra egyébként, csak bennük szerencsére működésbe lépnek a társadalmi gátlások, mielőtt barackkal kennék össze a dekoltázsát.

És azt hiszem, ezzel lehetne agnust leginkább jellemezni, hogy annak ellenére, hogy tenyérbemászóan jó nő és okos és vicces és énekel (de nem úgy, mint az iskolakórus üdvöskéje, hanem úgy, mint egy igazi énekesnő valami füstös lokálban), mégsem utálja egy általam ismert nő sem, mert kedves és sebezhető, és részben olyan, mint amilyen minden lány volt az ő korában, részben meg olyan, mint amilyenek szerettünk volna lenni az ő korában. Pluszban még mosogat is.

További ezer bejegyzést tőle.

magyarázom, hogy miért írok kevés blogot most

9 hozzászólás

Múlt héten is volt szent kedd, voltak vicces pillanatok is, de már kihullottak (leszámítva, hogy a díszvendégünk, egy fiatal, kedves, szép, ártatlan lány előtt kezdték el az asztal túlsó oldaláék üvöltve boncolgatni, hogy hogyan is lehetne friss vért szerezni pirított vér készítésének céljából, felvetődött például az ötlet, hogy mr.a-nál lehetne csirkét/kecskét vágni, de erre Suematra, a társasházi és egyéb szabályok és jogok ismerője rögtön tájékoztatott mindenkit, hogy élő állat tartásához engedélyt kell kérni a lakóközösségtől, és meg is fogalmazta, miszerint Tisztelt Lakótársak, szeretnék lakásomban 1 db élő kecskét/csirkét tartani mintegy kétórás időtartam erejéig, melyet követően az állatot levágnánk és vérét ontanánk egy kisebb baráti összejövetel keretében).

Bár az is lehet, hogy ez két héttel korábban volt, mindegy, arra viszont határozottan emlékszem, hogy brainoizzel, miután behatóan megtárgyaltuk a frizuráját, és a fodrászát, megint beszéltünk a fordításról, pontosabban fordítói szakmai trükkökről, egészen konkrétan arról, hogy melyikünk mit csinál, amikor estére már nem bírja a csuklója a gépelést. Én enyhébb esetekben a richtofit sportkrémet használom, úgy éjfél felé már a flector gél nevű nehézfegyverzetet, ő meg ajánlott valami köztes megoldást, de sajnos elfelejtettem a nevét. Na de lényeg, hogy ez zsinórban a 3. flectoros napom, kicsit fáradok, de majd csak lesz vége ennek is.

az inglorious basterdsről

19 hozzászólás

Vigyázat, időnként váratlan spoilerek rohanhatnak át figyelmeztetés nélkül az úton.

Én úgy vagyok vele, hogy nem is tudom, mit gondoljak, mert tökre szeretem Tarantino filmjeit, és az összes (köztük az összes általam hitelesnek ítélt) forrás szerint az Inglorious Basterds-zel mesterművet alkotott, tetszett az a-nak, tetszett combfiksznek korimnak (persze lehet, hogy combfiksznek is de azt nem tudom biztosra, most összekevertem őket), human szerint is nagyot tett oda, én meg ott álltam, és néztem magam elé utána kétszer is. Az egyik után az L. is ott állt mellettem, és valami olyasmit motyogott, hogy szerinte Tarantino fogadásból csinálta, kíváncsi volt, mennyire lehet pofánvágni a rajongóit ahhoz, hogy azok azért még utána is idült, ködös tekintető mosollyal folytassák a rajongást, és hát valami ilyesmi.

Mert végső soron kábé ez jött le a filmből, nagyon tuti, gyönyörű és ütős formában tálalva, hogy mindenki náci, ti is mind nácik vagytok, és nácikat szerettek nézni, hát nesztek. És én tökre nem vagyok az öncélú erőszak ellen, a Kill Bill például az egyik kedvencem, de a Kill Billben játékemberek halnak meg és bántják egymást játékból, a Basterdsben meg játékemberek halnak meg és bántják egymást igazából, azt pedig én nem bírom. De az igazi aljas húzás az volt, hogy badass-movie köntösbe tekerte az egészet, én pedig imádom a badass-moviekat, de itt már a második felvonás elején foszladozni kezdett az illúzió, mert az igazi badassek nem azzal töltik az idejüket, hogy kiszolgáltatott embereken élik ki a szadista hajlamaikat, azok a nácik. Megvagy, mostantól te vagy a fogó, olyan volt. És onnantól már csak elszoruló szívvel reménykedtem egy kis badass-ségben, ahogy a rossz kapcsolatokban élteti az az embert, hogy de azért lesz majd hozzám két jó szava holnap, meg a szülinapomon is olyan kedvesen nézett rám.

Én tisztában vagyok azzal, hogy az emberek esendőek, nagyon kicsin múlik mindenkinél, hogy tesz-e nagyon borzalmas dolgokat, hogy mindenkiből lehet náci, és nem azért járok moziba, hogy a stanfordi kísérlet allegórikus változatát nézzem.

Brad Pitt meg pont úgy beszélt déli redneckül, mint amikor egy képzett színész déli redneckül próbál beszélni, folyamatosan vártam, hogy mikor röhögi el magát, hogy ő csak viccel, de ezzel a véleménnyel a jelek szerint egyedül állok, szóval akit csak ez tartana vissza a film megtekintésétől, az nyugodtan menjen el a moziba, úgyis nyakunkon a moziünnep.

Azt meg csak utólag olvastam, hogy eredetileg hatrészes (?) tévésorozatnak lett tervezve a film, abból hegesztettek össze végül egy egyestés szórakozást, ez megmagyarázza, miért éreztem azt, hogy hidegből melegbe, az egyik pillanatban elfehéredett kézzel kapaszkodom a szék karfájába, annyira izgulok, a másikban meg enyhén unatkozom, gyakorlatilag átmenet nélkül. A végső katarzis is elmaradt, egyszer csak vége lett a dolognak.

És amúgy bármennyire is egy gyönyörűen, légies kecsességgel és mesteri kifinomultsággal elkövetett fagyott heringgel történő pofánvágáshoz tudnám hasonlítani ezt a filmet, azért voltak jó pillanatai. Az egyik az elején, amikor az elfogott náci tiszt (időközben PJ bekommentelte, hogy nem tiszt, hanem valami őrmesterféle, és nem náci, hanem simán csak német, így azért már egy kicsit kevésbé ciki) azt mondja a szőkekék szemével, hogy for bravery, ciki, nem ciki, de ő volt az egyetlen szimpatikus szereplő az egészben, szerelmes is lettem rögtön, de zsigerből ám.

A másik a pincés jelenetben, amikor Lt. Archie Hicox azt mondja, bár a pontos szavaira már nem emlékszem, hogy valakinek vinnie kell a hölgy öngyújtóját.

A harmadik meg az volt, amikor Shoshanna lelőtte Fredricket a gépteremben, majd ránézett,és akkor tudtam, hogy oda fog menni hozzá, és lehetőség szerint megfogja a kezét, amíg haldoklik, mert ez egy ilyen ősi női ösztön, hogy együtt érezzünk a haldoklókkal és könnyebbé tegyük számukra az utolsó perceket, mondjuk én előtte azért biztosítottam volna, mondjuk egy fejlövéssel, hogy tényleg teljesen magatehetetlenül haldokoljon az illető, még ha sokkal rövidebb ideig is, de bennem az életbenmaradás ősi ösztöne is elég erős.

Ezzel együtt kikérem magamnak.