a fegyvertársakról

6 hozzászólás

Csak szólok, hogy megjelent egy új Pratchett magyarul, amit nem én fordítottam (ahogy a fiúm megfogalmazta, ugye azért, mert ez nem manócskás, hanem lovacskás, és bár ez csak akkor helytálló, ha a manócskákat a boszorkányokkal, stb, a lovacskákat meg az őrséggel, stb helyettesítjük, de én nagyon örülök, hogy a fiúm legalább megpróbál odafigyelni, amikor számára teljesen érdektelen dolgokról beszélek), ennek ellenére biztosra veszem, hogy tök jó lett. A kiadó webáruházában kedvezménnyel megvásárolható, az Alexandránál meg ugye mindig minden kedvezményes, viszont a földre rakják stócba a könyvek egy részét, és én nem szeretem az olyat.

Szóval ez egy jobbfajta Pratchett, bár én mindet szeretem, őrséges, ami a boszorkányosok után a második kedvenc vonalam, és egyszerre krimi, illetve szól a kisebbségek (vámpírok, trollok, törpék) beilleszkedésének napjainkban igencsak aktuális kérdéséről. Bár már rég olvastam, de emlékszem, hogy ez volt a Korongvilág-sorozat egyik fordulópontja, ahol már nem nagyon lehetett sematikus új szereplőket kitalálni, hanem a régieket kellett árnyalni (ugye a boszorkányosokban ez korábban kezdődött), és ez nekem nagyon bejött. Meg krimi is van benne, izgalmas. Az előzmények ismerete annyira nem szükséges hozzá, de ártani sem árt.

És most itt váratlanul, in medias res befejezem a bejegyzést, mert sürgős gondolkoznivalóm van a saját Pratchettemből kifolyólag, és nem érek rá azon gondolkozni, hogy hogyan vezessem le a Fegyvertársaik ismertetése során felépített feszültséget valami frappáns lecsengetéssel.

erről könnyű leszokni

14 hozzászólás

A Sorozatjunkie-t meg most vettem ki a readeremből, pedig már az gyanús lehetett volna, hogy a bárgyú, röhögőgépes sitcomokat élteti folyamatosan, de gondoltam, egy ilyen blognak az a célja, hogy minden sorozatban megtalálja a szépet, hogy mindegyiknek potenciális célközönsége legyen ő. Most viszont a legújabb bejegyzés első bekezdésében az áll, hogy 1. a Buffy* 12 éves kor felett / Y kromoszómával élvezhetetlen, 2. A Firefly** nem jó. Ezt már kénytelen voltam jelnek venni, hogy én nem tudok együtt rezegni a Sorozatjunkie-val, úgyhogy inkább különösebb szívfájdalom nélkül most búcsúztam el tőle, még mielőtt túl sokat egymásba fektettünk volna.

(És értem én, hogy felgyorsult világban élünk, ahol afelé tolódtak az értékek, amit 80-as IQ-val is könnyen meg lehet emészteni, max. 20 percben, négy reklámszünettel, egyszerű, nem bonyolult személyiségekkel, amiben az a legnagyobb probléma, hogy ki akar-e járni kivel, de én öreg vagyok és maradi, és az olyasmit szeretem, ami sokkal buffysabb és fireflyosabb, legyen bár kevésbé trendi, és az olyasfajta, mindannyiunkban ott feszülő félelmekre is nyit és feloldást kínál, mint például hogy mit tegyünk, amennyiben átzuhanunk egy párhuzamos univerzumba, amelyikben a legjobb barátnőnk vámpír és rettegésben tartja a környéket. Illetve azokra a sorozatokra is nagyon nyitott vagyok, amelyekben a férfiak nem megosztják egymással az érzéseiket, hanem a turbinába lökik a hőzöngő gonoszt. Szeretem még a hosszú meghitt sétákat a tengerparton lóden-, opcinálisan bőrkabátos férfiakat, de abból a fajtából, amelyiken látszik, hogy nem válogat a boltban hosszan lóden-, illetve bőrkabátot, hanem az csak valahogy odakerül hozzá, mindig is volt neki. Satöbbi. Ettől függetlenül a Dollhouse tényleg valszeg nem túl jó, de ez legfeljebb a vak tyúk is talál szemet esete, ami a Sj-t illeti. Azt viszont sose fogom megérteni, miért releváns egy sorozattal kapcsolatban, hogy egy este kábé hányan nézték.)

* Az a sorozat, amiben nincs röhögőgép, remek, nem erőltetett szójátékok és helyzetkomikumok viszont igen, jellemfejlődés, váratlan fordulatok, vámpírok igény szerint lélekkel vagy anélkül szintén. Sőt, leszbikusok. Mi több, leszbikus vámpírok!

** Az a sorozat, amiért a sorozatot, mint műfajt feltalálták.

a szokásos keddről

Hozzászólás

brainoiz: Szóval szakítottunk.
Suematra: Van egy barátnőm…
Isolde: Van egy betegem…

Szóval megint bloggerekkel voltam egy társaságban, és az este legnagyobb tanulsága számomra az volt, hogy nem bírom én már az italt, egyetlenegy kis búzasörtől ugyanis olyan másnapos lettem másnapra, hogy ihaj. Nem ismerünk rám, más voltam régen (bocsánat, aktuális beidegződés). Mr.a majdnem nem jött el, de nem volt szerencséje, megláttuk az L.-lel, kell neki üveg mögé ülnie olvasni, úgyhogy odarángattuk, ő legeltette egy darabig a szemét a szeretett, sok gonddal növesztgetett bloggerein, majd visszament dolgozni, durva, de azt hiszem, nem kell a gazdaság összeomlásától tartanunk, amíg vannak ilyen polgártársaink, akik éjjel tizenegykor is tartják a frontot.

agnus: lucia, az combfix?*

Alie-vel biztosítottuk Isoldét, hogy ha terhes lesz, meghízik és kihullik a haja, továbbá vagy migrénes lesz, vagy nem, de utána kiöltözik a kocsmába menet is, mert az már program. Isolde kicsit megütközve biztosított minket arról, hogy ő ki van öltözve (és tényleg). Suematra nem terhesezett, de mesélt a saját, a húga, illetve "amigyerekünk" Lilla gyermekkori szokásairól. Ehhez mi négyen átültünk egy másik asztalhoz, de valahogy, érthetetlen okokból az L. is inkább hozzánk csatlakozott, mint hogy férfias dolgokról beszélgessen a férfiakkal, és a még gyalázatba nem keveredett hajadonokkal (agnus). Azután visszamentünk, és mivel már kábé fél óra eltelt azóta, hogy brainoiz kijelentette a szakítást, továbbá azt, hogy erről nem szeretne beszélni, mert még túl frissek benne a dolgok, tapintatosan rákérdeztem, hogy akkor ugye most már leülepedtek, és fog mesélni. Ő belátta, hogy ha hagyja magát, hamarabb szabadul. Utána ettünk Jelly Beant (gyalázat, árat emeltek, mégis az újpesti cukiból kell majd készletet újítani), és, mint kiderült, kezdenek többen egyéni ízlést kialakítani, nem csak úgy eszik össze-vissza mint az állatok. Kezd a jb-fogyasztói kultúra betörni a bloggerek közé.

L. [alie-nek, szigorú hangon]: aki válogat, az már nem éhes, add csak ide szépen azt a zacskót.

Mindent egybevetve nem volt rossz, bár megint ránk szóltak a túloldalról, szinte abban a másodpercben, ahogy brainoizzel fordításról és kiadókról kezdtünk beszélgetni (na jó, olyan 10-20 perccel később), azt már külön levélben kellett tisztázni, hogy neki milyen szójátékos címmel gyűlt meg a baja a közelmúltban. Ja, agnus egyébként hozott magával saját férfit, a helyi személyzet pedig ezentúl valószínűleg úgy fog minket emlegetni, hogy "azok a kedves, normálisnak tűnő nácik", pedig csak azért zsidóztunk annyit, mert Suematra megpróbált minket megtanítani, hogy ejtik a "zsidó" szót az antiszemiták.

Azután egyszer csak hazamentünk.

* Lefordíthatatlan belső poén.

továbbra is ugyanarról

13 hozzászólás

És amikor már szinte sírva megküzdök két beszélő együttesnévvel (nem
tudom, a magyar punkbandák miért nem tudnak idétlennél idétlenebb
neveket adni maguknak, majd ismertté válni, vagy Pratchett miért nem
szerepeltet több borzot a könyveiben), majd lassítok, kifújom a levegőt, mert vidéki
idill következik, és akkor gyomorszájon vágnak azzal, hogy

'Dis looks like the kind of
town dat comes alive at night. Dis looks like the whole town should be
buried at the crossroads with a stake through it.'
'Talking of steak . . .' said Glod.
They looked at the tavern.


arra szerintem eufémizmus az "övön aluli" jelző (vö. "és akkor övön alul gyomorszájon vágott").

(Az hiszem, ideje, hogy nyissak egy fordítósblogot).

a farsangról

33 hozzászólás

Az úgy volt, hogy valamikor két hete felvetettem a jelmezbált ötletszinten, asszem, még valami érzelmi manipuláció is történtt a részemről, a sanyarú, jelmezbálokban szegény gyermekkoromra hivatkoztam, vagy valami ilyesmi. És bár intelligensek vagyunk mindahányan és demokratikusok, most keddre mégis sikerült azért megállapodni, hogy legyen péntek 13 az esemény időpontja (na jó, mra besegített egy ilyen ikszelős táblázattal). Szerda reggel eldöntöttem, hogy valószínűleg nem megyek, mert nem tudok jelmezt szerezni ennyi idő alatt, és különben is hülyeség az egész. Szerda estére rájöttem, hogy halott menyasszony akarok lenni. Csütörtökön az L. felvetette, hogy mivel ő még nem tudja, minek öltözik, péntek reggel menjünk be a városba, és találjunk ki neki valami jelmezt. Ez egyezett az én terveimmel is, aki szintén be akartam menni a városba és szerezni kék parókát, meg mittudomén.

Péntek reggelre az L. kitalálta, hogy ő a kék halál lesz kék ingben és nyaktáblával, én meg kitaláltam, hogy akkor legyen már kék csuklya is, meg kaszája. És akkor elindultunk a mekiből beszerezni a beszereznivalókat, vagyis először ragaszkodtam hozzá, hogy átmenjünk a nyugati restin, csak hogy érezzem a Pestet, az L. viszont felvilágosított, hogy ez még bőven nem Pest, ide be se engednek bárkit, és ő majd elvisz engem, a budai úrilányt az igazi Pestre, ami az Örsön túli kocsmákban van igazából.

Nem sokkal később, amikor útban a méteráruüzlet felé váratlanul jobbra kanyarodtam, akkor komor hangon kijelentette, hogy látja, megint órákig kell melltartókat bámulnia, én meg fennsőbbségesen azt válaszoltam, hogy csak ha ragaszkodik hozzá, és gyorsan bementem a Calzedoniába és a Women's Secretbe, majd azzal a megnyugtató tudattal folytathattuk az utunkat, hogy zoknis halott menyasszonynak pizsamában, cukrokkal már öltözhetek.

E helyt szeretném megjegyezni, hogy a fagyis jelly bean nem jó. Én eleve nem szeretem a csokis/kávés/mentolos vonulatot a műfajban, szerintem ez az ízvilág nem illik a textúrájához, és mivel az amerikaiak nem ismernek lehetetlent, a fagyis zacskó kinyitva pont olyan szagot áraszt, mint egy doboz jégkrém, amit szintén nem szívesen enne meg az ember ha szobahőmérsékletű és kemény lenne.

És akkor továbbmentünk a méteráru-boltba, ahol találtam is olyan selyemszerűséget, ami pont úgy nézett ki, mintha valaki évekig feküdt volna benne a föld alatt egy rothadó koporsóban, az L. meg egy kicsit vacillált, hogy pamut vagy bársony, de végül lecsapott egy microsoft-kék anyagra. Azután feldobta, hogy parókaügyben tud egy kölcsönzőt, és el is indultunk arrafelé, amikor egyszer csak szembejött egy mezőgazdasági szaküzlet, mintegy sorsszerűen. Bementünk, megkerestük a kaszát, és egy darabig csak álltunk ott megilletődve, mint városi gyerekek, majd megbeszéltük, hogy inkább majd én csinálok kartonból és alufóliából. Nyelet azért szereztünk hozzá, és én eddig azt hittem, hogy a kaszanyél az kaszanyél, nem nagyon lehet variálni, de egészen sokáig válogattunk, mert vol ott mindenféle. Az L. hosszan fogdosott egy gumírozott fogású júszágot, de amikor megjegyzést tettem arra, hogy attól fél-e, hogy feltöri a kis kezét az operett-kasza, akkor inkább lecsapott a legnagyobb példányra, aminek ilyen tuti fogója is volt (amit végül nem sikerült a helyére applikálnunk – a szerk.).

Úgyhogy megvettük a nyelet, amit az L. büszkén hordozott is magával, mint egy tősgyökeres mezőgazdasági szakmunkásba oltott Pierre Richard, ugyani vízszintesen lóbálta, úgyhogy csak a szerencsén múlott, hogy nem vagyunk benne a hírekben. És akkor elmentünk a parókás helyre, meg utána még mintegy véletlenül beugrottunk a Terranovába is (gyöngyszürke plüssnadrágot viselő halott menyasszonynak is öltözhettem volna), ekkor az L. már eszelős tekintettel dúdolt valami slágert, pedig amúgy van ízlése. De megmagyaráztam neki, hogy kábé havonta egyszer jutok be a városba, és azt ki kell használnom, mindenesetre ezt követően már csak a hobbiszakboltban álltunk meg szárított virágért (halott menyasszonyi csokor), meg a nosztalgiaboltban az L. meglátott egy Butch Cassidy & the Sundance Kid posztert, és meg is vette magának, én meg sóhajtoztam, hogy nem tehetek ki itthon pasis posztereket, majd finoman rávezettem az L.-t, hogy a filmet még mindig nem adta vissza, úgyhogy szerintem megveszem neki születésnapjára, vagy valami. Esetleg magamnak.

A délutánt kámzsás csuha megvarrásával, illetve kaszakészítéssel töltöttem, ez utóbbi tök profi lett szerintem, még csavar is került bele, bár vidéken minden bizonnyal körberöhögnének minket vele. És készítettem magamnak is halott menyasszonykülsőt, azután rádöbbentem, hogy a fehér engem sápaszt, a kék paróka meg nem áll jól, és inkább felvettem a narancssárga szárimat, amiben az L. szerint indiai halott menyasszony voltam, és mra is rögtön megfejtett, miszerint terhes indián nő vagyok, pedig tényleg nagyon keményen dolgoztam, hogy leadjam azokat a kilókat szülés után.

Agnus rss-feed lett ötletesen, bright blogger (nagyon beleélte magát, posztolt, kommentelt, nem szólt be, még XDXD-zett is, bár szerintem ő csak scene, nem igazi emo), alie kétszemű kalóz, isolde hippi, a többiek meg magukat adták, bár brainoiz marginálisan költőnek dash alterosnak nézett ki. A képeken tipikusan úgy nézünk ki, mint az absztinens apeh-ellenőrök gyülekezete, amint megpróbálják udvariasan jól érezni magukat, de amúgy tényleg klassz volt. Velem sajnos elszaladt a ló, és két sört is megittam, illetve egy kisadag talán tekilát, minek köszönhetően ma egész nap hétfő reggel volt nekem, de már jól vagyok.

Hát így történt a farsang.

a receptes ragozásról

21 hozzászólás

Teljesítettem a heti penzumomat fordításból (könyv + munkahely), úgy tűnik, lassan érett, felnőtt nő leszek, aki nem az utolsó négy és fél napban csapja össze a munkáit, mondjuk sokat segít, hogy a gyerek miatt bőven számolom a határidőket, pedig nem visz el több időt, mint a kávézni és pletykálkodni csábító kollégák.

Így viszont vasárnapi ebédcsinálás is volt, mondjuk gyorsan lezavartuk, gyereketetéssel együtt kb. egy óra alatt készült el. A csirkét a fiúm csíkozta, mert ahhoz nők nem értenek, viszont én löttyintettem rá szójaszósz, paprikát és sót. Utána bekevertem egy sűrű palacsintatésztát sütőporral (3 dl tej, három tojás, három csapott ek cukor, sütőpor és annyi liszt, hogy sűrű palacsintatészta állagú legyen), kis tepsibe szórtam 300 g fagyasztott málnát, és először szórtam rá kb. két ek nádcukrot (nemtom, de nekem a fagyasztott gyümölcsök mindig savanyúak), utána leöntöttem a tésztával, majd be a sütőbe 200 fokra, amíg aranybarna nem lett a teteje. Összeráztam a gyereknek kb. 2,5 dl tápszert, testhőmérsékletűre melegítettem, és tálalás előtt tettem bele 5 csepp Maltofert, illetve 2 csepp Vigantol olajat. Azonnal fogyasztásra került.

Közben megérett a pácolt csirkemell is, úgyhogy serpenyőben mindkét oldalán megpirítottam olivaolajban, majd felöntöttem derékig vízzel, illetve a maradék páclével, és lesütöttem zsírjára (olajára). Közben a fiúm elkészítette a tök jó rizst, beáztatni ugyan már nem volt idő, de megpirította jószagúra olivaolajon, felöntötte dupla térfogatú vízzel, megsózta, rakott bele egy karika tv paprikát, és lassú tűzön, fedő alatt lefőzte róla a vizet. Utána egy kisebb kukoricakonzervből két kanállal megevett, majd a többit belekeverte a rizsbe. Olyan forma1-es csapat vagyunk, mert egyszerre lett kész a süti, a hús és a rizs. Ja, a húshoz még kevertem ad hoc jelleggel gépimustárból, tisztességes magos mustárból és mézből mézes mustárt, amit a fiúm rákenve fogyasztott (azt mondta, amíg ő felmegy, intézzem el, hogy rákerüljön a szósz a húsára, nem érdekli, hogyan), én mártogattam.

(Mindezt igazából azért írtam le, mert múltkor Sumatrával és Isoldével arról cseréltünk eszmét, hogy recepteknél melyik igeragozás az idegesítő, és melyik nem, ugye van az E/1 (jelen, illetve múlt időben), az E/2 (ebből kijelentő, illetve felszólító mód), a T/1 (a "felrakom főni" és a "rakd fel főni" közötti kompromisszumos megoldás), az E/3 felszólító mód (magázás), illetve én itt suttyomban bevezettem az E/3-at is (kijelentő mód, múlt időben) a fiúm révén, szerintem ez érdekes megoldás, mert abszolút nem agresszív, az ember nem állítja önmagát vele példának, illetve nem utasítgatja a másikat, mégis átmegy az információ, de szakácskönyvekben hülyén nézne ki, bár a bűvös szakácsban előfordul. Na mindegy, lényeg az, hogy most akkor előfordulhat, hogy próbálgatni fogom ezeket, mert mégis).

jaj nekem

54 hozzászólás

Tudom, furcsa lány vagyok, de mondja meg nekem valaki operakedvelő legyen szíves, hogy Wagnernél a valkűröknek (lehetőleg a mezzoszoprán valkűröknek – Brünnhilde?) magyarul/eredetiben milyen csatakiáltása van, amit az angol "hi-jo-to"-nak ír.

(És tényleg nem mindig ide rohanok a fordítási problémák megoldásáért, csak az elmúlt 1 oldal tartalmából: 1. kerestem emlékezetből magyar megfelelőt a horses for courses szólásra, 2. egy sunny side upos szójátékból csináltam egy rántottásat, 3. kikerestem és sejtettem egy Pengés utalást. Csak ez a Wagner tett be, és a google sem ajánl megoldást a "hogy csinál a valkűr" kérdésre).

a revolutionary roadról

57 hozzászólás

Most filmesztéta leszek, és úgy véleményezek egy filmet, hogy nem láttam, illetve nem is áll szándékomban megnézni. Előrebocsátom, hogy abban, hogy idáig süllyedtem, nagy szerepe van annak, hogy január 1. óta megszűnt a pont fm (na jó, egy ideig még nyomták a műsorukat ismétlésben), és helyére egy tüc-tüc rádió került, a többi slágerrádión szar zene megy olyan műsorvezetőkkel, akik képtelenek egy háromszavas mondat elejét egyeztetni a végével, maradt nekem a klubrádió. A mélypont, azt hiszem, az volt, amikor Bolgár György megkockáztatta benne azt a mondatot, hogy a politikusok azért szeretnék, hogy az ő pártjuk győzzön, mert szerintük ők jobban tudják, hogy mi lesz a jó a hazánknak. És erre van igény, és ezért megy tönkre az egyetlen normális zenei adó (na jó, a szombati magyar rock délelőttjeik erősen pengeélen táncoltak, de a többi zenéjük nagyjából olyan volt, mintha itthon lennénk).

Szóval láttam valamikor a Revolutionary Road előzetesét a moziban, és akkor is azt hittem, hogy kihagytak belőle valamit, ez csak ilyen teaser, de nem, minden kritika szerint tényleg arról szól, hogy a főszereplő DiCaprio őszerinte Nagyobb Dolgokra Hivatott, mint kertvárosban élni és dolgozni járni, bár azt nem tudja, hogy mire, de biztosan valami jobbra. A konfliktus tárgya meg az, hogy vajon van-e kedve arra az időre szüneteltetni ezt a rettenetes posványt, amíg kitalálja, hogy mi az a sokkal méltóbb dolog.

Én már rögtön azt sem értem, hogy az amerikai kertvárosok miért szimbolizálják mindig a dekadens nyugat fertőjét, a legalját mindennek, ami emberi. A szüleim például tökegyforma homlokzatú házak egyikében laknak, egy ház hat méter széles, a kertjük is, csak színről lehet megjegyezni, hol lakik az ember, az szerintem sokkal nyomasztóbb, de van annál rosszabb is, vegyük a belvárosban élőket, vagy továbbmenve, a hajléktalanokat, akiknek azért még mindig emberes dolguk van az indiai, leprás hajléktalanokhoz képest, de párizsi padlásszobában, vagy karibi, légkondicionálatlan pálmakunyhóban, esetleg egy new yorki lepukkant garzonban is kellemetlenebb lehet szerintem élni, mint egy amerikai kertvárosban. Az meg, hogy tele van torz, csökevényes, életképtelen lelkületű emberekkel, úgy hülyeség, ahogy van, elég sokba kerül olyan helyre költözni, valamilyen téren való tehetséget mindenképpen fel kell mutatnia annak, aki ezt megteheti, és nem hiszem, hogy egy illegális bevándorlókkal teli nagyvárosi bérházban kevesebb elmebeteg lenne.

A másik, ami mindig felnyomja bennem az ideget, ha ilyet látok, a "jobb sorsra érdemes"-szindróma. Szerintem aki tehetséges valamiben, eléggé ahhoz, hogy motivált legyen, az tűzön-vízen keresztül is eléri a célját, lásd pl. Gaugin, illetve a bori noteszben sem az áll, hogy "szerintem nagyon szép verseket tudnék írni, de a munkaszolgálat taposómalma kiölte belőlem az ihletet". Személyes tapasztalataim szerint az ún. jobb sorsra érdemes fiatalemberek, ha a környezetük gondoskodik arról, hogy legyen idejük és nyugalmuk megvalósítani önmagukat, akkor leginkább a számítógépes játékok terén találják meg önmagukat, mások meg internetes társkereső oldalakon találják meg őket. Szerintem az nem szégyen, meg nem lealacsonyító, ha az ember tisztességesen (mondjuk akár a minimálkövetelményeket is meghaladóan), illetve különösebb hiszti nélkül ellátja azt a munkát, amit elvállalt, és amiért megfizetik, az viszont gáz, ha pár óránál hosszasabban kesereg azon, hogy nagyon szeretne valamit, de, de, de.

Szóval csak ennyit szerettem volna mondani a Revolution Roadról.

a szakmai lektorálásról

8 hozzászólás

Tegnap nagyjából a következő beszélgetés játszódott le közöttünk.
Kérdezi a fiúm, hogy mit fogok majd a követező után fordítani, mondom,
hogy a sivatagi barlangos űrlényes posztapokaliptikus következő részét.
Kérdezi, hogy miért, még nem ettek-e meg mindenkit az űrlények, mondom,
hogy hát ezek nem olyan űrlények, hanem ilyen — mutatom — ekkora
százlábúszerű izék, és nem esznek meg senkit, csak szerelmesek lesznek.
Egy emberbe, a százlábúk, kérdez vissza szkeptikus hangsúllyal a fiúm.
Magyarázom, hogy hát igen, az úgy van, hogy ez az űrlény belebújt egy
nő fejébe, és ez beleszeretett… – egy másik nőbe! – vág közbe
reménykedő hangon a fiúm, de megcáfoltam, hogy nem, hanem egy férfibe.
Ekkor a fiúm kijelentette, hogy ez minden bizonnyal valami nőknek szóló
könyv, és hányan veszik, húszan? Mondom, nem, furcsa módon nagyon
népszerű, pedig az egész arról szól, hogy a főszereplő űrlény/nő
elolvadva figyeli, hogy játszanak az izmok a szerelmének/szerelmüknek a
hátán, miközben az felnyúl valamilyen, a barlangnak magasabb pontjain
lévő akármiért. Erre a fiúm közölte velem, hogy de hát az nem is
látszik az overáltól. Én megmagyaráztam, hogy nincs rajta overál, mert
ez egy ilyen posztapokaliptikus kommuna, akik ott élnek és próbálnak
túlélni, de a fiúm ezt azzal nyugtázta, hogy pfff, ők overál nélkül még
az alapvizsgán sem engedték volna át a srácot, és egyébként is hogy van
ez, hogy jajj, jönnek az idegenek, meneküljünk, de előtte tépjünk szét
minden overált? nem életszerű, foglalta össze, majd lement a mosdóba.

Én nagyon szeretem, hogy tudunk a munkámról beszélgetni.

segélyhívó

10 hozzászólás

Van egy olyan mondat az egyik Ian Fleming-féle James Bondban, a Goldfingerben, hogy “Once is happenstance, twice is coincidence, three times is enemy action”. Fontos lenne tudnom, hogy ezt hogyan, és ki fordította magyarra (idézni kellene az egyik könyvben). Ha esetleg megvan valakinek, nézze már meg nekem, légysziköszi.

vízkereszt múltán

14 hozzászólás

Hazajött végre a fiúm legfőbb karácsonyi ajándéka, a Glock, úgyhogy holnap lebonthatom a karácsonyfát. A Glockot ugyanúgy nevezte el a fiúm, mint ami az én polgári nevem. Szerintem ez nagyon romantikus. A gyerek nagyon kacagott, amikor a fiúm megtanította nekem a töltőfogást(?), tiszta idilli család voltunk. Most már jöhetnek a szerbek, de legfeljebb ezren, vagy ezeregyen, mert akkor a fiúm az utolsót megveri, vagy inkább egyáltalán ne jöjjenek, meg egyébként is, én jobb szeretem megbeszélni a dolgokat.

(Mellesleg Jayne kedvenc fegyverének ugyanez a neve a Fireflyban, de nem hinném, hogy Joss Wheedonnak én jártam volna az eszében forgatókönyvírás közben).

a rocknrolláról

2 hozzászólás

Ja, és tegnapelőtt elszaladtam megnézni a Rocknrollát (milyen hülye magyar címet adtak már neki, hogy Spíler, majdnem észre sem vettem, hogy ez az (egyik), amit várok), az eleje ígéretes volt, a közepén egyszer csak azon kaptam magam, hogy időnként az jár a fejemben, vajon előbb vegyek darált húst a matchban, és utána menjek pelenkáért a DM-be vagy fordítv, pedig akár érdekes is lehetett volna, de nem volt az, a végére viszont szerencsére visszatornázta magát olyan 8/10-re. Mondjuk én szeretem az orosz maffiózós filmeket (mert olyan karikaturisztikusnak tűnnek, noha a kőkemény valóságot ábrázolják), ráadásul ebben csak egy olyan szereplő volt, aki nem anyanyelvi kejtéssel beszélte az oroszt (és ez különben is vicces hatást keltett, mert az egyik verőlegény volt az, és olyan szlenget adtak a szájába, ami még a szubkultúrás szótárakban sem nagyon szerepel, és ez igen érdekesen hangzott tőle úgy, hogy nyilvánvalóan nem tudta, mit mond éppen), meg a sokszálas filmeket is szeretem, Butler sem volt semmi, de ez akkor is sokkal monokrómabbra sikerült, mint a Lock, Stock, ésatöbbi.

A fordítók is nagyot alakítottak megint, pedig én nem vagyok a tükörfordítás élharcosa, teljes mértékben megértem, ha valaki a mondanivalót adja, szöveghűség nélkül, amennyiben a szöveg nem hangzik magyarosan, de hogy azt, amikor a szereplő kihangsúlyozva harmadszor is azt mondja, hogy nem bízom abban a nőben, mi a lópikulának kell úgy fordítani, hogy add ide a kesztyűmet, azt egyszerűen nem tudom felfogni. És tele volt ilyenekkel. Kampány a nyelvtanulásért, vagy mi van?

Összefoglalva, ez tipikusan az a film, amiből a kevesebb több lett volna, időben is, szájbarágásban is, és felvezetett szálakban is, de voltak azért emlékezetes pillanatok (PF tribute tánc, sínes rész a soundtrackkel, Johnny Quid váratlan jellemfejlődése a vége felé, satöbbi.

a 3D labirintusról

5 hozzászólás

Mivel egyre jobban szorít egy fordításos határidő, ma végigcsináltam a fiúm superplexusának mindhárom pályáját (egyelőre csak külön, majd még próbálkozom azzal, hogy egybe). Szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy 2007. adventi időszakában a fiúm egy powerballt vett, 2008-ban mindenki más is így tett, most decemberben megvásárolta ezt az escherlabdát, csak szólok.

(Amúgy nagyon furcsa, mennyire fejben dől el ez egész, egyrészt ha egy pálya tizenötször nem sikerül, utána meg igen, akkor ezt követően mindig sikerülni fog, pedig egy felnőtt ember nem ügyesedik ennyit nagy hirtelen, másrészt meg a kettes pályát sokáig elbénáztam, utána nekiláttam a hármasnak, az egyből sikerült, és utána rögtön a kettes is, és most megyek, és lefordítom a mai harmadik fejezetet is).

(nem ismerek mértéket így év végén)

1 hozzászólás

…és szerencsére még pont időben kész lettem a lencsével, mert a fiúm már kezdett furcsán viselkedni az éhségtől, például elmesélte, hogy egy ismerőse a felesége miatt törte össze az autót a saját kerítésén, majd közölte velem, hogy ebben én is hibás vagyok, a női nem kollektív bűnössége miatt (hálistennek eközben ölelgetett és csókolgatott), majd amikor ki akart venni egy villát a fiókból, felbődült, hogy ez meg micsoda, és amikor bevallottam, hogy hát az az ecset, amivel a mézeskalácsot kenegettem, akkor rám pirított, hogy hülye vagyok-e, hármas disznósörte ecsettel, amikor pedig mindenki tudja, hogy mézeskalácsot csak frissen kibontott kettes hódbajusz (de legfeljebb mókusszőr) ecsettel szabad, különben az egész rossz lesz, és akár ki is lehet dobni, és ezért simán kipellengéreznének engem a bűvös szakács blogon. Mondjuk később megjegyezte, hogy nehéz sorsuk lehet a b. szakácséknak, mert minden amit ehetnek, vagy tök szar, vagy csak valami nagyon távoli helyen adják két hétig, idényben.

És most akkor tényleg megyek dolgozni ám.

házipraktikás 2.

1 hozzászólás

Újabb észrevétellel szeretném gyarapítani a saját konyhai tippek & trükkök rovatomat: nem tudom, hogy eleink hogy boldogultak el az ikeás tejhabosító nélkül, ez ugyanis az egyetlen eszköz, amivel én képes vagyok csomómentes rántást csinálni. (Igen, lencsét főztem holnapra).

karácsonyi lecsengések

3 hozzászólás

Azért az nagyon jó, ha az embernek van olyan barátja, aki karácsonyra vesz az embernek egy doboz jelly beant, utána azon gondolkozik, hogy ez így azért kevés, kellene mellé tenni még valamit, és akkor vesz még egy doboz jelly beant.

fenyőünnep 4.

19 hozzászólás

Szóval a fiúm ragaszkodott hozzá, hogy előbb az ő ajándékát bontsuk ki, utána a gyerekét, és csak a végén nézhettem meg, hogy én mit kaptam.

Én a fiúmmal mindig bajban vagyok ajándékozásilag, mert mindent megvesz magának, amit szeretne. És egyébként is tök kiszámíthatatlan, hogy mit szeretne, mostanában a legjobban például egy repiajándékba kapott, 700 forint értékűnek kinéző ébresztőórának örült, ami egy olyan 10x10x10 centis opálosan fehér műanyag kocka, és ha megböki az ember, akkor színesen világít. Mármint lila-kék-piros-stb. színekkel sorban. Ja, és a hőt is méri, úgyhogy azóta a fiúm folyamatosan jelenti, mennyi a fok az ágya mellett.

Tehát ajándékban az oké, hogy ruhát mindenképpen kap, mert azt képtelen vásárolni, most is becsúszott négy hosszúujjú póló, meg három alsónadrág, meg három zokni, de ez nem ajándék, legalábbis neki (mármint örül, meg minden, csak velem ellentétben a ruhanemű számára nem élvezeti cikk). Meg gondoltam kap egy sötétben világítós könnyűkicsi utazós párnát, hogy amikor a tehenes mosásban van, akkor is tudjon utazni, meg ráutaló jelleggel (vö. most már aztán igazán visszaadhatnád az autós töltőmet) egy saját autós telefontöltőt, mert azt mindig elfelejt venni, de más ötletem nem volt. Még beszereztem egy jónak tűnő ásványos könyvet, aminek a felét nem értettem szókincs híján, szóval profinak tűnt, de mi van, ha utálja (szerencsére nem utálta). Úgyhogy aztán eszembe jutott, hogy kap ördöglakatot, úgyis szavajárása az ördöglakat, én meg hálistennek tudom, hol lehet ilyesmit beszerezni, úgyhogy vettem neki egy egyszerűt, meg egy puccos bicikli alakút. Hálistennek a biciklissel azóta is eljátszik csendben, ügyesen, és mindig közli, amikor ismét sikerül leszedni róla, illetve visszatenni rá a karikát.

(A tizenegyéves kapott egy EEE notebookot (nem azért, mert újgazdagék vagyunk, hanem mert csak egy ócska vacak közös számítógépük van otthon, plusz eddig szó nélkül megosztottam vele a saját gépemet, de az nekem valahol azért mégiscsak olyan, mint a bugyimat kölcsönadni, vagy nemtom), ő sem tűnik boldogtalannak, a bontogatás óta a hangját se lehetett hallani. Meg előre dresszíroztam magam, hogy a nagygyereknek ezen kívül nem veszünk semmit, mert ez mégiscsak elég nagy ajándék, de először aztán becsúszott egy lila dzseki (a nagyanyja által tudomásomra jutott, hogy évek óta ugyanazt a kinőtt télikabátot hordja, ami alapból is tök ronda, meg foltozgatják is, de legalább ingyen volt, úgyhogy rögtön elrohantam vele a C&A-ba, hogy válasszon, de amit választott, az szerintem egy kicsit vékony, úgyhogy megláttam a lilát, ami vastag, ráadásul le volt árazva, és nem tudtam visszafogni magam), meg némi cuki téli zokni, illetve egy saját ördöglakat (tematikus karácsony volt)).

És akkor végre felbonthattam a Dobozt, amiben Könyv volt. De nem ám csak egy olyan stahljudit, vagy ilyesmi, hanem két borzasztó régi könyv. Az egyik a W. Dugdale: Monasticon Anglicanum, ami részben latinul, részben ó-angolul anglikán rendházakról szól, első kiadás, 1655-ből, a másik egy angol értelmező szótár 1724-ből, hogy értsem az angol részeket (latin szótáram az van, ugyan csak kortárs, de a latin nem változott túl sokat az elmúlt 2000 évben). A fiúm ezt úgy ókumlálta ki, hogy megfigyelte, hogy szeretem a könyveket, különösen a szótárakat, és szeretem a régi dolgokat, majd ezt a két információt egyben hasznosította. Ja, és olyat akart, ami nem szakrális irat, mert én olyan profán típusú lány vagyok, és ez (a Monasticon) csak érintőlegesen az (mármint szakrális jellegű). Mindenesetre ez nagy meglepetés volt, és nem is bánom, hogy nem pohár. És legalább most már tényleg megtanulok latinul, nem csak nézegetem a nyelvkönyvet, szóval ezzel szerintem elleszek jövő karácsonyig. Képek.

Ja, amúgy a kisebbik gyerek új játékainak holnap kénytelenek leszünk egy polcot venni, de ez már egy másik történet.