Szóval, a munkahelyre többé (kölcsönös megegyezéssel) nem bejárós időszakom eleje egyelőre nagyon jól telik, kisebb krízisektől eltekintve (autó, de erről később). Rögtön a többnapos, elutazós rendezvénnyel kezdődött, amelyre hirtelen felindulásból alie-t is elvittem vigaszként (de nem járunk, vagy ilyesmi), aki előtte azért némileg riadtan megkérdezte, hogy ugye ott nem csupa intellektuális program és ember lesz, de megnyugtattam, hogy nem, és amikor a megérkezés után közvetlenül elsétált mellettem Mizsa, aki köszönt, és ezzel majdnem egyidejűleg a kezembe nyomott egy fröccsöt, ez be is igazolódott. Egyszer vettünk majdnem részt intellektuális programon, amikor a rendszergazda mindenképpen rá akart beszélni, hogy nézzük meg a színes, fekete-fehér [sic] animációs filmet, amely egy magányos ausztráliai öregasszonyról és egy amerikai autista nyugdíjasról szól, de résen voltam (bár mondjuk én azt is szerettem, amelyikben a három hajléktalan örökbefogad egy csecsemőt, úgyhogy lehet, hogy ez hiba volt).

A magam részéről olyan terveim voltak, hogy nagyrészt bánatosan busongok egy sarokban, de legalább kialszom magam. Ezek akkor borultak fel végleg, amikor valamelyik reggel, olyan időben, amikor a rendes emberek már futni meg jógázni mentek, én még az előtérben pezsgőztem (az, hogy ki mikor mit mondott, szerintem fel fog bukkanni még itt-ott az életművemben, ha letisztult).

Szóval mindezek és két nap alatt összesen olyan hat óra alvás után riasztottak, hogy már menni kellene vitorlásozni Tarhonyakártevő vitorláskapitány ismerőse által, úgyhogy összeszedtük magunkat alie-vel, és elsétáltunk a kikötőbe. Útközben azért közöltem vele, hogy amennyiben valamelyikünk vízbe fulladna, az összes cuccukat tartalmazó kocsim slusszkulcsa a táskámban van, és elmagyaráztam, hogyan kell vele kinyitni az autót. Alie erre azt felelte, hogy nyugodjak meg, nem fogok vízbe fulladni, amúgy Tarhonyakártevő tud-e vezetni.

Ezt követően az első udvariassági körök után a hajón is megkérdeztem higgadt hangon, hogy mitől nem fogunk erről beesni az édesvízi cápáktól hemzsegő vízbe, amire azt a választ kaptam, hogy Fa Nándor hajója is pontosan ilyen, ez nem tud felborulni. Mindenesetre az alváshiányom ekkorra már felülmúlta az életösztönömet, úgyhogy betájoltam a mentőmellényeket meg a mentőöveket, kiterültem, majd valahogy eltelt öt óra, és eközben meglepően nagyon jól éreztem magam (és csak néha gondoltam az önmegnyugtatás végett Fa Nándorra). Az út végén aztán elhangzott a sztori, amikor Fa Nándor francia haverja már kihajózáskor vízbe fulladt (több másik vízbefulladós történet mellett), és akkor vihar is támadt, de egyrészt ekkorra már olyan zen lettem, hogy minden mindegy volt, másrészt alie megnyugtatott, hogy van vészforgatókönyv (amely abból áll, hogy ha vízbe zuhanok, akkor kimentenek), szóval most valahogy az van, hogy a kapitány facebookon agitál, hogy kérjem meg Tarhonyakártevőt, hogy vigyen le minket megint, én pedig nem tiltakozom.

Hát valahogy így.

A hét körülbelül azzal kezdődött, hogy a céges szomszédnéni belibbent hozzánk, hogy kopogott a csövön, kétszer is van-e itt valakinek fényképezőgépe, és sajnos, mivel váratlanul ért a kérdés, és éppen sajnáltam, amiért magányos, beismertem, hogy van. Kiderült, hogy valami csaló bejutott hozzájuk (hozott 20 000 ft értékben nyereményt, majd kiderült, hogy a szállítási költség 19 990 ft), és a néniben gyanú ébredt, hogy az értékes festményeiket akarja majd ellopni (mert sréhen beláthatott rájuk a fiatalember), fényképezzem már le őket. Én úgy gondoltam, hogy ettől még nyugodtan ellophatják őket, nem mintha az lenne a cél szerintem, ettől függetlenül átmentem fényképezni.

A néni bácsija rögtön elkezdte mutatni, hogy azt ott, mire a néni letorkollta, hogy nincs a kislánynak mindenre ideje, majd oldalra húzva félhangosan közölte velem, hogy azt nem kell, mert az a bácsi volt feleségéről készült kép, és amúgy is mindig kikapcsolja a csengőt, ha elmegy egyedül, nehogy a bácsi nőket engedjen be. Amúgy olyan 80 felé járhatnak.

A néni később még átjött, hogy van-e tűzjelzőnk, mert ő nagyon aggódik, hogy kigyullad hétvégén az iroda, és mivel napi szinten kommunikálok vele, tudtam, hogy ez nem rejtett fenyegetés, és hogy észérvekkel semmire nem megyek, úgyhogy azt feleltem, hogy nincs, de [mélyen a szemébe nézve] nem fog. Ő erre még visszakérdezett, hogy tényleg nem-e, amire megerősítettem, hogy tényleg, mire megnyugodva távozott.

Snitt.

A mai reggelem azzal kezdődött, hogy Tarhonyakártevő linkelte Winkler legújabb beszámolóját a szibériai mazdázásról, hogy jé, II. Ál-Dmitrij, mire én (kicsit stresszes vagyok) szmájli helyett azt válaszoltam, hogy rossz az átírás a cikkben, és emlékeim szerint II. Ál-Dmitrij nem uralkodó volt, csak próbálkozott, de utánanézek. A mostanáig dobozokból kipakolt orosz történelemmel foglalkozó könyvek mindegyike ködösít a témával kapcsolatban, de egyik uralkodói listában sem volt felsorolva, mint uralkodó, úgyhogy ez úgy lehetett, hogy szerinte cár volt, mások szerint nem (ugyanaz a problematika, mint az ország/állam definíciójával kapcsolatban: az az önálló állam, amit a többi állam annak fogad el, de nincs százalékos meghatározás), mindenesetre volt egy érdekes mondat (az orosz könyveket most nem idézném):

Most képzeljük el az idézett helyzetet: “Jó napot, II. Ál-Dmitrij vagyok, a trónért jöttem”. (Valószínűsítem, hogy talán igazából nem ezen a néven bukkant fel, de ki tudja, az oroszoktól minden kitelik).

Snitt.

A reggelem azzal folytatódott, hogy az óvodában megpróbáltam kipuhatolni a hétfőre (hivatalos kezdés) szükséges egészségesigazolás mibenlétét, mire azt a választ kaptam, hogy két napnál nem régebbi kell, különben nem engedik be a gyereket (akit ma pl. gond nélkül beadtam). Ezen a ponton próbáltam valami ésszerű konszenzusra jutni, elvégre az összes gyermekorvos péntek reggel rendel utoljára, hétfő du először, hogy hosszabb legyen a hétvége, a gyermek láthatóan egészséges, de az volt a legbiztatóbb, amit mondani tudtak, hogy “nem vagyunk mi matematikusok, lehet, hogy nem számolgatjuk majd annyira a napokat”. Szóval vagy viszek egy igazolást, hogy a gyerek valamikor a múltban, történetesen óvodába járás közben egészséges volt, vagy berontok hétvégén az ügyeletre, hogy halaszthatatlan egészségügyi problémánk van, egészséges a gyerek, kérek erről igazolást.

Snitt.

A mai utolsó társasági esemény, amelyben részt vettem, abból állt, hogy a Zen-mesterünk kereste a cicás képeit (nem jpegek, hanem ő irl küld néha párat, nagyon menő), mire mondtuk neki, hogy valószínűleg eladtuk, a menstruáló macska (maneki neko művészi ábrázolásban) különösen kapós volt, olyat csináljon még. Én ekkor már az előszobában pakoltam és rohantam az igazolatlanul egészséges gyerekért, de azért hallottam, ahogy Tarhonyakártevő magyarázza a Zen-mesternek, hogy de tényleg, minden lány, aki meglátta, rögtön azt mondta, hogy ez egy menstruáló macska, mire beüvöltöttem, hogy és mi is, amire Tarhonyakártevő tájékoztatott, hogy tudod, lucia, mi is lányok vagyunk.

Egyébként ábra, hát most nem:

Mindezt összefoglalva, ez a világ bizarr, bizarr egy hely.

Még az előző bejegyzéssel kapcsolatban feljegyzésre méltónak találom annak bizonyítékát, hogy matematikusi vénám és egyéb jó tulajdonságaim mellett az idő fogalmát talán nem feltétlenül zseniálisan kezelem, ugyanis ma két olyan megjegyzés is kiesett a billentyűzetemből, hogy “de hát ezek régen nem voltak ennyire öregek”, és hogy “nem elég, hogy most a nagyapám lehetne, már akkor is a nagyapám lehetett volna, amikor megszülettem”.

Előrebocsátanám, hogy én szeretem a bankomat*, amúgy mostanában gondolkoztam azon, hogy miért, és azt hiszem, leginkább az ún. ügyfélélményért. Egyrészt a három általam próbált közül egyértelműen nekik van a legjobb netbankjuk (a másik kettőt gyűlöltem, ezt meg simán használom), másrészt az általam többször igénybe vett öt bankból egyedül náluk van az, hogy sok fiók, nem kell sokat várni, és amikor pl. azt mondom meggondolatlanul, hogy “ja, levélben írták meg? Én nem szoktam kibontani a bankos leveleket”, akkor nem az van, mint a többi bankban, hogy úgy néznek rám, mint egy csótányra, és udvariasan bár, de kioktatnak, hanem azt mondják, hogy igen, sok ilyen van, már dolgoznak azon, hogy lehetne a fontosabb tájékoztató leveleken feltüntetni azt, hogy ez egy fontosabb tájékoztató levél. Többször elnézést kértek már tőlem azért, mert hülye voltam, ilyenek.

Na, mindezt tekintetbe véve, azért volt ugye kávéillatú bankkártyás fiaskó, amikor a nagy hírverés után minden tök jó lett a bankkártyával, csak a kávéillatot nem sikerült beletenni. Ha veszem ezt, és a mai élményemet, egyre gyanúsabb, hogy valami nagyon durva átok ülhet rajtuk, mivel amikor ma áttúrtam a promóanyagaikat várakozás közben (nem kellett nagyon túrni, csak kétfajta volt), kicsit muszáj volt röhögnöm, mert az egyiken az a hatalmas főcím díszeleg, hogy EGYIPTOMI UTAZÁS VISA INSPIRE BANKKÁRTYÁVAL, és az egész szóróanyag egy kétoldalas turistaút-leírás Egyiptomról, amelyben részletesen fel van tüntetve, melyik városokban lehet ingyen pénzt felvenni, stb. (szerencsére 100%-ban újrahasznosított papírra nyomták, ez azért egy kicsit megnyugtató). Amikor megkérdeztem az ügyfélkezelőt, hogy ez mikori, azt felelte szomorúan, hogy egy hónappal ezelőtti, de nézzem meg, milyen szépek a fotók.

Nagyon, nagyon kíváncsi vagyok a bankom őszi zsenális marketinghúzására.

* Nem, nem fizetnek ezért, de üzenem, hogy ha ragaszkodnak hozzá, akkor nyugodtan! A számlaszámomat ismerik.

Volt ez a cikk arról, hogy hogyan kezeljük a koraszülöttek anyukáit, és gondolkoztam egy darabig azon, hogy reflektáljak-e rá (különös tekintettel arra, hogy éppen azt kellene az ex-koraszülöttemnek magyarázni, hogy miért boltatlan ünnep az augusztus 20., és ennek kapcsán a pünkösd, hát, nem egyszerű, pedig nem vagyok előítéletes, vannak magyar barátaim, még rokonaim is).

Szóval az a lényeg, hogy nem vagyunk egyformák, engem nagyrészt más dolgok zavartak, de ez érthető, elvégre a játszótéri meg az óvodai anyukákkal sem vagyunk egyformák, miért lennénk pont a PIC-en.

A kísértetiesen hasonló rész az volt, hogy egyszerűen tényleg rossz, amikor egy gyerek megszületésekor (aminek mi valahol minden aggodalom ellenére is örültünk az apjával) öröm helyett részvét-sms-ek vannak, de ez valahol érthető, viszont az nagyon-nagyon jól esett, amikor az akkori főnököm küldetett a sofőrrel egy akkora csokrot, hogy nem is volt elég nagy vázám, meg valami rendes méretű babacuccokat is vettek, és emlékszem, hogy könnybe lábadt a szemem, annyira meghatódtam, hogy jaj, mégis gratulál valaki, mire az éppen látogatóban lévő ismerősöm rögtön vigasztalni kezdett, hogy igen, ez mekkora érzéketlenség, de gyorsan mondtam, hogy nem, örömömben bőgök.

És igazából, bármennyire aggódtam is, meg bármennyire a gyereken járt az eszem, mindenből az volt a jó, ami normális, vagyis ha nem lábujjhegyen beszélnek velem, meg nem próbálják kitalálni, hogy mit akarok hallani, például amikor Sisso hozott nekem többek között bőrfeszesítő testápolót a kórházba, meg valami genderes könyvet olvasni, meg amikor az Agave fordításszervezője különösebb kásakerülgetés nélkül megírta, hogy nagyon drukkol, de ez ugye nem okoz késést a fordításomban, mert ha igen, akkor át tudják adni másnak (persze visszaírtam, hogy menni fog, és tényleg ment is, de valahogy jólesett, hogy úgy beszél velem, mint egy normális fordítóval, nem úgy, mint egy tragédia sújtotta drámai hősnővel), meg amikor a gyerek apja kiröhögött, ahogy ott szenvedtem a fejőgéppel, és mondtam, hogy olyannak érzem magam, mint egy ipari tehén.

Az egyáltalán nem hiányzott, hogy (az apján kívül) bárki bejöjjön velem a kórházba, sőt, zavart, amikor mégis, de ugye mások is látni akarták a gyereket, az se zavart, ha kérdeznek róla, akármekkora felkészültséggel, meg az sem, ha nem kérdeznek róla, mert úgy éreztem, érthető, ha nem érdekel mindenkit annyira egy olyan gyerek, akit meg sem fogdoshat.

Az valahogy a legkevésbé sem érdekelt, hogy esetleg más hibásnak talál-e a koraszülésben, éppen elég bajom volt azzal, hogy én hibásnak érzem-e magam (így utólag, a dolgokat lenyomozva, részben igen; cigizni egyáltalán nem cigiztem, inni egyáltalán nem ittam, viszont valószínűleg arról volt szó, hogy megemeltem magam (bevittem a kapuból egy bevásárlószatyrot), de előtte többször kérdeztem az orvosomat, hogy mennyire erőltethetem magam fizikailag, és ő azt mondta, hogy mindent csinálhatok, amit addig, ha ilyesmitől elmenne a gyerek, nem lenne szükség abortuszklinikákra, viszont nem vette észre, hogy rosszul tapad a méhlepény).

Igazából csak az egyértelműen rosszindulatba hajló megnyilvánulások ütköztettek meg vagy zavartak, és ilyenből is csak hármat tudok mondani, ami azért döbbenetes, mert ugye folyamatosan blogoltam a gyerekről, és az internetes világhálón azért tényleg mindenféle ember előfordul, de netes rossz élmény csak egy volt, amikor az abszinth bekommentelte (vagy bejegyzést írt, és más linkelte kommentben? Már nem emlékszem pontosan), hogy milyen gusztustalan, hogy becsövezett gyerekes képeket kell nézegetnie, amit először nem is értettem, mert ahhoz, hogy a gyerekről képeket lásson, nem csak a blogra, hanem valamelyik bejegyzésre is direkt rá kellett kattintania, szóval ez kicsit olyan volt, mint a viccben, ahol Marika néni kihívja a rendőröket a szeméremsértő szomszédlány miatt, de utána beleolvastam a blogjába, és abból kiderült, hogy konkrétan arra büszke, hogy ő bunkó (mármint ez így le volt írva, nem a sorok között kellett olvasnom hozzá), és így már tisztább volt.

A másik kettő a kórházhoz kapcsolódik, az egyik az volt, amikor bejött a repiscsaj a kismamákhoz, és osztogatta az újszülöttes csomagokat, és akkor az egyik ápolónő rászólt, hogy nekem ne adjon, mert lehet, hogy meghal a gyerek. Ez valamiért akkor borzasztóan rosszul esett (az például egyáltalán nem is, amikor a másik ápolónők rezignáltan végignézték, ahogyan elájulok előttük a folyosón), pedig tudtam, hogy nem fog meghalni (bár néha féltem, hogy rosszul tudom).

Illetve a PIC-es ápolónők között volt még egy, akiről onnan lehetett tudni, hogy műszakban van, hogy PIC-es anyukák sírtak a folyosón, ő volt például az, aki egyszer nem engedett be minket látogatási időben (ami amúgy is nagyon rövid volt, elméletben napi négyszer fél óra, gyakorlatban inkább húsz perc), mert takarítani kell, továbbá, amikor már szoptathattam, éppen ő volt bent, úgyhogy megkértem, hogy mutassa meg, hogyan tartsam a gyereket, mire azt felelte, hogy erre neki nincs ideje, mit képzel az anyuka, majd két perc múlva visszanézett hozzánk, és rám förmedt, hogy szarul tartom a gyereket, így a tüdejébe fog menni a tej, és tüdőgyulladásban meghal (de továbbra sem mutatta meg). És gyakorlatilag minden találkozásunk alkalmával eljátszott valami hasonlót.

És igen, volt egy csomó aggodalom, izgalom, szorongás, de az nem amiatt volt, hogy hogyan viselkedik velem a kicsoda, úgyhogy igazából csak annyit szerettem volna kihozni ebből az egészből, hogy légyszi, senki ne legyen direkt bunkó a koraszülöttes kismamákkal (továbbá a villamoson az útitársaival, a boltban a pénztárosnővel, a telefonban a gyerekeivel, stb), és akkor minden nagyjából rendben lesz.

Most fejeztem be a The Killing második évadát, és már a 2/11 epizód után is odacsipogtam az L.-nek, hogy azt hiszem, le kell dőlnöm egy kicsit (az volt az a rész (próbálom spoilerek nélkül), hogy először Linden és Holden megszerzik a papírt, hogy bejuthassanak a tudjuk, hova, utána az érzelmi hullámvasút, hogy nem találnak semmit, valaki nem lövi le a tudjukkit, utána valaki más mégis (na ez volt az egyetlen fordulat, amire számítottam), a megszerzett bizonyíték egyáltalán nem oda vezet, ahova gondolták, hanem ellenkezőleg, és a végén hazamegy a tudjukki), de ez a kétrészes fináléhoz képest annyira kismiska volt, hogy miután leperegtek az utolsó képkockák, csak ültem ott, és próbáltam visszaemlékezni az összes részre, és összerakni, miközben a fejemben Seattle volt, szemerkélő esővel, és amikor a gyerek azt mondta, hogy ő másodiknak a reggeli gabonapelyhéből kér ebédre, akkor szó nélkül adtam neki (pedig előtte rengeteg időt áldoztam a rántott csirkére).

És amikor az L.-lel beszéltem, akkor megkérdezte, hogy emlékszem-e, miről beszélgettünk pár hete a Lurdy Házban, majd felidézte nekem, hogy azt csacsogtam neki, hogy “ha valamiben biztos vagyok, akkor abban, hogy nem a [gyilkos] lesz a gyilkos”, de hát istenem, ha én biztos vagyok abban, hogy végre egy rendes sráccal ismerkedtem meg, akkor tuti kiderül róla, hogy pszichopata, egyszerűen csalhatatlanok a megérzéseim.

Normális, rendesen fizető kiadó szociológiai témákban járatos szerkesztőt keres egy könyv erejéig (ASAP, múlt szerdára :)).

Aki ilyen, vagy tud ilyet, írjon, és összekötöm (engem kellene szerkeszteni).

Update: kedves mindenki, köszönöm, nagyon sok jelentkező volt, innentől a kiadó választ, de mindenkit elmentettem a szerkesztői adatbázisomba, mert szokott ilyen lenni (ha valaki nem szeretne elmentődni, akkor szóljon).

Most így uborkaszezonban csak konzerv, mert nemrég (alig pár hónapja) fegyverek neve után kutattam, jobban mondva a brass knucklesből kiindulva feltettem valakinek a kérdést, hogy hogy mondják magyarul azt, hogy bokszer, és erről eszembe jutott az a réges-régi sztori,

amikor volt egy pasim (egyébként a történettől eltekintve meg kell jegyeznem, hogy ez volt az egyetlen pasim, aki egyértelműen és kategóriákkal okosabb volt nálam a matematikai-logikai intelligencia terén, mármint a többire is felnéztem ilyen-olyan szempontból, de azt hiszem, ő volt az egyetlen ember az életemben, aki mellett időnként tényleg hülyének éreztem magam, és ez egyébként jó volt), szóval volt ez a pasim, aki egyszer csak azzal kezdte a napi beszélgetést, hogy bement egy fegyverboltba, mert kell valami az embernek, ha esetleg megtámadják az utcán.

Na, én akkoriban még a mainál is sokkal virággyerekebb voltam, úgyhogy azonnal kifejeztem heves ellenérzéseimet, mert ahol fegyver kerül a színpadra, ott azt el is fogják sütni, és egyébként is, olyan 185-190 magas volt, házépítésben megizmosodott testalkatú, nálam tizenkét évvel idősebb, nem az az áldozattípus. És itt következett az a rész, hogy kölcsönösen lehülyéztük egymást, mert nekem fogalmam sincs az élet realitásairól, meg hogy milyen veszélyek leselkednek az emberre éjszaka az utcán, ahol bárki mögénk lopakodhat, és elvághatja a torkunkat, és a személyes sértettségeink odáig fajultak, hogy pár órára szakítottunk is, akkor bőgtem, meg minden, de aztán írt egy sms-t, és akkor megint jártunk.

Utána következett két nap, amikor észérvekkel és statisztikákkal próbáltuk meggyőzni egymást, ebben egészen a könyvtárig meg a hivatalos szervekig elmentünk, mert ugye az internetre bárki felírhat bármit, mindegy, nem sikerült, de végül meguntuk az egészet, és abban maradtunk, hogy kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás véleményét, és megpróbálunk túllendülni ezen.

Na és akkor a harmadik napon nekem eszembe jutott megkérdezni, hogy végül is milyen fegyvert vett (mert egyrészt kíváncsi voltam, másrészt ezzel is jelezni kívántam, hogy beletörődtem a dologba, és rendes társként támogatni kívánom a hülyeségeiben), és a válasz után majdnem megint szakítottunk, mert fetrengve röhögni kezdtem az ágyon, és olyan másfél percig nem tudtam megszólalni, utána a békesség kedvéért kimentem inkább a fürdőszobába, és ott folytattam tovább mindezt, a felelet ugyanis úgy hangzott, hogy dobócsillagot.

Szóval ma vezetékszakadás volt itt nálunk, amitől egy kicsit pánikba estem, mert így nem lehet dolgozni (amúgy asszem, írtam már valamikor, hogy vannak időszakok, amikor tönkremennek körülöttem az elektromos dolgok), úgyhogy berongyoltam az ELMÜ-be, hogy intézkedjenek, de mivel még mindig nem írattam át magamra az áramot (csak fizetem a csekkeket, de holnap tényleg átíratom, most rohannom kellett haza a gyerekhez, akire más vigyázott addig), eszembe jutott, hogy vinnem kéne valami meghatalmazást, hogy nyüzsöghetek ebben az ügyben, úgyhogy visszarohantam a még februárban, hasonló ügy miatt írt papírért.

Mindent rendben elfogadtak, beszkenneltek, két órán belül megjavították a hibát, én meg most este pakolom vissza a papírokat, és nézem, hogy a meghatalmazás, amit magammal vittem, egy budapesti postafióknak szól arról, hogy a volt főbérlőm átveheti az ajánlott leveleimet (ezt nagyon rendesen visszaadta nekem a váláskor).

Bár mondjuk nem hibáztatom őket, mindenkinek nagyon korrektül fel volt tüntetve benne az anyja születési neve, és az a lényeg.

Megdöbbentő módon, ahhoz képest, hogy életem egyik legkeményebb hete áll mögöttem, más szempontokból meg egészen jó volt. A kocsimat, amelyet múlt szombatra ígért a szerviz, ma kaptam meg (“két autószerelő kórházba került, és behoztak egy céges flottát”, mentegetőzött a főnök, lehet, hogy átnevezem Carrie-re, mármint az autót), a legközelebbi tömegközlekedési csomópont három kilométerre van tőlem, megbüntetett a Vas megyei rendőrkapitányság (bár soha életemben nem jártam Vas megyében, eddig azt sem tudtam, hol van), a munkaadóim nem fizetnek (öten szimultán, ami azért aggályos a szervizköltségeket is tekintve), a szigetre egyetlen este jutottam ki, akkor sem találtam meg brainoizt, mert pont akkor valamiért letiltották egyszer csak a kimenő mindenemet a telefonon (másnap reggelre jó volt), és azon kaptam magam, hogy valahogy mintha összeköltöztem volna egy pasival (átmeneti állapot).

Ez a helyzet abban kumulálódott, amikor valamelyik délután-este tűsarkú cipőben indultam gyalog hazafelé a tömegközlekedéstől, ridikülömben egy ólomkristály hamutartóval, egy tömör fém zenélős dobozzal, amelybe az van vésve, hogy “eredményes és áldozatkész pártmunkájáért”, és halott családtagjaimtól származó identitásommal (a gyökereimről csak annyit, hogy megfelelő részének prezentálása után simán bevennének a legszélsőségesebb munkásmozgalmi kommunista egyesületbe, alkalmazna a jobbik szóvívőnek, és mindeközben a gyereket is simán felvennék a Lauder Javnéba), de legalább így is utánam fütyültek két autóból (az ember örüljön annak, amit kap).

És mindeközben szerintem az ivóvízbe is keverhettek valamit, mert az ún. férfiak folyamatosan hisztiztek még az átlagosnál érthetetlenebb okokból is (nem csak velem), ennek következménye a mai párbeszéd:

én: Legalább te ne sértődj meg rám most, én nem tudom, mi van, de egész héten próbáltam mindenkivel a lehető legmegértőbb és kedvesebb lenni, erre rámcsapják a kommunikációs felületeket azzal, hogy nem elég a bajuk, de még én is megalázom őket.
nemén: Hát bazmeg, lucia, tudod te, milyen megalázó, amikor te kedves vagy? Ha kedves akarsz lenni, legyél kedves az ágyban, bár te csak olyanokat szeretsz, akik nem érdemlik meg.
én: Ööö, szerintem most ugorjunk.
nemén: Úgy érted, a tizedikről?

Felhívtam a rendszergazdát (mert ő általában mindent tud, én meg mindent meg tudok fogalmazni), hogy mi volt az, amit 16:30-kor a kocsiból láttam, hogy a budaörsi (törökbálinti?) TESCO előtt nem sokkal mintha egy ejtőernyős ugrott volna ki egy vitorlázógépből, csak nem nyílt ki az ernyője (még puffogtam is egy kicsit, hogy nem igaz már, hogy mostanában egyre tovább tolják az ernyőnyitást a hosszabb szabadesés végett), ezt követően pedig a vitorlázórepülő tett pár érdekes manővert, és utána szépen leszállt a Praktiker (esetleg a Jysk vagy a Brendon) tetejére.

A rendszergazda hosszan megfontolta a választ, majd azt felelte, hogy a parkolóban már biztos nem volt szabad hely.

Ma durva nap volt, megint sikerült égve hagynom a kocsiban a lámpát, lemerült a kisakku, kijöttek a szerelők, hosszan értetlenkedtek az elektromos szerkezet előtt, majd miután megmutattam nekik, mit hova kell csippenteni, és megnéztem interneten, hogyan lehet ilyenkor elektronika nélkül kinyitni a csomagtartót (nem triviális), tovább vacakoltak, és csak órák múlva távoztak.

Utána a gyerek nyaggatni kezdett, hogy rakjam már fel a függönyét, és ezt a feladatot megpróbáltam férfivendégünknek delegálni, aki azt felelte, hogy majd valamikor máskor szívesen, de most meghal, és közben dolgozik, nehari. Én viszont már napok óta tologatom a függönyt (sajnos csak átvitt értelemben), úgyhogy ekkor kicsit puffogva bár, de bevízszinteztem, felfúrtam, és felcsavaroztam a karnist az ötven fokban, és addigra olyan állapotba kerültem, hogy legnagyobbrészt viccesnek szánt megjegyzéseket tettem egyesek arisztokratikus, fizikai munkához nem szokott kezére.

A kezek tulajdonosa erre kedvesen mosolyogva felhívta rá a figyelmemet, hogy vasalni is mindig ő vasal helyettem, mert tudja, hol fekszenek a képességeim határai, amire én tájékoztattam, hogy nemisigaz, én úgy vasalok, mint egy istennő, vasalni mindenki tud, ahhoz sem magasság, sem találékonyság, sem testi erő nem kell, vasalni még 70-es IQ-val is lehet, majd demonstratíve elővettem a vasalódeszkát, hogy akkor most kivasalom a gyerek függönyét. Megjegyezném, nagyon örültem, hogy eszembe jutott, hol tartom a vasalódeszkát.

Férfivendégünk első ízben akkor röhögött nagyon, amikor tíz perc alatt sem sikerült installálnom a vasalóállványt, majd odalépett, és egy kapocs lepattintásával végett vetett a laokónivá fejlődő életképünknek, amelyen a gyerek egyébként nagyon jól szórakozott. Másodízben akkor röhögött még jobban, amikor halkan puffogni kezdtem, hogy ez a vasaló nem vasal, ő pedig ismét odalépett, és feltekerte a hőmérsékletét a majdnem nulláról (nem értem, miért kell ennyire megbonyolítani ezeket a háztartási eszközöket). Ezt követően kénytelen voltam beismerni, hogy valóban soha nem vasaltam még ezzel a vasalóval és ezzel az állvánnyal, de, védekeztem, volt már dolgom valamikor a ködös a múltban vasalókkal (azt hiszem).

Mindenestre, bármennyire is kivasalt helyettem másfél függönyt, szeretném megjegyezni, hogy egy úriember nem tette volna fel ezen a ponton azt a kérdést, hogy és felmosni megtanítson-e.

Nem akarok nagyon spoilerezni, és sarkkutatózni sem fogok tovább (nagyon sokat), de időnként azért felröhögök magamban, például a norvégokon, akik nagyon tudnak valamit. Az egyik legzseniálisabban aljas húzás például Amundsené volt, aki ugye leszaladta a Déli-sarkot Scott előtt, majd a szintén az Antarktiszon tartozó ausztrál kollégájának, Douglas Mawsonnak (aki öt órával késte le a hajóját, ezért ismét ott kellett telelnie, miután nagy nehezen menekült csak meg a halálból, gyakorlatilag puszta adrenalinból) “nagyrabecsülése jeléül” elküldte huszonhárom szánhúzó kutyáját (a csapat nem tervezett szánt húzni), mert így letudott egy gesztusértékű gesztust, ugyanakkor ugye nem kellett hazaszállítania a kutyákat.

A másik norvég a szerkesztők Fridtjof keresztnevű álma volt, aki mindeközben (Scottot lefutották, és éppen ténylegesen haldoklik) összefeküdt Scott feleségével, aki egyébként egy bohém és igen vonzó hölgy volt, és magánlevelezéséből utólag kiderült, hogy gyakorlatilag mindenkivel viszonya lett előbb vagy utóbb, akiről bármit is elneveztek az Antarktiszon (és nem halt meg nagyon hamar).

Mindeközben Scott ott hever a sátrában a megfagyást várva, és megírja utolsó leveleit, köztük nejének azt, amelyben felhívja figyelmét annak fontosságára, hogy újszülött gyermeküknek már az első naptól fogva adjon gyümölcsöt (a hozzátáplálás tudományága azóta ezt ismereteim szerint túlhaladta). Ez mondjuk sok mindent megmagyaráz.

Mawsonék pedig (a rengeteg kutya friss tulajdonosai) ezalatt elég bánatosak, és ehhez az is hozzájárul, hogy a hét emberből egy a tél során megőrül (mármint klinikailag), azt hiszi, hogy üldözik és figyelik (mivel fegyverrel fenyegetőzik, egy idő után tényleg figyelni kezdik), és egyszer csak benyújtja írásos lemondását, amire a csapat vezetője azt mondja, hogy oké, de 160 km / órás szél fúj odakint, mínusz harminc fok van (ezeket persze mérföldben meg fahrenheitben mondja eredetileg, én csak interpretálok), a ház, az élelem és minden ruha az expedíció tulajdona, mire a fickó azt feleli, hogy őt ez nem érdekli, ő lemondott.

Na, és ilyenek közepette még ki is kell menni kutyát etetni.

A mai nap komoly tanulsága számomra, hogy amikor az ember kora női hősei egyikeként megpróbálja a magánéletét összeegyeztetni a munkájával (titokban fordít), akkor bármilyen rövid idő alatt is kell ürügyet kitalálnia rajtakapás esetén, semmiképpen nem érdemes azt mondani, hogy csak pornóoldalakat nézeget, vagy más fiúkkal levelezik.

Nem viccelek.

“A szülőszobáink olyanok plazmatévével, fürdőszobákkal, hogy a közelünkben lévő magánklinikán sincsenek olyanok”

Erről az jut eszembe, hogy én ugye anno a János kórházban szültem rapid este 11-kor, és mivel a szülés után komplikációk miatt volt még egy kis altatásos műtét, reggelig bent tartottak a műtőben megfigyelésre, ahol tényleg volt plazmatévé, úgyhogy törött farokcsonttal és kábé deréktól lefelé lebénultan, a gyerekért aggódva alvás helyett kénytelen voltam végignézni egy hentelős filmet, amelyben láncfűrésszel szétdaraboltak valakit, illetve egy szoftpornót (ezeket adták (asszem, az RTL Klubon?) abban az időben).

Továbbá lehet, hogy a szülőszobákon van fürdőszoba (bár megnézni nem tudtam, mert az ott töltött időm alatt végig hozzá voltam szíjazva a műtőasztalhoz, nehogy leessek), viszont a nőgyógyászati kórtermekben nincsen, úgyhogy amikor másnap elindultam pisilni, akkor az út felénél, nagyjából az ápolónők recepciójánál éreztem, hogy mindjárt összeesem (nagy volt a vérveszteség), és udvarias hangnemben megkérdeztem, hogy nem tudna-e valaki a vécéig eltámogatni, mire azt felelték, hogy erre nincs idejük, majd beszélgetés közben különösebb izgalom nélkül végignézték, ahogyan nekitámaszkodom a szemközti falnak, és szép lassan lecsúszom rajta.

Megjegyezném, hogy ezeket már akkor is inkább viccesnek találtam, mint tragikusnak, de nekem nagyon alacsony a humorküszöböm.

Szóval a tavasz nagy részét általam érthetetlen oknál fogva azzal töltöttem, hogy a macaront védelmeztem különböző helyeken (Szegeden, Pécsett éjfél után, budapesti szaunákban, mittomén) és különböző emberek előtt, ami nem jellemző rám, mármint kit érdekel a macaron, de azért finom. Mármint a macaron nem egy íz, hanem egy állag (kívül ropog, belül puha, én ezt szeretem), és kicsi, és bármilyenre lehet csinálni, és például a csokitortát vagy a málnás omlettet is tökre bírom, de azokból egyet lehet egyszerre megenni, és az egyféle lesz, macaront meg lehet csinálni csokitorta- vagy málnásomlett-ízűre is, míg az előbbieket – érthető okokból – nem lehet macaronállagúra csinálni, mert az macaron lesz, nem pedig például rákóczi túrós. Mindegy, az a lényeg, hogy ennek köszönhetően lett egy olyan hírem, hogy ha valami nem tetszik nekem, akkor biztosan azért, mert nincs benne macaron.

Mondjuk a tatárbifszteket még jobban szeretem, de az szerencsére nem menő, úgyhogy senki nem bántja (nagyon örülök, hogy nem kell tatárbifsztekről beszélgetnem emberekkel).

Viszont, mint kiderült, a macaronnak van egy olyan tulajdonsága is, hogy bármit megold, mert mondjuk az emberrel közlik, hogy mittomén, augusztus-szeptembertől eljön a világvége, megjelennek a zombik, meg minden, kivéve, ha Münchenbe költözik az ember, aki természetesen nem fog egy ártatlan, védtelen gyermeket Münchenbe vinni. Szóval az ember (na jó, elképzelhető, hogy nem mindenki), erre úgy reagál, hogy megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat a rossz hír hozójával, és elvonul a világ elől mély búbánatba merülni, ami egy kicsit nehezére esik, mert közben van fűtött medence, süt a nap, van Balaton, rég nem látott ismerőseivel találkozik, és ételeket raknak elé halomban, jó a munka, de esküszöm, hogy a szóban forgó ember tényleg lelkiismeretesen megpróbált borongani szabad pillanataiban.

Utána jött az a rész, ahol a rossz hír hozója írt egy üzenetet azt kérdezve az embertől, hogy hogy van. Ez az üzenet természetesen (megint csak fenntartom a lehetőséget, hogy ez nem mindenkinek természetes) hosszas dekódolásra szorult, utána jött a nagyon átgondolt válasz, mely szerint “minden rendben, csak macaron nincs”, amelyet megszövegezője egyrészt végtelenül szellemesnek talált, másrészt kicsit úgy érezte, hogy ezzel túlságosan kiadta magát, elvégre ez tulajdonképpen Tatjána levele lerövidítve, ha úgy vesszük, az meg milyen ciki már.

Amikor öt perc múlva sem jött válasz, akkor elkezdte gyanítani, hogy ez azért mégsem volt olyan Oscar Wilde-ian szellemes.

Amikor három óra (basszus, HÁROM ÓRA! Három óra alatt az Ulysses rövidített változatát is meg lehet írni) sem jött válasz, akkor az árgépet kezdte bogarászni a neten, hogy csomagban küldhesse a fűnyírót, csak közben elterelte a figyelmét, hogy muszáj volt elmenni a masszázsra.

Másnap már fűnyírót küldeni sem volt kedve, the guns were exhausted, the bullets were blank, de este azért megpróbálta rosszul érezni magát az erkélyen a kindlével és a mojitóval, amelybe elfelejtett rumot tenni, csak nem volt kedve felállni, mert lágyan fújt a szellő.

Viszont ebben a lélektani pillanatban, amely csak nem akart a teljes kétségbeesés határára sodródni, sőt, kábé olyan ütemben haladt felé, mint Joe Simpson törött lábbal az Andok gleccserhasadékában, hirtelen felhívta a fűnyírótlan ember, azzal, hogy van-e kedve találkozni. Főszereplőnk erre teljesen logikátlanul (mivel rendszeresen szokott találkozni az általa kedvelt emberekkel, és találkozni ülve is lehet) azt felelte, hogy hát, most olyan jól ül. És itt jön a drámai fordulat, amelyben a fűnyírótlan ember egyetlen mondatban összefoglalja a Büszkeség és balítéletet, amely mondat úgy szólt, hogy “van nálam egy tálca macaron, és kurvára neked hoztam mindet” (Bár lehet, hogy ez mégsem Jane Austen, inkább Mario Puzo).

Szerencsére kiderült, hogy ebben az esetben a “tálca” nem csak ilyen szimbolikus izé volt, és bár a macaron igen, de minden szimbólum nagyban fel tud értékelődni attól, ha meg lehet enni (Coelho). És immár kísérletileg (bár kontrollcsoport nélkül) bizonyított tény, hogy az embert úgy a harmadik macaronnál már nem érdeklik annyira a zombik, a hatodiknál meg a fűnyírók sem, a kilencediknél meg ez lesz minden világok legjobbika. És huszonnégy darab volt összesen.

Igazából csak ennyit akartam mondani a macaronról.

Nagyon-nagyon szeretnék találni egy olyan embert, aki cipőbolt-hálózatnál volt/van üzletvezető, vagy legalább eladó (nem, nem a fétismeről van szó!), pár órás teljesen legális és erkölcsös munkára (interjú), nem ingyen, ja, és nem magamnak. Létezik ilyen?

Tegnapelőtt hadat üzentem egész Németországnak (de ő kezdte!), tegnap azt mondtam a kerti partin, hogy “szérmaromhalc”, ma meg kaptam egy olyan levelet, hogy “tudsz nekem segíteni abban, hogy 1 mondatot lefordítasz oroszra? (nem cirill betűkkel, elég fonetikusan leírni), csak ennyi lenne, hogy “Hova a faszba tettem azt a rohadt plutóniumot?” köszi!”. Mindennek az a tanulsága, hogy szeretem az ismerőseimet (még ha néha olyanokat is mondok nekik, hogy szérmaromhalc). Németországot nem szeretem (csak az egyértelműség kedvéért, van, aki nem tud a sorok között olvasni).

Ja, ezt meg tegnap írta Tarhonyakártevő (engem csak cc-zett, de szerepelek benne, pedig a levél felénél berohantam a folyosóról azzal, hogy “írjál nekem csak annyit a címzettet cc-zve, hogy “szerintem félrekúr, lucia!””):

– És írtál neki? – kérdezte a cigarettásdoboz után kotorászva.

– Nem, ezt még be akarom fejezni – felelte a másik, fel sem nézve.

A lány hosszan gondolkodott, melankolikusan bámulva kifelé az ablakon. A tekintetében hosszú sorban délre húzó madarak tükröződtek, mint megannyi menekülteket szállító jajongó vagon.

– Én is annyi mindent be akarok fejezni – vette elő az öngyújtóját, a keze enyhén remegett -, például az életet.

– Nem kellene ennyire a szívedre venned. Egyszer majd rajzolni fog.

– De ma már nem rajzolhat, elmúlt a kedd. Már szerda van. Szerdán nem fog keddit rajzolni. Szerdán felkel és jár. Szerdán szappanoz. Szerdán szomorú. Szerdán szamuráj.

– Azt hiszem, te türelmetlen vagy.

– Az én hitem meghalt, amikor Godot nem jött el. Ez egy Isten nélküli világ. Immár – tette hozzá némi töprengés után.

Mondjuk azóta elmúlt.

A hétvégei, hat órán keresztül tartó kóros evésből (oké, Isolde Lánya csak negyven percig csinálta, de neki van mentsége) egyrészt az a momentum maradt meg, amikor brainoizzel a sarok mögé, a szélárnyékba bújtatott szenes grillsütő mellett vacogva (én ezt dacból valami könnyed nyári ruhában tettem, mert eldöntöttem, hogy június utolsó napján igenis pántos izékben fogom a szabad ég alatt jól érezni magam) fordításról beszélgetünk illegálban, brainoiz a hip-hop szubkultúra terminológiáját magyarázza tudásra éhes füleimnek, miközben szórakozottan bámuljuk a mellettünk elrepülő papírtányérokat, nájlomzacskókat és szalvétákat, és amikor az L. is elhalad mellettünk, megjegyzi, hogy úgy melengetjük a kezünket az eszköz felett, mint a New York-i hajléktalanok,

másrészt az, amikor az említett faszenes grill mellett bámuljuk merengve brainoiz csajával és alie-vel azt, ahogyan az L. kolbászai mellett felcsapnak a lángok, és alie éppen azt magyarázza, hogy az ő szíve egy csatornafedélre nyílik, egy nagylyukú csatornafedélre, majd tisztázzuk, hogy melyik oldalról,

harmadrészt az, amikor beszólnak nekem, amiért nem hozom el offline ismerőseimet, akik egyrészt nem tudnak a blogomról, másrészt titkosszolgálati módszereimmel (értő hallgatás) kiderítettem róluk, hogy úgy vélik, miszerint a bloggerek kora huszonéves, depresszív, saját élettel és életcélokkal nem rendelkező gyermeteg illetők, és utána egyrészt magyarázkodom, hogy hát az így túl sok lenne egyszerre, ha engem mindenki luciának szólítana, és ebből kiderülne, hgy kora huszonéves vagyok, és nincs életem, másrészt miután nyávogni kezdtek, hogy nincs-e valami játék, amire Sulemia elővette a dobókocka-scrabble-t, mire alie vereséget nem ismerő elszántsággal kirakta belőle azt, hogy “fasz”, majd agnus azonnal leinstagramolta, azért megjegyeztem, hogy noha én tudom, hogy ez igazából a kifinomultság túlsó oldala, de talán avatatlan közönség előtt megnehezítené a gyermetegség cáfolását (erre való reakcióiul kirakták inkább, hogy “pénisz”),

negyedrészt az, amikor a konstans evés negyedik órája magasságában megkérdezem alie-t, aki a fűben nyöszörög hanyatt, hogy kér-e a frissen kisült szügyből, amire azt feleli, hogy ha egy mozdulatot is kell tennie érte, akkor nem, úgyhogy játékosan a szájába tömök egy darab Jack Daniels barbecueszószba mártott komolyan profi húst, amelyet utána pár M&M’s-szel fojt le.

És akkor ebben most benne van minden, amiért blogolok, és amiért nem.

Azon gondolkoztam, hogy mostanában akár sorozatokból és regényekből is összevághatnám a blogomat, nemrég például szinte szóról-szóra ugyanazt a párbeszédet folytattam le valakivel*, mint a The Killingben láttam később:

– Yes, everybody lied to you. Uh, it’s called a surprise. The normal human response is shock, laughter, jumping up and down. Or you could launch an investigation…
– Okay, I get it…
– Or establish a timeline.
– Shut up.

Aztán blogírás helyett inkább nyomogatni kezdtem az RSS-olvasómat, és brainoiz reblogolta a Veridian Dynamicstól, hogy today we all could have been proud employees of VD, és akkor eszembe jutott, hogy most blogolás helyett sokkal fontosabb lenne, hogy megnézzek pár lényeges részletet a Better Off Tedből, akármilyen határidőm is van akármikor (pedig ilyenkor inkább blogolni szoktam, vagy elmosogatok, vagy cipőt vásárolok, de most csapágyat kellett), és azt kell mondjam, hogy kiállta az idő próbáját, még mindig zseniális, Veronica Palmer még mindig role model és ikon, úgyhogy nézzen mindenki BOT-epizódokat, meg persze a Jabberwocky prezentációt (And how do we redefine? With a new definition!).

* Nem, nem az L. volt. Igen, vannak más ismerőseim is.