Most fejeztem be a The Killing második évadát, és már a 2/11 epizód után is odacsipogtam az L.-nek, hogy azt hiszem, le kell dőlnöm egy kicsit (az volt az a rész (próbálom spoilerek nélkül), hogy először Linden és Holden megszerzik a papírt, hogy bejuthassanak a tudjuk, hova, utána az érzelmi hullámvasút, hogy nem találnak semmit, valaki nem lövi le a tudjukkit, utána valaki más mégis (na ez volt az egyetlen fordulat, amire számítottam), a megszerzett bizonyíték egyáltalán nem oda vezet, ahova gondolták, hanem ellenkezőleg, és a végén hazamegy a tudjukki), de ez a kétrészes fináléhoz képest annyira kismiska volt, hogy miután leperegtek az utolsó képkockák, csak ültem ott, és próbáltam visszaemlékezni az összes részre, és összerakni, miközben a fejemben Seattle volt, szemerkélő esővel, és amikor a gyerek azt mondta, hogy ő másodiknak a reggeli gabonapelyhéből kér ebédre, akkor szó nélkül adtam neki (pedig előtte rengeteg időt áldoztam a rántott csirkére).

És amikor az L.-lel beszéltem, akkor megkérdezte, hogy emlékszem-e, miről beszélgettünk pár hete a Lurdy Házban, majd felidézte nekem, hogy azt csacsogtam neki, hogy “ha valamiben biztos vagyok, akkor abban, hogy nem a [gyilkos] lesz a gyilkos”, de hát istenem, ha én biztos vagyok abban, hogy végre egy rendes sráccal ismerkedtem meg, akkor tuti kiderül róla, hogy pszichopata, egyszerűen csalhatatlanok a megérzéseim.