Szóval, a munkahelyre többé (kölcsönös megegyezéssel) nem bejárós időszakom eleje egyelőre nagyon jól telik, kisebb krízisektől eltekintve (autó, de erről később). Rögtön a többnapos, elutazós rendezvénnyel kezdődött, amelyre hirtelen felindulásból alie-t is elvittem vigaszként (de nem járunk, vagy ilyesmi), aki előtte azért némileg riadtan megkérdezte, hogy ugye ott nem csupa intellektuális program és ember lesz, de megnyugtattam, hogy nem, és amikor a megérkezés után közvetlenül elsétált mellettem Mizsa, aki köszönt, és ezzel majdnem egyidejűleg a kezembe nyomott egy fröccsöt, ez be is igazolódott. Egyszer vettünk majdnem részt intellektuális programon, amikor a rendszergazda mindenképpen rá akart beszélni, hogy nézzük meg a színes, fekete-fehér [sic] animációs filmet, amely egy magányos ausztráliai öregasszonyról és egy amerikai autista nyugdíjasról szól, de résen voltam (bár mondjuk én azt is szerettem, amelyikben a három hajléktalan örökbefogad egy csecsemőt, úgyhogy lehet, hogy ez hiba volt).

A magam részéről olyan terveim voltak, hogy nagyrészt bánatosan busongok egy sarokban, de legalább kialszom magam. Ezek akkor borultak fel végleg, amikor valamelyik reggel, olyan időben, amikor a rendes emberek már futni meg jógázni mentek, én még az előtérben pezsgőztem (az, hogy ki mikor mit mondott, szerintem fel fog bukkanni még itt-ott az életművemben, ha letisztult).

Szóval mindezek és két nap alatt összesen olyan hat óra alvás után riasztottak, hogy már menni kellene vitorlásozni Tarhonyakártevő vitorláskapitány ismerőse által, úgyhogy összeszedtük magunkat alie-vel, és elsétáltunk a kikötőbe. Útközben azért közöltem vele, hogy amennyiben valamelyikünk vízbe fulladna, az összes cuccukat tartalmazó kocsim slusszkulcsa a táskámban van, és elmagyaráztam, hogyan kell vele kinyitni az autót. Alie erre azt felelte, hogy nyugodjak meg, nem fogok vízbe fulladni, amúgy Tarhonyakártevő tud-e vezetni.

Ezt követően az első udvariassági körök után a hajón is megkérdeztem higgadt hangon, hogy mitől nem fogunk erről beesni az édesvízi cápáktól hemzsegő vízbe, amire azt a választ kaptam, hogy Fa Nándor hajója is pontosan ilyen, ez nem tud felborulni. Mindenesetre az alváshiányom ekkorra már felülmúlta az életösztönömet, úgyhogy betájoltam a mentőmellényeket meg a mentőöveket, kiterültem, majd valahogy eltelt öt óra, és eközben meglepően nagyon jól éreztem magam (és csak néha gondoltam az önmegnyugtatás végett Fa Nándorra). Az út végén aztán elhangzott a sztori, amikor Fa Nándor francia haverja már kihajózáskor vízbe fulladt (több másik vízbefulladós történet mellett), és akkor vihar is támadt, de egyrészt ekkorra már olyan zen lettem, hogy minden mindegy volt, másrészt alie megnyugtatott, hogy van vészforgatókönyv (amely abból áll, hogy ha vízbe zuhanok, akkor kimentenek), szóval most valahogy az van, hogy a kapitány facebookon agitál, hogy kérjem meg Tarhonyakártevőt, hogy vigyen le minket megint, én pedig nem tiltakozom.

Hát valahogy így.