Köszönöm, most már jól vagyok, bár lehet, hogy ma reggel rontottam el az életemet, mivel visszautasítottam, amit az Univerzum tálcán kínált, de szoktam ilyet csinálni (nem felvágásból).

Az volt, hogy a munka előtt a biztonság kedvéért azért elugrottam a patikába medveszőlőlevél-teáért, és természetesen az összes ezerreceptes áfásszámlás bankkártyás előttem állt a sorban. Ehhez egyrészt joguk van (mármint ha alaposabban belegondolok, el kell ismernem, hogy mindenkinek joga van az én patikámban kiváltani a receptjét), de nem hagytam magam ettől zavartatni, hanem szlávos arcot vágtam, és csúnyán néztem, hogy legközelebb kétszer is meggondolják. A tekintetemmel ölni lehetett volna, mármint ha a tekintetem ölésre alkalmas tárgy lenne, nem pedig fogalom (én fogalomként definiálnám barkochbában), és akkor sem tettem vissza a zsebembe, amikor a kettővel előttem álló pasas (a sokreceptes) visszanézett, szintén csúnyán.

Mindenesetre valamikor sorra kerültem, és mondtam a medveszőlőt, mire a patikus joviálisan visszakérdezett, hogy fáj-e a pisilés. Ettől egy kicsit megrogyott a tartásom, de beismertem a dolgot, noha a sokreceptes még ott pakolászott, majd kértem TEVA 500 mg-os C-vitamint is, és csacsogtunk még egy kicsit arról, hogy a gyereknek kell, csak ezt eszi, és ezért nem kérem a drágábbat.

Snitt.

Az önérzetem maradékának roncsaival (de legalább a cipőm szép) kivonultam a patikából, ahol kiszólt nekem a sokreceptes egy BMW-ből, hogy helóbocs. Én ekkorra már nagyjából megbocsátottam, mert buddhai jellem vagyok, de úgy gondoltam, hogy oké, ha ezt akarja, akkor játsszuk le, vannak hatékony érveim, nincs paragrafus a tekintetem ellen, meg ilyenek. De ekkor kibillentett egyrészt azzal, hogy nem találkoztunk-e már valahol (de, a patikában, mondtam, mert annyira vicces vagyok), majd megkérdezte, hogy nem vihetne-e haza, látott már a környéken. Itt egy pillanat alatt átfutott az agyamon, amint hazavisz, én visszasétálok a kocsimért, utána egyszer-egyszer összefutunk a patikában a húgyúti problémáim kapcsán, egy idő után már előreenged a sorban, egyre jobban megismerjük egymást, rájövünk, mennyi közös van bennünk, egy kétségbeesett, viharos éjszakán, amikor minden olyan reménytelennek tűnik, felhívom, hogy soha nem fogom tudni leadni ezt a könyvet, ő átjön hozzám és főz teát, az esküvőnkön egyszerű szabású, ekrü színű selyemruhát viselek pántos cipővel (semmiképpen nem hegyes orrúval), lesz egy kisfiunk meg egy kislányunk (mondjuk lehet két fiú is), amikor a kisebbik bölcsibe megy, akkortájt érzem azt, hogy valami nincs rendben, és nem tehetek róla, de a Laci legalább odafigyel rám és beszélget velem és őt érdeklik a helyi újságban megjelent cikkeim, ő meg ezt csak valami hobbinak tartja, vágom a földhöz a tányért (a gyerekek a nagyanyjuknál vannak), mire kis szünet után visszafogott hangon közli velem, hogy csak hónapjai vannak hátra, komoly fájdalmakkal küzd, de gondoskodott rólam, meg a gyerekekről.

Azért ennyi idő alatt biztosan megszeretném annyira, hogy hiányozzon, meg egyébként is, mit csinálnék egyedül három kamaszodó gyerekkel, gondoltam a receptjeit nézve, miközben azt mondtam, hogy bocs, de kocsival vagyok.

(Megjegyezném, amikor legutóbb csúnyán néztem valakire (egy nőre) a MÁV-pénztárnál hasonló okokból, akkor utána odajött hozzám, hogy nincs-e egy zsepim, valamit rosszul csinálok).

Szóval az előzővel igazából arra akartam kilyukadni, hogy ez így nekem alapvetően inkább vicces, mint tragikus, de vannak emberek (ők is magyarok, itt élnek közöttünk, stb), akiknek nincs választásuk, mert mondjuk nincsenek orvos barátaik vagy ismerőseik, és egyébként sem érnének rá velük ebédelni, meg egyáltalán, azért könyvkötők lettek, és nem orvosok, hogy ne nekik kelljen azon gondolkozniuk, hogy melyik antibiotikum mit csinál.

Úgyhogy bár nem vagyok egy kritikátlan Meskó Bertalan-rajongó, de minden erkölcsi támogatásom az övé, amiért és ahogyan az orvos-beteg kommunikáció reformját propagálja (mármint azt, hogy ez egy kétoldalú kommunikáció legyen, az orvos és a páciens közösen hozzák meg a döntéseket, a betegeknek (és az orvosoknak is) álljon rendelkezésére megbízható internetes forrás a betegségeikkel kapcsolatban, stb). Ismerem azt az érvet, hogy de hát a pénzhiány, amire mondhatnám, hogy én spec mennyi tébét fizetek be havonta, de nem mondom, egyrészt, mert tudom, hogy annak egy része a társadalmi szolidaritásra megy, másrészt meg mert ez nagyrészt nem pénzkérdés.

Van ugye az üzemorvosunk, aki a Schrödinger üzemorvosa, mert csak akkor lehet megtudni, hogy bent van-e, ha megnézi az ember, semmi egyéb információból nem lehet kikövetkeztetni (legutóbb valami hajnali kettőkor találtam a szobájában, de nem kérdeztem semmit, csak szivélyes magatartásommal éreztettem vele, hogy helyeslem a benttartózkodását), viszont mindig mindent megbeszél velem a kórságaimmal kapcsolatban, és most nem mélylélektani elemzésekre gondolok a torokfájásom és a gyermekkori traumáim összefüggéséről, hanem elmondja nagyjából öt mondatban, hogy szerinte mi bajom van, mit tud erre felírni előnyökkel-hátrányokkal, tekintetbe veszi, hogy dolgozni fogok-e vagy hétvége jön, megkérdezi, hogy hogy van a gyerek, és mindezzel egyrészt ad nekem egy jó értelemben vett felelősségérzetet (ha részt veszek a gyógyszerrel kapcsolatos döntési folyamatban, akkor sokkal nagyobb eséllyel váltom ki és szedem be, mintha csak mágikus pirulák lennének), másrészt azzal, ahogy velem beszél (mint egy felnőtt emberrel, tehát úgy, ahogy normális lenne, csak az állami egészségügyben nem megszokott), eleve felére csökkenti a stresszhormonjaimat ahelyett, hogy megduplázná.

Viszont ha bemegyek egy rendelőbe (amit részben az én járulékaimból tartanak fenn), és nem hajlandóak időpontot adni, azzal azt kommunikálják felém, hogy az én időm meg diszkomfortom kevesebbet ér, mint az orvosé (akit az én járulékaimból fizetnek, igen, így tizenkettedike felé ez mindig fájó pont), és ezzel, meg a bizonytalanságban tartással belekényszerítik az (eleve kiszolgáltatott helyzetben lévő) embert egy [büntetésben lévő gyerek] – [szülő] kontextusba, ahonnan már annak is örül, ha nem köpik le kapásból. És tisztában vagyok azzal, hogy az orvosok hány éven át tanulnak keményen, és mekkora felelősség van a vállukon, stb, és meg is érdemlik, hogy tiszteletben tartsam az enyémet jóval meghaladó tudásukat, illetve betartsam velük szemben a kulturált emberi viselkedés szabályait, ugyanakkor én is (mindenki mással együtt) megérdemlem, hogy velük egyenrangú felnőtt emberként kezeljenek, ne hozzanak kínos helyzetbe*, és tekintettel legyenek az elszállt drágagyógyszer-mániámra meg a tejfehérje-allergiámra, még akkor is, ha véletlenül pizsamában sétálok át a rendelőbe (de tényleg nem látszik rajta, hogy pizsama, engem is ez tévesztett meg, miközben elhagytam az otthonomat).

És igazából a süti / hálapénz dolog sem zavar, amennyiben nincs hatással a szolgáltatás minőségére (és a szolgáltatásba nem tartozik bele, hogy szélesen mosolyogjanak rám, vagy a gyerekről kérdezzenek, az extra), sőt, ezeknek a dolgoknak lehet egy kis mágikus ereje is (áldozunk a nagy fehér istennek, cserébe meggyógyít), de ne legyen már elvárt, vagy kötelező.

Szóval nagyjából ez az az öt dolog, amivel engem rá lehetne bírni, hogy rendeltetésszerűen használjam a háziorvosi hálózatot (és ne ügyeletekre essek be, ha végképp halálomon vagyok):

1. Időpont. És nem tör rám a katatón roham, ha csúszás van, előfordul az ilyen, de az időpontra hívás annak a jele, hogy legalább megpróbálták a lehető legkevésbé kényelmetlenné tenni számomra a helyzetet.
2. Egyértelmű tájékoztatás a szabályokról. Mikor lehet bemenni (ne kelljen háromnegyed órát várni a csukott ajtó előtt, miközben bent azt hiszik, hogy nincs kint senki), kabátot-táskát be kell-e vinni / nem szabad bevinni, tényleges rendelési idő, és az összes többi olyan apró Íratlan szokás, ami mindenhol máshogy van, és aminek a megszegéséért lekezelően ráförmednek az emberre.
3. Tájékoztatás. Pár mondatban mondja már el az orvos, hogy mi bajom van és hogy mik az opciók. És ne csak nekem, hanem Marika néninek is. Szerintem nem veszélyezteti a nemzetbiztonságot, ha megtudom, hogy vírusos torokgyulladásom van-e, vagy bakteriális felsőlégúti fertőzésem. És mondjon még két mondatot arról, hogy a közérzetem mitől lenne jobb (tüneti kezelés).
4. Tanúsítson velem szemben egy két idegen között alapértelmezettnek vehető udvariasságot (ahogyan én is vele szemben). Virág a születésnapomon. Visszaköszönés. Sértő megjegyzések mellőzése. Artikulált szóképzés.
5. Ez már tényleg csak extra, viszont meglepően sokat segíthet: bármilyen apró kedvesség. Mosolyogva hellyel kínálás. Elnézéskérés, ha csúszás van. Milyen csinos a pizsamája, hölgyem. Akármi, ami kizökkenti a hangulatot egy kicsit abból az alaphelyzetből, amelyet egy kopott műanyag székekkel telerakott, világoszöld csempés váró képes tizenhárom másodperc alatt generálni, miközben az ember görcsösen összeszorított combokkal inkább meghal, minthogy rendeltetésszerűen használja a rendkívül gyanús mellékhelyiséget, ahol nincs vécépapír.

És ez igazából nem sok (ez lenne normális), nem pénzkérdés, és a szabad háziorvos-választás óta mindent kivetett volna magából a rendszer, ami nem ez, ha minden beteg lenne annyira hisztis, mint én tudatosan jutalmazna a választásával, és nem úgy lenne vele, hogy végül is jó ez, legalább nem ütött meg, és egyébként is, én kérdezek mindig hülyeségeket, mi közöm hozzá.

(Oké, de álmodozni azért lehet).

* Ehhez azért szerintem egy normális körülmények között felnőtt átlagembernek nem kellene külön pszichológiai képzés, vagy bármi ilyesmi.

Az van, hogy hólyaghurutom van, ami általában el szokott múlni a tőzegáfonyától meg az orvosi medveszőlőlevél-teától, most viszont nem, az üzemorvost két napja nem találom, és ez felzaklatott, úgyhogy ebben a módosult tudatállapotban felmerült bennem, hogy megpróbálkozom a helyi háziorvossal (az utóbbi kábé tíz évben egyszer mentem háziorvoshoz, amikor a terheskönyvembe kellett a pecsét, és az nagyon ügyesen bepecsételte nekem a dolgot, valószínűleg ez az emlék ködösítette el a józan ítélőképességemet).

Szóval szépen kikerestem, hogy ki van a legközelebb, és felhívtam, hogy időpontot kérjek, amivel sikerült teljesen megdöbbentenem az asszisztenst (bár utána tisztáztuk, hogy igen, pesti vagyok), és végül kiegyeztünk abban, hogy menjek a hivatalos rendelési idő első órájában, mert a doktor úr utána már nem szokott bent lenni (?).

Mindegy, kivártam az előttem (és a rendelési idő előtt, biztosra mentek) érkezett hat embert, majd szembesültem azzal, hogy a doktor úr egy olyan antibiotikumot ír fel nekem, amit az elmúlt tíz évben nem szoktak, mert szétszedi az ember gyomrát, meg minden. Amikor ezt megemlítettem, és konstruktív javaslatokat is tettem (nem az intereneten olvastam dolgokat, hanem tudom, mi szokott segíteni), azt mondta, hogy az drága, és vegyem be tejjel, ha a gyomrom miatt aggódom. Namármost nekem van egy enyhe tejfehérje-allergiám, ami általában nem okoz gondot, de ha amúgy is bizonytalan a gyomrom, akkor kivesz belőlem még egy lapáttal, de amikor ezt is szóba hoztam, akkor láttam a doktor úr szemében, hogy ne hisztizzek már ilyen hülyeségekkel, mint a new age-es tejfehérje-allergia, örüljek, hogy olcsó gyógyszert írt fel, és egyébként meg egyszerűen haljak meg a természetes kiválasztódás által, ha nem bírom azt az antibiotikumot, ami Marika néninek hatvan éve jó, és még házi sütit is szokott hozni hálából (láttam), de mondani csak annyit mondott mintegy végszóként, hogy ne hajtsam össze a papírt (felírta egy cetlire az asszisztensnek, hogy milyen receptet adjon, az összehajtástól valószínűleg kimegy belőle a mágia).

Na mindegy, az a lényeg, hogy valószínűleg mégsem fogok meghalni, mert írtam egy kétségbeesett levelet az üzemorvosnak (kérem, válaszoljon, különben öngyilkos leszek), aki visszaírt, hogy szabin van, de menjünk el ebédelni, és addigra vált ki nekem gyógyszert (oké, ez a másik véglet, de valahol azért mégis szimpatikusabb).

Szerencsére vannak helyzetek, amikor nem korlátoz az önkifejezésben a lépcsőház-effektus, és azonnal eszembe jut a megfelelő válasz, például arra, amikor ma ott álltam egy portán, kezemben egy csokor vörös rózsával*, kicsit szakadt harisnyában**, és azzal búcsúztattak több ember füle hallatára, az átlagosnál kicsit jobban artikulált és emeltebb hangon, hogy “még szerencse, hogy vagy nekünk, mert így nem kellett profi pornószínésznőt hívnunk”, én pedig rögtön rávágtam, hogy hát most köpni-nyelni nem tudok.

(Mert kínos lett volna elkezdeni ismeretleneknek magyarázkodni, hogy igazából arról van szó, hogy az egyik kolléga talált egy különösen nagy epret a többi között, és fel akarta tenni instagramra, de akkor már úgy akarta befényképezni, hogy látszódjon, mekkora, mondjuk egy emberi tenyérben, és akkor elkezdtek arról beszélni, hogy de akkor már egy profi pornószínésznő tenyerében kellene, mert azoknak direkt kicsi a kezük (meg a mellükön kívül mindenük), hogy nagyobbnak látsszon benne az eper, és akkor egyszer csak mindenki rám nézett, nem nagyon volt választási lehetőségem).

* Odafelé menet megint megszagoltam az egyik kertből kilógó rózsákat (nagyon szépek), mire előugrott a bokor mögül egy idősebb bácsi, hogy á, most végre elkapott, és nagyon örül, hogy tetszenek a virágai, hadd adjon pár szálat.

** A gyerek még nem tud cipőfűzőt kötni, ezért csak tépőzáras cipője van, amit néha segítek fel-levenni, ha sietünk, nem akarok róla beszélni.

Kihallgatott beszélgetés (voltak nagyon színvonalasan beöltözött cosplayesek, meg minden):

Egyik: Hallottam, amikor az elf azt meséli valakinek, hogy ő most már civilben buddhista, és annyira buddhista lett, hogy mostanában amikor a felesége mondjuk a közepén egyszer csak abbahagyja a takarítást, akkor már nem kúrja fel magát, és nem beszél vele csúnyán, hanem odamegy, és összesöpör.

Másik: Szóval a buddhizmus segítségével sikerült felülemelkednie a saját seggfejségén?

Egyik: Igen.

Másik: Ez végül is jó.

Egyik: De várjál, nem ez a vége. Hanem egyszer csak megjelent a feleség, egy átlagosan lepukkant, duci kismama, babakocsival, meg minden, és akkor úgy mentek, hogy az elf vonult elöl fenségesen döngő léptekkel, lobogó köpenyben, a kismama meg loholt utána a babakocsival, és néha utánaszólt, hogy “Kázmér! Kázmér!”.

[itt már nagyon röhögtem]

Másik: Én nagyon bele tudom élni magam a feleség szerepébe.

Egyik: Igen.

Másik: Valószínűleg arra szokott gondolni, hogy hát ez van, így alakult, szarul nézek ki*, üvölt a gyerek, de legalább EGY ILYEN JÓKIÁLLÁSÚ ELFHEZ MENTEM FELESÉGÜL, rosszabb is lehetne.

***

Tök más, de a takarításról eszembe jutott egy beszélgetés a saját életemből (megtörtént eset).

Nemén: És az is zavart, hogy soha nem hisztiztél, hogy mosogassak már el, vagy ilyesmi.

Én: De hát szóltam egy csomószor, hogy zavar a rendetlenség, meg mosogass el, aztán amikor nem csináltad meg, megcsináltam én.

Nemén: De nem eléggé. Ha fontos lettem volna neked, meg az, hogy együtt csináljunk dolgokat, akkor hisztiztél volna.

Lányok írjatok.

* No offence meant szerintem, kismamaként mindenki úgy érzi, hogy szarul néz ki (és a gyerek mindig üvölt).

Először is, stresszoldó mozgásterápia indult azoknak, akiknek problémájuk van a teherbeeséssel (mármint azzal, hogy nem sikerül), itt: http://meddosegterapia.com/. A link később is kint lesz oldalt, ha esetleg valakinek később támadna ezzel problémája.

Másodszor is, vasárnap képregényfesztivál lesz a Dürer kertben, ahol Grafitember (Merényi Dani) is ott dedikál majd. Könyv a helyszínen vásárolható, de meglévőbe is rajzol egyedit igény esetén. Én valahol a pár méteres körzetében fogok asszisztálni, akinek van kedve, jöjjön, itt az esemény facebook-oldala.

2014. májusa, ezért tart itt ez az ország.

“Férfiként női vagy nőként férfi testbe születni elképzelhetetlen emberi tragédia. Érzékeltetésképp egyetlen adat: a transzszexuálisok több mint egyharmada kísérel meg öngyilkosságot még mielőtt betöltené a tizennyolcadik életévét.“

Szerintem nem. Szerintem az elképzelhetetlen nagyon nagy (nekem jó a képzelőerőm) tragédia, ha kilátástalan helyzetben van az ember, például azért, mert tartósan beteg/fogyatékos gyermeket szül vagy annak születik, és ez súlyos hatással van az életminőségére, az a nagy tragédia, ha nincs mit enni, ha ok nélkül (baleset, más emberek rosszindulata vagy hanyagsága) miatt meghalnak a szeretteink vagy mi magunk, stb. A külső nemi jellegek ma már elég hatékonyan korrigálhatóak, ötven év múlva remélhetőleg még jobb lesz a helyzet, ez egy nehézség, vagy komoly kihívás, önmagában nem tragédia. Tragédiává az teszi, ha (a) a közvetlen környezet (család) nem fogadja el, hogy másképpen szeretnénk kinézni, mint amilyennek születtünk, (b) a távolabbi környezet (ismerősök) nem fogadják ezt el, (c) ha a társadalom egésze nem fogadja el, és akár személy szerint, akár általánosságban például förtelmes vicc-ként aposztrofál minket. A transzszexuálisok jellemzően nem belülről fakadó, saját személyükkel kapcsolatos belső konfliktusok miatt lesznek öngyilkosok, hanem az énképükbe integrált vagy külső társadalmi elvárások miatt. Ha már az oviban azt tudatosítanák a gyerekekben, hogy most veleszületetten fiúk és lányok vagytok, de amikor nagyok lesztek, minden további nélkül eldönthetitek, mik és hány százalékban akartok lenni, és ezért senki nem fog titeket mocskos hazugság-nak nevezni, akkor valószínűleg sokkal kisebb százalékban lennének öngyilkosok a transzszexuálisok.

“A képernyő innenső oldaláról nem látni, vajon tudatában van-e annak, hogy szakállal szegélyezett rúzsos ajkával épp transzneműek tízezreit köpi pofán.“

Az, hogy csak férfiak lehetnek szakállasok, egy biológiai jelenségből fakadó kulturális elvárás. Ha minden téren ragaszkodnánk ahhoz, hogy a genetika nyilvánvalóan megjelenjen a fenotípusban is, akkor az lenne az elvárás, hogy az összes férfinak hosszú szakálla és hosszú haja legyen, a nők pedig ne borotválják a hónaljukat, ésatöbbi. Mivel ezekhez (mi, a fejlett nyugat, napjainkban) nem ragaszkodunk, a női szakálltalanság is ugyanolyan önkényes társadalmi kényszer, mint amilyeneket a transzneműekkel szemben támasztanak a jellemzően kopaszra nyírt, tetoválásokkal ékes rétegek.

A smink, konkrétan a rúzs használatának a női nemre való korlátozása egy nem biológiai jelenségből fakadó kulturális elvárás (és alapvetően logikátlan is, mert a férfiaknál izgalmi állapotban ugyanúgy megnő a nyálkahártyák vérellátása. Gyanúm szerint azért alakult ki ez az igazságtalan korlátozás, mert ugye az is társadalmi elvárás és előfeltételezés, hogy a férfiak mindig izgalmi állapotban legyenek, akkor meg minek külön reklámozni).

A (különböző fokon “átváltozó”, nem homogén közösséget alkotó) transzneműek lényegében áthágják mind a biológiából fakadó, mind a pusztán kulturális társadalmi elvárásokat a nemiséggel kapcsolatban, amit Conchita mesteri fokozatra emelt, szóval hol is van az az arconköpés? Nem mellesleg pedig a saját bevallása szerint a női énje “is about an important message, it’s call for tolerance for everything that seems different”.

“Amikor pedig valaki úgy látja, hogy ez ellentmond mindannak, amit a biológia és a pszichológia tudománya állít, vagy pusztán a valóság elemi ismerete diktál, akkor az illető nyilvánvalóan egy rohadt, kirekesztő, fasiszta szemétláda.“

Oh please. A biológia és pszichológia tudománya az emberből indul ki, nem pedig az embernek kell tudatosan alkalmazkodnia hozzájuk. Akinek valami, amit egy ember tesz magával, nem fér bele az adott tudományos ismereteibe, annak hiányosak a biológiai és pszichológiai ismeretei, és ez rendben is van, nem lehet mindenki polihisztor, én például hülye vagyok a kémiához, nem is szoktam a kémiai ismereteimre hivatkozni viták vagy véleménykifejtés során. És megkockáztatnám, hogy aki pusztán a kinézete miatt gyaláz közéleti személyiségként valakit vulgáris hangnemben, abban tényleg van némi, khm, kirekesztő hajlam (és persze mindenkinek joga van a saját véleményéhez, amelynek kulturáltabb körökben úgy szokás hangot adni, hogy “nekem ez nagyon bejön”, “nekem ez bizarr”, “én ezt személy szerint undorítónak találom“, nem úgy, hogy “XY egy gyalázatos provokáció”).

“Félférfi-félnő nincsen. Léteznek interszexuálisok – másnéven hermafroditák – akiknek mondjuk mellük és péniszük vagy heréjük és méhük van. […] Léteznek transzvesztiták, akik nemi jegyeik elrejtésével – öltözködéssel és sminkkel – az ellenkező nem külsejét öltik fel.“

Ez itt kezd nagyon zavaros lenni, mert ugye ezek szerint az “engedélyezve van” (gondolom, a szerző szerint társadalmilag, mert nem E/1-ben írta), hogy valakinek ne legyenek részben vagy teljesen összhangban az elsődleges és másodlagos nemi jegyei, az is “engedélyezve van”, hogy valakinek az elsődleges/másodlagos nemi jellege és a kulturális nemiséghez kapcsolódó megjelenése ne legyen összhangban, de olyan nincs, hogy szakállas férfi sminkel. Vagyis helyesbítenék, mivel tévés szereplései során a cikk szerzőjét (szakállas) is sminkelték, olyan nincs, hogy valaki szakállas legyen, és közben sminkeljen és női ruhát viseljen. Vagyis, mivel a rendelkezésünkre álló tudományos adatok szerint létezik ez a jelenség, valószínűleg arra gondolt a szerző, hogy ne lehessen ilyen. Mert csak. Mert nem tetszik.

És persze nyugodtan nem tetszhet bárkinek bármi, én például magamat sem érzem különösebben vonzónak, amikor örökölt férfipólóban és férfinadrágban, smink nélkül füvet nyírok a kertben, mondjuk valószínűleg öngyilkos sem lennék attól, ha a szomszédból átkiabálnának, hogy hogy nézek ki, és miért hozok szégyent a transzvesztita szubkultúrára, de ugye egyrészt nem azonosulok mindenben a szomszéd véleményével, másrészt a fűnyíró azért rohadt hangos egy eszköz, és én rosszul olvasok szájról. És én is megmondom a gyereknek, hogy nekem mi tetszik és mi nem, ezzel együtt, ha ő a tervezett kék helyett sárga radiátort akar, akkor sárgára fogom neki festeni, pedig utálom a sárgát, de legfeljebb nem nézegetem majd, ha pedig mégis, mert mondjuk fegyverrel kényszerítenek, hogy hosszan bámuljam, és ezen felidegelem magam, akkor sem fogok arról elméleteket gyártani, majd a kis blogomban megírni, hogy a sárga radiátorok egyrészt nem létezhetnek a fizika természeti törvényei szerint, másrészt akadályozzák a radiátorok sokszínűségének társadalmi elfogadottságát, és szemen köpik a kék radiátorokat, akiknek nélkülük is elég nehéz ez a harc. És elsősorban nem is azért nem fogok ilyet tenni, mert félteni fogom a sárga radiátor lelkivilágát, vagy mert ragaszkodom a tolerancia látszatához, hanem azért, mert én nem szeretek hülyét csinálni magamból (vagy ha mégis, akkor a magam módján, a saját identitásom szerint).

Ja, és jó, hogy eszembe jutott a fűnyírás, mert az akkora elképzelhetetlen átlagoshoz közeli napi trauma volt számomra, hogy muszáj lesz írásterápiával feldolgoznom.

Szóval fontosak a sorozatok, a könyvek, a család, a társadalmi és kulturális élmények, de akik életünkben talán a legnagyobb szerepet játsszák, azok a barátok. Velük beszéljük meg a sorozatokat és a könyveket, hozzájuk menekülünk a családunk elől, és velük sörözünk kulturális élményeink során, még akkor is, ha a zárójelhasználatuk időnként hagy némi kívánnivalót maga után.

Valahogy így.

én: ez a francis, ez nagyon ármányos
még mindig house of cards
az L.: óóó
még nem láttál semmit
én: már a második évadban vagyok
nagyon sajnáltam a *****-t
az L.: na az kemény rákattanás akkor. :)
én: fel voltam háborodva
bár várható volt
az L.: én is meglepődtem
én: sose tárgyalj metrómegállóban
az L.: mégiscsak egy fő karakter volt
én: igen, meg cuki is
az L.: kgb képesítés nélkül
:)
én: volt benne perspektíva
az L.: ezt meg kiraktam:

kedvemrevaló 100ból 1 érti poén
én: :)
emlékeim szerint ez volt több izével is
a breaking baddel
meg minden
az L.: voltbiza
de ez a legjobb
fehér valter is cuki
de andervud ferenc mindent visz
igazából ha felszállna velem egy közlekedési eszközre
sikongatva menekülnék el
komolyan jobban félek ettől az embertől, mint egy alientől akár
én: pedig csak be kellene bizonyítanod neki, h hasznos lehetsz számára
az L.: és én ismerek ilyen csávót
még fizikailag is hasonlít rá
én: fura
számomra nem ijesztő
mert elég kiszámítható
az L.: jajmár
én: én a síró nőktől félek
a nők szokták azt csinálni
az L.: meg a vállfáktól
tudom
én: azoktól is
de a nők szokták azt
hogy tök jól elvagyunk
aztán egyszer csak csupa duzzogós meg bántó dolgot mondanak
és aztán kiderül, h valami hülye félreértés miatt
és az ember közben nem ért semmit
ehhez képest A. Ferenc megnyugtató, kellemes társaság
az L.: ha női könnyet látsz
az két dolgot jelenthet
ffiként
1, át vagy baszva éppen
2, minősített nettó önsajnálat
szóval a nők néha sírnak
én meg már olyan vagyok mint moszkva
én: van olyan, h az ember tényleg szomorú
az L.: kettes pont
én: mert te sose sírsz?
mármint filmeken kívül
“In times of extreme stress, crying is an inevitable physiological response”
az L.: nem szokásom
/grabovszky hangján/
én: :)
de mi van veletek
pont most akarok szólni másnak is
h ne használjon perjelet zárójel helyett
szóval, mi a helyzet ezzel?
az L.: a perjelekkel?
én: lehet, h kezdem érteni, miért nem tartanak élethossziglan a kapcsolataim
igen
az L.: felnőtt férfiak vagyunk
oda teszünk perjelet
ahova akarunk.
deal with it
tears are allowed
én: de van rá valami okotok, vagy egyszerűen csak idegesítőek akartok lenni?
valami szektás izé?
maszkulinabb az egyenes perjel, mint a hajlott zárójel?
vagy nem tudjátok megjegyezni, hogy melyik zárójelet kell az elejére, melyiket a végére tenni?
nekem elmondhatod
az L.: félek, ez is egy olyan kérdés, sergeant, amire nincsen helyes válasz.
én: nem a helyes válasz érdekel, az igazság érdekel, mondaná Underwood
tíz másodperced van, utána kisétálok az ajtón, és azt nem akarod
és nem szoktam megismételni a kérdéseimet
az L.: az igazság az, franciska, hogy nincs helyes válasz. zárd be magad után az ajtót.
én: soha nem hagyom, hogy más mondja meg nekem, hogy bezárjam-e az ajtót
Meechum, kérem, csukja be utánam
az úr távozni készült
ne felejtse itt a perjeleit
az L.: így
http://youtu.be/4_-20cJARJY

A könyvfesztiválra muszáj volt kimennem szakmai okokból, és mivel voltam már párszor, megtettem a kellő előkészületeket, vagyis ráfestettem a hajamra egy réteg barnát, és végignéztem a Black Books három évadát. Ezzel a sorozattal sok szempontból tudok azonosulni, különösen most, hogy közeledik az szja bevallásának időpontja:

Szóval egy kiadó által szponzorált ebéddel kezdődött, utána mondták, hogy bevisznek, mint szakmát, de úgy éreztem, hogy előtte muszáj vennem egy új harisnyát, úgyhogy vásároltam a Mangóban két nyári ruhát (ezen agonizáltam egy darabig, mármint, hogy megvárjam-e a nyári leárazást, de utána felmerültek bennem azok az érvek, hogy én most akarok szép lenni, és bármikor elüthet a villamos, és ekkor közölték velem a kasszánál, hogy aznap mindenre 30% leárazás van, ami ugyan ki volt plakátolva, de valószínűleg a lélektani vívódásaim miatt nem vettem észre).

Azután viszont lelkiismeretesen bementem magára a könyvfesztiválra, még belépőt is akartam venni, de rögtön a bejáratnál szakmabelinek néztek, pedig nem is cseréltem harisnyát (vagy pont azért). Utána eljutottam a második standig, amikor felmerült bennem, hogy erősítést kellene hívni, és telefonáltam brainoiznak, aki egyrészt nem hallott, másrészt viszont sms-ezett, hogy kint söröznek, és a baráti kapcsolatok azért mégiscsak fontosabbak, mint az, hogy pánikrohamot kapjak a tömegben, szóval kénytelen voltam feláldozni magam.

Odakint aztán valahogy nagyon hamar a csoporttól elkülönülve találtam magam brainoizzel, akivel fordításokról beszélgettünk, és ez egy idő után elfajult, amikor mesélte, hogy olvasta egy másik fordító blogján, hogy mennyire szép szakma ez a műfordítás, és ettől zaklatott lett, mert a saját tíz évvel korábbi énjét látta benne, mire én bátortalanul megjegyeztem, hogy de asszem, az arra volt kihegyezve, hogy az ember arra gondol közben, hogy milyen jó lesz, amikor kifizetik, amire brainoiz (valóban zaklatott benyomást keltve) rávágta, hogy de hát soha nem fizetik ki.

(hadd jegyezzem meg amúgy, hogy őt már akkor is az ország egyik legjobb műfordítójának tartottam, amikor még nem is ismertem, másrészt igazából tényleg ki szoktam minket fizetni, mondjuk a fordítás leadása után 3 hónap – két év intervallumon belül).

Itt még bepróbálkoztam azzal, hogy de hát az jó, ha végre szépirodalmat kap az ember, meg minden, mire olyan arccal, mint amikor fájnak benne a versek, közölte velem, hogy igen, pont ezt érezte tíz éve, de elmúlik.

Utána Isoldéval beszélgettünk még az általa javasolt nőgyógyászról, meg arról, hogy ő nem szereti, ha a nőgyógyásza az életéért aggódik, én meg nem szeretem, ha a nőgyógyászom lelkizik velem, majd ismét megkíséreltem tenni odabent egy kört, ami nagyon gyorsan rövidre zárult azzal, hogy menjünk inkább vissza sörözni. Alie-t konkrétan a bejáratból sikerült ezzel visszafordítani, de nem bánta meg.

Aztán vettem még egy ruhát a Mangóban, szóval nem volt teljesen eredménytelen a kirándulás, de ezt mindig is ördögi konspirációnak tartottam, amikor könyves dolgokat szerveznek emberekkel. Úgy értem, én tényleg nagyon szeretem a könyveket, szerintem a legjobb dolgok egyikei a világon, de pont az elmélyedésről meg az egyedüllétről szólnak, vagy kellene szólniuk, nem pedig arról, hogy szóba kell állni miattuk más emberekkel, akik ismeretlenül is behatolnak az intim szférámba. A megfelelő mértékű elidegenedés és személytelenség, az nincs meg egy ilyen könyvfesztiválon, mindenesetre otthon azért befejeztem a Kakukkszót (párbeszédek!).

És akkor csak a keretes szerkezet végett:

– Szóval úgy gondolod, hogy akaratlanul is valamilyen maffia-konkurenciaharcba cseppentünk, hogy is hívják, nem szakura, mert az a cseresznyevirágzás, hanem…jakuzák? – kérdezte a szlávos arcú lány a sokat megélt üzletembert, miközben egy asztalnál ittak. A Dallas feliratú neontábla kéken villogott felettük.

– Azt nem tudom, de úgy reagáltak az árura, mintha egy kosár selyemzsinórt mutattunk volna nekik – válaszolta az üzletember elgondolkozva*.

A szlávos arcú lány azon gondolkozott, hogy ez az egész nem így indult, de hát az ő szakmájában megszokhatta volna, hogy nem így indulnak a dolgok. Az volt a terv, hogy az üzletemberrel, akit természetesen nem a valódi nevén szólított, eladják a cuccot, felmarkolják a pénzt, és ki-ki megy tovább a saját útján. Ha nem ebédelnek, gondolta a szlávos arcú lány még aznap reggel, valószínűleg három óra alatt lezavarják az egészet, és az esti program előtt még alhat pár órát.

Az üzletembernek nem ez volt az első útja abban a gyanús, félvilági városrészben, ahol aznap jártak, voltak már tapasztalatai és beépített emberei, ennek ellenére ő sem erre számított. A szlávos arcú lány nyelveket tudott. A mandarin és a kantoni nem tartozott ezek közé.

A megadott időpontban egy eldugott raktártelepen találkoztak. A szokatlanul meleg tavaszban csak a teherautók tolatóradarjának sípolása törte meg néha a csendet.

Természetesen ebédeltek, de erre számítani lehetett. Ebéd közben nem beszéltek üzleti ügyekről.

Miután felmérték a terepet a helyi Chinatownban, a bizalmas ügyeit álnéven intéző üzletember a lány felé fordult. – Valamit el kell mondanom – szólalt meg.

A lány felvont szemöldökkel hallgatott. Körülötte nyüzsögtek az egymástól megkülönböztethetetlen távolkeletiek, és a legalsóbb néposztályokból származó helyiek. Tetoválások villantak fel. A gyárilag kiszakított farmernadrágokon olcsó strasszok tömkelege csillogott.

A lány azon gondolkozott, hogy talán mégsem dizájner, rózsaszín miniruhát, és kék bőrdzsekit kellett volna felvennie, ha be akar olvadni a tömegbe. A dzsekit ugyan leárazva vette, de ez nem volt ráírva.

– Én jártam már itt – folytatta az üzletember komoly hangon, a lány szemébe nézve. – Előtte felkészültem. Van egy kínaiszakértő emberem, aki ezen a területen folytatott tanulmányokat, és most Kínában dolgozik. Részletesen leírta nekem, hogyan viselkedjek, milyen gesztusokat gyakoroljak és ne gyakoroljak, és hogyan kommunikáljak velük. Úgyhogy, amikor először jártam itt, a tanácsait megfogadva higgadt hangon, választékos körmondatokban elmagyaráztam nekik, hogy mit szeretnék. Mindenhonnan elzavartak. A tizenötödik hely után ezt a társam megunta, odament az egyik főnökhöz, és az orra alá nyomta a fluxuskondenzátort azzal, hogy “fluxuskondenzátor. Ezernégyér’. Kell?”. Azóta is kölcsönösen jövedelmező üzleti kapcsolatban állunk velük. Úgyhogy itt most te fogsz beszélni.

A szlávos arcú lány ezen elgondolkozott. – Nem lehet, hogy mivel Kína nagyon nagy, ezek az emberek itt egy másik részéről származnak, mint akiknek a kultúráját a szakértő ismerősöd ismeri? – kérdezte lényeglátóan.

Az üzletember felsóhajtott. – Még valamit tudnod kell. Az itteni kínaiak vietnámok.

A szlávos arcú lány úgy érezte, ezt sok mindent megmagyaráz. Felidézte, amit széleskörű műveltsége folytán a vietnámiakról tudott. Eszébe véste, hogy vigyázni kell a taposóaknákkal, és hogy semmiképpen ne szólítsa őket Charlie-nak.

Amikor odamentek az első meghatározhatatlan korú távolkeleti férfihoz, az mosolygott. Amikor mondták, hogy van náluk valami áru, amit szeretnének eladni, még mindig mosolygott. Amikor az addig szótlan üzletember odanyújtotta a fonott kosarat, hogy megmutassa a cuccot, a vietnámi elsápadt, és társával a bolt túlsó végébe rohan. – Nem veszünk, nem veszünk – mondta, majd ezt követően elfelejtette a helyi nyelvet. A szlávos arcú lány nem értette a helyzetet, de valami azt súgta neki, hogy jobb, ha most innen elmennek. Úgy látta, mintha a vietnámi főnök reszketne.

– Esetleg még két-háromszor megebédelhetnénk – vetette fel az üzletember, miután kimentek.

folyt. köv.

* Rendben, a valóságban mindketten az asztalra borulva röhögtek, de narratívailag ez nem volt helyes.

A szlávos arcú lánynak komoly problémája akadt, amelyre három órás pszichoaktív szerekkel elősegített alvás sem volt hajlandó megoldást kínálni, de mivel a szlávos arcú lány inkább a problémamegoldások híve volt, mint az alvásé, önostorozás nélkül választott új stratégiát, és elkezdte lefesteni a lecsiszolt ajtófélfát alapozóval. Ez a módszer ugyan konstruktívabbnak bizonyult, de nem a megfelelő irányban, úgyhogy a megviselten szlávos arcú lány felhívta az amúgy meglepően jó modorú, de kétséget kizáróan sátáni ügyvédet, és azt mondta, hogy izé.

Az ügyvéd türelmesen végighallgatta, mármint azt is, ami az izé után következett, majd megkérdezte (nem mintha kérdeznie kellett volna), hogy milyen csokit kér a szlávos arcú lány.

A szlávos arcú lány erre egy pillanatra kiesett a higgadt, tárgyilagos szerepéből, és tájékoztatta a Sátán ügyvédjét, hogy nem a barátnőm vagy, bazmeg, majd türelmét visszanyerve utalt arra a genderelőítéletre támaszkodó hozzáállására, hogy ha férfit hív telefonon, akkor cselekvési tervre vágyik, lehetőleg Clint Eastwood stílusában, rövid, tömör, nők számára is felfogható mondatokban, elektronikai szakkifejezések nélkül.

– Tudod, hogy a zsarolás ellen megvan a protokoll – válaszolta a külsőre inkább Leslie Nielsenre emlékeztető férfi, de szerencsére telefonon beszéltek.

A szlávos arcú lány egy darabig hallgatott. Reménykedett, hogy a legújabb protokoll láncfűrészt és sósavat is magába foglal, majd döntött.

– Liqueur Fillst – zárta le a témát. – Tizenegyre.

És természetesen nem hagytam ki az alkalmat arra sem, hogy az L. figyelmét némi passzív-agresszivitással felhívjam arra, hogy idén is van valentinnap (már gondolkozom azon, hogy esetleg arról kéne könyvet írnom, hogyan idegenítsük el magunktól férfiismerőseinket tíz egyszerű lépésben), mivel eddig is nagy tehetséget tanúsított a celebrálásában. Szerencsére nem kellett csalódnom benne, megkaptam, ami jár (ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy de hát nem járunk, meg semmi ilyesmi):

Amúgy (hamár szeretetünnepe, meg minden) erről jut eszembe az a régi beszélgetésünk, amikor a megszokás miatt őszinte voltam vele, és valahogy így folyt le:

Én: na most azért nyertem.
L.: mivan?
Én: hát, mióta szakítottam vele, [XY] válogatás nélkül lájkolja minden posztomat.
Én: érted, mielőtt jártunk, csak azokat lájkolta, amik szerintem is jók voltak, és így éreztem, hogy tényleg elolvassa őket, meg rezeg rám.
Én: most viszont az összeset lájkolja, amivel mintegy azt üzeni, hogy annyira nem érdeklem már, hogy el se olvassa őket, de azért nyom egy lájkot, hadd örüljek, és ez eléggé idegesített, de hát ez volt a célja.
Én: viszont amikor most rólad írtam, azt már egyszerűen nem bírta lájkolni, hahh!
L.: erre ennyit tudnék mondani: http://www.youtube.com/watch?v=pv9JmemX9YI

Na, ezen a ponton szégyelltem el magam.

Vannak ezek a dolgok, hogy ünnepek, meg vannak nekem ún. barátaim (mondjuk lehet, hogy az lenne a megfelelőbb meghatározás rájuk, hogy “olyan emberek az életemben, akik helyett inkább valaki mást dobnék első körben a zombik elé”, csak ez túl hosszú). Noha a barátaim általában nem tartják számon az ilyesmit, én kedvelem az ünnepeket (azt hiszem, elmondható rólam, hogy I liked them before they were cool), mert segítenek a múló idő strukturálásában, illetve nem csak önmagukban fontosak, hanem segítenek abban is, hogy a magam sajátos szeretetnyelvén kifejezzem a törődésemet a környezetem iránt, egy kis változatosságot, adrenalint és inspiráló párbeszédeket csempészve az életükbe.

Mindezt figyelembe véve, a szeretetnyelvem alkalmazása során az is fontos számomra, hogy ne vágjanak képen öt percenként (alapvetően elítélem a nők elleni erőszakot), úgyhogy az ilyen kényes témákra kifinomultan szoktam ráközelíteni, de kötelességemnek érzem, hogy olyan helyzetekben, amikor például a rendszergazda Érdeklődésének van Tárgya (nem én), akkor felhívjam a figyelmét bizonyos jeles dátomokra, úgyhogy egyszer séta közben (szerintem én gyorsabban futok), feltettem neki a kérdést, hogy tudja-e, miről nevezetes a február tizennegyedike. A rendszergazda erre azt felelte, hogy nyugodtan bekaphatom. Mivel úgy éreztem, ez a be nem teljesülendő thread igazából nem fontosabb a fősodor szempontjából, figyelmen kívül hagytam, és azzal folytattam, hogy hát ilyenkor fel kellene keresnie egy olyan lányt, akit őszintén kedvel, és aki nem én vagyok, tettem hozzá (bár a rendszergazda ebben a pillanatban egyáltalán nem olyannak tűnt, mint aki őszintén kedvel), mert én nem fogok ráérni, és egy romantikus sétára kellene hívnia (itt valamiért dramaturgiailag indokalatlanul szóba hozta azt a népies mondást, hogy “lófasz a seggedbe, meg egy kezedbe is, hogy tudjad, mi van hátul”), és, fejeztem be edukációsan, együtt megfigyelhetnék, hogy csiripelnek-e a verebek, mert feb. 14. a néphit szerint arról híres, hogy ha aznap csiripelnek a verebek, akkor nem tart sokáig a tél.

A rendszergazda itt egy ideig nem folytatott velem további beszélgetéseket, de úgy tűnt, célzásaim magvai termékeny talajra hullottak, mert nem sokkal a verébcsiripelős dátum előtt már az ikeában válogattunk plüsst egy olyan lánynak, akit őszintén kedvel (és aki nem én vagyok). A választása végül egy bagolyra esett, amellyel kapcsolatban meg is jegyezte, hogy ez az állat egyszerre két célzást is magában rejthet a célszemély irányában, én pedig, mivel gyorsan kapcsolok, rögtön megkérdeztem, hogy az anális szexre gondol-e (kézre húzható bagoly), amire azt felelte, hogy arra pont nem, de én siettem leszögezni, hogy akkor most már három.

A valentinos őrület sajnos közben elmúlt (pedig mennyi témát adhatott volna még), viszont közeledik a rendszergazda egy aránylag kerek dátumos születésnapja, és én fontosnak találom a legmélyebb félelmeinkkel való szembenézést, úgyhogy felvetettem, hogy mi lenne, ha meglepetésbulit szerveznék rá neki. Ekkor ismét tisztáztuk, hogy bekaphatom-e (igen), de, hogy javítsak a helyzeten, rákérdeztem, hogy akkor is ellene lenne-e, ha szórakoztató, egyben képességfejlesztő játékokat iktatnék be az eseménybe számára és vele egykorú barátai számára, például, magyaráztam elgondolkozva, lelkesítő hangon, felállíthatnánk kapukat, és versenyezhetnének, hogy ki meri bezárni őket (defibrillátort is vinnék, tettem hozzá megnyugtatóan).

A következő programötlet akkor jutott eszembe, amikor elfelejtette (igazából mindketten elfelejtettük, de én gyorsabban tudok verbálisan reagálni), hogy vittünk dobozt a kajának a kifőzdébe, majd a rendszergazda véletlenül a lánya nevén szólított. Erről az vetődött fel bennem, hogy leülhetnének egy körbe a régebbi ismerőseivel, én rámutathatnék közülük random emberekre, és az nyer, akinek hamarabb eszébe jut a többiek neve. Itt a rendszergazda szerintem kezdte úgy érezni, hogy könnyebben szabadul, ha nem megüt, hanem hagyja magát, úgyhogy kötelességtudóan nevetett.

Ezen a ponton viszont ő is elkezdett fellelkesedni az ötleteim iránt, mert amikor azt mondtam neki, hogy “én nem így készültem, hogy most sietnem kell”, mire értetlenül visszakérdezett, hogy ki mondta, hogy mosogatnom kell, én meg megjegyeztem, hogy azt a játékot is játszhatjuk majda meglepetésbuliján, amikor az emberek leülnek körbe, és körbesúgnak egy mondatot, és aztán összehasonlítjuk, hogy a végére mivé alakult az eredeti, csak, tettem hozzá, esetükben ez már kétfős körökkel is szórakoztató lehet, akkor lelkesen rákontrázott, hogy és suttogniuk sem kell majd, hanem két lépésről emelt hangon mondják majd a mondatokat egymásnak.

Mondjuk minden pozitív reakciója ellenére érthetetlen okokból kezd felmerülni bennem a kérdés, hogy vajon szóba áll-e még velem valaha, és ha igen, akkor miért (de bízom a feledékenységében).

Szóval újból arra kellett jutnom, hogy a férfiak teljesen logikátlan és kiszámíthatatlan lények, mert tegnap éjjel háromkor, miközben a rendszergazda kanapéján fetrengtem*, hogy is mondjam, egyáltalán nem mutattam sem megjelenésileg, sem intellektuálisan, sem lelkileg a legjobb formámat, mégis ez volt azon ritka pillanatok egyike, amikor őszinte csodálatot sikerült kiváltanom belőle (általában megértő elnézéssel, máskor magára nyugalmat erőltetve, de érezhetően némi visszafojtott dühvel kezel a jellemem folytán. Nem mondom, hogy ezt soha nem szoktam szándékosan kiprovokálni belőle).

Szóval a fő gondom lehetett volna az is, hogy szétaludtam a hajam, vagy hogy pár perccel korábban derült ki, hogy negyedszer is tönkrement a vinyóm a netbookban, vagy hogy a navnak nevezett apeh érthetetlen módon leinkasszózott tőlem egy csomó pénzt, noha mindent befizettem, de nem ez volt, hanem azon agonizáltam, hogy már megint számlát kell kiállítanom (sőt, mivel hónapok óta agonizálok ezen cselekvés helyett, számlákat). Mivel ennek a történetnek megvan a maga koreográfiája, ami nem azzal kezdődik, hogy megnyitom a számlaprogramot, hanem azzal, hogy meg akarok halni, fennhangon tudósítottam a rendszergazdát, aki éppen egy hosszú, megértő és empatikus magánlevelet próbált írni valakinek, miközben a másik kezével a gépemről mentette, ami menthető, arról, hogy mennyire és hogyan akarok meghalni, sőt, nem is meghalni akarok, hanem azt, hogy elvegyen egy gazdag férfi, és soha többé ne kelljen számlát kiállítanom.

Amikor azt kezdtem kifejteni, hogy az lenne a legjobb, ha a gazdag férfi halna meg, miután elvett, mert akkor saját jogon nem kellene számlákat kiállítanom (a vagyonos özvegység vágya visszatérő elem az életemben), azért rám szólt, hogy most nagyon kell vigyáznia, nehogy a nekem szóló válaszokat véletlenül a gyengéd lelkű levelezésébe írja bele, úgyhogy egy kicsit csendben maradtam (bár egyszer véletlenül felmordultam, hogy “miért nem vagy hajlandó értékeket mutatni, köcsög?”**, és akkor döbbenten fel is nézett, de megnyugtattam, hogy az excelhez beszéltem, nem hozzá).

Na de amikor felsejlett bennem az az érzés, hogy most már ideje lenne elvonulnom aludni, mert lassan kezdek magamnak sem szimpatikussá válni, akkor a rendszergazda egyszer csak rám meredt, és megkérdezte, hogy mégis, hogy jött össze ez az egyharmad. Erre én kicsit értetlenül, de a tényeknek megfelelően azt válaszoltam, hogy hát úgy, hogy a Fidesz kapta a kétharmadot (mentségemre szóljon, éppen Kálmán Olga ment a tévében, mint kontextus), de a rendszergazda türelmetlenül leintett, hogy nem az, hanem hogy sikerült háromba hajtanom a számlát a francia borítékba, két ízben is. Én szerényen csak annyit feleltem, hogy szemmérték, mire a rendszergazda nem csak úgy nézett rám, mint egy istennőre, hanem verbálisan is kifejezte, hogy csodál engem.

Hiába, tele vagyok rejtett értékekkel.

* Nem járunk, vagy ilyesmi.

** Elnézést, de tényleg nagyon fel voltam dúlva a számlázás miatt.

Ha már a ruháknál tartunk, Jared Diamond írt A harmadik csimpánz-ban egy érdekes evolúciós elméletet az év végi árleszállításokkal azzal kapcsolatban, hogy miért számít férfiasnak vajon a dohányzás és az alkoholfogyasztás (ld. a dohány- és alkoholreklámokat). Ő az afrikai gnúkkal és a paradicsommadarakkal hozta összefüggésbe a dolgot, mert az is sokáig rejtély volt (vagyis igazából most is az, mert ez csak egy elmélet), hogy mi értelme van annak, hogy (a) egyes afrikai gnúk egy ideig egy helyben szökellnek aránylag idétlenül, mielőtt menekülni kezdenek az oroszlán elől, pedig ez nem szolgálja közvetlenül az életben maradást, (b) bizonyos paradicsommadaraknak olyan hosszúra és nehézre megnő a farktolla, hogy nem tudnak repülni (és ezért nehezebben menekülnek).

J.D. arra jutott, hogy szerinte a paradicsommadarak/gnúk ezekkel a dolgokkal azt jelzik indirekt módon, hogy ők annyira fejlett és sok genetikai előnnyel rendelkező példányai fajuknak, hogy ezeket a hendikeppeket is megengedhetik maguknak (ezek ellenére is túléltek vérvonalilag). Állítólag az oroszlánok az esetek egy részében vissza is ülnek, és mégsem kezdik kergetni az ilyen egy helyben ugráló gnúkat, mert ők is ezt a következtetést vonják le a dologból, és J.D. úgy gondolja, hogy ugyanezért találjuk kiemelten férfiasnak a dohányzó/alkoholfogyasztó férfit. Ezen a vonalon továbbmenve én azt is lehetségesnek találom (más elméletek valószínűtlenség miatti kizárása után), hogy valami hasonló rejtett evolúciós vagy szaporodással kapcsolatos ösztön lehet felelős azért is, amiért pár hete megvettem és azóta is rendszeresen hordom ezt a ruhát annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, miszerint kábé úgy néz ki, mintha a józsefvárosi piacon szereztem volna be, csak úgy ötször annyiba került.

A vörös bőrdzsekit például abszolút meg tudom magyarázni más elméletekkel, az úgy volt ugyanis, hogy olyan két hónapja véletlenül pont a Promodban jártunk Tarhonyakártevővel, ahol le voltak árazva a bőrkesztyűk, méghozzá azok, amelyek norvégmintás kötött huzattal is rendelkeznek tenyérmagasságban, és ilyenre egyrészt feltétlenül szüksége van az embernek, mert bármikor jöhet a nukleáris tél, amikor egyszerre kell megőrizni a maghőt és vonzónak maradni, hogy a génjeinket továbbörökíthessük, másrészt Tarhonyakártevő azzal beszélt rá, hogy a bordó sokkal szebb, mint a fekete.

Bordó kabátom viszont nem volt, úgyhogy innentől Dr. Spock is azt mondaná, hogy it’s only logical, hogy ha szembejön egy szűkített derekú bordó bőrdzseki tizenhétről ötre leárazva*, akkor meg kell vegyük, mert különben sose vennénk fel a kesztyűt.

Az előző bejegyzésben említett kanapéhuzat-felsőt is racionalizáltam Tarhonyakártevőnek a kassza előtt állva, mondván, hogy ezt már annyiszor megnéztem, hogy úgy érzem, most már tartozom neki annyival, hogy hazaviszem, mire TK megértően bólogatott, hogy igen, emlékszik, hogy ez már nagyon sokszor jól állt nekem, és egyébként is, most már csak egy hasonló anyagból készült függönyt kell vennem, és akkor elrejtőzhetek mellette. A farmerdzsekinél azért egy kicsit felvonta a szemöldökét, hogy úgy rémlik neki, nekem van már egy farmerdzsekim, mire helyesbítettem, hogy kettő van, de az egyik világoskék, a másik pedig sötét ugyan, de egy aránylag depresszív, lehangolt árnyalata a sötétkéknek, míg ez egy sokkal élettelibb, jövőbemutatóbb sötétkék. TK és a pénztáros hölgy erre egyaránt helyeseltek, de előbbi nem is szólhat semmit, mert ő meg megvette ezt a szoknyát (engem ezen a ponton még visszatartott az, hogy nem volt a méretemben, a leértékelési láz későbbi szakaszaiban már megfontolom a bevarrást is).

Isolde írt egyébként egyszer régen egy zseniális metabejegyzést a ruhavásárlással kapcsolatos meg nem írt könyvéről, nagyjából minden benne van, amit gondolok, talán csak azt leszámítva, hogy számomra ez a dolog, legyen szó flexről vagy cipőről terápiás jelleggel bír. Mondjuk léteznek más, nagyobb örömet okozó dolgok is az életemben, de amikor ezek nem elérhetőek, akkor egy csipkésre kötött szegélyű világosszürke szoknya elejtése és hazahurcolása több órányi felhőtlen boldogságot tud okozni. És nem igazán szoktam túlzásokba esni, vagyis hordom is, amit megveszek, bár most volt egy olyan rész, ahol bementem a Calzedoniába pezsgőszínű harisnyáért, és szigorúan eltökéltem, hogy csak kettőért, de akkor mondta az eladólány, hogy ha négyet veszek, ötöt kapok, mire a szemére hánytam, hogy megint ezt csinálják velem. Hazafelé viszont szöget ütött a fejembe, hogy mintha ez a “megint” többször előfordult volna az elmúlt évben, úgyhogy otthon rendet raktam a harisnyás fiókomban, és találtam 18 pár 20 deneset (téli), 5 pár 10 deneset (nyári) és valami 7-8 pár csipkés szegélyű combfixet, de legalább semmilyen időjárási körülmények között nem fogok ott állni harisnyátlanul, mint az erdő vadjai.

Na, de végső soron arra akartam kilyukadni, hogy valahogy sikerült mindenféle leárazások miatt nem csak még további két virágmintás ruhát, hanem ezt is beszereznem, de ha valaki rákérdez az ok-okozati folyamatokra, akkor legalább hivatkozhatok az ufókra Jared Diamondra, és mondhatom, hogy itt igazából arról van szó, hogy normálisan öltözve akárki tud jó nő lenni, de elburjánzott ruhaipari bukolikában, na, az a kihívás.

* És valamiért csak háromezerötre számolták a kasszánál, ez Jel.

Még mielőtt bármi másról írnék (előbb-utóbb fogok, csak most munka), mindenki menjen el és nézze meg A férfiak szexuális élete c. darabot a Jurányi Házban. Valahol félúton van a standup és a hagyományos színház között (díszlet nincs, jelmez nincs, elejétől-végéig egybefüggő sztori nincs, színészi játék van), és be kell valljam, hogy várakozásaimmal ellentétben (nem mindig szeretem a művészetet, csak most egy gyenge pillanatomban kaptak el erre) önfeledten kacagtam közben több alkalommal is. Alapjában véve meglehetősen alpári poénok előadásáról van szó nagyon kifinomult és jól időzített felvezetésekkel, és én asszem, nem vagyok ellene az alpári poénoknak.

Ja, és a zenés betétek annyira jók voltak, hogy azt hittem, valami külföldi darabot vettek át egy kicsit átírva, de nem, mert az is saját.

(Erről jut eszembe, nemrég pont vitatkoztunk valamit a Rendszergazdával arról, hogy volt egy csaja, aki nem volt hajlandó vele színházba menni, mert ő nem öltözik ki, a lány meg ezt fontosnak tartja, és hogy ez milyen már, hogy manapság, amikor a színház a popkultúra részévé vált, kiöltözni. Erre én azt feleltem, hogy de hát én is kiöltözöm színházba, mondjuk én nem várom el másoktól, hogy ők is, amire a rendszergazda egy darabig megvetően méregetett, majd megbocsátóan legyintett, hogy ja, de hát én a kutyasétáltatáshoz is kiöltözöm és sminkelek.

Ehhez képest valószínűleg nagyon büszke lett volna rám, mert a színházas napon előtte még dolgoznom kellett, és rohantam, és a gázóra-leolvasó amúgy is felborította a bioritmusomat (nem olyan értelemben), úgyhogy dacból bedobtam a pakkomba a vörös bársony alapon anyagában kanapémintás felsőmet*, és félig nyitott szemmel kirángattam egy fekete nadrágot is a többi közül, és csak amikor a Mammut háta mögött öltöztem át a kocsiban, akkor vettem észre, hogy sikerült azt a gatyát választanom, amelyet annak a lehetőségnek a fenntartásával vettem, hogy esetleg csatlakozom még életem során a kemény rockerek szubkultúrájához (nagyon le volt árazva), vagyis egészen csinos, de márványosan koptatott és szegecses. Mindehhez jött az, hogy Tarhonyakártevő, akivel színházba mentem, vett nekem egy technikai kabátot, amelyet rögtön magamra is öltöttem, vagyis ún. fúziós stílusban sikerült derékon felül Madame Rekamiét hoznom, derékon alul Lisbeth Salandert, kabátban pedig egy felkészültebb sarkkutatót, és úgy gondoltam, hogy ezért a rendszergazda (nem, nem járunk, vagy ilyesmi, csak találkoztunk utána) büszke lesz rám, hogy nem kötnek kispolgári konvenciók, amikor színházba megyek, viszont összesen annyi furát vett észre rajtam, hogy (a) jó a seggem ebben a nadrágban (???), (b) neki is kell ilyen kabát).

* Mármint arra fel volt a dac, hogy ezt a felsőt úgy vettem meg, hogy ugyan képtelen vagyok neki ellenállni, de tudom, hogy soha az életben nem fogom felvenni (vörös, bársony, leárazva), és akkor most csakazértis.

És még csak annyit, hogy a sírkövemre (ez csak túlzott elővigyázatosság, de ha mégis belefulladnék a takonyba) azt szeretném, ha Grafit lerajzolná (lehet alkoholos filccel is), ahogyan a kétnapos munkaszünet előtt fél nappal állok a harmadik patika parkolójában tüdőgyulladással, gyerekkel, lázzal, és a tíz (!!!) parkolóhelyet elkordonozó tűzijátékárust nézem az autóból, amelynek nem találok helyet, miközben azon gondolkozom, hogy mi lenne, ha vennék nála egy petárdát, majd kedves mosollyal meggyújtanám, és bebasznám* az egész üzleti vállalkozás közepébe.

(Jó, nem tennék ilyet, de csak azért, nehogy megijedjenek a kutyák).

* Elnézést, de ha már sírfelirat, szeretném, ha szöveghűen maradnának fenn a gondolataim.

Jó, volt az a köhögős meg hányós dolog együtt a gyerekkel karácsonykor, de akkor azt gondoltam, hogy legalább túlvagyunk a mélyponton, innen már jobb lesz.

Utána, amikor a medúzáknál tényleg medúzaszerűen, egy fotelen meg egy széken szétplaccsanva ünnepeltem* annak ellenére, hogy az L. reggel belém nyomott egy csomó gyógyszert, arra gondoltam, hogy biztosan ez a büntetésem azért, hogy előző este az L.-lel elgörbítettük egy kicsit az időt és a teret**, de legalább itt a mélypont, és most már tényleg túlvagyok rajta.

Aztán, amikor az újév kórházban talált, pedig nem is ittam, már nem gondoltam semmit, csak azt, hogy de jó, legalább hoztak be nekem Mekit (nagyobb és vacakabb munkáknál mindig engedélyezek magamnak egy Mekit, és erről előre szoktam sóhajtozni is, úgyhogy tudták, hogy mit hozzanak). Mondjuk enni nem nagyon voltam képes belőle, de legalább folyt belém egy kis víz.

Utána egy nappal már azon bőgtem a telefonban otthon, hogy (a) nem tudom, melyik az ügyeletes gyógyszertár, úgyhogy nem tudom kiváltani a receptjeimet, (b) ha tudnám, akkor se tudnám kiváltani őket, mert annyira fáj a fejem, hogy egyrészt nem vagyok képes pizsamából átöltözni, másrészt nem vagyok képes kimenni az ajtómig, (c) nehogy odajöjjenek hozzám a receptekért, mert én nem fogok pizsamában ajtót nyitni*** (nem mintha tudnék), (d) nincs más kaja itthon, csak cornflakes, de úgyis (b).

Szóval ezen a ponton egy újabb napig az otthon talált lejárt szavatosságú Rubophenekkel és Algopyrinekkel játszottam oroszrulettet, majd szenteltem annak két órát, hogy összekaparjam magam az ágyból, és kivonszolódjak a gyógyszertárhoz, ahol sírva kértem (tényleg nagyon fájt a fejem, olyan voltam a napon, mint a vámpírok a régi filmeken), hogy adjanak valamit migrénszerű fájdalomra. A gyógyszertárosnő tekintetén egyértelműen látszott, hogy aki szilveszter után két nappal is másnapos, az várakozzon csak csendben, de végül megkaptam mindent.

Utána újabb két napig fájt a fejem, és közben eszembe jutott, hogy én ismerem a Magyar Fejfájás Társaság egyik volt elnökét (nem szakmai vonalon), úgyhogy gyorsan írtam neki egy rendkívül részletes levelet, amelyben többek közt olyan képszerű leírások is szerepeltek, minthogy “ahova feltolom a napszemüveget a fejemen” (tényleg nagyon rosszul voltam, vagy félkómában bámultam magam elé, vagy bőgtem). A postafordultával megérkező válasz nagyjából azt tartalmazta, hogy “hát az influenza fejfájással jár, meg az arcüreggyulladás is” (jó, meg pluszban azt, hogy nézzek be hozzá nyugodtan, ha aggódom), mindenesetre én határozottan jobban éreztem magam attól, hogy nem szerepeltek benne az “agyhártyagyulladás” meg az “agydaganat” szavak.

Ekkor viszont úgy éreztem, hogy valamit mégis tenni kéne, úgyhogy sírva (itt már Aszpirint/Advilt/Algoflexet rotáltam, hol segített, hol nem) elmentem a legközelebbi kórház fülorrgégészetére, ahol ki volt írva, hogy “kérjük, ne zavarják kopogtatással a rendelést”. Mivel egyedül voltam, negyven perc múlva azért bekopogtam, mire a doktornő lecseszett, majd behívott és megvizsgált, meg röntgen, meg minden, arcüreggyulladás, egyik fele felszakadt, másik nem. A doktornő még megkérdezte, hogy megveszem-e a sokezres antibiotikumot, vagy szúrja fel, mire csak annyit feleltem (zokogva), hogy remélem, lehet a patikában kártyával fizetni.

Szóval a pillanatnyi helyzet az, hogy élek, immár csak hatóránként szedek fájdalomcsillapítókat, lassan öt percnél hosszabban is tudok képernyőre nézni (ezt két napja írom a telefonomon), néha leveszem a napszemüvegemet idebent, kiolvastam a Kálmán Olgát, és ahol azt írta, hogy a fájdalomtól napokig nem aludt, tisztára olyan voltam, hogy I feel you, girl****, irodalmi hasonlattal pedig pillanatnyilag Esther Greenwoodhoz tudnám hasonlítani magam az Üvegburából, mert bár noha a gyógyszertárig már el tudok menni, minden olyan távolinak és halknak tűnik (füldugulás). Ja, és soha többé nem ejtem ki a számon azt a kijelentést, hogy “de legalább túlvagyok a mélyponton”.

* Noha Isolde sütőtöklevese (szalonnával. Sok-sok szalonnával) tényleg gyógyító erejű volt, teljesen objektíven nagyon jóra sikerült. Kétszer is vettem, meg minden.

** Nem, még mindig nem járunk, hanem először legóboltba mentünk, utána átlőttünk egy fát pezsgősdugóval a parkolóban, utána nagyon sokat ittunk, és amikor már tényleg nagyon sokat ittunk, akkor az L. szilajul előkapta Hal Hartleynak a Surviving Desire c. filmjét, amelyet korábban is megnézetett velem párszor, és azzal a felkiáltással, hogy ebben minden benne van, amit a párkapcsolatokról tudni kell, berakta a lejátszóba, én meg különböző jeleneteknél megjegyeztem, hogy ez tisztára olyan, mint én vagyok, meg ez is.

*** Igen, olyan voltam, mint Emerenc Az ajtó-ban, csak macskák nélkül.

**** És ő is állami kórházba ment!!! Mondjuk azon a gondolatkísérleten elvihogtam magamban egy darabig, amikor egyszer csak bevillant, hogy mihez kezdene nőideálom (Kálmán Olga) a férfiideálommal (Ryan Goslinggal): RG néz, mire KO azt mondja, hogy “na ne mondja már nekem, Gosling úr, hogy nem tudott volna felvenni egy másik kabátot, amíg ebből kimosatja ellenségei vérét, így mégsem illik társaságban megjelenni”, de ettől megfájdult a fejem, úgyhogy megint sírnom kellett.

Idén is van, mert állítólag működik. Már nem emlékszem pontosan, mikor kezdtem el, de az Univerzummal rejtélyes kapcsolatban álló blogom a statisztikai valószínűségeket meghaladó mértékben teljesíti állítólag a kívánságokat (nekem narancssárga sál, saját ház, mittomén), úgyhogy én is kívánok, kommentben más is kívánhat (mondjuk január 1. éjfélig), a kasszától való távozás után reklamációt nem fogadunk el, de tartsuk szem előtt, hogy az Univerzum egy aljas ribanc sajátos humorérzékű, vitatható moralitással rendelkező entitás, ezért fogalmazni csak nagyon egzaktul.

Szóval, amit én szeretnék jövőre:

• A szokásos “a gyerek legyen boldog és egészséges”, mindazzal, ami ezzel jár. Én is.
• Tök jó (és normálisan fizető) munkák, esetleg mondjuk szépirodalom, legyen időm (és gondolatom és teheteségem) végre könyvet írni.
• Találjak egy normális sulit a gyereknek, sikerüljön jól a költözés, ha azzal jár majd.
• Anyagi prosperálás (elég az idei szinten, tehát ne az akciós tejfölt kelljen vennem, és néha el tudjunk utazni).
• A barátok beváltak, úgyhogy maradjanak ilyenek nagyjából.
• Mindenféle autós problémák teljes hiánya.
• Úgy tűnik, az eddigi években ezt nem jól fogalmaztam meg, mert teljesült ugyan, csak nem úgy, de akkor legyen az, hogy “olyan magánélet, ami nekem jó” (mármint az enyém, nem másé, bár felőlem másnak is lehet magánélete).
• Egy téli balatonozás (nem tudom, miért, de annyira nosztalgiám van most a téli balatonra).

És most akkor ti jöttök.

Én igazából alapvetően sokra tartom a rendőrséget a magam módján (jó, nem viszem túlzásba, de az egyenruha mindenkinek jól áll, meg ilyesmi), de számos kérdőjelet vet fel a fejemben, hogy ha egy negyvenöt (oké, ma reggeli mérés alapján 46,3) kilós lány némi adrenalin segítségével képes cselekvésképtelenné fújni paprikasprével egy betörés tényállásának foganatosítása közben rajtakapott személyt, akkor az illető alig valamivel később hogyan képes útközben megszökni két jókiállású közeg őrizetéből.

Ugyanezen a címen “Ügyészség, sajtó” felíratú pólót keresek kölcsönbe a jegyzőkönyv felvételének időtartamára (az alaphangulat megteremtése végett).