És akkor tegnap reggel elmúlt belőlem a faji alsóbrendűség érzete (az egyik kedvenc aforizmám az, hogy “nem vagyok rasszista. nem nézem le az alacsonyabbrendű fajokat”), mert elvittem a gyereket a nagyanyjához, és meglátogattam a könyvelőmet, és amikor hazaérte, Vlágyik és Kátya még aludtak, szóval ahogy a softer world mondaná, so there.

Azután este tényleg elmentünk bulizni egy bérelt szállodai terembe, és tényleg Isolde ruhájában voltam, és tényleg nem éreztem magam alulöltözöttnek, és én a látszat ellenére tök szociofóbiás vagyok, de odajöttek emberek és beszélgettek, oroszul, utána viszont nagyon későn, vagy nézőpont függvényében nagyon korán, volt egy rész, ahol csak néztem magam elé, és azon gondolkoztam, menniyre megváltozott a világ a gyerekkorom óta, és akkor odajött Vlágyik, és megkérdezte, hogy emlékszem-e még arra, amikor hajnali hatkor ott álltunk az unyivermag előtt a sötétben, hogy a hetes nyitáskor kapjunk még tejet.

És akkor beszélgettünk mindenről, amit addig még vodkázás alatt is gondosan kerültünk, hogy a régi képekről (volt egy ilyen nagyon vacak, rózsaszín gyerekfényképezőgépem, ami szemcsés fotókat készített, én meg lelkesen lekattintottam mindent, mintha tudtam volna, hogy valamikor még számítani fog) Marinát lelőtték, mert rossz helyre született, és rosszkor volt rossz helyen, Vityok meg tizenkilenc évesen meghalt autóbalesetben, a többiek meg a világ minden tájékán vannak szanaszét. És ezért számít, hogy mi megírjuk egymásnak (apró betűkkel, minden szabad helyet kihasználva) a jeles alkalmakkor a képeslapokat, és amikor nagyon ritkán találkozunk, akkor ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk, ami azért ismerjük be, valahol nem egészséges (az emberek változnak, például meghalnak, meg ilyenek).

Utána meg hazasétáltunk hármasban (mindig azt mondtuk, hogy majd a hídon hívunk taxit, vagy majd a következő kereszteződésben), és rengeteg hullócsillag hulott, aztán ma délelőtt meg kivittem őket a pályaudvarra, mert végül úgy döntöttek elmennek még Prágába egy hétre, hátha addigra jobb lesz otthon, a repülőjegyet meg átíratják. És megbeszéltük, hogy ősszel vagy tavasszal majd elmegyünk egy Kijev/Csernobil túrára, vagy Tallinba, Tallinban állítólag tök jó helyek vannak.

Utána hazajöttem, egyedül voltam, és borzasztó torokgyulladásom van, úgyhogy megnéztem a Das Bootot, hogy tudatosítsam magamban, van, akinek nálam is rosszabb (majd mostanáig dolgoztam, és meg kell jegyeznem, a Das Boot legénységének legalább Pratchettet nem kellett fordítania közben, nem mintha panaszkodnék).

Hát tegnap este végül azt történt, hogy ott álltunk bizonytalanul az ameletre vezető lépcső aljában, és én nagyon biztattam V.-t, hogy menjen fel, és feküdjön le, ő meg némi gondolkodás után azt mondta, hogy davaj poszigyím minutocsku pered putyom (van egy ilyen orosz babona, hogy nagyobb utak előtt le kell ülni egy percre, akármennyire siet is az ember), azután az asztalra borult, és elaludt, én meg bevettem egy advilt, ráterítettem az egyik foteltakarót, magam pedig a másikkal végigdőltem a ki nem nyitott kanapén, amiről bokától lelógok, és úgy aludtam reggelig, mint egy darab fa.

Reggel viszont még mindig úgy éreztem magam, mint egy darab (igen gyenge) fa, V. viszont egy zuhany után főzött teát, csinált négyünknek reggelit (oké, a gyerek is segített neki, de úgy szerintem nehezebb), majd elvittem mindenkit a szoborparkba, és végignéztük, utána meg útjukra bocsátottam őket, és ezek egész nap a városban mászkáltak, és nemrég írtak, hogy még egy moziba is beülnek, utána jönnek, hát én nagyon szeretnék ilyen géneket. Mindenesetre most sütöttem mákos palacsintát meg mákos rétest, mert úgy tűnik, számukra a mákos dolgok jelentik a hungarikumot (mit lehet még mákkal csinálni? A mákos tészta koncepciójához némi udvarias, de határozott berzenkedéssel álltak), holnap estére meg meghívtak valami ismerősük rendezte eseményre, és amikor kérdeztem, hogy mit vegyek fel, akkor Kátya az Isolde-féle fekete kisestélyit javasolta (játszottunk ruhamegmutogatósat), nagyon remélem, hogy csak viccelt, mert a nercbundám éppen a tisztítóban van (mint azt mondani szokás).

Szóval az van, hogy van egy régi moszkvai ismerősöm (több is, de nem akarom mindet most megírni), aki nemrég írt, hogy jönnek most a barátnőjével pár napra, lenne-e kedvem találkozni, meg minden, én meg rögtön mondtam, hogy persze, ki is megyek eléjük a reptérre, meg minden (imádok reptérre járni, de komolyan).

És akkor kimentem a reptérre, meg minden, és eléggé izgultam, mert Vlágyikkal sem találkoztam hosszú évek óta, a barátnőjével meg soha, és mindig az a kényszerképzetem, hogy nem fogok tudni oroszul beszélni (nem mintha nem értenének angolul), de aztán öt perc alatt mindig újra megtanulom. De most az volt, hogy egyszer csak a nyakamba ugrott egy lány a repülőtéren, hogy ő a Kátya, és tíz perc múlva már azt kérdezte a kocsiban, hogy felvarrattam-e a mellemet a szülés után, meg fényképeket mutogatott rólam tizenhárom éves koromból, hogy megtalálták, illetve a nagyjából húszperces út alatt elmesélte a dolgokat onnantól, hogy hogyan ismerkedtek meg, odáig, hogy mit reggeliztek, meg éppen áttértünk arra, hogy ki mit tanult, amikor egyszer csak mondta, hogy ja, őt egyébként tegyem ki, legyek szíves, egy bevásárlóközpontnál, mert nincs vesztegetnivaló ideje (nagyon aranyos volt).

Úgyhogy kiraktam az Arénában, meg a kezébe nyomtam egy térképet meg a szálloda címét meg egy háromnapos bkv-bérletet, aztán kiraktam Vlágyikot is a szállodánál azzal, hogy akkor este átjönnek, aztán eszembe jutott, hogy bemegyek utána tolmácsolni, mert ki tudja, és nagyon jól is tettem, mert éppen azt magyarázták neki, hogy nem foglalták el a szobát időben (??? a visszaigazoláson ott volt a repülő érkezési időpontja, kevesebb, mint egy óra alatt kijutottak, alig volt forgalom is), úgyhogy nincs helyük, csak másnap lesz, szóval akkor gondoltam egyet, és azt mondtam, hogy hagyják a fenébe, aludjanak nálam, három éjszakát kibírok a kanapén.

És akkor udvariaskodtunk még pár kört, de mondtam, hogy idegenvezetést nem vállalok munka/gyerek miatt, viszont tényleg örülök, ha nem egyedül vagyok otthon, úgyhogy nyugodtan, szóval most az van, hogy a konyhaasztal tele van ajándékba kapott vodkával (tisztáztuk, hogy nem vagyok alkoholista, de ez jár), kaptam egy kisbőröndnyi könyvet, és úgy száz gigányi filmet oroszul, a gyerek meg konkrétan egy tankot. És V. felküldött dolgozni, hogy nyolcig elvan a gyerekkel, és úgy hallom, a Muci már megtanulta, hogy nyet (naná), meg vokka, az akcentus meg teljesen megy neki, úgyhogy pillanatnyilag mély egyetértésben játszanak a tankkal a hangok alapján, és amikor V. azt mondja, hogy malagyec, akkor a gyerek helyesbít, hogy malac.

Ma este meg az volt, hogy végül is elmentünk mr.a-val az Inception-re, és azt tudni kell rólam, hogy mióta kétszer nem ismertem fel Anngelt (egyszer a Promodban, amikor folyamatos szemkontaktust tartva odajött hozzám, egyszer meg a MOM Parkban, amikor Tapsival (?) integettek nekem hevesen, de azt hittem, hogy vagy az előttem levőnek, vagy a mögöttem levőnek integetnek), és ez nagyon ciki volt, azóta folyamatosan őt keresem a szememmel a Promodokban és a MOM Parkban. Úgyhogy most simán felismertem már a mozgólépcsőn egy pillantással, aztán lesmárolt valakit, akiről kiderült, hogy brainoiz, úgyhogy megerősítést nyertem.

Szóval a filmről nem tudtam sokat előre, csak hogy valami álommanipulációs izé a nyálasképűvel, de közben folyamatosan a Mementó ugrott be, és tényleg Christopher Nolan írta-rendezte. Jó volt, olyan átlagosan, ahhoz képest, hogy nem szeretem az álmodós filmeket (volt benne autósüldözés, ehhe-ehhe). CN valószínüleg hasonló típusú halottfeleségekhez vonzódik, mert azt hittem, ugyanaz játssza, de nem, viszont Cillian Murphy benne volt (ő az egyetlen Kilián, akit a gyerekemen kívül ismerek, és az egyik kedvenc filmjelenetem ever az, a 28 nappal későbben, ami alatt a The House / In a Heartbeat szól, de nem ezért, meg nem is a laktanya/lakótelep/körforgalom miatt lett az).

Azután beszéltünk még az álmokról, és a más álmait írja meg más, de nekem ott van az, hogy évekig foglalkoztam tudatos álmodással szervezett és kevésbé szervezett keretek között, amiből a mai napig megmaradt, hogy nagyjából tudatosan álmodom (rá kell nézni egy feliratra vagy óralapra, majd elkapni a tekintetet, és ha másodszori ránézésre nem ugyanaz, akkor álom, utána lehet fejben vagy szóban kimondott gondolatokkal befolyásolni), de már nem akarom befolyásolni őket, viszont rengeteg mindenre emlékszem belőlük. Meg vannak sztenderd álmaim, egyrészt, mert sokat olvastam álomszimbólumokról, amik önmagukban nem tudom, mennyire működnek, viszont ha már elfogadta őket az ember, akkor a tudatalattija is azokon keresztül fog vele kommunikálni, legalábbis az enyém (mittudomén, a ház az a saját elmém a maga szintjeivel, a nagy víz meg a gyermekvállalással kapcsolatos dolgok, ilyenek).

Másrészt meg néha felírom a nagyon jelentősnek tűnő álmaimat, és eddig kétszer volt bizonyítottan olyan, hogy konkrétan megálmodtam a jövőt, nem csak deja vue volt. Egyszer tavaly tavasszal, amikor azt álmodtam, hogy ősz van, és egyedül maradtunk a gyerekkel (ez akkor nagyon bizarrnak és hihetetlennek tűnt), másrészt meg volt egy olyan, hogy egy idegen alszik az ágyamban, én meg a fenti lépcső valamelyik felső fokára teszek egy tányért és egy bögrét, és ez is megtörtént, másnap kikerestem (amikor álmodtam, akkor még nem tudtam, hogy azért teszem oda, mert nincs kedvem lemenni a földszintre, de onnan nem szedi össze a gyerek).

És erre van egy saját külön (nekem) kedves elméletem (pet theory), hogy az idő tényleg egy negyedik dimenzió, ugyanúgy egységben megvan és létezik, mint amit mi az első háromnak érzékelünk, csak mi vagyunk csököttek hozzá, olyanok, mint egy egydimenziós pont, ami egy kétdimenziós vonalon halad végig szabott úton, és egyszerre csak egy egydimenziós pontját érzékeli. És szerintem ezért nem létezhet az időutazás olyan formában, mint a sci-fikben, mert még ha tudnék is közlekedni az időben, akkor is csak annyi lennék és annyit érzékelnék öt évvel korábban, mint ami akkor voltam (tehát az akkori énembe tudnék visszamenni, nem egy külön testben), és ezért van az, hogy bár bevillanhatnak a múltamból vagy a jövőmből képek, de az adott pillanatban nem tudom értelmezni őket, csak amikor tényleg átélem. Ami jól is van így, mert a valódi jósokat már az ókori görögök megvakították, vagy még rosszabb dolgok történtek velük, szóval ez így oké.

Azután haza (vagy valameddig) szállítottam a mindenkit, és nem tudom, mi van ma a várossal, de tele volt villogó rendőrautókkal késő este (a Hegyalján valaki villanyoszlopra tekeredett, a Blahánál is körbevettek két furgont, a Hársfa/Wesselényi sarkon meg egy kukásautót, a többit nem jegyeztem meg).

Szóval tegnap beültem egy kávézásra a pszichológusommal (és nem kezdett ki velem, vagy ilyesmi).

Valamikor félidő táján megkérdezte, hogy történt-e valami, merthogy folyamatosan vigyorgok, és akkor nem akartam mondani, hogy egyrészt azon vigyorgok folyamatosan, hogy ehhez vagy ahhoz mit szólnának a kommentelőim (a blogjaimról nem meséltem neki), másrészt meg olyanakon vigyorgok, mint amikor mondja, hogy érdekes módon én mindig a nevükön neveztem előtte az ismerőseimet (nem a nevükön neveztem, hanem mindegyiknek adtam egy álnevet paranoiából, álnévben tök jó vagyok, eddig csak egyszer tévedtem életem során, amikor Lamnak rossz kezdőbetűvel írtam alá levelet, történetesen a polgári nevemével, amit amúgy is ismer, szóval ez nem számít).

[Ez a neves dolog úgy jött fel egyébként, hogy hosszasan gondolkoztam azon, hogy tudhatnám meg, hogy miért is akart velem beülni kávéra, aztán azt az igen ravasz módszert választottam, hogy megkérdeztem tőle, miért is akart velem beülni kávézni. Erre azt mondta, hogy legfőkébb azért, mert tényleg érdekes velem beszélgetni, másrészt azért is, mert van pár dolog, ami velem kapcsolatban nem illik be a sémáiba (ezúton is köszönöm neki a fit the pattern egyik megoldását), és simán el tudta volna képzelni, hogy igazából egy boldog házasságban élő, unatkozó nő vagyok, időre született gyerekkel, mert annyira érzelemmentesen beszélek a gy.a.-ról meg a koraszülésről, ezért is kérte be a gyerekkel együtt a zárójelentéseit meg az oltási könyvét. Másrészt meg az is meggyőzte az egyenességemről, hogy mindenkit a nevén nevezek, pedig a páciensek nagyon gyakran a szerepükkel szoktak referálni a különböző személyekre (az exem, a szeretőm, az audis pasas)].

De azt mondtam, hogy azért is vigyorgok, mert mostanában nézem ezt a pszichológusos sorozatot, és mindenről az jut eszembe, hogy mit mondana erre Paul, a Tenyérbemászó. Ez különösen akkor vicces, amikor keverem a műfajokat, például fordítom azt a legalja amerikai álreality sorozatot a divatvilágról, és az egyik szereplő olyanokat mond, hogy I don’t know, I mean, she is like such a bitch, és akkor megszólal a fejemben Paul, hogy and how does that make you feel? Superior? Exploited, perhaps? Do you have an issue with female dogs? És ez lehet, hogy csak számomra vicces, de amikor elmeséltem a pszichológusomnak, hogy mi megy a fejemben, ő is vigyorgott, pedig nem fizettem érte (is it important for you to pay for your everything? To be in control?). És akkor arról, hogy mi van, amikor mindezek a skót felföldön játszódó regénybe keverednek, még nem is beszéltem.

Aztán megbeszéltük Paul eseteit, és erről valahogy átterelődött a téma a pszichológusom eseteire, természetesen csak régiekre és név és konkrétumok nélkül, és jókat vitatkoztunk, meg jókat egyetértettünk, aztán mennem kellett (vacsorát kell csinálnom a férjemnek, mondtam, majd riadtan a számra csaptam a kezem), de azért megbeszéltünk egy két hét múlvai kávédátumot.

(Ja, egyébként nem kávé volt, én teát ittam, ő meg gyümölcslevet).

A barátaim és ismerőseim reakciója a pszichológusos dolgokra (időrendben, nem fontossági sorrendben, de azzal még a kedvenc sorozataimmal kapcsolatban sem jutottam dűlőre):

balrog: ezek mind ilyenek, engem egy alkalom után rúgott ki a pszichológusom.

agnus: jaj, de kár, pedig azt reméltem, mostantól beszélgethetünk majd arról, hogy melyikünknek mit mondott a pszichológusa (egyébként egy délután agnus-szal sokkal jobbat tett nekem, mint a pszichológus, jegyezném meg).

a rendszergazda: én ezeket pénz nélkül is megmondtam volna (megmondtam) neked, holnap nálad vacsorázunk?

Az L.-lel meg hosszan beszélgettünk változatos témákról, közben egyszer leesett a vállam és az arcom közül a telefon, amikor éppen megtanultam bort nyitni nő létemre (hátha attól jobban alszom), de visszahívtam, úgyhogy valószínűleg nem tudatalatt kizárni akartam az életemből, egyszer meg olyankor szakadt meg, amikor egyhelyben álltam ártatlanul, de visszahívott, szóval ez sem ilyen ezoterikus üzenet volt, mindenesetre aztán olyan két órával később bepittyegett a készülékem, hogy mindjárt lemerül, és akkor az L. azt mondta, hogy de addig is beszéljünk, mert az olyan romantikus, aztán pont akkor szakadt meg vonal, amikor azt mondta, hogy a legszívesebben felgyújtanám (a malackaraj nyomdokain haladva, ön mit gyújtana fel a legszívesebben? Én egyszer majdnem kihajítottam a mozgásban lévő vasúti szerelvény ablakán Saint-Exupéry Citadella c. művét, csak azért nem tettem, mert kölcsönben volt nálam, és mások tulajdonával kevésbé vagyok melodramatikus).

mr. a (akivel szerintem nem beszéltem a pszichoanalízisemről, nehogy elijesszem, de bizonyos jelek utalnak arra, hogy olvassa a blogomat, vagy legalábbis tud róla): melyik napra szeretnél szigetjegyet?

Lehet, hogy igazából nem is vagyok nem boldog, csak annak érzem magam.

Azért az valahol nagyon jellemző rám, hogy amikor álmomban egy idegen könyvespolcon turkálok, és egy olyan könyvet találok, aminek az a címe, hogy Hogyan öljünk meg bárkit vagy bármit, továbbá a címlapján egy látványosan véres kés és pár lőfegyver van, akkor biztos vagyok benne, hogy a címe átvitt értelemben értendő, és igazából valami pszichológiai kiadványról van szó. És amikor kinyitom, kiderül, hogy tényleg.

A Bookline meg most, hogy a névnapom pár nap híján pont félévre van tőlem, küldött egy 5%-os kedvezményt (kell valakinek? csak ma érvényes) névnapom alkalmából. A polgári nevemre címezve. Ma, Lukrécia napján.

Na, gyorsjelentés: nem rohadt le a lábam a superglue-tól, illetve olyan nagyon rondán sem néz ki (csak úgy, mint egy átlagosan csúnya seb, amire pillanatragasztót öntöttek).

Közben utánaolvastam az interneten, és különösebb veszélyeiről sehol nem írnak a módszernek (a gy.a. szerint a superglue csak az árában különbözik a sebészeteken használt ragasztóktól), csak arról, hogy van, akinek irritálhatja a bőrét, és egy hüvelykesnél (2,5 cm) mélyebb sebbel forduljunk orvoshoz. Ugyanakkor olyanokat olvasni, hogy azonnal elállítja a vérzést (és tényleg, előtte a géz-ragtapasz kombóból azért csordogált eléggé, azért is ijedtem meg egy kicsit), megszünteti a fájdalmat (ez mozdulatlan állapotban igaz, mert az idegvégződéseket ott nem éri oxigén, de ha járok, azért húzódik, és ezért fáj), és mivel nem jutnak át rajta a baktériumok és az oxigén, ezért sterilizál is.

Az alkalmazása úgy történt, hogy álltam a csap felett gólyázva enyhén szédelegtem, kicsit csúnyán beszéltem magamban, és tisztítás után próbáltam ügyesen célozva az összefogott szélű sebre csöpögtetni az anyagból, aminek egy része vérrel elegyedve csordogált kedélyesen lefelé. Utána vártam két percet a száradásra ugyanott, majd megismételtem a műveletet, amit megkönnyített, hogy a vérzés időközben elállt, viszont megnehezített, hogy a lábam varrógépezni kezdett a póztól, továbbá az is, hogy időközben elkezdtem gondolkozni azon, hogy akkor én most bírom-e a vér látványát ekkora mennyiségben, vagy nem.

Azért remélem, arra soha nem kerül sor, hogy a belső szerveimet kelljen ezzel összeragasztanom, mint Vietnamban az amerikai katonáknak, pedig biztos érdekes blogbejegyzés születne abból is (bár lassan kezdem úgy érezni, hogy ennél feljebb nincs hova, tegnap unalmamban megnéztem a múlt heti látogatói statisztikát, és négy minisztériumból olvasnak, négy bankból, a közép-magyarországi regionális államigazgatási hivatalból, a miniszterelnöki hivatalból, a nemzeti autópálya zrt-től, három televíziós társaságtól, az ortt-től, az ántsz-től, én meg kicsit kezdem úgy érezni magam, mintha figyelnének, de azért inkább örülök, hogy ennyi mindenkit érdekel, mikor milyen cipőket vásárolok magamnak).