Szóval tegnap beültem egy kávézásra a pszichológusommal (és nem kezdett ki velem, vagy ilyesmi).

Valamikor félidő táján megkérdezte, hogy történt-e valami, merthogy folyamatosan vigyorgok, és akkor nem akartam mondani, hogy egyrészt azon vigyorgok folyamatosan, hogy ehhez vagy ahhoz mit szólnának a kommentelőim (a blogjaimról nem meséltem neki), másrészt meg olyanakon vigyorgok, mint amikor mondja, hogy érdekes módon én mindig a nevükön neveztem előtte az ismerőseimet (nem a nevükön neveztem, hanem mindegyiknek adtam egy álnevet paranoiából, álnévben tök jó vagyok, eddig csak egyszer tévedtem életem során, amikor Lamnak rossz kezdőbetűvel írtam alá levelet, történetesen a polgári nevemével, amit amúgy is ismer, szóval ez nem számít).

[Ez a neves dolog úgy jött fel egyébként, hogy hosszasan gondolkoztam azon, hogy tudhatnám meg, hogy miért is akart velem beülni kávéra, aztán azt az igen ravasz módszert választottam, hogy megkérdeztem tőle, miért is akart velem beülni kávézni. Erre azt mondta, hogy legfőkébb azért, mert tényleg érdekes velem beszélgetni, másrészt azért is, mert van pár dolog, ami velem kapcsolatban nem illik be a sémáiba (ezúton is köszönöm neki a fit the pattern egyik megoldását), és simán el tudta volna képzelni, hogy igazából egy boldog házasságban élő, unatkozó nő vagyok, időre született gyerekkel, mert annyira érzelemmentesen beszélek a gy.a.-ról meg a koraszülésről, ezért is kérte be a gyerekkel együtt a zárójelentéseit meg az oltási könyvét. Másrészt meg az is meggyőzte az egyenességemről, hogy mindenkit a nevén nevezek, pedig a páciensek nagyon gyakran a szerepükkel szoktak referálni a különböző személyekre (az exem, a szeretőm, az audis pasas)].

De azt mondtam, hogy azért is vigyorgok, mert mostanában nézem ezt a pszichológusos sorozatot, és mindenről az jut eszembe, hogy mit mondana erre Paul, a Tenyérbemászó. Ez különösen akkor vicces, amikor keverem a műfajokat, például fordítom azt a legalja amerikai álreality sorozatot a divatvilágról, és az egyik szereplő olyanokat mond, hogy I don’t know, I mean, she is like such a bitch, és akkor megszólal a fejemben Paul, hogy and how does that make you feel? Superior? Exploited, perhaps? Do you have an issue with female dogs? És ez lehet, hogy csak számomra vicces, de amikor elmeséltem a pszichológusomnak, hogy mi megy a fejemben, ő is vigyorgott, pedig nem fizettem érte (is it important for you to pay for your everything? To be in control?). És akkor arról, hogy mi van, amikor mindezek a skót felföldön játszódó regénybe keverednek, még nem is beszéltem.

Aztán megbeszéltük Paul eseteit, és erről valahogy átterelődött a téma a pszichológusom eseteire, természetesen csak régiekre és név és konkrétumok nélkül, és jókat vitatkoztunk, meg jókat egyetértettünk, aztán mennem kellett (vacsorát kell csinálnom a férjemnek, mondtam, majd riadtan a számra csaptam a kezem), de azért megbeszéltünk egy két hét múlvai kávédátumot.

(Ja, egyébként nem kávé volt, én teát ittam, ő meg gyümölcslevet).