lucia bejegyzései

önműködő riasztórendszer telepítve

Időközben szereztem éjszakára egy rendőrt maszekba’, pult alól, aki hajlandó itt tölteni az éjszakát a kedves mosolyomért cserébe (bár amikor meglátta a kanapét, egy kicsit elfelhősödött a homloka, és közölte velem, hogy ezért lehet, hogy kettőt is kell mosolyognom), mert beparáztam, hogy nem fogok tudni aludni éjjel, pláne, hogy a gyerek is itthon van. Erről egyébként eszembe jutott az is, hogy milyen jövedelmező lenne a rendőrség számára a fizetős prémium szolgáltatás, melynek keretében mondjuk kimennének betöréshez, levennék rendesen az ujjlenyomatot, meg udvariasan viselkednének zaklatott hölgyekkel a telefonban, ilyesmi.

(És természetesen mindenki másnak is köszönöm, aki szállást / jelenlétet / legális és illegális fegyvereket / jótanácsokat / idegnyugtatásra jóféle alkoholt ajánlott fel, igazán drágák vagytok).

biztos a frankválság tehet erről is

Ma éjjel hajnali három körül megpróbáltak betörni ide, éppen mászott át egy alak a szomszéd lakatlan telkének a kerítésén, amikor kimentem az erkélyre meglocsolni az epret meg a paradicsomokat (nem sokkal korábban értem haza), én rákiabáltam, hogy hé, mit keres itt, mire gyorsan elkezdett visszamászni, én meg a nyomaték kedvéért hozzávágtam egy cserép (amúgy is gyengélkedő) paradicsomot. A további reménybeli elkövetők okulására megjegyezném, hogy eltaláltam, az esetleges igazságszolgáltatási szervek tájékoztatásául pedig azt jegyezném meg, hogy nem diszkriminációs okokból tettem (nincs semmi bajom a gyengélkedő paradicsomokkal, nekem is vannak gyengélkedő paradicsombarátaim), és ez szerintem nem volt aránytalan fellépés (kettes voltam tornából, meg minden), vagy ha mégis, akkor nem vágtam hozzá.

Ugyanakkor a bűnüldözést nem zaklatta fel túlságosan a bejelentésem, ha akarok, menjek be feljelentést tenni, és a felvetésemre, hogy esetleg szirénázzon itt végig egy járőrkocsi, hátha most akkor inkább másnál háborít birtokot az illető, felkértek, hogy az ilyesfajta döntéseket bízzam rájuk. A bűnüldöző szerveket én életemben kétszer láttam lelkesnek, tettrekésznek és hatékonynak, egyszer akkor, amikor az aktuális pasim jött értem autóval, és késett valamennyit, én meg hullafáradtan bealudtam a kanapén, még a csengőre sem ébredtem fel, ő meg kihívta a rendőröket, hogy hátha betörtek vagy bajom esett, mert nem szoktam így eltűnni, egyszer pedig amikor a szomszéd néni hívta ki őket azzal, hogy hónapok óta a kerítése előtt (közterületen!) parkol egy autó, és reggel nyolc és tíz között már két levelet kitett a szélvédőjére, de nem reagált a tulajdonosa, úgyhogy biztosan egy roncs, amitől ott szabadult meg valaki. Az autóm akkor volt három hetes. Kiérkezett két darab rendőr, jegyzőkönyvet készítettek a tényállásról, hogy a zsákutca végén, kerítés előtt parkolok, konstruktív javaslatot tettek arra, hogy parkoljak máshol (???), majd elmentek.

Én meg most attól rettegek, hogy mi van, ha visszatér a paradicsomos a haverjaival, és nem kocsival jönnek, úgyhogy nem tudok arra hivatkozni a bejelentés során, hogy a kerítés előtt parkolnak.

megint munka

Vannak megint megoldanivalók, ez most nem Pratchett, hanem egy kicsit gügye, nagyon tini, nagyon vámpíros könyvsorozat, de azért jó volna szépen megcsinálni, úgyhogy ha valakinek eszébe jut valami, ne fogja vissza magát légyszi.

Captain Obvious – a könyvben ez egy underground lapkiadó illetőnek a neve, aki nagyon vámpírellenes (eredetileg szuperhős volt, nem találtam magyarul), és a megtalálhatatlansággal kapcsolatban viccelődnek is a nevével (he’s not that obvious after all).
Fang Gang – így hívják tréfásan a vámpírokat, pillanatnyilag Harap Csapat, béééna.
The Fang Report – az underground lap címe
Better Off Dead – a “he joined the Better Off Dead Group” az virágnyelv arra, hogy öljük meg (ez egy filmcím volt, amúgy meg idióma). Éppen a Holt Költők Társaságával próbálok kezdeni valamit.

Update: közben jött egy fang banger, olyan értelemben, hogy vámpírokkal háló, jaj nekem.

a hétvégi programról

– Az egy erőszakos, bántalmazó állat volt, ezért egyszer eltörtem a kezét – magyarázza Sisso nekem és agnusnak álmodozó hangon itt a gyengéd lelkű nők művésztáborában. – Annyira örülök, hogy most pasikról beszélgetünk veletek, ettől izének érzem magam… nőnek?

amikor pratchettről meséltem a sci-fi portál kerekasztalán (-ban, -nál, whatever)

Csütörtök este műfordítói kerekasztalon vettem részt, mint műfordító, és mivel az előzetes tájékoztatás úgy szólt, hogy “nem tudom, hogyan lesz és mi lesz, csak gyere el”, én úgy terveztem, hogy lesz majd ott öt műfordító és két fő közönség, és leülünk majd egy kerek asztal köré, ahol egy kicsit örülünk annak, hogy műfordítunk, majd sörözésbe torkollik ez esemény.

Ehhez képest színpad is volt meg rendes közönség is, amitől egy kicsit halálra rémültem, de nagyon remélem, hogy ez nem látszott (noha az utóbbi időben valamennyire megszoktam, hogy emberek előtt kell beszélnem, de a szóban forgó emberek olyanok, akikre, ha zavarba jövök, bármikor rászólhatok, hogy tűrjék be rendesen a gatyájukat a nadrágjukba, és fésüljék már ki a hajukat a szemükből, úgy nézel ki kisfiam, mint amit a kutya szájából rángattak ki). Remélem, azért nem mondtam nagy hülyeségeket, meg azt is remélem, hogy a témánál maradtam, bár valami olyasmi rémlik, hogy egyszer felajánlottam a mellettem ülő angoltanárnak, hogy elmagyarázom az angol többesszámot.

A többiek okosak voltak, meg minden. Egyébként meg az is kiderült számomra, hogy mennyi műfordító indul úgy, hogy nem is az, csak a fióknak zugműfordít, aztán egyszer csak kiadják.

A kedvenc részem az volt, amikor magyaráztam, hogy mennyire örülök, hogy konkrétan a Pratchettből vannak olyan kalózkiadások, amikben az eredeti, általam is megszokott nevek vannak, mire valaki felszólalt a közöndégből, hogy és tudod, mekkora munka mindet kicserélgetni?

A végén még egy újabb Gaiman-fordítóval is megismerkedtem (gyűjtsd össze az összeset!), illetve odajöttek emberek, hogy keep up the good work, meg hasonló dolgok, szóval végül is nem bántam meg, hogy nem imitáltam az elején vakbélgyulladást.

hétvégi program sissoval

Sisso úgy döntött, hogy nincs elég dolga, és jövő hétvégére tábort szervezett magához írói szárnyaikat bontogató bloggereknek és egyebeknek. A programhoz annyit szeretnék hozzátenni, hogy ismerve őt, nagyon szórakoztató lesz az együttlét, illetve tök jó helyen lakik, valószínűleg én is lenézek gyerekestül. Jelentkezni az artnersisso@gmail.com címen lehet. Menjetek, tényleg érdemes. Leírás itt:

A három napos “írótáborba” azokat az ismerősöket várom, akik blogolnak, posztolnak, illetve más módon publikálnak és szívesen megosztják, valamint szeretnének közösen, kreatívan kikapcsolódni

július 16. szombat 17.00-ig érkezés, szállásfoglalás

18.00-tól tűzrakás és bográcsban főzés
21.00-tól nyitott felolvasás hozott anyagból (ha nem frusztráló, akkor egy kortárs író társaságában) laptop használható wifi van a házban
majd vacsora és nyakas bor fogyasztás a színben

július 17. vasárnap

10.00 Reggeli után sétáló szeminárium és kiülés a Zsámbéki-medence peremére, majd egyéni munka

14.00 Ebéd és a írások felolvasása, közös megbeszélése

17.00 A Tényleg szeretsz? című darab ismertetése, amelyet 20.30-tól közösen megtekintünk a Színházi bázis egyik hangárjában a Zsámbék fölötti XX. századi műemlék erődben (utána lehetőség szerint beszélgetés az alkotókkal)
szalonnasütés

július 18. hétfő

10.00 Reggeli után közös kirándulás a Romtemplomhoz és beszélgetés

13.00 Ebéd és relax, igény szerint következő alkalom megbeszélése, majd szórványos távozás

(Akit a részletek érdekelnek az artnersisso@gmail.com címen jelentkezzen. A maximális létszám kb tíz fő lehet, uh a jelentkezési sorrend számít. Étkezés, szállás, színházjegyek helyben (ezeket én szerzem be és ehhez kell hozzájárulás)
hálózsákot, kényelmes cipőt, notebookot, vagy jegyzetfüzetet hozni kell

ki figyeli a figyelőket

A szlávos arcú lány, akit sok néven ismertek, későn érkezett, de még időben. Miután elkészítette a kért felvételeket a mit sem sejtő, ölelkező párról, már csak egy férfit kellett megvárnia.

A társaságban ott volt a két egybetűs nevű illető is. Az egyik szokatlanul hallgatagnak tűnt. Amikor a szlávos arcú lány megkérdezte, miért szomorú, azt felelte, nem szomorú, csak szótlan. Mindig is szerette a precíz megfogalmazásokat.

Valahogy sikerült hármasban maradniuk. Hallgattak egy darabig. Majd az egyik, a kevésbé hallgatag egybetűs nevű férfi szólalt meg.

– Megbeszéltük, hogy legközelebb neked kell hoznod valakit – mondta a táskájában kotorászó lánynak. Nem részletezte bővebben. A lány csak dünnyögött valamit.

Hallgattak.

– Nem válaszoltál a kérdésre – szólalt meg ismét az egybetűs nevű, aki emberek ezreinek mindennapjairól szóló beszámolókat tárolt az általa felügyelt gépeken. Mindent tudott. Majdnem mindent.

– Nem volt kérdés – nézett a szemébe a lány sokatmondóan. – Mi a kérdés?

Hallgattak.

– Implikáltuk – felelte végül a kevésbé szótlan egybetűs nevű.

– Ja, implikáltuk – tette hozzá a szótlanabbik. Mindig is szerette a precíz megfogalmazásokat.

nem csak alekoszról

Azért a medúzákkal való első találkozó objektíven szemlélve időnként esetleg kissé zavarbaejtő lehet, előfordulhat például, hogy az ember felhívja a barátnőjét, hogy tájékoztassa, mikor érkezik megismerkedni a barátaival, mire egy itt meg nem nevezendő női hang (a blogger, az anya, az ember) veszi fel, aki bemutatkozás nélkül megkérdezi, hogy ő-e az xy fiúja, és mikor jön már. Ezt az akadályt csont nélkül vette, és az igenlő válasz, illetve az ETA után még arról is beszámolt külön kérés nélkül, hogy igen, gondolkozik már azon is, milyen szuperképességet akarna, ha lehetne.

Attól tartok viszont, hogy amikor végre megérkezett, kicsit talán félrevezető benyomást gyakorolhattunk rá, mivel a többiek éppen sikongatva biztattak, hogy fényképezzem csak Alekoszt*, aki egy távolabbi teraszon ölelgetett egy szőkét, és adjam el a Blikknek, én meg sorra lőttem a kompromittáló képeket. Mivel a jelen lévő öt lánynak kb egy tévéje van összesen, és, mint múltkor kiderült, a Barátok közt cselekményével tíz évvel le vagyunk maradva, úgy érzem, ebből nem feltétlenül alkotott reális képet a társaságról.

* Meg tudom magyarázni. Suematra a testtartásából felismerte az egy centisnek tűnő Alekoszt egy kb. száz méterre lévő tetőteraszon, én meg rázoomoltam a fényképezőgéppel, hogy bizonyosságot nyerhessen az illető kilétéről, innentől kezdve pedig, mivel csinálták a fesztivált a csajjal (Suematra feltételezése szerint az andalító zene hatására estek egymásnak, de ha én egymásnak esek valakivel, akkor nem a hátát lapogatom fél óráig, és nem fél méterre van egymástól a lábfejünk, brainoiz viszont, mint a sötét emberi viszonyok szakértője, úgy nyilatkozott, miszerint ez egy tipikus “én is szeretném [sóhaj], de nem lehet, maradjunk csak barátok, ne bántsunk másokat” jelenet, esetleg egy tipikus “fogdoss már egy kicsit, hátha fotóznak valahonnan”), onnantól valahogy elszabadultak a dolgok a maguk útján.

sheldon cooper szerepében client eastwood

A jó meg az volt az elmúlt időszakban, hogy C. Eastwood értesített, hogy mivel mindjárt vége a Giger-vándorkiállításnak Bécsben, kénytelenek leszünk hamarosan megnézni, és erre egyszerűen nem mondhattam nemet, ami azért volt nagy szerencse, mert nem is akartam.

Különböző okok miatt az én autómmal mentünk, amelyben a beülés és a munkájának megkezdése között eltelt pár percben Mr. Eastwood (nekem csak Client) felhívta a figyelmemet, hogy ég a motorhiba lámpa, továbbá a MAINT READY is, és így elejét vette az esetleges kínos csendnek, mert erről elbeszélgettünk egy darabig (mivel már ittam kávét, amit ráadásul nem nekem kellett elkészítenem, kedélyes hangnemben). Ezután az út nagy része alatt dolgozott, vagyis, mint arra felhívta párszor a figyelmemet, dolgozott volna, ha nem rángattam volna a kormányt, és én mindannyiszor türelmesen tájékoztattam, hogy nagyon erősen fúj a szél, ezért ha nem rángatnám a kormányt a kamionok után, akkor meghalnánk, ilyenkor figyelmeztetett, hogy ne őt nézzem (vasvillaszemekkel), hanem az utat. Amikor viszont már osztrák területen szólt, hogy érdekes sebességgel megyek, és a válaszomra, hogy alig több százharmincnál, közölte velem, hogy de itt csak nyolcvannal szabad, majd, miután pánikszerűen lelassítottam, hozzátette, hogy a kamionoknak, BAZINGA!, kezdtem úgy érezni, hogy a szórakoztatásomra kulturális referenciát csinált az útból. Igazán nem kellett volna.

Miután befejezte a munkát, úgy tűnt, unatkozik egy kicsit, mert megkérdezte, hogy mi történik, ha menet közben megnyomja az autó kikapcsológombját. Én a gépjármű szakértőjének fensőbbséges hangnemében tájékoztattam, hogy semmi, nyomja csak nyugodtan, biztattam, és amikor csak röviden nyomta meg, tényleg nem történt semmi, amikor viszont hosszan, akkor kikapcsolt alattunk az autó, én meg úrilányhoz illő szenvtelen modorban vártam, hogy mikor szaladnak belénk hátulról, miközben a lendületet felhasználva kisoroltam a leállósávba.

A kiállításról annyit, hogy ezek után még mindig tartogatott felkavaró és izgalmas részeket, és maradandóbb hatást gyakorolt rám, mint amikor C. (nem Bécsben) édeskével kérte a mojitót, pedig ez nagy szó, szóval akit érdekel, az nézze meg (és hozzon nekem plakátot).

(Bécsben egyébként nem lehet legálisan fizetősparkolni, ehhez “jegyet” csak a legendákban szereplő trafikokban lehet kapni, és az osztrákok nem beszélnek angolul, viszont úgyis majdnem mindenki magyar).

óvodák, helyzet

Az óvodákkal éppen ott tartunk, hogy utánanéztem törvényadta Jogaimnak és a Kötelességeimnek, melyek szerint egyszülött gyermekemnek köteles az önkormányzat óvodai férőhelyet biztosítani a körülmények miatt, illetve a májusi-júniusi felvétel és beiratkozás bullshit, mert az óvodáknak egész évben, folyamatosan kell a felvételeket intézniük. Ezt meg is írtam fellebbezve az illetékes szerbeknek, és kaptam is választ, hogy az eljárást megindították, majd értesítjük.

Egy-két nappal később ettől függetlenül úgy alakult a jövőképem, hogy elképzelhető, hogy ősszel mi már innen távolabb fogunk lakni, és lehet, hogy ezért hangyaként fogok újjászületni, de szerintem viccesnek fogom találni, ha mégis felveszik a gyereket, én meg visszaírok, hogy így már nem kell.

hmpf

A gyereket első körben nem vették fel egy óvodába sem, és ugyan hátra van még egy sor fellebbezés, nem táplálok túl sok reményt a dolog iránt, de két gondolat azért felmerült bennem.

Az egyik az, hogy ha az én gyerekemet, akit egyedül nevelek munka mellett, adót fizetve, tartásdíj nélkül, úgy, hogy már nem kapok semmilyen támogatást, nem veszik fel az oviba, akkor ki az, akit felvesznek?

A másik meg az, hogy ha ezentúl nem fizetek az államnak hobbiból a semmiért, csak mondjuk feleennyit, akkor a befizetett adó- és járulékkülönbözetből nem csak a legpuccosabb, lovon műkorcsolyázós programos magánoviba (vagy egy kisebb brit egyetemre) tudom beíratni a gyerekemet, de havi két wellness-hétvégére is el tudom vinni. És ha még valamivel kevesebbet keresnék bejelentve, akkor ezek mellé még szociális segélyt is kapnék.

Hát ezért tart itt ez az ország.

nyaralós

Szóval beesett most egy váratlan wellness-nyaralás, hogy cserébe írjak róla (nem ide, az külön project), azért vagyunk most Földváron, és egyrészt elképesztő, hogy itt szinte minden olcsóbb, mint Budán, másrészt meg konkrétan kedvesen szolgálnak ki mindenhol.

Családbarát hotelben vagyunk, és tényleg az, ez nem csak az etetőszékben merül ki, még brainoiz is megjegyezte, hogy tisztára Schaffer Erzsébet lesz a miliőtől, csak olyan szókapcsolatok jutnak az eszébe, hogy gyermeki áhítat, meg a lenyugvó nap fénye végignyaldosta a Balaton hullámait, szóval nagyon kemény. Mondjuk a gyerekkel még így sem egyszerű, mert saját külön elképzelései vannak arról, hogy mit kellene csinálnunk, én meg szeretném, ha örülne, viszont nem szeretném, ha a többieket feltartanánk, úgyhogy időnként külön utakon járunk. Kora délután egy kicsit melankólikus is lettem, hogy én itt etetem a szobában, amíg a többiek minden bizonnyal egyik vidám kalandból a másikba vetik magukat, de miután lefektettem és kisétáltam a strandra, konkrétan néma, punnyadt fekvés közben találtam őket, nem mondjuk strandlabdával ugrándozva dévajul. Amikor ezt felróttam, akkor tájékoztattak, hogy korábban elevenebbek voltak, vettek például lángost és palacsintát, de ez kimerítette őket.

Ottlétem alatt alie párszor felöltözött majd ismét levetkőzött, Isolde szappanbuborékokat fújt néha, az L. félálomban kacsintott, ha ránéztem, brainoiz meg a bölcsészszakok sajátosságairól mesélt, szóval minden olyan, mint mindig, csak szebb.

the moon’s too bright, the chain’s too tight

Tegnap ülünk békésen a Grundon a csökkentett létszámú medúzákkal, és olyanokról beszélgettünk, hogy emlékeztek, milyen vad buli volt, amikor a mr.a két whiskey után indiai akcentussal olvasta fel angolul a szívbetegségek tüneteit a wikipédiáról, amikor az L. egyszer csak kábé a farzsebéből előhúzott egy komplett sugarshopos marcipános tortát, az agnus meg a ridiküljéből egy gitárt, és előadták születésnapomra az I’m your mant, majd testületileg a kezembe nyomtak egy zacskó jelly beant.

Utána elmesélték, hogy aznap háromszor is elpróbálták a MÜPA egyik stúdiójában, mert a hangversenyteremben éppen valami Wagnert gyakoroltak, meg agnus megkérdezte, hogy észrevettem-e, milyen szenvedélyesen néz rám, amikor azt a részt énekli, hogy I’ll wear a mask for you, utána felvilágosítottak, hogy gondolkoztak azon, hogy szopóálarcban adják-e elő a dalt (a szopóálarc valami általan érthetetlen oknál fogva visszatérő toposz a medúzatalálkozókon), de gyáva voltam, tette hozzá az L.

A későbbiekben alie még elmesélte marquezregény-szerű, zsákfaluban töltött gyermekkorának azt a részét, amikor jézusos fogócskát játszottak, utána pedig, amikor brainoizzel valahogy mindenkit sikerült belevonnunk az amúgy tiltott aktusnak számító műfordításról szóló beszélgetésbe, úgy döntöttünk, ideje hazamenni.

továbbra sem könnyű

A nagymamáról maradt lakásnak az elmúlt két hónapban, nagyjából heti kétszer pár órában a konyháját pakoltam ki (meglehetősen kis konyha, de minden lehetséges zege és zuga tömve volt többek között 1953 óta gyártott élelmiszerekkel, kimosott felvágottastasakokkal és találtam benne például tizenhat darab ablaktörlőlapátot is, ami főleg annak tekintetében volt furcsa, hogy a nagyanyám nem tudott vezetni és nem volt autója), és a hét elején már megkönnyebbültem, hogy látszanak a bútorok, és sikerült felvinni a színvonalat a pusztán koszos és rendetlen szintre a reménytelenről, amikor felfedeztem, hogy van a konyhának egy kamrája is. Csak az a szerencse, hogy már megállapodtam a lenti török étkezdével, akik konténert bérelnek, és amikor felajánlottam, hogy beszállok a költségekbe, ha pár hétig használhatom, azt mondták, hogy hetente a negyedét-harmadát használjam nyugodtan ingyen, mert nem szokták annyira telepakolni.

A munka meg egyszerűen maga alá temet, a kiadók (részben) nem fizetnek, amikor pedig nekem most kellene még az ÁFA után mindenféle ilyen-olyan adókat befizetni egy magasabb, hatszámjegyű összegben, a szokásos havi fizetésem járulékairól és az éppen most aktuális törzstőkéről nem is beszélve. Én nagyon drukkolok magamnak (aki blogírásért cserébe pelenkát, fodrászt vagy kaját szeretne biztosítani nekem, annak üzenem, hogy nyitott vagyok bármire).

nem könnyű a műfordítók élete

Ja, és tegnap felvételre került a rádióinterjúm, vasárnap fogják két másikkal leadni a Civil Rádió Kemény Kötés című műsorában Sötét Oldal alcímmel (mivel mással, ehhe-ehhe). Azt hittem, nagyon fogok izgulni, de éppen túllettem az óvodákon, aludtam pánikszerűen egy fél órát, majd rohantam a stúdióba, úgy, hogy mivel nem kaptam még meg a tiszteletpéldányt, és azóta nagyjából tizenöt másik könyvet lefordítottam, fogalmam sem volt már a részletekről, meg nem is imádtam annyira azt a könyvet, egyben nagyon fáradt is voltam, de így hálistennek, teljesen higgadtan tudtam beszélni arról, hogy igen, a prostitúció csúnya dolog, de a műfordítóknak nem az a dolguk, hogy ítélkezzenek, és tényleg fontos gyermekkorban a biztos, stabil családi háttér. Mindezt fél órában (15 percesre fogják vágni), nagyon büszke vagyok magamra, hogy nem rohantam ki sírva.

kindergarten küldetés, második felvonás

Áááááá.

A jó hír az, hogy valószínűleg megoldódik a hivatalos lakhatásom, még ha nem is úgy és nem is akkor és nem is annyira, mint kell. A XII. ker. okmányirodájáról egyébként annyit, hogy aki (még) nem kerületi lakos, az csak időpontra mehet, legalább két hetes várakozási idővel.

Viszont megint szembesültem a való élettel. Én általában nem gondolkozom túl sokat az emberiség többi (általam személyesen nem ismert) részén, de amikor igen, akkor nagyjából az a homályos, körvonalazatlan véleményem, hogy alapvetően mindenki jó fej valahol biztosan, és ha rendesen megértően és tisztelettel viseltetik irántuk az ember, akkor csak jót lehet tőlük várni. Ez valószínűleg azért van így, mert Schaffer Erzsébetet olvasok nem járok emberek közé azokat leszámítva, akiket én választottam, a többiekkel kapcsolatban meg a kommentelőimből indulok ki. Ennek ellenére már abból gyanakodhattam volna, hogy egyesek konstans harminchéttel mennek az utakon minden körülmények között (piros lámpán keresztül is), ügyelve arra, hogy párhuzamos közlekedés esetén felzárkózzanak egy másik harminchetes mellé, hogy még csak megelőzni se lehessen őket, de azt hittem, azok mind tanulóvezetők vagy nők. Viszont most a beíratás kapcsán találkoztam más anyukákkal is, és ez konkrétan sokkolt.

Volt például az az anyuka, aki halálnyugodtan beszélgetett a többiekkel, miközben a két gyereke engem és a többieket dobált a medencéből apró, műanyag labdákkal. Amikor rájuk szóltam (mosolyogva), hogy ne dobáljanak, mert az nem jó, és rakjuk szépen vissza a labdákat, nehogy a többi gyerek elessen benne (oké, OCD-s vagyok, de akkor is), akkor üres tekintettel, elnyílt szájjal néztek egy darabig (ilyen egy méter körüliek voltak, nem félévesek), majd tovább dobáltak. Anyuka zavartalanul beszélgetett tőlünk egy méterre.

Aztán volt a másik anyuka, aki a közös egyedóránk alatt elcsacsogta, hogy milyen ügyes, mert sikerült a gyerekét pénzért vásárolt munkáltatóival bölcsibe adnia, illetve takarítónő is jár hozzájuk hetente kétszer, mert ő nem bír azzal a nagy házzal, de neki sem olyan jó azért, elégedetlen a férjével, mert nem utazgatnak eleget.

Aztán bejött az az apuka, aki elkapott egy óvónőt, hogy ő meg akarja nézni az intézményt, a csoportszobákat, hálótermet, meg minden, mire az óvónő azt mondta neki, hogy most nem lehet, mert alszanak a gyerekek, a nagyoknál meg foglalkozás van, márciusban volt nyílt nap, és erre az apuka felháborodott, hogy de hát így hogyan döntse el, hogy kell-e neki ez az óvoda, majd kifelé menet még morgott egy sort, hogy hát ide se adná a gyerekét. Én egyébként még a hét elején az óvónőktől féltem nagyon, hgy esetleg bunkók lesznek, de megdöbbentő módon minden óvódavezető, óvónő és dadus nagyon kedves volt velem és az összes többi szülővel is, amiért minimum aranybuddha fokozatot érdemelnének ezek után.

(Azon viszont teljesen meglepődtem, amikor az egyik óvónő merő jóindulatból felvetette, hogy ha vállalkozó vagyok, akkor biztosan el tudom intézni, hogy ne legyen elég hivatalos jövedelmem, és kérjek majd az önkormányzattól étkezési hozzájárulást. Szóval ezek miatt kell nekem nagyjából havi 2+ hétben az államnak dolgoznom).

A lelkesedésemet eddigre egy kicsit letörte, hogy ha felveszik a gyereket, akkor nekem ezekkel az emberekkel kell egy szülőire járnom majd, de azért bevetettem mindent, szívszaggatóan előadtam a tényállást (egyedülálló anyuka, apuka nem fizet gyerektartást, dolgozom, nem kötözködöm a cukros teán), viszont az utolsó helyre annyira elfáradtam, hogy mire ki kellett töltenem a jelentkezési lapot az óvodavezető előtt, fogalmam sem volt, mi ennek az óvodának a neve (belülről mind egyforma), amit pedig fel kell írni a lap tetejére, és miután elég hosszan bizonygattam, mennyire szeretném, ha pont ide járna a gyerek (egyébként tényleg örülnék), kicsit ciki lett volna megkérdezni. Viszont a vezetőnő barátságosan figyelt mindeközben, úgyhogy gyorsan kérdeztem még öt-hat dolgot, hogy ne kelljen még írni, közben ott zakatolt a fejemben, hogy Zsiráf óvoda? Nyuszi? PITYPANG? Melyik részén vagyok a kerületnek egyáltalán?!?!?, de aztán hálistennek még időben eszembe jutott.

Szóval most az van, hogy lesz, ami lesz, ha nem veszik fel, még fellebezhetünk, és egyébként köszönöm a blogolvasóktól a rengeteg segítőkészséget, tényleg nagyon jólesett.

oh no oh no we’re all going to die

Tényleg szétizél az ideg pillanatnyilag, ezek a hivatalos ügyek nálam mindig olyan akadozva mennek.

Az van, hogy ezen a héten kéne beíratni a gyereket oviba. Én gyerekestül lakom az egyik kerületben, a mellette lévőben van ingatlanom, és kettővel (két naggyal) odébbra vagyok bejelentve. Megkérdeztem a főbérlőmet, hogy átjelentkezhetek-e ide a beíratás idejére, mire mondta, hogy persze-persze, majd amikor élessé vált a helyzet, közölte, hogy mégsem (amihez joga van, de innentől kezdve úgy fogom érezni, hogy nekem is jogom van papucsban csattogni hétvégén, amikor itt tartózkodik a pikírt pasija (a főbérlőm alattam lakik), és nem zokniban óvatoskodni, nem beszélve a szögbeverésekről). Szóval az eredetileg sokkal barátságosabbnak tűnő terv arra változott most, hogy bejelentkezem állandóra a szomszéd kerületbe (összes papír átíratása, ó, jaj, még szerencse, hogy az útlevelem is most járt le), ideiglenesnek beírom azt a címet, ahol lakom is, és jelentkezem mindkét kerület összes szimpatikus óvodájába (bár a legszimpatikusabbról, ami ELTÉ-s is és közel is van, asszem, így lecsúszunk, nagy a túljelentkezés).

A stresszt (több rendbeli okmányiroda és óvodai megbeszélés) úgy kezeltem, hogy vettem egy ugyanolyan mintájú hűtőtáskát, mint amilyen mintájú pikniktakaróm van (logikát nem érdemes keresni a dologban, de működött).

(Ja, és hogy még kevesebb időm legyen rohangálni, szerdán három körül a Civil Rádióban lesz velem interjú A legfiatalabb madámról).