levegőt

Hozzászólás

Ma itthon maradtam betegségügyileg, illetve beugrottam az okmányirodába botor módon, ahol egy óra alatt sikerült átadniuk nekem egy darab új jogosítványt (bizony, öregszem), meg orvoshoz, aki hosszú évek után ismét abban a megtiszteltetésben részesült, hogy láthatta fényességes avatárom. Találkozásunk rövid volt, de célratörő, kaptam tőle beutalót tüdészhez, meg felírt valami antibiotikumot receptre, a papírt valószínűleg elrakom majd ezen együttlétünk mementójaként, úgy is, mint biotikum, egyébként meg felháborítónak tartom, hogy a tüdész csak péntek délig rendel, és így aki péntek tizenegykor kap hirtelen tébécét, az akár ki is vérezhet felőle. A tébécén kívül tüdőrákom és tüdőátfúródásom is volt ma az internet szerint, de a tünetek azóta szerencsére nagyrészt elmúltak.

Aztán ültem a székemben és a Gilmore Girlst néztem, meg időnként hörögtem, hogy halál, halál, amíg le nem jött a rendszegazda, és nem adott nekem kanalas köptetőt, figyelmeztetve, hogy élénkítő hatása van neki, úgyhogy tíz perccel a távozása után már aludtam, snitt, a következő jelenetben a fiúmnak bizonygattam a telefonban, hogy nem alszom, hogy is aludnék, amikor vele beszélgetek, majd erőszakkal kinyitottam résnyire az egyik szemem, hogy beengedhessem ápolni. Jól tettem, mert hozott nekem meleg svájci kiflit, meg amúgy is szimpatikus viselkedést tanúsított, úgyhogy megosztottam vele életem egy mélypontját, amikor is, bármennyire finnyás és válogatós is vagyok, a konyhában állva ettem hidegen a konzervet a dobozából kanállal, mire azt válaszolta, hogy mielőtt találkoztunk, ő is csinált ilyeneket, pláne hegyen, de azóta szerencsére boldogok vagyunk. Az egyetlen dolog, ami erre a boldogságra talán kicsit árnyékot vethet, az az, hogy nem oszt meg velem mindent, és vannak dolgok, amiket másoktól kell megtudnom, mint például azt, amit most a Rajban olvastam, hogy a tengerszint az nem egy abszolút dolog, tiszta pukli meg völgy az óceánok felszíne. A fiúm ezt magától is tudta, mégis, ha nem hozom szóba, lehet, hogy sose mondja el nekem. Hiába, a hegymászók zárkózott, szűkszavú népség, valószínűleg már csak az oxigénnel való takarékoskodás miatt is.

Hozzászólás

Időközben véget ért az Angel utolsó, ötödik évadja is nálunk otthon, nekem ez tetszett a legjobban az összes közül.

Kedvenc pillanataim:

(amikor Spike-ot a pislogó villanykörtékkel ijesztgetik)
SPIKE (scoffs): Right. Vampire ghost here, ya sod. Bloody well invented not to afraid of the dark.

ILLYRIA: I'd like to keep Spike as my pet.

NINA: How would you – you're not a monster, too, are you?
FRED: Nope. Standard-issue science nerd. I did spend 5 years in a demon dimension… 'til Angel saved me.
NINA: Guess he saves a lot of girls, huh?
FRED: Girls, guys…puppies. He's pretty much an equal-opportunity saver.

ANGEL
This may come out a little pretentious, but… one of you will betray
me.
SPIKE: [raises his hands eagerly]
ANGEL: Wes.
SPIKE:
Oh.
(puts his hand down, then suddenly hopeful)
Can I at least deny you 3 times?

Az utolsó rész után egy ideig persze furcsa volt, például beszélgetéssel próbáltuk áthidalni a vámpíros sorozat hagyta űrt, ennek ellenére én bele is betegedtem a dologba, meg ilyenek. Azóta viszont elkezdtük a House MD-t, aminek az egyetlen baja, hogy se űrhajók, se vámpírok nincsenek benne, ennek ellenére nézhető; emellett természetesen hetente követjük a szokásosakat, vagyis a Lostot (ami lassan kiérdemli a "sorozat, amiben nem történik semmi" alcímet), a Veronica Marsot és én egyéni versenyzőként a Gilmore Girlst is, úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy csak úgy élnénk bele a világba.

work

Hozzászólás

A tegnapi átmeneti fellendülés után ma megint rossz, rossz nekem, gyenge vagyok, mint a harmat, bebicikliznem is alig sikerült, és még az ideutaknak általában fénypontját jelentő reggeli Kaiserozás sem tett boldoggá engem, pedig megjöttek az első málnák. A málnán kívül egyébként a főtt gesztenye számomra az aktuális favorit, ez is valami távolkeleti (talán kínai) kiadás, egyre inkább úgy tűnik számomra, arrafelé értenek az evéshez. Na de visszakanyarodva rám, fáj a tüdőm, általánosan rossz a közérzetem, és még a titkárnővel sem kiabáltam ma (soha nem is szoktam amúgy, mert puszta léte szerintem magában hordja büntetését), pedig reggel, amikor megkérdeztem, hogy áll a rendőrséges-szabálysértős ügyünk, azt felelte, hogy a vétkes kolléga nem írja alá az adatszolgáltatási papírt, mert azon eggyel elírták a házszámot, és azt szeretné, ha a főnökünk egy olyan értelmű választ küldene a rendőrségnek, miszerint ott nem parkolt senki. A biztonság kedvéért azt is megkérdeztem, szólt-e erről a főnökünknek. Azt felelte, még nem. Mikor a kíváncsiságtól hajtva azt tudakoltam, hogy miért is nem, becsülettel megmondta, hogy azért, mert fél hogy kikap, amiért még mindig nem rendezte le az ügyet.

Titkárnők. Aztán csodálkoznak, ha egyszer csak megeszik őket reggelire.

így irtok ti

Hozzászólás

A fiúm nem szereti, ha hajat mosok.

– Az úgy volt – magyarázkodhattam neki az előbb is – hogy megjelent
előttem a sátán, és azt mondta, hogy vagy a hajamat vizezem be, vagy a
galaktikádat.

Dönteni márpedig tudni kell.

beteg

Hozzászólás

– Miért nem mutatja a sebességmérőm a sebességemet?
– Mert nem raktad föl a biciklire.

Azért, mint tisztáztam, ennyire hülye nem vagyok, csak majdnem. Kiderült egyébként, hogy nem boldogtalan voltam, hanem hőemelkedéses, és valószínűleg az agyamra húzódott, mert simán benthagytam a munkahelyemen a sisakomat, erre sajnos még nincs rutin kidolgozva. Leonard "My Wife Calls Me Lenny" Shelbyhez hasonlóan ugyanis én is csak az automatizmusoknak köszönhetően nem veszem el az élet rengetegében, illetve csak a megszokásoktól tudom, hogy hol lakom, meg hol érdemes a telefonomat keresni. Szóval csak az út közepén vettem észre, hogy sisak egyáltalán nincs rajtam, innentől kezdve a maradék távon végig a szétloccsant koponyámat vízionáltam minden aszfaltszegélyre, valószínűleg ennek köszönhetem, hogy sikerült egyben, megállás nélkül feljönnöm a gazdagréti lakótelep mellett végig a meredekebbik úton, sőt, még azon is túl jóval. Mármint annak köszönhetően, hogy elfelejtettem megállni. Vagy az adrenalinnak.

És akkor odaérve lefeküdtem ágyba, és MIÉP-es, radikálisan környezetvédő biciklistákról álmodtam, közben hol a hideg rázott, hol megfőttem, sajnos, mire minden egyes kis porcikámra sikerült takarót húznom, addigra mindig nagyon meleg lett megint, és lerúgtam magamról, aztán lázat mértem, másfél perc alatt felment 37,4-re, úgyhogy akkor gyorsan kivettem. Én a láztól és hörgéstől mindig kicsit kritikussá válok, kicsit később felelősségre is vontam a levelezőprogramot, hogy amikor tudja, hogy milyen címre szoktam én leveleket írni, akkor miért nem szól, hogy most elrontottam, irgumburgum. A levél egyébként arról szólt (a szomszéd szobába küldtem), hogy most már fel lehet engem ébreszteni.

I could never get the hang of Tuesdays.

tímár utca

Hozzászólás

Ja, és köszönöm annak a lánynak (és mindenkinek, aki szereti), hogy megállt ott tegnap mellettem, amikor leesett a láncom, és szeretném, ha tudná, hogy én annál kedvesebb vagyok,  illetve kevésbé konfúzált, csak akkor hirtelen nem találtam a harmadik és a negyedik kezemet, amivel megoldhattam volna a problémát, és ez lefoglalta minden processzoridőmet.

boldogtalan

Hozzászólás

Nagyon töröl, aki gyorsan szerkeszt.

Persze biztos azért sikerült, mert éppen arról vitatkoztam közben telefonon, hogy boldog vagyok-e. Rég Nem Látott Balázs, aki felbátorodva azon, hogy én hajnali fél négykor válaszolom meg az ő levelét, felhívott, ragaszkodott ahhoz, hogy én nem vagyok boldog, mert én utoljára 18-19 évesen voltam boldog, én viszont rávilágítottam, hogy 18-19 évesen mindenki boldog, kivéve, aki lázadó kamasz, vagy darkos, vagy szerelmi bánata van, vagy nem vették fel sehova, vagy nincs pénze, stb., én viszont most nem kacagósan vagyok boldog, hanem kiegyensúlyozott. Ebben ő is egyetértett velem, bár hozzátette, hogy ő azért sokkal jobban szeret engem labilisen, mert akkor szórakoztatóbb vagyok (mi is lenne velem a barátaim nélkül), aztán még egy kicsit vitatkoztunk ezen a boldogság dolgon, mert sajnos körbe vagyok véve intelligens, liberális társaimmal az úrban, akik mind nagyon tudják, hogy mi a jó nekem és mit érzek.

És most tényleg nem vagyok boldog, mert következésképpen csak 4 órát aludtam.

felvilágosít

Hozzászólás

Tegnap a fiúm, bizonyítandó, hogy ő azért nyitott az emberi vonatkozásokra is, felvilágosított engem a választott sportág és a nemi szabadosság összefüggéseiről. Állítólag a következő erős korrelációk figyelhetőek meg:

– Tájfutók: nagyon erkölcstelenek. Ennek oka állítólag az, hogy a tájfutók között nagyon kiegyenlített a fiú/lány arány, szerintem viszont nem kell ilyen szociológiai mélységekbe süllyednünk, az ember egyszerűen ne várjon semmit olyanoktól, akik szabad akaratukból össze-vissza rohangálnak erdőn-mezőn, akár emelkedőn is. Az ilyenek mindenre képesek.

– Kerékpárosok: szintén meglehetősen erkölcstelenek állítólag, indoklásként itt is a kiegyenlített nemi arányokat kaptam. A saját kiegészítésem a dologhoz annyi lenne, hogy a biciklisták szerintem ezért csodálatot érdemelnek, nem lehet könnyű olyan nehéz, ormótlan jószággal, mint a bicikli, izzadtan, harminccal száguldva erkölcstelennek lenni, nekem például eddig nem sikerült, de hát én edzetlen vagyok.

– Barlangászok: valamivel kevésbé erkölcstelenek, egyrészt, mivel állítólag a barlangászlányok között sok a csúnya, másrészt meg nem is mindig könnyű eldönteni a sok sárban és sötétben, hogy ki a lány. Ugyanakkor előfordulnak rendkívül erkölcstelen barlangászlányok.

– Hegymászók: a hegymászók nagyon kevéssé erkölcstelenek, mivel nagyon büdösek és fáznak. Meg fáradtak. És egyébként is, idejük nagy részét azzal töltik, hogy éppen elfújja őket a szél sátrastul, vagy fekszenek arccal a hóban.

update: független források szerint a hegymászók ugyan erkölcstelenek (ezt nem indokolják), ugyanakkor romantikusak.

És most csináljon nekem valaki új kinézetet blogilag légyszi.

Hozzászólás

Én bármiféle tömeghisztériát utálok, ezért nem mentem a Critical Massra, sőt, sehova biciklivel ma, amivel nagyban hozzájárultam ahhoz, hogy a fiúm letornássza a Budakeszi út – János-hegy idejét 12 percre, de lényeg ami lényeg, azért drukkoltam a kerékpárosoknak. Egy kicsit ugyan lelkiismeretfurdalásom volt, amiért a Föld napján autóval megyünk át hozzám, de egyrészt most így esett jól, másrészt meg úgyis az összes többi napon biciklivel járok, kivéve amikor esik az eső. Meg a boltokba is szoktam magammal zacskót vinni, meg az üvegeket is reciklálom, vagy valami ilyesmi, szóval nem dobom ki az üvegeket, ezzel szemben fogalmam sincs, hogy merre van üvegvisszaváltó, és nem is érdekel különösebben, viszont a múltkor szóltam a házvezetőleánynak, hogy csináljon velük valamit, gondoltam, ő biztos birtokában van a misztikus tudásnak, vagy legalább az ő karmáján szárad a kidobásuk. Az üvegek el is tűntek, aztán nemrég rájukbukkantam, egy nem túl frekventált konyhaszekrény-ajtó mögött. Ravasz.

Mindenesetre, ha már kocsival voltunk, benéztünk a Culinarisba, mert nekem mindenképpen szükségem volt Bin-Bin márkájú, alga ízetésű rizskrékerre. A fűszeres változatára ugyanis már rákattantam, nagyon,  mostanában meg mondta valaki, hogy a moszatos is finom, én meg annak ellenére, hogy eddig úgy tudtam, az algának próbálnak mindenféle ízesítést kitalálni, hogy amikor már minden kipusztult, akkor is tudjunk például alga alapú rántottcsirkét enni, nem pedig fordítva, szóval ennek ellenére nyitott vagyok az újra, feltéve, hogy az újat a fiúm kóstolja meg elsőnek. Aki egyébként választott nekem La Guillotine nevű belga sört, én meg neki körtét, meg csokikat a körte jegyében, úgyhogy most boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

cry for help

Hozzászólás

A fiúm megőrült.

Jövök haza, erre sehol az ötvenezer, szeméttel teli zacskó a
földszinten, de még a billenős fedelű szemetesből is kivitte őket a
kukába. Már akkor és ott sírtam egy kicsit, de ez még semmi: az
emeleten a dolgozószobában egy darab mikrohullámú eszköz sincsen a
földön (pedig azok eddig egyenletes rétegben fedték a padlót), a polcot
is elrendezte, és amíg fürdeni voltam, a gyertyákat is elpakolta, és
közölte velem, hogy ő ezt most nem tudja abbahagyni. Némileg ijedten
megkértem, hogy hagyjon legalább egy pici rendetlenséget, hogy otthon
érezzem magam, erre azt felelte, majd a végén csinál. Legalább az
értékrendje a helyén van még.

Valószínűleg arról van szó, hogy ő most gyakorlatilag hátébé, mert
immár dolgoznia se kell igazán, hogy fizessenek neki (nem, nem védelmi
pénzt szed), és ez úgy látszik, az agyára ment. Mondtam is neki, hogy a
nők ilyenkor hülyeségeket vásárolnak, azt felelte, igen, a jövő héten
szándékozik biztosításokat venni.

Szóval súlyos az állapota.

kaliforniai

Hozzászólás

Egyébként a rendszergazda tegnap megfeddett engem, úgy is, mint önjelölt mentorom és kalauzom az élet rögös útján, amiért a tudásom és információim nagy részét blogokból szedem, ahelyett, hogy hozzá hasonlatosan például az ATV-t nézném (ez egyébként azért van így, mert a tévémet rendszeresen elfelejtem bekapcsolni, viszont a blogokat nem felejtem el elolvasni). Szerintem ő egyszerűen nem érti lelkem leglényegét, a motivációimat, melyek engem azzá tesznek, ami vagyok, és amik közé tartozik, hogy én egyrészt nem igazán vagyok kíváncsi az objektív tényekre, másrészt meg ami túl objektívnek tűnik, azt amúgy is sietve átkölti bennem az automatika még gerincvelői szinten, valószínűleg ennek köszönhető, hogy tegnap felvilágosítottam a rendszergazdát a kastélytorta felől, ami – mint kifejtettem neki – olyan, mint a dobostorta, kakaós krémmel, és csokis fedlappal. De legalább a dobostorta-motívumot jól jegyeztem meg.

A kastélytorta egyébként úgy került szóba, hogy választani kéne az esztergomi menüről, ami számomra komoly és stresszes feladat, mert nekem egyáltalán nem mindegy – tekintve, hogy a népi bölcsesség szerint is az vagyok, amit megeszem – hogy a párizsi pulykamell, vagy a sertésrizottó lehetőségéről kell-e lemondanom. Mindegy, nagyjából korvonalazódtak már mostanra az elképzeléseim, leszámítva a kaliforniai sertésszelet vs. rakottkrumpli dilemmát, ami az én szküllám és karübdiszom, és amiknél sokat segítene a választásban, ha tudnám, mi az a kaliforniai sertésszelet, de erről egy blog sem ír. Sőt, a google szerint nem is létezik ilyen.

De azt sem hiszem, hogy ebben az ATV lehetne segítségemre.

sweet dreams are made of these

Hozzászólás

Asszem Freud fejtette ki párszáz oldalban, hogy a humor, mármint konkrétan a vicc lényege a feszültségkeltés, majd ennek feloldása, és ilyenkor a megkönnyebbültségtől nevetünk. Lehet valami igaza, mert a tegnapi este legvígságosabb pillanata az volt, amikor a Márkó, aki az adminatyaúristen, végül feltette a képet, amit kértem az oldalra, átordított hozzám a szomszédból, hogy most ő szerkeszt, én ne, én visszaordítottam, hogy jó, majd pár perc múlva elegánsan felülírtam a kódot (nem frissítettem a szerkesztői felületet, ami nálam is meg volt nyitva). Ezek után először természetesen a világméretű összeesküvéseket hibáztattam, amiért eltűnt a kép, majd rádöbbentem gyarlóságomra.

És ha már Freud, akkor azért durva, hogy én csak leírok egy ilyen szót, hogy incesztus, és máris azt álmodom, hogy együtt élek valami csajjal, aki egyrészt az anyám, másrészt a szeretőm, viszont bepasizik, és én először nagyon utálom a pasiját (aki egyébként szimpatikus, szemüveges, nyugodt, biciklis, egyébként is volt egy csomó bicikli az álmomban), majd álmomban visszaemlékezem, hogy ezt úgy tanultuk, hogy akit nagyon utálunk, azt igazából nagyon szeretjük, csak valamit nem kapunk meg tőle, úgyhogy összejöttem ezzel a kvázi mostohaapámmal is. A természettudományi múzeum közepén.

Ilyenkor azért egy kicsit sajnálom, hogy nincs pszichoanalítikusom. Bár ezt az álmot nem olyan nehéz megfejteni: azt jelenti, hogy szeretem a bicikliket és a múzeumokat.

Hozzászólás

Ma megint biciklivel jöttem, autóban hozott a fiúnk mindkettőnket, hogy ne ázzunk meg. Bár az – a tekintetéből, ahogy ránéz – egyértelmű számomra, hogy a saját bringája és énközülem melyikünket szereti jobban, és az ilyesmi ellen nincs is kifogásom, amíg nem egy másik nőről van szó, azért remélem, hogy elsősorban miattam, és nem az én biciklim miatt fuvarozott minket, annak ellenére, hogy én kevésbé vagyok hajlamos a rozsdásodásra. A nap nagy részében (vagyis amikor éppen nem dolgoztam) egyébként a tábor praecox oldalát szerkesztgettem szépre, és az is lett, még a rendszergazdából is meglehetősen kevés hisztérikus reakciót váltott ki, melyek közül az egyik az volt, hogy színezzem át a kiemeléseket pártsemlegesre. Pedig nem is direkt volt.

Ja, igazából a szülői horror egyik kirívó példájának ismertetése végett kezdtem el ittlenni: ma anyám írt levelet, sőt, e-mailt (a szülőket egyébként el kéne tiltani a nettől, ha arra gondolok, hogy ugyanazokat az oldalakat is böngészik…szóval ez már az incesztussal határos. Vagy csak nekem túl nagy sugarú az intim zónám). Arról szólt, hogy oda szeretné adni a húsvéti ajándékokat, csak így, a derült égből, váratlanul. Nem írtam vissza, mert meg szeretnék felelni a tékozlófiú-imázsomnak. Aztán a titkárnő csilingelte délután, hogy telefonon keres, akkor meg letagadtattam magam (ilyenkor tök jó, hogy van titkárnőnk, rá lehet bízni a piszkos munkát). És amikor végül hazaértem, és már azt hittem, biztonságban vagyok, akkor itt bóklászott, szerencsére csak a kezembe nyomott egy zacskót, és már ment is. Komolyan, percekig nem kaptam levegőt. Soha, soha ne adjátok meg a szüleiteknek a valódi címeteket.

hümm

Hozzászólás

A múltkor R.-rel pont a ruhaajándékozás lélektani aspektusait vitattuk
meg ott baloldalt a shoutboxban, aminek kapcsán fény derült arra, hogy
ő a saját pártszimpátiáit háttérbe szorítva vásárol narancsszínű
dolgokat az ő vőlegényének, egyben születendő gyermeke apjának, ezzel
szemben én – valószínűleg a tudatalattim által motiválva – kék színű
pólót vettem az én fiúmnak. Aztán ma én is kaptam tőle valamit, már
eleve annak is megörültem, hogy egy fekete színű zacskóval ajándékoz
meg (néhány téren kifejezetten low maintenance bírok lenni), de aztán,
amikor megláttam, hogy mi van benne, még inkább.

Persze azért egy kicsit kíváncsi vagyok, hogy mi lehet a fiúm
mélylélektanában velem kapcsolatban, ami arra indította őt, hogy egy
fekete alapon vörös gót betűs "Vampire" feliratú felsőt vegyen nekem*.

* Ami egyébként valószínűleg még mindig egyszerűbb
képlet pszichológiai szempontból, mint a sárga alapon Neophone
feliratos, amit alvósnak kaptam tőle.

hajag

Hozzászólás

– Mit keres itt mindenki? – kérdezte tőlem a fiúm, gondolom, mert én vagyok az kettőnk közül, aki az emberekhez, meg a szociológiához meg ilyesmihez ért.

– Hát, hosszú hétvége van, és ilyenkor az emberek…

– …elhagyott katonai támaszpontok kerítésén másznak át kisgyerekkel?

Szóval itt voltunk tegnap, kaptam a fejemre fejlámpát, állítólag tiszta hippi voltam, és akkor a fiúm belökött egy lukba, konkrétan a kettes számúba. Na jó, nem lökött be, de én mondtam neki, hogy én ott nem megyek le, ő meg azt felelte, hogy de, és én akkor lementem, és ez majdnem olyan, mintha lelökött volna. De legalább a biciklit nem kellett a vállamon cipelni eközben, picit csodálkoztam is, de gondoltam, biztos az ünnepre való tekintettel. Szóval lementünk, körülnéztünk, és egyáltalán nem tévedtünk el, pedig nagyon sötét volt, mindenhol falfirkák meg orosz feliratok, üvegcserepek, betonizék. Meg csövek. Miután végigjártuk mindkét szintet, kimásztunk elemet rakni a fényképezőgépbe, aztán visszamentünk fotózni (ennél a pontnál már úgy ugráltam át a szögesdróton, mint aki mindig így közlekedik), és mire másodszorra kijöttünk, hirtelen már egész családok lepték el az objektumot, úgyhogy elmenekültünk.

Este megnéztünk még három részt az angelből, lassan elfogy mind a 110 epizód, és a fiúm még mindig ragaszkodik hozzá, hogy végül mindenki meghal. Egyelőre nem hiszek neki.

szombat

Hozzászólás

Tegnap elővigyázatlanul megint a fiúmmal mentem biciklizni,
természetesen indulás után tíz perccel már az erdőben voltunk, ahol
nyakig sárban tekertünk felfelé egy keskeny kis ösvényen. Ilyenkor
mindig kommunikációs problémánk van, én ugyanis ebben a helyzetben –
talán nem teljesen megfelelő időzítéssel – mindig megpróbálom
tisztázni, hogy amikor én azt mondom, hogy nem szeretek felfelé menni,
akkor azt komolyan gondolom, és nem csak a társalgás végett adom a
környezetem tudtára, a fiúm viszont ilyenkor mindig azt próbálja meg
tisztázni velem, hogy szerinte én nagyon édes és aranyos vagyok,
eközben turisták hordái előztek le engem gyalogosan. Aztán – hetekkel
később – felértünk a Normafához, ahol én leültem vattacukrot enni, a
fiúm meg nem bírt magával, és először feltekert a János-hegyi kilátóhoz
(mellesleg ő sokkal gyorsabban kilátózik, mint amilyen gyorsan én
vattacukrot eszem), utána meg csinált egy oda-visszát a Budakeszi útig
(ami több mint 15 percig tartott neki, úgyhogy kétségbeesésemben már
elindultam utána, hogy kimentsem a szakadékból, de párszáz méter után
szerencsére elzúgott mellettem fölfelé – mindenesetre sajnos most már
tudja, hogy ha valahova nem akarok vele menni, akkor elég, ha elindul
arrafelé, aztán megvárja valahol, hogy az aggodalom utánahajtson),
aztán hazamentünk, csak útközben még megálltunk valahol IKEA-bútorokat
összerakni, mintegy levezetésképpen. Egyébként meg úgy tűnik, más
témákkal ellentétben a testmozgás minden aspektusa előhozza nálunk ezt
az értetlenséggel határos kommunkációs zavart, ugyanis amikor a fiúm
azt mondja, hogy majd akkor a libegő aljánál megtöltjük a palackokat,
felgyalogolunk, és fent kiöntjük belőlük a vizet, és én visszakérdezek,
hogy miért csinálnánk mi ilyet, akkor azt válaszolja, hogy azért, mert
a kövek kényelmetlenek lennének, ami egyáltalán nem az én kérdésemre
felelet, az én kérdésem ugyanis az volt, hogy miért csinálnánk mi ilyet.

Mindegy, lényeg, hogy jutalomképpen beszélt nekem a benzinfőzőről is,
lelkiismeretesen ismertetve velem annak minden előnyét és hátrányát a
gázfőzőkkel szemben. Én szeretem, amikor ilyenekről mesél, majdnem
annyira, mint az "és akkor feküdtek arccal a hóban" védjegyű hegymászós
történeteket – a múltkor például a karbidlámpa, mint csodálatos eszköz
volt a téma, és ennek kapcsán kiderült az is, hogy a barlangászok a
világ leggusztustalanabb emberei, mert nem elég nekik, hogy sötét,
koszos lyukakba ugrálnak, ahol aztán órákig hasoncsúsznak a sárban, de
a végén nem átallnak belepisilni a lámpájukba. Ehhez képest a benzinízű
kaja (vagyis a smackba főzött sport szelet) igazán az ép ésszel
elfogadható kategórián belül van.

Ja, egyébként meg ma reggel az egyik álmom az volt, hogy mindenre csak
gondolnom kell, és teljesül, például csak ránéztem a lámpára, és
felkapcsolódott, meg azt kívántam, hogy tűnjön el valaki, és eltűnt,
meg ilyenek. Ez engem borzasztóan megrémített, még ébredés után is
remegtem egy kicsit, úgyhogy azt hiszem, a félelmeim közé felvehetem az
alaptalan, ugyanakkor gyilkos rettegést az omnipotenciától is.

ice age 2.

Hozzászólás

Igazából nem is tudom, hogy miért ültem be tegnap az Ice Age 2-re. Vagyis tudom, azért, mert én befolyásolható vagyok (durván), és minden véleményformáló tényezőnek körülöttem természetes dolognak számított, hogy meg kell nézni, ha már kijött, és milyen vicces volt, és a motkány mennyire cuki. Szeretném leszögezni, hogy én egyre kevésbé érzem magam jól egy olyan társadalomban, ahol kúl dolognak számítanak bugyuta amerikai animációs izék (és asszem, azt is muszáj leszögeznem, hogy a fiúm például nem véleményformáló tényező az én esetemben, hanem véleményemkinyilatkoztató tényező). Ja, és ha már szögezés, akkor legszívesebben Sidet, a lajhárt is, mert ritka undorító egy állat. Én meg valószínűleg ritka egy morgós öregasszony leszek.

Szerintem arról van szó, hogy nekem nincsen gyermeki énem (mondja ezt olyasvalaki, aki tegnap egész este a világítós báránykáinak keresett helyet a falon), mármint nem különül el, én a komolyan vehetős meséket szeretem, mint a vámpíros-zombis történetek, nem az olyan kikacsintósakat, mint például a klasszikus mesék Disney által kasztrált változata. Ezek az animációs vacakok, ahol folyamatosan a család, meg a mindenki szeret mindenkit, meg a borzasztó unalmas, lekerekített, morális tanulsággal terhes vontatott történetek leginkább a nagyon felnőtteknek szólnak, akik a látszatba kapaszkodnak, hogy ne kelljen gondolkozniuk, de mi ugye tudjuk, hogy igazából minden sokkal rejtélyesebb és zavarosabb és érdekesebb?

Ami meg a scratot illeti, 1. túl van sztárolva, 2. én soha nem találtam igazán viccesnek azokat a történeteket, amikor valaki mindig pórul jár, 3. borzasztó idegesítő, amikor körülötted mindenki felröhög, ha megjelenik a mogyoró, pedig ez már elsőre sem volt annyira vicces.

Mondom, morgós, öreg, asszony, az leszek.

Hozzászólás

Amúgy meg még mielőtt mindenki bezárkózna otthon, és csak végső kétségbeesésében merészkedne az utakra attól való féltében, hogy elgázolom a biciklimmel, szeretném tisztázni, hogy a Felsőbb Hatalmakhoz (mint például a télapó vagy a húsvéti nyuszi) hasonlatosan én is különbséget teszek a Jó Autós és a Rossz Autós között, és kegyeimet érdemeik szerint osztogatom, avagy vonom meg. A kamionosok például általában jó fejek, már nem először fordul elő, hogy reggel, ahogy felkelős durcásan ott tekerek az út szélén, egyszercsak egy hatalmas árnyék húzódik fölém, mint a rajzfilmekben, aztán amikor hátranézek, akkor látom, hogy egy böhöm nagy teherautó tipeg mögöttem lábujjhegyen, várva, hogy mikor előzhet meg. Tisztára riding with the whales életérzés.

A fiúm is rendes azért valahol, mint autós, mert bár neki vonatkürt van a kocsijában (és nem, ez nem csak egy költői kép), csak akkor dudál rám, ha már elhagyott, mert így csak halálra rémülök, viszont nem esem le a bringáról. Vagy ha le is esem, legalább valaki más üt el, és nem ő. Egyébként meg annak ellenére, hogy például petrezselymes krumplit főz, amikor én az ágyban fetrengek sajnálva magam, és ha látja, hogy olvasok kényelmesen, akkor csak annyi időre zavar meg, hogy sört nyomjon a kezembe, ráadásul mos rám (időnként majdnem anyunak szólítom), annak ellenére van szenvedély és adrenalin a mi kapcsolatunkban, amit úgy biztosít, hogy amikor vámpírsorozat közben leszaladok pisilni, és felfelé kényelmességből nem kapcsolok lámpát, akkor ő meglapul a lépcsőbeugróban és odaértemkor rámnyitja a porszívót.