Az egy dolog, hogy a fiúmnál arra ébredek, hogy a szemembe süt a nap, nála mindenfelé ablakok vannak, ez így korrekt. De hogy a kommunában, ahol a szobám ablakai nyugat felé, másegyébként meg egy tízemeletes panelházra nyílnak, ott is a szemembe süssön hajnali ötkor a nap, egy szembeni ablakról betükröződve, az ellen tiltakozom.

Pláne, hogy alig aludtam valamit, mivelhogy meleg volt, harmincon fokok. A meleg elől és munka végett felmentem a rendszergazdához, aki otthonától távol tartózkodott, viszont a légkondija ment, úgyhogy lakása 26 fokos hűvösében gépelgethettem be, hogy Alabárdos Étterem 53, Alagút 64, Alpár Ignác 89, nem is rontottam el sehol, viszont eléggé unatkoztam, következésképpen bekapcsoltam a tévét, hadd dünnyögjön nekem ott a magányomban. A rendszergazdának nincsenek spektrumcsatornái, de azokon mostanában úgyis mindig csak felháborodok, úgyhogy ráálltam az ATV-re, adni kívánván a politikai tájékozottságomnak, és akkor a Demszkyre azt hittem – a tévé háttal volt nekem, csak hallgattam, nem néztem – hogy valami lótifuti a polgármesteri hivatalban, mert nagyon megfélemlítve és szelíden válaszolgatott a Friderikusz kérdéseire. Friderikusz egyébként egy reklámszünettel később borzasztóan felháborodott a motorosok ellen, különös tekintettel azokra, akik egy kerékre állnak, amit többször elismételt, de ebben megzavart a szomszéd, aki két kopogtatás után be is csöngetett, és úgy tett, mintha engem érdekelne, hogy szerinte nagyon zúg a légkondi és őt ez zavarja. Ekkor már nagyon késő volt, és én még mindig csak ott tartottam, hogy Kommunisták 32, Kongresszusi Központ 72, Konzulátusok 111, és kezdtem kissé lelombozottnak érezni magam, de aztán szerencsére a negatív energiáimat csatornába terelte pénzügyminiszterünk, Veres János, aki minden kérdésre azt felelte, hogy ő soha nem engedi, hogy a munkatársai előrejelzésekbe bocsátkozzanak, mert a jövő bizonytalan, és az előrejelzésekkel csak a politikai ellenfelei kezébe ad kártyákat, és egyébként sem hisz az előzetes becslésekben, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor üt be a cunami, ezért határozottan le is teremti a munkatársait, ha azok prognózisokba próbálnának bocsátkozni. Ettől hirtelen még inkább rasszista lettem a közgazdászokkal szemben, de szerintem ez nálam már nem oszt, nem szoroz, és tényleg nagyon késő lett, úgyhogy a maradék munkát leszkenneltem ügyesen, és megtértem hajlékomba, mely a pokol tüzét idézte hőmérsékletében, különösen, hogy időközben a szélfergeteg is megérkezett, úgyhogy még csak ki se tudtam nyitni az ablakokat tisztességesen, mert akkor csapkodtak volna.

Na és ezek után jött az, hogy alighogy behunytam a szemem, már bele is sütött a világ. Úgyhogy ma reggel nem vagyok boldog.

Jut eszembe, tegnap kiderült, hogy a Márkónak is van blogja a kommunában, mi több, neki már akkor volt, amikor elmaradottabb szerzetesrendek még kézzel másolgatták szorgosan a kódexeket, ennek ellenére felmerült bennem a gyanú, hogy talán nincs teljesen tisztában a blogolás koncepciójával, e tevékenység dinamikus, repetitív jellegével, amely mintegy a dolog gerince és alapvető jellemzője.

De asszem, inkább nem szólok neki, mert kiszámíthatatlan, veszedelmes természete van. A rendszergazdával is kiabált, amikor a rendszergazda a cég költségére el akarta küldeni Svájcba.

Hát ez történik most a kommunában, amúgy meg dezertőr vagyok, és bár itt is 17 fok, de a rendelkezésemre áll 1 db takaró és egy db notebook. Amúgy az előbb megpróbáltam a rendszergazdát rávenni, hogy ő is írjon bé logot, mert akkor már csak a Márkóból kéne kicsikarni egyet, és a világ megismerhetné a valóságot a kommuna minden tagjának szemszögéből, de hiába mondtam neki edukációs hangsúllyal, hogy látod, a patkány bezzeg ügyes, a patkány is tud blogot írni, miközben a fiúm a plüsspatkány tappancsaival ütögette a billentyűzetet, a rendszergazda felszólított, hogy ne hasonlítsam a játékaimhoz, és egyáltalán, kezeljem őt tisztelettel. Egyébként meg nem érti, mit akar a Titi az ő gonosz torkától.

Asszem Freud fejtette ki párszáz oldalban, hogy a humor, mármint konkrétan a vicc lényege a feszültségkeltés, majd ennek feloldása, és ilyenkor a megkönnyebbültségtől nevetünk. Lehet valami igaza, mert a tegnapi este legvígságosabb pillanata az volt, amikor a Márkó, aki az adminatyaúristen, végül feltette a képet, amit kértem az oldalra, átordított hozzám a szomszédból, hogy most ő szerkeszt, én ne, én visszaordítottam, hogy jó, majd pár perc múlva elegánsan felülírtam a kódot (nem frissítettem a szerkesztői felületet, ami nálam is meg volt nyitva). Ezek után először természetesen a világméretű összeesküvéseket hibáztattam, amiért eltűnt a kép, majd rádöbbentem gyarlóságomra.

És ha már Freud, akkor azért durva, hogy én csak leírok egy ilyen szót, hogy incesztus, és máris azt álmodom, hogy együtt élek valami csajjal, aki egyrészt az anyám, másrészt a szeretőm, viszont bepasizik, és én először nagyon utálom a pasiját (aki egyébként szimpatikus, szemüveges, nyugodt, biciklis, egyébként is volt egy csomó bicikli az álmomban), majd álmomban visszaemlékezem, hogy ezt úgy tanultuk, hogy akit nagyon utálunk, azt igazából nagyon szeretjük, csak valamit nem kapunk meg tőle, úgyhogy összejöttem ezzel a kvázi mostohaapámmal is. A természettudományi múzeum közepén.

Ilyenkor azért egy kicsit sajnálom, hogy nincs pszichoanalítikusom. Bár ezt az álmot nem olyan nehéz megfejteni: azt jelenti, hogy szeretem a bicikliket és a múzeumokat.

Ja, tegnap, amikor beestem haza, közvetlenül mielőtt óriási kupit és
mocskot csináltam biciklibütykölés jelszóval, a Titi a kezembe nyomott
egy meghívót, hogy akarok-e menni a múmiakiállítás megnyitójára, és
feltétlenül írjam be a látogatók könyvébe, hogy minek utólagosan
felöltöztetni a múmiákat, tehát négyre megyek beírni nekik. Kicsit
kínos a dologban, hogy pont tegnap környékeztek meg társaim a halálban
(az őszi temetőzés), hogy menjünk el valamikor együtt, de közben úgyis
kiderült, hogy a hétköznapi nyitvatartás munkaidős, hétvégén meg az
egyikük úgyis linuxot tanul szervezett keretek között. Úgyhogy ez a
helyzet, galád vagyok és áruló.

Ellentétben a titkárnőnkkel, azért akadnak még olyan emberek, akik
munkájukat kimondottan igényes módon végzik, és szolgáltatásaikhoz
hozzáadják azt a meg nem fogalmazható pluszt, személyre szabottságot és
hivatástudatot, aminek következtében az általam disznó módon összetúrt
ágyon ez vár hazatértemkor.

A titkárnő ma se jött be (vigyázzatok a macskákkal nagyon, alattomos
kis jószágok, egyszer megharapják az embert, és utána egy hétig
munkaképtelen). Lassan kezdem nagyon nem szeretni, pláne, hogy az
érzelmeimre tekintettel nem lévén például nem is szólt, hogy nem jön be.

Tegnapelőtt kiizzadtam végre a tábor praecoxos levél végső változatát –
azért volt izzadós, mert azt úgy csináltuk, hogy átküldtem a draftot a
rendszergazdának, ő visszaküldte "javítva" nekem, akkor én
felháborodottan felhívtam, visszajavítottam, jóváhagytam, és akkor ő
visszaküldött nekem egy alattomosan újrajavított verziót, és akkor
halálosan összevesztünk olyan kérdéseken, mint hogy mennyi felkiáltójel
muszáj a levélbe (semennyi), meg hogy szükséges-e harmadszor is
kihangsúlyozozni, hogy nem hívunk külsős előadókat (nem), meg hogy
illő-e hosszú emailben csillagozni (nem), és aztán a konszenzusos
változatot elküldtük, persze időközben a sok bába között némileg
megrongálódott a gyerek, de sebaj, egy kis idő múlva már megint tudtam
úgy gondolni a rendszergazdára, mint olyan felebarátomra e földön,
akivel esetleg még akarok találkozni ebben az életben. Ezzel
párhuzamosan a Veronica Marsot néztük a fiúmmal, szerencsére ő is
beledolgozott időnként, úgyhogy nem volt lelkiismeretfurdalásom, de így
is átevickéltünk a második seasonba, ahol tényleg sokkal kiszámíthatóbb
minden, meg nincs nagy, központi rejtély, de azért aranyos, vagy mi.

Ja, visszatérve a rendszergazdára, múlt héten felhívott valamikor vacsi
közben, hogy ismerem-e azt az eljárást, amikor egy réteges anyagból
mintát vesznek. Bár tudom, hogy szeret velem teljesen váratlanul (akár
vacsi közben is) az élet nagy kérdéseiről beszélgeni (mivel két
hálózatban is ingyen tudjuk hívni egymást, órákat szoktunk eltölteni
telefonnal a fülünkön, a másiktól mintegy két emeletnyire (igaz, hogy ő
a folyosó másik végében lakik)), ezzel együtt nem igazán értettem, hogy
ezzel most hova akar kilyukadni, és bár nagyban valószínűsítettem, hogy
valami olyan területre, ami az én érdeklődésemre nem tarthat számot,
azért rávágtam, hogy igen, nehogy műveletlennek tartson. Meg mert
tényleg ismerem. Erre ő rögtön párhuzamot vont a tudományos kutatók
tevékenységei és a saját szabadidős magatartása között azzal, hogy
közölte, hogy ő az imént éppen ilyen módszerrel vett mintát a saját
combjából a fúróval, és hát van benne zsírréteg. Na mármost én régóta
gyanakszom a rendszergazda mazochista hajlamaira, már csak azért is,
mert mint említettem, készakarva szokott velem beszélgetni, ebben az
esetben mégis inkább valami rejtélyes,
fitnesszel/diétával/megjelenéssel kapcsolatos újabb őrületet alítottam,
mert hajlamos ilyenre (egyszer mesélek majd róla, és a
szempillafestésről), de hamar felvilágosított, hogy nem szándékos volt
a dolog, aztán mondott valamit a csonthártyáról, amit nem akartam
hallani, úgyhogy inkább visszaeveztem a biztonságos, ok-okozati
vizekre. Azt állította, hogy úgy került a combjába a fúró, hogy először
a kezébe fúrt bele, és az nagyon megfájdult. Mint később kiderült, a
hüvelykujja tövénél fúrt bele a kezébe (kívülről), és nekem egészen a
mai napig nem sikerült rekonstruálnom azt a mozdulatot, amivel ezt
végre lehet hajtani a fúró szakszerű használata közben. Most még nem
zárnám ki annak lehetőségét, hogy a sebesülésének mélylélektani okai
vannak, és az egész fúrós dolog igazából egy néma segélykiáltás (ő
ugyan azt állítja, hogy baleset volt, de most ki ismerheti jobban a
mélylélektanát: én vagy ő?), esetleg egyszerűen csak csinálni akart
valami olyat, amivel szerepelhet a blogomban, egyelőre nem tudom.

Mindenesetre óvakodjatok a fúróktól is.

Aztán persze nem mentem moziba (jöjjön a mozi hozzám, ha akar valamit),
hanem hazagyalogoltam a nyugatitól aquincumig, és akkor már nem is
voltam nyűgös. Asszem, engem időnként alaposan meg kell sétáltatni,
hogy jó legyen a közérzetem.

Az este további része nagyon durva volt, például hosszú évek után
felraktam megint az ICQ-t, hogy mást ne is említsek. Azért raktam fel,
mert mostanában az angeles sorozatot nézzük, és nekem folyamatosan az
motoszkált napok óta a fejemben, hogy én ismerem ám az Angelt, fel kéne
hívni. Aztán inkább felraktam az ICQ-t, és tényleg ott volt. Jövőre
lesz tíz éve egyébként, hogy megismerkedtünk, akkoriban még max
nyolcjegyűek voltak a UIN-ok, és ha valaki leemesgézett, akkor az nagy
valószínűséggel nem egy török fiatalember volt, aki a farkáról küldött
kép segítségével próbál lelki társat találni. És akkor az Angel
leemesgézett, mert egy hasonló nevű és lakcímű lányt keresett (ja, ezek
még azok az idők voltak, amikor nagyjából fent volt a nevem és a
lakcímem), és aztán találkoztunk is (első találkozásunkkor például a
Duna Pláza volt megbeszélve, az Angel viszont már Budáról követett
engem titokban), és elég sok mindent végigasszisztáltunk egymás
életéből. Vele láttam először (még moziban, rengeteget jártunk moziba)
a Pitch Blacket. Tőle kaptam az első Pratchettemet. Szóval komoly
dolgok kapcsolnak bennünket össze, bár időközben kissé eltávolodtunk –
immár nem két, hanem három hévmegállónyira lakunk egymástól, – de tök
olyan volt, mint régen, és egy csomó olyan dologra emlékezett rólam,
amire még én sem feltétlenül, például hogy már akkor, pisisként óvtam
őt a közgáztól és a közgázosoktól (az előítéleteim
konzisztenciája  azért megnyugtató, valamikor majd megosztom itt a
világgal a bölcsészekről és a műegyetemistákról szóló filozófiai
álláspontomat is), meg hogy régen is mindig úgy mondtam, hogy
állapodjunk meg feltételesen a hétfőben (az olyan távoli, misztikus
időpontokkal kapcsolatban, mint a jövő hét, vagy akár a holnapi nap, én
nem igazán merek biztosan állítani semmit), ja, meg azt is mondta, hogy
mindig eszébe jut, ahogy könyvből tanultam a spanyolt autodidakta
módon. Szal nosztalgia volt durván.

A version viszont sehol nem volt, bár belemondta a telefonban, hogy
sehol nincsen (mintha valami nyelvtanfolyamot is emlegetett volna, de
az valószínűleg csak a hagymázas látomásaim része volt). A version már
nem vegyül a tömegekkel, mióta celebritás lett.

A kommunában az a jó, hogy noha vannak köztünk politikai nézeteltérések
(a Titi például jobboldali konzervatív érzületű, én olyan ballibes
alkat némi kommunista beütéssel, de a legszörnyűbb közülünk a Márkó,
aki katolikus), azért mindig találunk közös nevezőt, ha az államunk
első embereiről van szó. A Gyurcsány aláírása például mindhármunk
szerint beteg elmére vall. A diagnózisra azért nyílt lehetőségünk, mert
kaptunk tőle levelet, szignálva (soha nem fogják megtanulni, hogy ne
szolgáltassák ki magukat ilyen durván). Titi szerint ezt a kézírást
csak úgy lehet létrehozni, ha valaki marokra szorítja az íróeszközt,
majd izomból valami rendkívül felháborító dologra gondol. Szerintem
miniszterelnökünk a) titokban analfabéta, de nem tudja, mert senki nem
merte még megmondani neki, vagy b) szeret radiátort rajzolni. Márkó
nagyrészt csak hallgatott (valószínűleg elvette a szavát a megilletődés),
de mint tudjuk, a hallgatás beleegyezés, és különben is, ő katolikus. A
némileg egyoldalúvá váló grafológiai szemináriumunkba a rendszergazda
hozott politikai egyensúlyt, aki csak annyit fűzött hozzá, hogy nézzük
meg az Orbán aláírását, ha beteget akarunk látni. A levél grafikai
elemei közül egyébként különösen tetszett a dadaista hangulatú bátor
piros négyzet bátor piros alapon motívum.

Mindenesetre most van egy borítékunk, amiben ingyen és bérmentve bármit el tudunk küldeni a kormánynak. Szerintem élnünk kéne a lehetőséggel.

Mivel kezdenek kumulálódni itt a helyzetek, szeretném tisztázni, hogy a fiú meg a balrog meg az ágyambanalvós az három különböző személy, a rendszergazda még különebb, Márkó és a Titi pláne, Izoldáról meg amíg szabadságon van nem beszélünk a háta mögött.

Mióta takarítólány jár hozzánk, hetente legalább egyszer rend és
tisztaság van nálunk. Mielőtt jönne ugyanis, mindig kitakarítok, nehogy
azt higgye, hogy mocsokban élünk.

Izolda empátiáját ismételten lángragyújtotta konstans szörcsögésem és könnybelábadt tekintetem, úgyhogy elküldte az egyik sofőrt, hogy hozzon nekem neocitrant. Ezzel sikerült annyira legyengítenie, hogy gond nélkül a hatalmába keríthetett mentálisan, és átvihette rám az akaratát. Az eredmény: az országnak további egy napot kell várnia egy bizonyos mp3 lejátszó magyar nyelvű leírására, viszont Izoldának van ac3 codecje, amivel hangot varázsolhat a Sin City alá.

Gyerekkoromban a műfordítás valami varázslatosan emelkedett tevékenységnek tűnt nekem, amit az intellektuális elit végez, lehetőleg késő este, távol a város zajától és a világi hívságoktól, tölgyfaborítású könyvtárszobában. Az olyan lábjegyzetektől, mint pl “fordította: Tandori Dezső”* mindig megképzett előttem ez a műfordítói archetípus, amint leemel teméntelen könyve közül egy megsárgult kötetet, és miközben kikeresi a kérdéses szövegrészt, bele-beleolvasgat a műbe. Lelkét ilyenkor elönti a Szép és a Jó. Namármost Titi – nevezzük most már csak így -, aki műfordító, sőt, többünkhöz hasonlóan papírja van arról, hogy végtelenül intelligens, ráadásul bugyit is rendszeresen vált, a következő belső monológot osztotta meg velem az imént egy sehogy nem talált Congreve drámarészlet kapcsán:

– Faszom már ebbe a Congreve-be. Ráadásul kettő is volt belőlük, a másik valami rakétát talált fel, hogy dugná fel a seggébe.

Ezúton is kérnék bárkit, aki a tudás birtokában van, hogy ossza meg velünk William Congreve: The Mourning Bride c. drámájának magyar címét.

A fiúm meg obszcén sms-eket küld, talán abban reménykedve, hogy majd jól kiábrándulok. Na azt várhatja.

* A könnyebb érthetőség kedvéért: itt olyan más által korábban lefordított idézet a fordításban dologról van szó, mint pl a Shakespeare-ek az Agatha Christie-kben.

Szóval az van, hogy tegnap éjjel még itt fetrengett a (Noresund) ágyamban, a harry potteremmel a hasán, és amikor hajnali egy fele besunnyogtam mellé, akkor hozzámbújt, én meg nem mozdultam, hogy ne ébredjen fel, és arra gondoltam, hogy az összes karmikus állatság és egyéb világegyetemes machinációk ellenére még mindig ő az istenség az én házioltáromon. Ma viszont nincs sehol.

És szar a világ, ne haragudjak.

Délután tehát felslattyogtam a rendszergazdához (az úgy van, hogy rendszergazda az X.-en lakik, és az (X-2).-en közösen bérlünk egy lakást, aminek az egyik szobáját ő és közös nőismerősünk használják irodának, a másikat meg én, otthonnak. A bázist egyébként az egyszerűség kedvéért Kommunának hívjuk, a csengőn is ez van feltüntetve, kiegészítve a(z egyszerűsített) neveinkkel, amik kb úgy hangoznak (bár nem pont ezek), hogy Titi, Lucia, Menyét (kíváncsi vagyok, mikor jönnek hozzánk először razziázni, üzletszerű kéjelgés gyanújával), na szóval, felslattyogtam, újrainstalláltam az ágyát (semmi pajzánkodás, csak megcseréltem az ágybetétek sorrendjét, erre a pasik képtelenek egyedül), kiolvastam a Hócipőjét, majd elhúztunk a Magyar Hipermarketbe, ahol is egy pár perces telefonbeszélgetés után vörösen felizzott a szeme, és “nőzni akarok” harci üvöltéssel végigkergetett a sorokon (azazhogy kergetett volna, de elbújtam a sajtoknál, sajnos elért telefonon).

A helyzet az, hogy nekem vannak komoly céljaim az életben, nem akarok beszűkült picsa lenni, aki folyamatosan századfordulós szépirodalmat és kvantummechanikás cikkeket olvas az elefántcsonttornyában, hajt a személyes megtapasztalás vágya a létezés minden területén, ami az utóbbi héten abban az elhatározásban csúcsosodott ki, hogy márpedig én végig fogom kóstolni az összes instant szószostésztát. Az én elhatározásom egyebeesett a Corásokéval, akik el voltak rá szánva, hogy márpedig ők olcsóért adják mostanában az összes instant szószostésztát – na ezt az idilli koincidenciát törte apró cserepekre rendszergazda, meg a (leendő) nője, mint egy görög drámában. Nekik köszönhetően épphogy le tudtam kapni a polcról egy tejszínes-hagymásat, meg egy csirkepörköltöset, a tepertőssel szinte csak összetalálkozott a pillantásunk, már szippantott is be a kassza és az ő sora (útközben azért, mivel (bár ezt nem volna szabad elárulnom) természetfeletti képességekkel rendelkezem, sikerült magamhoz rántanom egy Heineken fourpackot és egy doboz Toffifeet is).

Egyedül az vigasztal, hogy kedden-szerdán megyek temetőfeltárni, leletmentés végett.

Főzzön már rám valaki. Lécci.