Izolda empátiáját ismételten lángragyújtotta konstans szörcsögésem és könnybelábadt tekintetem, úgyhogy elküldte az egyik sofőrt, hogy hozzon nekem neocitrant. Ezzel sikerült annyira legyengítenie, hogy gond nélkül a hatalmába keríthetett mentálisan, és átvihette rám az akaratát. Az eredmény: az országnak további egy napot kell várnia egy bizonyos mp3 lejátszó magyar nyelvű leírására, viszont Izoldának van ac3 codecje, amivel hangot varázsolhat a Sin City alá.

Gyerekkoromban a műfordítás valami varázslatosan emelkedett tevékenységnek tűnt nekem, amit az intellektuális elit végez, lehetőleg késő este, távol a város zajától és a világi hívságoktól, tölgyfaborítású könyvtárszobában. Az olyan lábjegyzetektől, mint pl “fordította: Tandori Dezső”* mindig megképzett előttem ez a műfordítói archetípus, amint leemel teméntelen könyve közül egy megsárgult kötetet, és miközben kikeresi a kérdéses szövegrészt, bele-beleolvasgat a műbe. Lelkét ilyenkor elönti a Szép és a Jó. Namármost Titi – nevezzük most már csak így -, aki műfordító, sőt, többünkhöz hasonlóan papírja van arról, hogy végtelenül intelligens, ráadásul bugyit is rendszeresen vált, a következő belső monológot osztotta meg velem az imént egy sehogy nem talált Congreve drámarészlet kapcsán:

– Faszom már ebbe a Congreve-be. Ráadásul kettő is volt belőlük, a másik valami rakétát talált fel, hogy dugná fel a seggébe.

Ezúton is kérnék bárkit, aki a tudás birtokában van, hogy ossza meg velünk William Congreve: The Mourning Bride c. drámájának magyar címét.

A fiúm meg obszcén sms-eket küld, talán abban reménykedve, hogy majd jól kiábrándulok. Na azt várhatja.

* A könnyebb érthetőség kedvéért: itt olyan más által korábban lefordított idézet a fordításban dologról van szó, mint pl a Shakespeare-ek az Agatha Christie-kben.