A februárban meg azt nem szeretem, hogy ilyenkor mindenki olyan lírai lesz, lírai a glória, annyira, hogy már nem is ír, csak engem kérdezget, hogy azt úgy értettem-e, lírai lett a rendszergazda, főleg, miután megnéztük a Lorát, előtte azért rutinból tett még megjegyzést a seggem méretére, de a leglíraibb én voltam Goán, február tizennegyedikén éjszaka, amikor egy sörrel és egy doboz cigivel (hogy punkos elemeket vigyek a lírába) mentem le az óceánpartra sírni, és ehhez a tervhez tartottam is magam végig, pedig közben valamikor füves cigivel is megkínált két brit srác, amit követően hazáink oktatáspolitikáját hasonlítottuk össze, én szipogva, de a mienk olyan is, a parton pedig mindenütt kicsi tüzek égtek kicsi asztalokon, a párok miatt.

Goában a fiúk motort béreltek, és a legtöbb nap olyan volt, hogy reggeli után felültünk, és elindultunk megnézni egy északi erődöt (ami nem volt nagy szám, de közben találtunk egy nagyon szép, sziklás tengerpartot, meg egy elhagyott homokos strandot, ahol rajtunk kívül csak egy középiskolás krikettcsapat volt, illetve egy vendéglős, aki narancslét és hasist szeretett volna eladni nekünk), vagy egy halászfalut délen, vagy az egyik nemzeti parkjukat, a little depressing zoo-val, a lonely planet alapján, de ezek pár napon belül elfogytak, és a többiek a Szervezett Kirándulások felé kezdtek kacsintgatni, pedig megnézhettük volna például a híres vízesésüket is (a harmadik legnagyobb a világon, vagy mi), amiben ugyan az évnek ebben a szakában nincs víz, de legalább idegenvezető sem, illetve biztos maradt még két vagy három templom az államban, amibe még nem mentünk be, ennek ellenére két utat is lefoglaltak egy helyi utazási irodában.

A delfinesre kategorikusan kijelentettem, hogy én ugyan nem megyek, már csak a kis hajókon rámtörő tengeribetegségem miatt sem, és ez utólag nagyon bölcs döntésnek bizonyult, előző este ugyanis prolongáltan ananászlevet ittunk fehér rummal a Ginával, és ott Goán nagyon ütős ám az ananászlé. Rádásul kevertük is, mert az első helyen, ahol vacsoráztunk, egy idő után kihozták a számlát kérés nélkül, mintegy jelzésértékűen, és akkor már csak egy kört sikerült még hozzáíratnunk, utána át kellett mennünk egy irish pubba, ahol nagyon szép, kagylóhéjból készült lámpa volt (mint minden más étteremben is), a Gina ragaszkodott is hozzá, hogy egy olyan kagylót szedjenek le neki, mert ő haza akarja vinni, de aztán sikerült lebeszélni. Aztán a bejáratnál volt egy vicces indiai, aki ott ült, és én mutattam a Ginának, hogy nézd, ez nem bábu, hanem igazi ember, és akkor mindketten az arcába hajoltunk, és az ember pislogott, szóval tényleg nem bábu volt, mi pedig ezen nagyon sokat nevettünk, de aztán a fiúk elkezdtek minket lökdösni arrébb. Egyáltalán, végig lökdöstek, pedig amúgy nagyon békésen haza tudtunk volna andalogni, egymásra borulva, és azokon a dolgokon nevetgélve, amiket kimondtunk, de hát a fiúk már csak ilyenek, nem finomak és szellemesek, hanem lökdösősek. A szállodában is mondták, hogy most már fejezzük ezt be, maradjunk csendbe és menjünk fel, mintha sietni kellett volna valahova, pedig kitaláltunk egy tök jó játékot, hogy én tologassam a Ginát abban a gurulós székben, amit a hallban találtunk. Utólag azt állították, hogy az a gurulós szék egy rendőré volt, aki a szálloda tulajdonosával együtt kicsit zavarbajőve bámult bennünket, ezt pedig mi észre se vettük, ami azt bizonyítja, hogy a pasik egyrészt ugyan lökdösősek, másrészt viszont kitűnő, éles megfigyelőképességgel rendelkeznek, és semmi nem kerüli el a figyelmüket.

És akkor másnap nagyon örültem, hogy nem kell hétkor felkelnem, és hülye delfineket néznem, hanem tízig a sötétben fetrenghetek, a kedves Quarelinnel meg a kedves palackozott vízzel, aztán tízkor valahogy összevakartam magam, és kivánszorogtam a könyvemmel a strandra, de leginkább csak kötelességtudatból, meg bementem a szomszéd kisközértbe, vagy mibe, és vettem a nemisbékának olyan dolgokat, hogy bambuszrügy (felezett) meg pipacsmag (nem mák, ez homokszínű), gondolván, hogy ő biztos tud mit kezdeni az ilyesmivel. És akkor megjöttek a többiek, és eléggé ki voltak készülve, mesélték, hogy láttak másfél delfinhátat, amiket több csónak kergetett, és egy debella orosz nő a fiúmmal flörtölt úgy, hogy mindig lefröcskölte (úgy tűnt, ez volt számukra a legmeghatározóbb élmény a kiránduláson), a többi időben (szumma 6 óra) nagyrészt azt várták, hogy hazamehessenek.

A krokodilozás alól viszont nem tudtam kibújni, arra muszáj volt elmenni, pedig nem akartam. Ezt az eseményt P. “Call Me Jake The Snake” Lobo szervezte, aki egy vidám fickó volt, bár több ékszert viselt magán, mint én az elmúlt egy év során összesen, és az útleírás mangrovemocsarat, madarakat, lepkéket és krokodilokat ígért. A taxi két, kb 40 személyes motoros csónakhoz vitt minket, és az út során kiderült, hogy Goában minden kingfisher, nem csak a sör, meg az egyik légitársaság. Amikor már huszadszor mutatott rá JtS egy huszadikfajta madárra, hogy ott is egy kingfisher, akkor esküszöm, majdnem belöktem a vízbe, ráadásul utána elkezdte azt csinálni, hogy rámutatott a zavaros szürke sósvízű folyóban egy pontra, és extatikusan kiabálni kezdett, hogy nézzünk oda, ott egy krokodil, jaj ne, pont lement a víz alá. Az út vége felé tényleg láttunk egy krokodilhátat, szerencsétlent ráadásul a két nagy csónak folyamatosan üldözte, mondtam is, hogy én ebben nem kívánok részt venni, és inkább a folyóparti halászokat bámultam, akik apálykor kiszedik a halakat a hálókból, de soha többet nekem szervezett tripet, mert nem jó dolog az.

Felkerültek az indiai fényképek a világhálóra, itt lehet őket megnézni. Egy oldalon max 25 kép van, a nagyobb mappáknál érdemes a "következő oldal" gomb használatában rejlő lehetőségeket felderíteni.

Aztán Delhiből elrepültünk Goára, ami egy parti állam, konkrétan nyugati parti állam, egyben wormhole a civilizáció felé, például ott felvehettünk pántos pólót, és alig dudáltak, állítólag a portugál megszállás egyenes következményeként. Goában egyébként minden vagy tehén, vagy taxi, vagy pálmafa, vagy keresztény templom (egyébként amennyi vallásuk van, annyira meglepően toleránsak is egymáséival, az egyik hindu sofőrünk is keresztett vetett a nyugati templomok előtt, mondván, hogy az is isten), szóval meglehetősen praktikus hely, egymásba érő kicsi településekkel végig az óceánparton.

Az indiai ember megismerését, mint olyat, nem könnyítette meg számunkra, hogy vagy oroszul beszéltek hozzánk (valamiért kilencven százalékuk első látásra eldöntötte rólunk, hogy oroszok vagyunk), vagy egy olyanfajta angol nyelven, aminél minden mondat után megkonzultáltuk egymással, hogy ez vajon azt jelentette-e, hogy alacsonyan szállnak ma a kerecsensólymok, vagy azt, hogy tíz óra után bezár a vendéglátó egység, majd a konszenzusunk értelmében folytattuk a beszélgetést. A három kötelező kérdést például nagyon hamar megtanultuk, az első az volt, hogy honnan jöttünk, erre egy idő után a fiúk azt mondták, hogy Töltöttkáposzta, amire ugyanaz az elgondolkozó tekintet és a szó megismétlése volt a reakció, mint a Hungaryre, a második kör volt az, hogy először vagyunk-e ott (ez konkrétan úgy hangzott általában, hogy füssim?), a harmadik pedig hogy mióta/meddig. Ettől a forgatókönyvtől egy üdítő kivétel volt, amikor első esténk során Goán, a Calangute Beach egyik éttermében azzal fogadott a tulaj, hogy ugye észtek vagyunk, mert ő nagyon szereti az észteket. Mondtuk neki, hogy nem, de majdnem, majd továbbeveztünk arra a témára, hogy mit szeretnénk enni, és az összes útikönyv fekete keretbe foglalt étkezési tanácsai ellenére rendeltünk seafoodot, zöldségköretet, gyümölcssalátát, amiket a mosatlan kezünkkel tömködtünk magunkba, miközben a Gina egy helyi, láthatóan valami betegségben szenvedő kutyát simogatott, mégis csak a magashegyi betegség, meg később a napszúrás okozott emésztési problémákat, gondoltuk is, hogy csinálunk majd egy útikönyvet kimondottan a Három Testvér kajáldáin edződött gyomrú kelet-európaiak számára. Goán egyébként végre felszolgáltak marhahúst is (itthon talán havonta egyszer eszem vörös húst, de ott nagyon rámtört a tiltott gyümölcs utáni vágyódás), még ha nem is voltak teljesen tisztában azzal, hogy mit is kell vele csinálni, illetve hogy miért is akarnánk mi tehenet enni. Az egyik étteremtulajdonos például hosszan magyarázta nekünk elszörnyedve, hogy de hát a bécsi szelet az kenyérmorzsába van forgatva, rendeljünk inkább valami dhalt, majd végső érvként bevetette azt is, hogy de hát az nagyon vékony hús, és ezt követően kihozott egy másfél centi vastag rántott szeletet, a másik meg kategorikusan kijelentette nekem, hogy az a marhás kaja, amit rendelni szeretnék, nem finom, úgyhogy egyek inkább olyan spenótos csirkét. A friss gyümölcslevek (papaya, dinnye, eper, mangó, stb) viszont utolérhetetlenek voltak, a gyümölcssaláták szintén, és mindenhol adtak palacsintát. Olyat, mint a magyar, csokival, vagy kókusszal, esetleg citromdzsemmel.

Ja, utolsó este visszamentünk az első étterembe, ahol azzal köszöntött bennünket a tulaj, hogy mennyire örül nekünk, észteknek, úgyhogy akkor rendíthetetlen elszántsággal marhahúsos makarónit rendeltem, mert az észtek azok már csak ilyen kemények.

Megérkeztünk azóta szerencsésen, ki is aludtam magam, és már csak akkor hányok, ha eszem, de térjünk inkább vissza Delhire.

Szóval előző este fél tizenkettőkor még egy utazási irodában ültünk szállás után vágyva, és a Gina valószínűleg érezte, hogy el vagyok kettyenve, mert egyszer csak különösebb átmenet nélkül előszedte a törölközöjét a zsákjából, elém tartotta, és lelkesen azt mondta, hogy nézd, lucia, Benetton, rá van írva!, majd bátorítóan mosolygott rám (ez a kommunikációs próbálkozása tartalmilag egyébként nem fügött össze semmilyen korábbi, vagy későbbi beszélgetésünkkel, meglehetősen lynches volt, de akkor már nem próbáltam értelmet keresni a történésekben). Reggelve kelve kiderült, hogy Delhinek tényleg a klímája a legnagyobb előnye, így februárban 20-25 fok volt, ami nem akadályozta meg a helyieket, hogy a télnek megfelelően öltözködjenek, vö.ing, pulcsi, kabát, viszont a lábukon a nők szandált viseltek, zokni nélkül (egyszer próbáltam harisnyát venni egy puccos boltban, ahol a ruhaárak megközelítették az itthoni összegek felét is, és ott nagyon szomorúan azt mondták nekem, hogy hiánycikk egész Indiában), és a kilátszó bőrfelületeiket úm. láb- és kézfej hennával festik mintásra, ez néha, ha álmosan és felkészületlenül éri az embert, riasztó bír lenni.

Aznapra egyébként megvettünk egy embert, aki körbevitt minket a városban, megmutatva a nevezetességeket, például az Indira Gandhi múzeumot (kemélyi szultusz), a lótuszvirág alapú templomot, amibe csak cipő nélkül szabad bemenni, erre pedig nem voltam hajlandó, elvből sem, úgyhogy inkább az embereket fényképeztem a kertben, meg egy nagyon szép másik, homokkőből faragott templomot, ahova semmit nem volt szabad bevinni, mert pár éve felrobbantották a bejáratát, ennek a falai konkrétan elefántokból voltak, és mindegyik másféle arcot vágott, illetve tele volt a köréje csatolt kastélyudvar szerű rész is olyan faragott ábrázolásokkal, amiket csak azokon a helyeken lehet találni, ahol rengeteg ember van, és ahhoz képest kevés munkahely, itt bóklásztunk körbe, és arról beszélgettünk, hogy a fiúm hány másodperc alatt szaladna fel a falra, illetve hogy nézze meg azt a kicsi elefántot is, milyen aranyos.

Aztán dél körül bementünk ebédelni egy mekibe (volt ugye az a lehetőség, hogy turistásak leszünk, meg az, hogy esetleg napokig hányunk), ahol kisebb probléma adódott. A Gina utólag rekonstruálta a belső monológját, ami úgy szólt, hogy észrevette az epres milkshake-et az étlapon, és ennek nagyon megörült, fel is idézte magában, hogy már tíz éve nem ivott ilyet, pedig hogy szerette annak idején, úgyhogy vidáman rendelt egyet. Azt a részt viszont elnyomta magában, hogy azért nem ivott tíz éve, mert laktózérzékeny, úgyhogy az elkövetkezendő fél napban nem volt túl jól, de nagyon hősiesen viselte, csak néha rángott meg az arca, mint a partizánoké szok a kínzócölöpön, és még a mániákus könyvesboltozásomat is kivárta türelmesen, aztán estére, amikor visszamentünk a Connaught Place-re (nagy, kör alakú turistás rész a belvárosban, már ha egy tizenötmilliós helységnek van ilyenje), már egész fitten utasította vissza a szegényebb sorsú indiai hölgyek és gyermekek ajánlatait, miszerint adjon nekik tíz rúpiát, esetleg ötöt.

A mai nap meg egyebkent (csak igy kozbevetoleg) olyan volt, hogy reggel a Tadzs Mahal talapzatan ucsorogtem es lobaltam a labam, kesobb vettunk szarit Agraban (a proba soran, amihez manualt is mellekeltek, teaval kinaltak minket), majd a Pizza Hutban konkretan tancoltak az ebedhez a pincerek, kortars zenere. Csak ugy mondom.

Aztan februar hatodikan visszaautoztunk a repterre (100 km kb 3 ora alatt, az ittletunk nagy reszet mindenfele kozlekedesi eszkozokben toltottuk, a riksatol a taxikon at ot kulonbozo legitarsasag gepparkjaig), hogy ott majd veszunk jegyet Delhibe, egy napot pihenunk, majd megyunk tobvabb Goaba, es ezt szerencsesen ossze is hoztuk. A repuloteren lecsekkoltam a konyvesboltokat, a bestsellerek itt is Coelho, Dan Brown, es (valami rejtelyes oknal fogva) a The Nine Core Values of the Japanese Businessmen, szoval ugy nez ki, vannak memek, amik univerzalisan dominansak szerte a vilagban, legyen szo himalajai kis falvakrol, vagy nyugati nagyvarosokrol. Ja, egyebkent itt nagyon gyakran szembejon a Google cimu konyv is, szoval ugy tunik, nincsenek teljesen tisztaban az interaktiv keresomotor koncepciojaval (de lehet, hogy csak aramszunet idejen hasznaljak, ami naponta kabe otszor elofordul).

Delhi egy budos nagy Pest, Buda nelkul, lenyugozo forgalommal, es egy McDonald`s-zal, amiben egyedul a McChicken a megbizhato sarokpont, a tobbi vagy csip, vagy borsobol van. A forgalom ugy nez ki, hogy biciklik, (elvben kitiltott) riksak, autoriksak, kulonbozo autok, motorok, teherautok es szamar, lo, idonkent teve vontatta jarmuvek szaguldanak harminccal, kulonosebb tekintet nelkul a savokra, es folyamatosan dudalva. Az autok tukre be van hajtva (kulonben valoszinuleg letorne), ezert aki hatulrol elozne, az altalaban dudal es villog, minden negativ felhang nelkul. A motorokon altalaban legalabb ketten ulnek, de gyakran akar egy egesz csalad is, papa, mama, ket gyerek, egy SUV meretu autoban pedig korulbelul huszan, es ebben nincs koltoi tulzas. A szembejovo forgalmat a legtobb helyen egy 40-50 centi magas padka valasztja el, ez ugyan nem akadalyoz meg senkit a szembemenesben, csak elotte korulneznek, es ugy fordulnak vissza a “rossz” oldalon, ha tul messze van a kovetkezo visszakanyarodasi lehetoseg. A forgalomnak koszonhetoen egyebkent Delhiben folyamatosan szmog van, a nap akkor se latszik, ha derult az ido.

Ami szallodat eloszor kineztunk, az a bazar mellett volt, de naluk mar nem volt hely, sot, a kornyeken sehol, ugyhogy egy kisebb affer utan, ami az elso es a masodik felajanlott ar kozotti pozitiv elojelu kulonbseggel volt kapcsolatos egy lepusztult helyen, bekopogtunk egy utazasi irodaba, ahol szereztek nekunk szobat (kb a szokasos ar ketszereseert, de ez is csak 1500 rps / fo / ej volt). Ehhez az estehez kapcsolodott meg a McDonalds, ahol kulon ember volt arra, hogy az ajtot nyissa, es az, hogy – mivel az utcan senki nem ertette azt, hogy mi az az internet, es mi mire akarjuk azt hasznalni – elobb talaltunk utazasi irodat, ahol jegyet vehettunk Goaba, mint netcafet, es itt lattam eloszor olyat is, hogy felpucer kisgyerekek a porban a kezukbol eszik a piritott tesztat, ebbol kabe nyolcvanat per negyedora (visszagondolva, fent eszakon teljesen decens nepek eltek). Kesobb lesznek meg viccesebb postok is, de Delhi nem egy vicces varos.