Tegnap megvettem a polcot is az IKEÁ-ban, egyedül, mivel a fiúm minden lehetséges módon el akart határolódni a könyves ügyleteimtől, de főleg dolga volt máshol. Egészen jól haladt a dolog, azt leszámítva, hogy fekete nem volt, csak fehér, amíg be nem kellett pakolni a cuccot a kocsimba, ami ugyan közel állt, de valami oszlop mellett, úgyhogy testileg és cartilag végül úgy helyezkedtem el, hogy kisterpeszben a lábam közé kapva a 31x15x122 cm méretű tömböt próbáltam magam alól rézsút a hátsó ülésre tuszkolni mind a 26 kilójával, de persze mindig hátracsúszott a cart peremén amikor megemeltem, ráadásul össze-vissza gurult is az egész alkotmány. Én először próbáltam sikkesen és a seggem nem kilógatva föléguggolni (rövid szoknya volt rajtam), később már azzal is elégedett lettem volna, ha bármilyen külsőségek között át tudom helyezni a cuccost A pontból B pontba, de ez egyre reménytelenebbnek tűnt. És ekkor ráadásul a kocsim mögé állt egy böhöm nagy terepjáró, meg is jelentek a fejem felett a különleges karakterek, hogy a köcsögök, nem igaz, hogy nem tudnak normálisan leparkolni, most hogy állok majd ki, ráadásul mindkét kopasz, aranyláncos bunkó ki is szállt belőle, hogy még csak szólni se tudjak majd nekik, hogy álljanak már arrébb, és akkor odajött a két bunkó, köszöntek, félreraktak, beemelték a csomagomat a kocsiba, köszöntek, majd elhajtottak. Szóval az ember már az előítéleteiben sem bízhat (mondjuk a modern progresszív regényírásról nem beszélgettek velem, ez tény).

Otthon a fiúm már segített bepakolni, és egészen visszafogta magát, csak egyszer bukott ki belőle, hogy jól látja-e, hogy ez egy német nyelvű kopt nyelvtankönyv (a Koptische Grammatikra célzott), és nézett kérdőn, én meg mondtam büszkén, hogy hát az. Aztán bent már nem szólt be, csak összekalapálta a polcomat, szereti az ilyet, ahogy ő mondja, ehhez ért, meg kérdezgette, hogy hol van már a könyv, amit neki hoztam, én viszont először átlogisztikáztam a polcaimat. A rend fogalmát általában elég tágan szoktam értelmezni, de a könyveimmel kapcsolatban rögtön análisan fixált leszek, ahogy egyesek mondják, vagyis betartok néhány egyszerű, alapvető szabályt, mint például hogy egy polcra lehetőleg 2 centin belül azonos magasságú könyveket tartok, és azokat is magasság szerinti sorrendben, igazából rejtély számomra, hogy miért nincsenek még leszabványosítva a könyvméretek, és ha valamelyik kedvenc íróm összesét kiadják új, egységes külsejű sorozatban akkor képes vagyok az egészet megvenni még egyszer. A lehető leggusztustalanabb dolog a világon, amit el bírok képzelni, az az, ha valaki két sorban tartja a könyveit egymás mögött, szerintem aki ilyenre képes, az őrizzen inkább disznókat, de ne gyűjtsön könyveket, mert azoknak törődésre van szükségük, meg szeretetre, és a nekik kijáró tiszteletet is meg kell adni.

Azért valamikor 10 felé eljutottam odáig, hogy kicsomagoljam a dobozokat, és mutattam a fiúmnak, hogy nézd, vietnámi írásjelek magyarázata, meg orosz-angol szinonimaszótár, és megtaláltam az ő könyvét is, a szuahélit, úgyhogy ő mondogatta, hogy hogy mondják az elefántot meg a kunyhót szuahéliül, meg kiderítette nekem, hogy mi a csuda az a lelemi nyelv. Meg egyszer felvinnyogtam, amikor a gyönyörűszép nagy angol nyelvű, illusztrált, kétkötetes értelmező szótárt kiemeltem, erre megkérdezte, hogy most mi van, mondom, ez volt az, amire a glóriának mondtam, hogy ez annyira szépséges, kár, hogy csak az L-Z meg az A-K kötetek vannak itt, mire a glória kedvesen nézett rám, és azt felelte magyarázóan, hogy igen, lucia, ez azt jelenti, hogy az ablak is, meg a zsiráf is bennük van, erre a fiúm is röhögött, én meg mondtam neki, hogy dehát könnyű a glóriának, neki mindenféle nyelvészeti diplomái vannak, ő tudja az ilyeneket, az ilyenek alatt az ábécét érted, kérdezett vissza értően a fiúm, majd azt mondta, hogy nagyon aranyos vagyok. Ezt követően leginkább már csak lefeküdtem aludni.

Tegnap egyébként meglátogattam a lírai glóriát a hivatalban. Noha éppen nem volt annyira lírai (vidáman ugrándozott konkrétan, csak a szemében csillant néha titkolt bú) a találkozásunk kissé feszülten indult, ugyanis miután átverekedtem magam kocsival az egész belvárosi dugón, azzal fogadott, hogy öt perce írta nekem az ímélcsetpostafiókunkban, hogy szia, mizu, én pedig nem válaszoltam. Ezután folytatólagosan szemrehányóan nézett rám, úgyhogy bocsánatot kértem, nehogy azt higgye, bunkó is vagyok, nem csak lakkcipős (ugyan nem volt éppen rajtam, de ezt minden vitánk alkalmával felemlegeti azóta is), és akkor abbahagyta, és adott nekem kávét, amit én csinálhattam meg, majd a könyvek elé terjesztett. Rengeteg könyv volt ott, ami a hivatal jellegét tekintve nem meglepő, és azt mondta, hogy onnét meg onnét meg arról a polcról azt viszek, amit akarok, a német-szuahéli szótárat meg külön elrakta nekem, és akkor olyanokat találtam, hogy The Oxford Dictionary of Difficult Words (érzed), meg hogy Ekvivalens orosz-angol igenévi szóösszetételek szótára (ennek cirillbetűs címe van, de azt nincs türelmem bepötyögni), kopt nyelvtan, és hasonlóan érdekes kötetek (ugye mondtam már, hogy van ez a dolog velem, meg a nyelvkönyvekkel?), és valahogy összejött két nagy doboz ilyesmi, közben olyanokat motyogtam, hogy de hát nem szakíthatom el őket egymástól, a glória meg bólogatott, és azt mondta nekem, idővel, tűnődve, hogy lám-lám, a fiúm is be fogja látni, hogy mégis milyen jó lett volna, ha csak fél méter sekszpírt viszek haza oroszul.

Aztán felvitt engem az emeletre is, ahol a szocialista és kommunista kiadványok tárolódtak, konkrétan a fal mellé tornyozva méter szélesen sok-sok könyv, már-már erotikus látvány volt (tényleg, pusztán kíváncsiságból, kinek mi jut eszébe a könyvtárakról és a matek- illetve fizikaórákról?), mondta is, hogy ennek hogy fognak örülni az anarchista és baloldali gondolkodó barátai (ez a szóösszetétel gyakran feljött a beszélgetésünkben, mintha valamiféle kontrasztot kívánna vele kifejezni, pedig én is lehetek szerintem anarchista és baloldali gondolkodó attól még, hogy lakkcipőm (is) van), és onnan is válogattunk, például a kommunizmus hőseinek arcképgyűjteményét (egy neked, egy nekem, egy az anarchista és baloldali gondolkodó barátaimnak), meg a munka koreai hőseit ábrázoló szocreál festményeket, illetve egy Sztálin-könyvet, a nagyon szép, dombornyomott borítója miatt, meg a Lenin-ábrázolások Leningrádban címűt, satöbbi. Aztán ott volt a helyzet, hogy ki kéne valahogy vinni a könyveket, miért nem álltál be a porta elé, kérdezte a glória, azért, mert akkor nem tudtak volna elmenni mellettem, feleltem én, jaj már, ha szóltál volna a portásnak, hogy csak öt percre ugrasz be, akkor biztos megengedi, korholt a glória, mintegy három órával a megérkezésem után. És akkor sajnos nem a fiatal, irredenta fiú volt a portán, aki állítólag kedves, és segített volna nekünk, hanem az apja, aki viszont fel se nézett, amikor több körben, zörgős kocsikon kitoltuk mellette, ami mozdításra érdemes volt a hivatalban.

Aztán még beugrottunk a glóriához, akinek az van a monitorja felett egy kézzel írott cetlin, hogy A bőség napjai meg vannak számlálva!, szóval komolyan gondolja, és egyenesen odasétáltam a zegzugos könyvespolcrendszerénél ahhoz a könyvhöz, amit már rég el akartam olvasni, csak senkinek nincs meg, és ellentmondást nem tűrően kölcsönkértem kedvesen, és megdobott még pár ruhával, mint szoktuk egymást.

Otthon meg tervet kellett kovácsolnom, hogy akkor most ezt hogy magyarázom meg, gondoltam, majd fürdés közben, mondtam is az érkező fiúmnak, hogy megyek fürdőszoba, erre rögtön rákérdezett, hogy mi van, csak nem összekönyvezted magad? Kénytelen voltam rögtönözni, úgyhogy közöltem vele kedvesen, hogy hoztam neki egy német-szuahéli szótárt. Erre persze visszakérdezett, hogy ugye olyat-e, amit majd kölcsönadhat nekem, én meg mondtam, hogy nem szükséges, mert magamnak is hoztam egy-két könyvet. Kicsit később megkérdeztem, hogy behozhatom-e most a könyveimet, vagy csak akkor, amikor már megvettem és összeszereltük az új könyvespolcomat, amihez kikönyörögtem magamnak egy újabb sarkot, erre azt felelte, hogy hát attól függ, befér-e majd a polc a csomagtartóba a könyvek mellé. Á, legyintettem meggondolatlanul, oda már egy gombostű se fér, és akkor egy kicsit meghűlt a levegő a szobában, úgyhogy inkább nem vittem be egyelőre őket. Ez egyébként azzal az előnnyel jár, hogy most időnként lesurranhatok innen az irodából, és nézegethetem meg fogdoshatom a szótárakat a kocsinál lopva.

A tegnapi napom az olyan volt, hogy hajnali kettőkor kerültem ágyba, és ötkor arra ébredtem, hogy még mindig hánynom kell, de ráadásul hólyaghurutos fájdalmaim is vannak, illetve szúr az egyik szemem, de valami kegyetlenül, úgyhogy kioperáltam a bentmaradt lencsét, majd visszafeküdtem, mondván, hogy a hányinger úgy kevésbé zavaró, a hurut meg oldja meg. Reggel aztán beraktam a lencsét, és tízig szenvedtem vele, akkor ugyan már nem koncentráltan fájt, viszont rettenetesen, és amikor kivettem, kiderült, hogy kifordítva raktam be. Délután kettő körül eltűnt az internet. Délután fél ötkor ott álltam a kocsi mellett, és bánatosan néztem a slusszkulcsot, amitől egy bezárt kocsiajtó választott el. Ezek miatt hazaérkezésemkor úgy döntöttem, hogy én most lefekszem és alszom, abból nem lehet baj.

Mára ez a széria szerencsére elmúlt, a fiúm is kitalálta, hogy melyik menüt szeretné a csirkés könyvből, amit a nemisbékától kaptam (ezen egyébként sokat gondolkoztunk a glóriával, hogy vagy nagyon naiv, vagy nagyon jó emberismerő pasit választottunk mindketten, mert simán elhiszik, hogy kocsmába megyünk, a barátnőnkkel, pedig hajnali kettőkor szoktunk hazaállítani, részegen és büdösen, új ruhákkal és ékszerekkel, időnként könyvekkel, amit állítólag a barátnőnktől kapunk, de az én fiúmnak még az sem volt gyanús, amikor hosszú barna nadrágban mentem el, és egy piros miniruhában jöttem haza, állítólag nem vette észre), szóval kiválasztotta azt, amihez friss curry-levél és ghí is kellett, úgyhogy az esőnek fittyet hányva lekerekeztem Törökbálinti-Hegyalján végig, majd a csarnokhoz, közben beosztályoztam a számokat a lejátszómon pedálbarátiság szempontjából. Az például, hogy I see the ghosts of navigators but they are lost, nagyon tuti ritmikailag sík terepre, meg az is, hogy hiába csináltam, a csajom eldobott, nem akarok mást, csak füstöt meg lábdobot, bár annál a résznél, hogy ne szólj bele, ez nem telefon, azért jobb, ha lejtő jön. Aztán hazaértem a ghível, satöbbi, még a fülem is sáros volt, pedig közben azért kitisztult az idő, úgyhogy lefürödtem, és megint elmentem aludni.

Mostanra viszont rájöttem, hogy a fiúmmal is foglalkozni kéne, nem csak aludni járni haza, mert megjött most a boltból, és elmesélte, hogy a pénztároscsaj haza akarta vitetni magát vele, csak mert motorral volt (kérdezte, hogy milyen motorja van, a fiúm meg mondta, hogy piros, ennek nagyon megörült), és elkezdte számolgatni, hogy a motor részletéből például heti nem egészen egy kurva jönne csak ki, úgyhogy sokkal jobban megéri motort venni, mert akkor a nők mellé még motorja is van az embernek. Megkérdeztem azért, hogy végül is mit kezdene egy pénztároscsajjal, azt felelte, hát megszámoltatná vele az apróját, vagy valami, mindenesetre úgy érzem, rajta kell tartanom a szemem, borzasztó, hogy már a Tescóba sem engedhetem el egyedül, mert bemegy sörért, és kijön valami nővel. Aki sajtosvekni árban adja neki a tönkölybúzásat, csak hogy bevágódjon.

Igazából nem is feltétlenül az zavar, hogy a fiúm nem tartja tiszteletben a jogaimat, a döntéseimet és a félelmeimet, mert egyrészt cserébe hoz nekem púdert avagy diódarálót a boltból, ha csak elsóhajtom magam, másrészt meg tudom, hogy igazából csak jót akar nekem, még ha ezt azzal is fejezi ki, hogy az elárasztásos technikát alkalmazza a szerinte oktalan fóbiáim leküzdése céljából. Nem, csak az zavar egy kicsit, hogy vajon mit gondolhatnak a szomszédaink, amikor percekig sikolyokba és nyihogásba fúló szavak verik fel az éj csendjét, amikkel valaki arról kíván meggyőzni valaki mást – megjegyezném, sikertelenül, – hogy ne öntsön romlott mustárt a köldökébe, mert nem szereti az ilyet.

És egyáltalán nem meglepő dolog az, hogy a kocsmába űz az otthoni légkör, mert tisztára olyan vagyok én, mint egy modernkori Nóra vagy Bovaryné, aki szomjazza a kultúrát és a magasabbrendű eszméket, de a környezete nem érti meg őt, hanem olyanokat mond (a környezete), hogy de minek neked fél méter sexpír oroszul.

A helyzet ugyanis az, hogy a glória úgy pozicionálta magát az élete során, hogy tök könnyen a kedvemre tud tenni, mintegy adja magát a dolog, merthogy kiselejtezett könyvek veszik őt körül. Nyelveken. És adna, de erre nekem az én fiúm ilyeneket mond, ahelyett, hogy – mint felhívtam rá a figyelmét – olyasmivel mutatná ki a szeretetét, ha már csokit nem hoz soha (mert nem szeretem a legtöbb csokit, de ez részletkérdés), hogy beenged engem könyvekkel (love me, love my books). A fiúm erre kis tűnődés után azt válaszolta, hogy de hát ő azzal mutatja ki a szeretetét, hogy hagyja, hogy én hozzak neki csokit, és ez igaz is, viszont nagyon jól példázza, mennyire nincs tisztában az őszinte és nyílt kommunikáció lényegével, ami ugyebár nem az, hogy az ember ilyeneket mond őszintén és nyíltan, hanem olyanokat (szintén őszintén és nyíltan), hogy persze, drágám, neked a csillagokat is az égről.

Ezek után egyáltalán nem csoda, ha én mára is kocsmát forszírozok a glóra felé, tekintettel egyrészt a holnapi bizonytalan belvárosi helyzetre, másrészt arra, hogy a fiúk most nem nyelvészek, nem pedig holnap, nem csoda, hogy a glória, mint lírai csomagolási felelős, a munkahelyén olyanokat írkál ma a dobozokra, hogy "törékeny dolgok (női szív, bizalom)", stb. Egyébként én csak annak örülök, hogy legalább ő megért, és ha vele vannak kommunikációs problémáink, azt mindig hamar megoldjuk. Kommunikációs probléma volt például köztünk a múltkor, amikor azt mondta nekem, hogy hívjak neki taxit, és én erre hívtam neki taxit, pedig ilyenkor általában némi delayt is magában foglal a koreográfiánk, nem is akart beszállni, bár félrevezető módon ezt azzal indokolta, hogy túl nagy ez a taxi neki, kérdezte is a sofőr, hogy akkor most megyünk, vagy jöjjön kisebb, vagy mi legyen, mindenesetre azóta a glória nagyjából minden nap megbeszéli velem, hogy csak abba a taxiba fog beleülni, amiben tényleg, kétséget kizáróan bele akar, csak a félreértések elkerülése végett. És én is félreérthetelenül szoktam neki több ízben, még előre átkommunikálni, hogy ne rajzoljon csúnya lábat a lucia babának, még ha a saját neccharisnyás lábát ajánlja is fel erre a célra, mert vannak dolgok, amikkel jobb vigyázni.

Szóval ez az egyenes, nyílt beszéd már megy kettőnk között, viszont a metakommunikációnkon még majd finomítani kell, mert a múltkor sem volt egyértelmű, hogy most azt tapogatta a térdemen, hogy "ezt nem szeretem, ez menjen el", vagy azt, hogy "jézusmáriám, ki ez?", úgyhogy vissza kellett hívni a senoit, és elmondani neki, hogy noha a glória lélekben szőke, szemüveges, testben viszont vörös és nem lát, azért nem ismerte fel, szerencsére a senoi pikk-pakk átlátta a gondolatmenet logikáját. Ide kapcsolódik az is, hogy a glóriának azt is mindig őszintén és nyíltan megmondom, hogy kivel beszélget éppen, bár a múltkor nem voltam ott, és a Tyttö rá is hozta a frászt, hogy idegenként ráköszönt, noha ismerik egymást, például már aznap este korábban is váltottak pár szót.

Lényeg, ami lényeg, ma a g. egész délután olyanokat mondogatott nekem, hogy szuahéli-német szótár, meg vietnami fonetika oroszul, illetve akkád nyelvkönyv, én meg bár politikailag korrekt módon az összes könyvet szeretem, de a nyelvkönyveket különösen, úgyhogy nem maradt más választásunk, mint este szituációs gyakorlatot tartani. Konkrétan azt kell még begyakorolni, hogy amikor azt mondom, hogy "te jó ég, fogalmam sincs, hogy kerültek ide ezek a könyvek", akkor a kis vállvonogatás mellette életszerűnek tűnjék, ne legyen túljátszott.