az időről és a faun labirintusáról

A hosszú hétvégének meg mozik, biciklik, izomláz adták meg a ritmusát, a mozik közül az első Kim Ki Duk legújabb filmje, az Idő volt, a beteg módon szép jeleneteivel. (spoileres rész következik) A története annyi, hogy a főszereplő lány úgy dönt, hogy a kapcsolata megmentésre szorul, és e célból eltűnik, hogy egy plasztikai műtétsorozatnak vesse alá magát, majd ismeretlenül megkörnyékezi a barátját, illetve további bonyodalmak, elmebetegség, és elszakadás a való világtól, például választás elé állítja a fiút, hogy akkor most ő kell neki, vagy az előző, eltűnt barátnő, és bármi is a döntés, szerinte azon csak veszthet (pragmatikusabb felfogás szerint csak nyerhet, de ez nem egy pragmatikus film), illetve az a kérdés kerül boncolgatásra, hogy ha a külsődet megváltoztatod, akkor a lényeged ugyanaz maradna-e még (szerintem nem, ha híznék például 20 kilót, akkor nem várnám el, hogy velem maradjon, aki ötvenkilósan szeretett meg, ugyanígy, ha valami betegség miatt káposztává válnék agyilag, sose értettem azokat, akik ilyenkor arra hivatkoznak, hogy "de hát az is én lennék", nem, nem lennék én, legalábbis nem a mostani, nekem számít, hogy aki szeret, az ezeket a konkrét dolgokat is szeresse bennem, ne csak valami definiálatlan ködképet, ami szerinte én vagyok).

És voltak ezek a megszokott dolgai is a rendezésnek, a labdagurításos rész, meg a nembeszélős jelenetek, az apró, szándékos inkonzisztenciák (a film elején ahogy See-Hee mutatja a később készült fotót, hogy tetszik-e neked ez a lány), illetve a játék az idővel, nem szájbarágósan. Azt pedig nagyon sajnálom, hogy nem beszélek koreaiul, mert a KKD filmekkel kapcsolatban mindig az az érzésem, hogy amit mondanak (nem sokat), az fontos, valószínűleg többletjelentése is van, viszont egyelőre még kimondott a neveket sem tudom a feliratokkal összepászítani, rettenetes nyelv az.

Aztán szombaton megnéztem a Faun labirintusát is, nagyon szép film, nagyon szomorú, én viszont érdekes módon nagyon nem bírom a (számomra) valós történelmi környezetbe helyezett erőszakos jeleneteket, ami azért furcsa, mert a japán filmekben például minden mennyiségben jöhet a hentelés, a vér meg a szadizmus, az Ichin is csak röhögtem leginkább, de az európai háborús filmekben elég, ha meglengetnek egy fogót, én már takarom el a szemem. Ezt a filmet nem mesélem el, akit érdekel, inkább nézze meg, sírós a vége.

Advertisements

3 thoughts on “az időről és a faun labirintusáról

  1. lacika

    Most jut szembe, talán idevág (na és, ha nem): Egy görög filozófus kérdezte a másiktól, miért van az, hogy az emberek szívesebben adnak adományt a nyomorékoknak, mint a filozófusoknak. Mire a társa azt felelte, hogy jobban félnek attól, hogy egyszer ők is nyomorékká válnak, mint hogy filozófussá.

  2. lacika

    Nincs ebben semmi meglepő. Az empátia (de lehet, hogy egy másik ideillő latinszavas fogalom) azon alapul, hogy velünk is megtörténhet, ami vele.

    Így aztán az érzés erőssége függvénye a velünk megtörténhetési valószínűségnek. Na most, az, hogy egy másik ember bánt minket (tüntetés, polgárháború, katonai megszállás – akár én szállok meg valakit, akár ő engem, egyik sem életbiztosítás), sokkal életszerűbb, mint hogy egy kitinvázas repülő szalamandra.

    Gyerekek valószínűségképzése kissé más; megfigyeltek olyat, aki csak úgy tudott zuhanyozni, ha a lefolyót betömte törölközővel, mert egy filmben onnan jött elő lény.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s