india 09 – Jaipur

Bármilyen kellemes volt is Goa, nem maradtunk ott végig, mert az Aranyháromszöget (Delhi-Agra-Jaipur) az utolsó hétre raktuk, mivel Delhiből indult haza a gépünk. Delhibe nagyon nem volt kedvünk visszamenni, szerencsére a fiúm észrevette, hogy óriásplakátokon a Kingfisherről (miről másról) elnevezett légitársaság Goa-Jaipur járatot hirdet, úgyhogy erre be is fizettünk egy helyi utazási irodában (végül egyébként kiderült, hogy ez volt a legmagasabb színvonalú belföldi légijárat, az Air Deccan – bár csak feleannyiba került, mint bármelyik másik – rettenetesen fapados volt, helyjegy nélkül, külön fizetős kajával, a Jet Air és az IndiGo nagyjából egy szinten álltak, semmi különös, a Kingfishernél viszont kaptunk felszállós cukorkát és egyéb üveggyöngyöket, továbbá volt mindenkinek saját tévéje, amin folyamatosan csekkolni lehetett az utazási információkat, illetve nyolc különböző adás műsorát, az egyetlen rossz pontot azért kapták, mert ugye tiszta piros az uniformisuk, amihez a lányoknak szoknya esetén fáradt répapiros harisnyát kell viselniük, ami szerintem kimeríti a különös kegyetlenség fogalmát, nézni is rossz volt, ez tipikusan az eset, amikor a kevesebb több).

Jaipurban, a Pink Cityben aztán egyszerűen nem kaptunk szállást, pedig az LP tele volt a neten lecsekkolható gyönyörűséges szállodákkal emberi áron, de egyikben sem volt hely (ja, amúgy orvoskonferencia volt, legalábbis az elején Delhiben, ahol sok pénzért akartak nekünk Goába szállást foglalni, azzal ijesztgettek bennünket, hogy egyedül nem fogunk találni, mivelhogy orvoskonferencia van. Ennek ellenére lazán találtunk, végig cukkoltuk is egymást, hogy persze, orvoskonferencia, aztán amikor a reptérre vitt a sofőr, akkor mintegy mellékesen megjegyezte, hogy egyébként azért ilyen nagy most a forgalom, mert orvoskonferencia van, na akkor egy kicsit csendben voltunk), végül az egyik taxis keresett nekünk hotelt, nem volt túl jó, de egynek elment.

Jaipur, bár csendesebb és kevésbé nyüzsgő, mint Delhi, nagyon lepukkant város, itt volt a legnyilvánvalóbb a szegénység. Pink Citynek azért hívják, mert az óvárosi rész házait rózsaszín homokkőből építették, ami ekkora mennyiségben valóban jól is néz ki, vagyis jól nézne, ha nem lenne tele minden utca szemétkupacokkal, amik között szennyvíz csörgedezik. Én Jaipurban szoktam le végig arról a mániámról, hogy a járdán közlekedjek, a járda Indiában nem a gyalogosoké, hanem az építési alapanyagoké, illetve az árusoké (olyan sem volt kevés, hogy a kereskedő konkrétan az úttesten, a zebra egyik végén terítette ki a ponyváját, amin a portékáját tartotta). Ebben a városban sem szándékoztunk sok időt tölteni, egy nap alatt lezavartuk a kötelező köröket, vagyis kezdtünk a Hawa Mahallal, amit az úri hölgyeknek építettek a célból, hogy biztonságból és kényelemből nézhessék az utcai forgalmat, meg ilyesmit, ez van tele ablakokkal csípőmagasságban, amúgy egy meglehetősen kellemes épület, tényleg szép kilátással.

A következő célunk a királyi palota volt, itt fotóztam a csilláron ülő galambokat, meg a hintórestaurátorokat (ők nem a csilláron ültek), meg néztünk fegyvereket, amiket én a buddhista-pacifista-intellektuális hozzáállásommal borzasztó ostoba dolgoknak tartok, illetve volt még ruhamúzeum, stb. Az uralkodói palota mellett helyezkedik el a Jantar Mantar, ez egy szabadtéri interaktív obszervatórium, amit az egyik, asztronómiai érdeklődéssel megáldott maharadzsa épített, és így önmagukban is érdekesek voltak az építményei, hát még ha tudtam volna, hogy mire jók pontosan. Az obszervatórium sarkában egyébként egy népesebb majomcsalád lakott, akiket hosszan fotóztam, csak aztán egy félreértésből kifolyólag a majomanyuka odajött, és addig rikácsolt, amíg arrébb nem mentem. Ezután következett a villásreggelink, amit egy ötcsillagos szálloda szabadtéri éttermében költöttünk el, csicsergő madarak, csicsergő majmok és ugrándozó mókusok között, ráadásul két pincér is ott állt körülöttünk, és azt nézte, hogy mikor fogy el valamelyikünk poharából az innivaló, akkor töltöttek, vagy mikor ugrik fel valamelyikünk (én), hogy a mókusok után szaladjon fényképezőgéppel, mert akkor tartották a széket, illetve egyáltalán, mikor kívánunk bármit is, mindezt egy nagyjából fejenként 2000 ft-os fogyasztásért.

A következő állomásunk a vízipalota volt, ami idén csak füves palota, mert két éve nem esett az eső, aztán elautókáztunk a hegyekbe, a Borostyán-erődhöz, amihez vagy két kilométeren keresztül kellett felfelé kutyagolni, hálistennek engem a fiúm felhúzott végig, mert ő szereti az ilyesmit, én meg mondogattam neki a kezén lógva, hogy nézd már, mennyivel lassabbak nálunk a Gináék, az indiai fiúk meg megtapsolták a tetejénél. Ez az erőd egyébként nem volt annyira érdekes, a szokásos szép kilátás, olyan helyiségek, amibe oda kellett képzelni, hogy mi volt ott régen, viszont ha nem kérünk túravezetőt, valószínűleg még ma is ott bolyonganánk, annyira zegzugos az alaprajza.

Jaipurban végül is csak ezt az egy napot töltöttük, nem voltunk ott annyira szívesen, másnap indultunk taxival Agrába. Tadzs Mahal, meg minden.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s