Megérkeztünk azóta szerencsésen, ki is aludtam magam, és már csak akkor hányok, ha eszem, de térjünk inkább vissza Delhire.

Szóval előző este fél tizenkettőkor még egy utazási irodában ültünk szállás után vágyva, és a Gina valószínűleg érezte, hogy el vagyok kettyenve, mert egyszer csak különösebb átmenet nélkül előszedte a törölközöjét a zsákjából, elém tartotta, és lelkesen azt mondta, hogy nézd, lucia, Benetton, rá van írva!, majd bátorítóan mosolygott rám (ez a kommunikációs próbálkozása tartalmilag egyébként nem fügött össze semmilyen korábbi, vagy későbbi beszélgetésünkkel, meglehetősen lynches volt, de akkor már nem próbáltam értelmet keresni a történésekben). Reggelve kelve kiderült, hogy Delhinek tényleg a klímája a legnagyobb előnye, így februárban 20-25 fok volt, ami nem akadályozta meg a helyieket, hogy a télnek megfelelően öltözködjenek, vö.ing, pulcsi, kabát, viszont a lábukon a nők szandált viseltek, zokni nélkül (egyszer próbáltam harisnyát venni egy puccos boltban, ahol a ruhaárak megközelítették az itthoni összegek felét is, és ott nagyon szomorúan azt mondták nekem, hogy hiánycikk egész Indiában), és a kilátszó bőrfelületeiket úm. láb- és kézfej hennával festik mintásra, ez néha, ha álmosan és felkészületlenül éri az embert, riasztó bír lenni.

Aznapra egyébként megvettünk egy embert, aki körbevitt minket a városban, megmutatva a nevezetességeket, például az Indira Gandhi múzeumot (kemélyi szultusz), a lótuszvirág alapú templomot, amibe csak cipő nélkül szabad bemenni, erre pedig nem voltam hajlandó, elvből sem, úgyhogy inkább az embereket fényképeztem a kertben, meg egy nagyon szép másik, homokkőből faragott templomot, ahova semmit nem volt szabad bevinni, mert pár éve felrobbantották a bejáratát, ennek a falai konkrétan elefántokból voltak, és mindegyik másféle arcot vágott, illetve tele volt a köréje csatolt kastélyudvar szerű rész is olyan faragott ábrázolásokkal, amiket csak azokon a helyeken lehet találni, ahol rengeteg ember van, és ahhoz képest kevés munkahely, itt bóklásztunk körbe, és arról beszélgettünk, hogy a fiúm hány másodperc alatt szaladna fel a falra, illetve hogy nézze meg azt a kicsi elefántot is, milyen aranyos.

Aztán dél körül bementünk ebédelni egy mekibe (volt ugye az a lehetőség, hogy turistásak leszünk, meg az, hogy esetleg napokig hányunk), ahol kisebb probléma adódott. A Gina utólag rekonstruálta a belső monológját, ami úgy szólt, hogy észrevette az epres milkshake-et az étlapon, és ennek nagyon megörült, fel is idézte magában, hogy már tíz éve nem ivott ilyet, pedig hogy szerette annak idején, úgyhogy vidáman rendelt egyet. Azt a részt viszont elnyomta magában, hogy azért nem ivott tíz éve, mert laktózérzékeny, úgyhogy az elkövetkezendő fél napban nem volt túl jól, de nagyon hősiesen viselte, csak néha rángott meg az arca, mint a partizánoké szok a kínzócölöpön, és még a mániákus könyvesboltozásomat is kivárta türelmesen, aztán estére, amikor visszamentünk a Connaught Place-re (nagy, kör alakú turistás rész a belvárosban, már ha egy tizenötmilliós helységnek van ilyenje), már egész fitten utasította vissza a szegényebb sorsú indiai hölgyek és gyermekek ajánlatait, miszerint adjon nekik tíz rúpiát, esetleg ötöt.